„Hallgatunk a hazug szóra” – Szörényi Levente és Ripoff Raskolnikov különös párosa
Ilyet se láttunk még! Addig sikerült frocliznunk a magyar rocklegendát önnön passzivitásával, amíg Szörényi Levente magnóra mondta hirtelen ajánlatát: csak azért is felmegy a színpadra Ripoff Raskolnikovval. S hogy mi a közös a „közép-európai Bob Dylan”-ként is ismert osztrák bluesénekesben és a magyar rockot megteremtő legendában? Jóval több, mint gondolnák. Előbbi például keményen beolvas Orbán Viktornak, még új lemezének egyik dalában is. Szörényi nem, de az agymosásból neki is elege van. Nagy, páros interjú.
ÚJRA VAN VÁLASZ.
– Meglepve tapasztalhatták az elmúlt időszakban a Ripoff Raskolnikov koncertjein megfordulók, hogy a közönség soraiban ott van Szörényi Levente. Talán valami régi ismeretség?
Szörényi Levente: Dehogy. Pilisi ismerőseim szoktak szólni néha, hogy menjünk ide vagy oda. A Törekvésbe mondjuk, Kőbányára. Egykor üres csarnok volt, az Illés is ott játszott kis klubzenekarként néhány tucat görögnek a kezdetek kezdetén. Ma meg hangfogó falak, remek terem, jól játszó retrózenekarok… Egyszer aztán azt mondták a többiek, most inkább a belvárosba menjünk, a Kuplungba. Mert, mi van ott? Ripoff Raskolnikov. Érdekes neve van – gondoltam. Ki az és mit csinál? Gitározik, énekel, a saját dalait adja elő – mondták. Megérte lemenni. Baromi jó volt.
Ripoff Raskolnikov: Köszönöm szépen. Utána valaki be is mutatott minket egymásnak. A magyarok persze rögtön tudják, kicsoda Levente, nekem viszont teljesen új volt, a zenéit is csak ezután ismertem meg.
– Rögtön meglett az összhang a két „született osztrák” között?
R. R.: Két született osztrák? Te is Ausztriában születtél?
Sz. L.: Én is.
R. R.: Hol?
Sz. L.: Gmunden városában.
R. R.: Én meg Linzben, közel oda. Ezek szerint mindketten felső-osztrákok vagyunk. Na jó, de én tényleg. Te hogyhogy „nálunk” jöttél a világra?
Sz. L.: Tipikus huszadik századi történet. Egyik nagyapám államtitkár volt a Horthy-korban, 1944-ben jobbnak látták, ha menekülnek. Áprilisban születtem, 1945-ben, és a Hotel Schwannban laktunk, a városka főterén. Amikor aztán itthon magyar okmányokat kaptam: rajtuk Rákosi elvtárs címere, vörös csillag, alatta meg születési helyként Gmunden, Hitler Adolf tér 6. A század legnagyobb borzalmai egyetlen anyakönyvi kivonaton. De nem éltem Ausztriában soha, ’45 őszén már itthon is voltunk.
– Ripoff viszont már olyan Ausztriába született tíz évvel később, amely épp akkor szabadult fel az orosz megszállás alól.
R. R.: Igen, most, hogy így belegondolok, születésemmel hoztam a szabadság jó hírét – az égen látható vándorló fényes csillagról mondjuk azért nincs tudomásom. Az oroszok kimentek, a helyükön ott maradt a szabadság – és a szegénység. Nagyanyámmal élt a nagynéném, s amikor én megszülettem, szüleimmel hárman mi is odaköltöztünk az egyik szobába.
Sz. L.: Milyen hasonló világ volt a vasfüggöny mindkét oldalán! Mi is a nagymamáékhoz költöztünk be, négyen. A családi villát elvették, és amúgy is tanácsosabb volt Angyalföldön alámerülni – munkáskörnyéken.
– A szociális háttér tehát hasonló – a zenélés is szülők elleni lázadásként kezdődött mindkettejüknél?
R. R.: Igen, elég tipikus eset volt az enyém. Tizennégy éves voltam, amikor Woodstock megfordította a nemzedékem világképét. A rakendroll tökéletesen megfelelt arra, hogy a kapitalista, jóléti szülők ellen lázadjon az ember. Értelmiségi családból jövök, apám fizikus, én meg már tinédzser koromban éreztem, hogy ez a fajta polgári lét nem az én világom.
Sz. L.: Keresztanyám, Felvinczy Takács Alice Kodály-tanítvány volt, minket is tanított hegedülni, tehát maga a zene nem számított lázadásnak. A Fater maga kereste meg a világvevő rádión a Voice Of America Jazz Hourját, Willis Conover műsorát. Ő mutatta meg a swinget, a jazzt. A beat – akkor ugye még így hívták –, na, az már más volt. Az már adott okot némi szülői aggodalomra. Zenélgetnek, zenélgetnek, de jaj, mi lesz a szakmájuk ezeknek a gyerekeknek?
R. R.: A tipikus kérdés: zenélni, az jó, na de mi a szakmád? Hányszor megkaptam én is!
– 1967-ben Ausztriába, Grazba is eljutott az Illés – Reed Roof Hovels néven. Esetleg ott volt a koncerten a kis Lutz Knoglinger is?
R. R.: Grazba jóval később költöztem, akkor még Linzben éltem, úgyhogy sajnos nem. Egyetlen magyar zenekar volt, amelyet ismertem. Az Omega. Arról mindenki tudta, hogy létezik, hogy sikere van, és azt is, hogy magyarok. Ott legalábbis, az NSZK-ban, ahol akkoriban éltem.
Sz. L.: Na, szép. Mondjuk az Interkoncert nekik segített, minket meg a Fonográffal letiltottak.
R. R.: Nem hallgattam mondjuk Omegát sem. Csak tudtam, hogy létezik.
Sz. L.: Így azért már kicsit jobb!
hirdetés
– Ezt most nevetve mondja, de az nagyon is komoly, hogy Ripoff legnagyobb magyarországi sikeréhez is köze van. „Azt gondoltam, eső esik.”
R. R.: Az tényleg nagyon sok letöltést produkált, pedig egyáltalán nem terveztem eljátszani. A kilencvenes években sokat léptem már fel Magyarországon, tanulgattam is már magyarul, először tankönyvből csak, de beszéltem is már a zenészkollégákkal. A paksi bluesfesztivál szervezője, Kaktusz erre hivatkozva megkért: ha már úgyis tiszteletbeli magyar lettem, játsszak egy magyar dalt a közönség kedvéért. Hát eljátszottam ezt a népdalt. Szerintem nem lett valami jó, de a közönség szerette, a YouTube-on meg többen nézték meg, mint a saját dalaimat. Szóval, ha rágondolok, egyik szemem sír, a másik nevet. A dalt egyébként a Muzsikás lemezéről ismertem. „Nem arról hajnallik, amerről hajnallott” a címe. Elképesztő basszusszólam van a dalban…
– Amit Levente bátyja, Szörényi Szabolcs játszik.
Sz. L.: Valóban! Én is játszom azon a lemezen, sőt, én voltam a zenei rendezője!
R. R.: A világ egyik legjobb világzenei lemeze, mindmáig. Megemelem a kalapom.
Sz. L.: Köszönöm. Hozzád hogyan jutott el az a magyar népzenei lemez?
R. R.: Amikor a nyolcvanas évek végén elkezdtem Magyarországon fellépni, egy barátomat kértem meg, hogy mutasson nekem olyan magyar népzenéket, amelyek nem teljesen tradicionálisak, amelyekben van valami új, valami a könnyűzenéből. Ezt a lemezt is megmutatta. Beleszerettem rögtön.
Sz. L.: Én meg szoktam osztrák zenét hallgatni! Reggelente bekapcsolom a Wetterpanoramát, ahol a havas osztrák hegyeket mutatják, alatta meg tiroli zene szól. Arra kávézom.
R. R.: Én viszont egyáltalán nem hallgatok osztrák népzenét. Sosem fogott meg. A népzenékben mindig azok érdekeltek, amelyekben ott bujkál a kelta örökség. Amit a Muzsikás-albumon hallunk, abban is kétségkívül ott van.
Sz. L.: Hogyne. Egyébként: ezek szerint már évtizedek óta járod a magyar klubokat?
R. R.: Igen.
Sz. L.: Tessék, én meg csak mostanában találtam rád. Mindenesetre ez az igazi. Ahogy mi kezdtük, és ahogy te még ma is csinálod. Hogy nem vágysz a stadionba, nagy színháztermekbe… Abban a közegben mozogsz, amelyben a zene születik. Összehozni valamit gyorsan és betenni a rádióba… Ha nem nyomod hétről hétre klubokban, nem lesz jó. Az a zene halála.
R. R.: Vágyni épp vágyhatom stadionokba, de – fájdalom – nem hívnak. Maradnak a klubok és fesztiválok. Kényszer ez, de nem anyagi elsősorban. Éveken át utcazenész voltam, abból éltem a hetvenes években. Az volt az én iskolám, rá is szoktam egy életre, hogy embereknek játszom.
– Levente úgy dicséri a klubzenészi létet, mintha még aktívan játszana klubokban. Pedig nem.
Sz. L.: Elmegyek azért olykor a Miskolci Illés Emlékzenekarral fellépni. A Vujicsics együttessel is. Nekem is szükségem van a friss találkozásra a közönséggel. Ez néhány fellépést jelent egy évben.
R. R.: Azért Levente már a hatvanas években nagy sztár volt, szóval érthető, ha nem klubozik. Engem nem kell, hogy feszélyezzen valamilyen gigantikus siker a múltból. Én csak játszom.
– Azért mégis. Van itt némi ellentmondás. Levente is játszhatna, ha akarna.
Sz. L.: Eszemben nincs sajnáltatni magam, de nagyon igaz, amit Ripoff mond, szóval aktuálisan kettőnk közül mégiscsak ő inkább irigylésre méltó. Én az István, a király sikerétől bizony elszédültem. Alkotó emberként tekintettem magamra, de utána egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Egy évvel később jelent meg az utolsó Fonográf-lemez, a Jelenkor – két dalt írtam rá. Kiürült az agyam. Ripoff el tudja játszani az új dalait, van hozzá zenekara is. Én meg: minek írjak? A közönségnek tőlem úgyis a „Ne gondold” kell. Nagy a múlt nyomása. Az ember beletörődik, és nem is veszi kezébe a hangszert. Pedig jó volt régen, tényleg jó volt fogni a gitárt és dalokat csiholni rajta.
– Így viszont az a furcsa helyzet áll elő, hogy Szörényi helyett egy osztrák dalnok énekel arról, mi van ma Magyarországon. Sharks (Cápák) című új dalában nagyon keményen kiosztja például az agymosottakat és Orbán Viktort. Mert bár a név nem hangzik el…
R. R.: …kár lenne tagadni, hogy róla szól az egyik versszak.
– Azt énekli, már 1993-ban gyanús volt önnek ez az Orbán. Miért is?
R. R.: Tévében láttam, s akkoriban még mindenki odáig volt, hogy a fiatal liberálisoké a jövő, majd ők szabad országot teremtenek… Ahogy viszont néztem a gesztusait… Rossz előérzetem támadt. Amit sajnos visszaigazolt az idő. A dal ettől még nem róla szól, hanem egy világjelenségről. Előkerül benne az osztrák külügyminiszter is, és bőven folytathattam volna még a sort: kicsi lett a világ, összeszűkül lassan arra, hogy embertelenül szélsőjobbos, valamint iszlamista szélsőségesek közül választhatunk. Ebből lett nagyon elegem, a folyamatos agymosásból.
– Erős azért ez a szélsőjobbosozás. A menedzsere nem próbálta lebeszélni ilyen témájú dalról?
R. R.: Nem.
– Pedig tőlünk azt kérte, ha lehet, ne erre hegyezzük ki az interjút.
R. R.: Nem akarta ő sem, hogy lehagyjam az új albumról, csak talán most azt, hogy ne ez legyen a fő téma, ha beszélgetünk – ami érthető, hiszen inkább kivétel ez a dal, mint szabály. De egyrészt évek óta érik bennem, hogy kellene egy protest-song – a műfaj nagy divat volt fiatalságunk idején. Angry young men – dühös fiatalemberek. Így hívták az efféle dalokat éneklőket akkoriban. Én meg öregségemre lettem „dühös fiatalember”, látva ezt az iszonytató néphülyítést.
Sz. L.: A néphülyítéstől nekem is égnek áll a hajam, beszéltem is már erről a Heti Válasznak, amikor még létezett a lap. Nekem mindenesetre nem kell ilyen témákkal dalokban foglalkoznom – ezt a szerepet viszi Bródy. Elég az. Van is rá közönsége. Egészségére! Egykori szerzőtársam, ha nem ismered esetleg – ő írta a dalszövegeinket az Illésben és a Fonográfban is. Mondja el mindenki a véleményét, szabadon, ahogy gondolja. Én mindenesetre, ha dalokról van szó, a nagyon direkteknél jobban szeretem a tágasabb, általánosabb, mindenkor rezonáló szövegeket. Ott van például a „Miért hagytuk, hogy így legyen?”. Működött a hatvanas években, a kommunisták alatt, de működik ma is. Az tehát, hogy „azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra”, vagy hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”, hatásos marad. Épp azért, mert nem konkrét személyt, nem pillanatnyi eseményt támad. Nem is támad. Inkább védve sirat valami fontosat: igazságot, szabadságot.
R. R.: Rám sem jellemző a nagyon direkt irány, csak most különleges helyzetet és dühöt éreztem, merthogy úgy néz ki: hallgatunk a hazug szóra. S a düh hogyan jöjjön ki az emberből? Az agyvérzésnél, kiabálásnál, verekedésnél mégiscsak jobb forma: a dal. Egyébként viszont az új lemezem teljesen más típusú dalokból áll. A Blue Afternoon keserédes szerelmes dal, a People kis mizantrópia, a So Much Water fájdalmas dal régi élményekről, eltűnt városrészekről. Adok egy lemezt, hallgasd majd meg!
Sz. L.: Dedikáld is!
R. R.: Örömmel. Parancsolj!
Egyébként igazad van, ami a szövegek direktségét illeti. Ott van például a Quimby. A Forradalom című daluk elég konkrét, de nekem is jobban tetszik az előző, a tágasabban melankolikus Kivándorló blues.
– Szörényi Leventének mondanak valamit ezek a dalok?
Sz. L.: Bevallom, nem. A Quimbyről tudom, hogy létezik, de nem követem.
– Az osztrák zenész inkább otthon van magyar kortárs magyar könnyűzenében, mint az azt megteremtő Szörényi Levente?
R. R.: Én is csak azért ismerem a Quimby-lemezeket, mert ismerem a srácokat nagyon régóta – gimnazisták voltak még, amikor Dunaújvárosban egy koncertem után odajöttek hozzám. Ma meg közösen játsszuk Tom Waits dalait, a menedzserünk is közös. Ezért ismerem a zenéjüket, amúgy én sem követem nagyon a kortárs dolgokat. Viszont Levente! Billentyűs társam, Nagy Szabi épp nemrég mutatott nekem egy dalt az egyik szólólemezedről. Zazi a címe. Hát az szerintem zseniális. Kicsit olyan, mint a Small Faces. Azt is hallgattál akkoriban?
Sz. L.: Persze, hallgattuk. A Small Facest is, meg a Facest is. Sőt, a Faces előtt az Illéssel még játszottunk is Londonban 1970-ben. Egy nagyjából ismeretlen figura énekelt akkor ott. Aztán hazajöttünk, és a BBC-ben adott nyilatkozatunk ürügyén a hatalom minket letiltott egy évre, Rod Stewart meg egy év múlva világsztár lett. Nagyon nem volt mindegy, a vasfüggönynek melyik oldalán nyomtad a rock and rollt. De akkoriban, a Fonográf alakulása környékén, amikor a Zazi született, már nemcsak az angolokat, hanem az amerikaiakat is hallgattuk. A Doobie Brotherst, az Eaglest, mindazokat a zenéket, amelyekben ott volt az amerikai népzene, a country.
R. R.: Az számomra is alap, Bob Dylan meghatározó élményem.
Sz. L.: Azért tegyük hozzá, hogy te sokkal jobban énekelsz.
R. R.: Elpirulok.
Sz. L.: Tényleg. Dylan marha jó nótákat írt, de a hangja… Viszont csak nem hagy nyugodni egy gondolat úgy fél órája. Frocliztok itt azzal, hogy beszélek a levegőbe, nem játszom klubokban, hogy begyöpösödtem. Tudod, mit, Ripoff? Felmegyek veled a színpadra, elnyomjuk néhány nótámat, ha van hozzá kedved.
R. R.: Nagyon szívesen!
Sz. L.: Válaszd ki, aztán gyere fel hozzám Pilisszántóra. Van gitárom otthon. Meg pálinkám is.
R. R.: Saját?
Sz. L.: Saját.
R. R.: Olyat viszek én is.
Sz. L.: Te is főzöl?
R. R.: Főzetem, de a saját almám, és már cefrézni is tudom egy ideje. Pali bácsi tanított meg rá a faluban – amikor a Vas megyei Hegyhátszentpéterre költöztem, sokáig nem csináltam semmit az almával, a szomszédok meg mondogatni kezdték, hogy nem jól van ez így, abból bizony pálinkát kell főzni.
Sz. L.: Az én pálinkám Bácshegyről való, a Balaton-felvidékről, ott a szőlő, a gyümölcsös. Na, gyertek majd fel, akkor összenézzük a pálinkákat is, meg a dalokat is. Aztán tavasszal, ha lesz valami klubbulid, eljátsszuk.
R. R.: És megisszuk.
Sz. L.: Úgy.
Fotók: Vörös Szabolcs
