Másfél százalék ment pályázaton, 22 pofára – a Magyar Zenei Tanács elnöke a NER kultúrpolitikájáról
Tényleg nem lesz rendszerváltás a kultúrában? A jövő évi költségvetés számai valóban azt sugallják, hogy tovább él a NER? Zsoldos Dávid szerint korántsem erről van szó, a NER kulturális rendszere pedig nem azért bukott meg, mert keveset költött, hanem mert a milliárdokat ad hoc udvari hacacárékra szórta el. A Magyar Zenei Tanács elnöke úgy látja: a szervezeti forma mindegy, a tartalmat kell megváltoztatni a Fidesz által kreált kulturális intézmények esetében. Állítja azt is: a politikai alapon osztogatott pénzeket mielőbb be kell csatornázni a nyílt pályázati rendszerbe – ha pedig ez megtörténik, senki nem fog forráshiányra panaszkodni a kulturális életben. De mégis: kinek ártott eddig Mága Zoltán? Nagyinterjú.
– Ön a kultúra Feledy Botondja?
– Szerintem ez erős túlzás. Pro forma csupán a Magyar Zenei Tanács elnöke vagyok. De a szakma választott meg, így csak ők tudnak elküldeni.
– Csak mert Ókovács Szilveszternek is adott tanácsokat, most pedig a kormány közelében sertepertél…
– Szilveszterhez régi barátság fűz, még a Zeneakadémiáról ismerjük egymást. Valóban adtam neki tanácsokat – néha megfogadta őket, néha szöges ellentétben álltak az elképzeléseivel. És nem sertepertélek a kormány körül, bár tény, hogy még a választások előttről ismerem azokat, akik jelenleg a kulturális kormányzatot formálják – így Nagy Ervint és Popa Gergely helyettes államtitkárt is. Azonban nincsenek politikai ambícióim – ezt még a választások előtt jeleztem is – és mindig kínosan ügyelek a szolgálati útra. Soha nem zaklatok privát csatornákon senkit csak azért, mert megvan a közvetlen telefonszáma. Szilveszter operaházi munkásságát pedig csak nagyobb időtávlatból lehet majd reálisan megítélni.
– Ez most a barátnak szóló, diplomatikus kötelező kör?
– Nem. Túl felfokozott a hangulat az országban ahhoz, hogy józanul lássuk, a ciklusai mit hoztak és mit vittek. Szerintem nagyon sokat hoztak is. Ott van például az Európában egyedülálló Eiffel Műhelyház, amely elképesztő lehetőségeket tartogat. És Szilveszternél nem volt politikai cenzúra: Tarnóczi Jakab és Székely Kriszta is rendezhetett. De persze voltak kudarcok és veszteségek is.
– Az Erkelt mondjuk pont vitték az ideje alatt.
– Akik azt vetik a szemére, hogy elkótyavetyélte az Erkel Színházat, azok emlékezzenek arra is, hogy 2013-ban ő harcolta ki a bezárt Erkel újranyitását. Azt pedig senki nem gondolhatja komolyan, hogy az Erkel sorsáról a főigazgató döntött. Erről még Hankó Balázs sem dönthetett.
– Hát ki döntött erről?
– Az a döntés nyilvánvalóan a Karmelitában született.
– Rossz döntés volt?
– Persze. Az ország legnagyobb és legjobb zenei akusztikájú színházából musicalszínházat csinálni kapitális szakmai hiba. A Budapesten és az agglomerációban lakó közel 3 millió ember nem maradhat megfizethető árú népopera nélkül. Gyerekkoromban ott láthattam Polgárral a Varázsfuvolát – és nagyon szeretném, ha az én fiam is láthatna ott még operaelőadásokat. Ráadásul három és fél milliárd forintnyi közpénzzel támogatni egy olyan műfajt, a musicalt, amelynek alapvetően meg kellene állnia a lábán… Erre nincsenek szavak.
– De akkor a mai Magyar Péternek van igaza, vagy a négy évvel ezelőttinek? Utóbbi még áradozott a korszakos, fantasztikus „főigazgató úrról”, a mostani viszont rémuralomról beszél.
– A politikusok és a médiaszereplők szeretnek a végletekig sarkítani. Mindkét állításban erős túlzások vannak, de a rémuralmat emlegetőben jóval több. Ezzel együtt úgy gondolom: tizenhat év nem véletlenül közel példátlan hosszúságú periódus a nyugati operaházak élén. Én abban bízom, hogy egy erős és nemzetközileg is releváns pályázatot követően méltó utód kezébe kerül a ház.
– Nem tűzoltás volt a kormány részéről Ókovács kirúgása?
– Hogyhogy?
– A Magyar Művészeti Akadémia még több pénzt is kap jövőre, mint idén… Úgy fest, egy fejet legalább kellett dobni az emiatt teljesen kiakadó tiszás kultúrhátországnak.
– Biztos vagyok abban, hogy a kettő között nincs semmi összefüggés. Az Operaház átvilágítása már hónapokkal ezelőtt elindult, ennek a folyamatnak megvolt a maga hivatali rendje. Az Operaházat érintő döntés biztosan korábban megszületett, mint hogy ez a felháborodás kirobbant volna. Másfelől a kulturális büdzsét övező – egyébként teljesen jogos – felhorgadás elkerülhető lett volna, ha a kormányzat kontextusba helyezi a kulturális területre vonatkozó számokat tételről tételre.
– A kedvünkért megteszi most ön?
– Örömmel, csak még annyit: nagyon biztató, hogy az új kulturális kormányzat láthatóan komolyan veszi a szakmai egyeztetéseket. Az ugyanis, hogy a korábbi kulturális kormányzatoknak egyáltalán nem voltak antennáik a szakmai tanácsokra, egyenesen vezetett a NER kulturális kudarcához.
Mert a NER teljesítménye összességében kudarc. Rendkívül buta kontraszelekció jellemezte.
Nyilván vannak kivételek, és vannak kiválóan teljesítő intézményeink, mint például a Both Miklós vezette Hagyományok Háza, de a NER-ben alapvetően nem az volt az elvárás, hogy valaki szakmailag jó legyen. A lojalitás mindent vitt.
– Szóval ön is elismeri, hogy Ókovács Szilveszter alapvetően politikai kinevezett volt.
– Ebben a rendszerben mindenki politikai kinevezett volt. A különbség csak annyi, hogy egyesek szerencsére értettek is a feladatukhoz, lelkiismeretesen és szakértelemmel vezették a rájuk bízott területet, mások meg nem.
– Lehetséges egyáltalán olyan rendszert építeni, ahol nem ez a forgatókönyv érvényesül?
– Pontosan ez lenne a feladat. Intézményi ciklusokon túlmutató, hosszabb távú stratégiákban kellene gondolkodnunk, és nem kellene félnünk olyan megoldásokat átvenni, amelyek „haldokló” Nyugaton kiválóan beváltak. Az alapvető probléma ugyanis a NER-rel nem az volt, hogy nem költött a kultúrára. Mert költött. A gond azzal volt, ahogyan tette.
– Hogy pofára adtak pénzeket, nem új. Tudjuk már, hogy milyen arányban voltak ezek a normálisan osztottakhoz, vagyis a kötött intézményi, önkormányzati sorokhoz képest?
– Tudjuk.
Az ad hoc, nyilvánvalóan politikavezérelt kiadások elérték a teljes kulturális költés 18-22 százalékát.
Ez elképesztő, Nyugaton elképzelhetetlen arány. Különösen akkor, ha összevetjük a Nemzeti Kulturális Alappal. Az NKA mégiscsak egy transzparens, szakmailag megalapozott szervezet, ehhez képest 2024-ben például mindössze a kulturális kiadások nagyjából másfél százalékát oszthatta szét nyilvános pályázatokon.
– Mindjárt kiderül, hogy Hankó Balázsnak is adott tanácsokat és bevédi őt is?
– Nem, Hankó Balázs egyszer, még államtitkárként kérte ki a véleményemet egy kérdésben, de annyira nem tetszett neki, hogy utána soha semmilyen kapcsolatunk nem volt. A NER így működött: a döntések megszülettek a háttérben, szűk körben, és utólag kerestek hozzájuk szakmai legitimációt. Ha pedig érkezik egy szakember, aki nem hajlandó asszisztálni egy rossz döntéshez – az én esetemben például ahhoz, hogy nyomjanak le egy szenátus által ellenzett rektort a Zeneakadémia torkán –, akkor jön az ignorálás, rosszabb esetben az ellenségként kezelés. Az a 17 milliárd, amelyet az ideiglenes kollégiumon keresztül osztottak szét, természetesen nem szerepel abban a másfél százalékban, amelyről beszéltem, hogy az NKA normálisan, szakmai alapon osztotta szét.
hirdetés
– A száz százalékban már benne vannak a vasbetonra költött pénzek is?
– Nem, azok nincsenek. De így is brutális, ami történt. Miközben az NKA-ban a szakma filléres összegekért küzdött a nyílt, átlátható pályázatokon, addig Mága Zoltánnak évi egymilliárd, Leslie Mandokinak alkalmanként másfél milliárd forint jutott, csak úgy. Pofára, ahogy az imént fogalmazott. A kulturális költségvetésnek eközben három pillérre kellene épülnie: a kötött intézményi sorokra, az önkormányzati részre – ez a kettő nálunk nagyjából arányaiban rendben is van –, a többi forrást pedig nyílt, pályázatos rendszerben, rotálódó szakmai bírálóbizottságok által, világos stratégia mentén kell elkölteni.
A politikai alapon osztogatott sorokat, pénzeket mielőbb be kell csatornázni a nyílt pályázati rendszerbe – ha ez megtörténik, senki nem fog forráshiányra panaszkodni.
Az NKA pedig még mindig a magyar kultúrafinanszírozás legegészségesebben működő szerve – és lekopogom, nagyon biztatóak azok a beszélgetések, amelyeket ott folytatunk.
– Ezt most elég nehéz lesz elfogadtatni a közvéleménnyel. Hónapok óta attól hangos a sajtó, hogyan talicskázták ki a milliárdokat a szervezetből.
– Épp ez a lényeg! Hankóéknak meg kellett hekkelniük az NKA normális működését ahhoz, hogy ezeket a forrásokat így kiszórhassák. Pont ez a bizonyíték arra, hogy a rendszer elvben alapvetően jól védett és működőképes. Ahhoz, hogy ezeket a pénzeket politikai alapon kiutalhassák, meg kellett kerülniük a szakmai kollégiumokat.
– Az ideiglenes kollégiumok létrehozásának jogát kellene átgondolni?
– Nem, azokra még szükség lehet. Amire pedig főleg szükség lenne, az az, hogy ne idén csökkentsék az NKA által pályázatokon szétosztható összeget.
– A költségvetés tervezete szerint márpedig az csökken.
– Igen, de a jövő évi keret azért rendkívül sovány, mert a szervezet tartalékképzési kötelezettsége kirívóan magas, csaknem negyven százaléknál is több. Értjük, hogy a tartalékot Hankóék teljesen elköltötték – abból voltak a gyanúsan osztogatott pénzek, az a bizonyos 17 milliárd –, de tényleg pont egy olyan évben csökkentjük a kiosztható összegeket, amikor a teljes rendszert a nyilvános pályáztatás felé akarjuk eltolni? Ez így teljesen ésszerűtlen és nincs jó üzenete. A jövőben az NKA-t meg kell erősíteni, és egy teljesen új feladatkört kell rábízni: a kapacitásfinanszírozást.
– Magyarul, legyen kedves.
– Soha nem lesz életképes kulturális stratégiánk, ha az intézményeknek minden évben szerencsejátékot kell játszaniuk az ötöslottó-bevételekből, úgy, hogy a tét a létük. Az, hogy egyáltalán fennmaradnak-e. Így nem lehet sem fesztiválstratégiát csinálni, sem jazz-zenekart működtetni. Tehát mielőbb többéves pályázatokra, kiszámíthatóan érkező forrásokra van szükség. A másik két sarokkő pedig az adatalapúság és a szigorú monitoring – bocsánat: ellenőrzés – kell, hogy legyen.
– Azt tudjuk egyáltalán, miért költünk el irgalmatlanul sok közpénzt komolyzenére és ennyi szimfonikus zenekarra? Mi a cél? Hogy ne csak egy, hanem kettő-három legyen a világ élvonalában? Hogy erre legyünk büszkék? Vagy csak megszoktuk, hogy vannak, aztán úgy érezzük, muszáj őket fenntartani?
– Ne felejtsük el, hogy ezeknek a zenekaroknak a koncertjeit elsősorban a magyar adófizetők látogatják. Az pedig, hogy túl sok a zenekar, inkább csak budapesti helyzet, vidéken egyáltalán nincs dömping. Sőt, a zenészek halmozott, többszörös tagságai miatt valójában közel sincs annyi teljes formációnk, mint amennyi a papírforma szerint kijönne. Ez különösen igaz a Budapesten kívüli regionális centrumokra: Pécsre, Győrre, Debrecenre, Miskolcra vagy Szegedre. Ezek a városok azért is kulcsfontosságúak, mert ezekben zeneművészeti felsőoktatás is zajlik – itt van lehetőség valódi életpályamodellt felmutatni a fiatalok számára. Mert
egy olyan városban, ahol mindenki olyan kopasz, mint én, senki nem fog fodrásznak tanulni.
– Csodás hasonlat.
– Köszönöm. Ahhoz tehát, hogy továbbra is legyenek kiváló zenészeink, kellenek a zenekarok. A probléma persze ott kezdődik, hogy a hazai zeneoktatás már sajnos közel sincs olyan állapotban, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Ez egy rendkívül súlyos probléma, kezdve legelsőként is a Zeneakadémia bűnös kivéreztetésével, viszont ez alapvetően oktatáspolitikai feladat. A kulturális minisztérium annyit tud hozzátenni, hogy a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségével közösen letesz az asztalra egy átfogó zenekari stratégiát – ez a hetvenvalahány oldalas anyag egyébként már ott van a területet belülről és kiválóan ismerő szakállamtitkár asztalán. Ez garantált bérstruktúrát és világos jövőképet adna ezeknek a vidéki centrumoknak. De én a budapesti túlkínálatot sem látom égető problémának. Amíg még a kevésbé finanszírozott budapesti zenekarainknak – mint a Danubia, a Dohnányi vagy a MÁV Zenekar – is megvan a stabil közönsége, és ha elmennek Grazba, Ljubljanába vagy Lyonba, simán felveszik a versenyt a helyi együttesekkel, addig talán nem azokon a százmilliókon kellene spórolnunk, amelyek Magyarország leginkább piacképes kulturális termékét tartják életben.
– Ekkora összegről beszélünk csupán?
– Összességében néhány milliárd forintról.
Évente nagyjából másfél-két kilométernyi ellopott autópálya ára.
Nevetséges nemzetgazdasági szinten.
– Akkor nem, ha épp spórolni kell, hiánycélt durván csökkenteni.
– Azt tényleg kell, csakhogy a kultúra nem igényel többletforrásokat a költségvetésből. Belső elosztási kérdés az egész. Amikor a Mága Zoltánokra és a Leslie Mandokikra milliárdokat fordítunk, akkor nem a forrás kevés, hanem a döntések rosszak.
Az igazán gigantikus összegek és a katasztrofális döntések az olyan presztízsprojektekben vannak, mint például a Színházi Olimpia.
Ha ezeket a pénzeket átcsatornázzuk oda, ahol a valódi értékteremtő munka folyik, és racionalizáljuk a háttérintézményeket is, akkor az eddigi kulturális büdzsé is bőségesen elegendő lesz.
– A Mága- és Mandoki-féle produkcióknak egyetlen fillért sem szabad adni, ugye?
– Természetesen nem. És ennek semmi köze még ahhoz sem, hogy Mága Zoltán tud-e rendesen hegedülni vagy sem.
– Tud?
– Nem az én dolgom megmondani.
– Véleménye azért lehet. Komolyzenész ön is, hallott már elég hegedűst.
– Jó, igaz. Magánvéleményként vállalom: nem tud jól. És az különösen szerencsétlen, hogy miközben mi adjuk a világnak a legcsodásabb roma muzsikusokat – Sárközi Lajostól Lukács Miklósig –, akiktől minden külföldinek leesik az álla, mi egy ilyen F-kategóriás haknikirályba toltuk a milliárdokat. A Mága-jelenség, a politikailag hasznos kamuzenész állami rangra emelése, hatalmas pénzekkel és szakmai díjakkal való kitüntetése a valódi muzsikusok számára igazi arculcsapás.
Olyan az egész, mintha a futballban nem azt a játékost fizetnénk meg, aki bombajól lövi a szabadrúgást, hanem azt, aki a legmesszebb tud köpni a partvonalról.
Amúgy tudtommal Mága úgy kapta a Liszt-díjat, hogy a díj szakmai bizottságának nem is merték elmondani a döntést, csak utólag.
– Ön egyébként milyen alapon, minőségben van ott a minisztériumi megbeszéléseken?
– A Magyar Zenei Tanács közel háromezer hivatásos muzsikust és ötezernél is több zenetanárt képvisel a különböző tagszervezeteken keresztül. Eredetileg csupán két-három területre terveztem munkacsoportokat, de a szakmában akkora volt a várakozás, hogy nem lehetett nem előre menni több szálon egyszerre. Elég embert próbáló feladat társadalmi munkában, adminisztratív segítség nélkül. Végül az eltervezett kettő helyett öt munkacsoportunk lett. Ebből kettőt most kicsit jegelünk tavaszig – ezek főleg az oktatással foglalkoznak –, és szintén tavaszra marad az új előadó-művészeti törvény kidolgozása is. Az egyik kulcsterület a kultúrafinanszírozási stratégia, amelyen egy szűkebb munkacsoporttal dolgozunk, és amelyben Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója végezte a legkomolyabb munkát.
Szentül hisszük, hogy az itt kidolgozott elvek a teljes kulturális szférára érvényes igazságokat tartalmaznak: transzparens, regionális alapú, szigorúan monitorozott és tervezhető finanszírozási struktúrát.
Ez a modell kihúzná a rendszer méregfogát: teljesen mindegy ugyanis, hogy éppen hogy hívják a minisztert vagy az államtitkárt, a rögzített mechanizmusok miatt nem fog tudni önkényesen, kézi vezérléssel pénzt osztogatni.
– Megígérte, hogy elmondja, miért is van szükség még mindig a Magyar Művészeti Akadémiára. Tehát?
– Egyrészt: Magyar Péternek igaza van abban, hogy az MMA-t a NER úgy bástyázta körbe, hogy szinte csak a Halbiológiai Intézet alapító okiratába nincs beleírva.
– Kétharmados többséggel az, hogy mi van beírva az Alaptörvénybe, technikailag egy tollvonással módosítható, tehát ez nem lehet kifogás.
– Az MMA rendkívül összetett intézménycsoporttá vált: kiemelt ingatlanokat – mint a Pesti Vigadó – kezel, kiadói tevékenységet folytat, saját tudományos kutatóintézetei, múzeumai és rendezvényei vannak. Az MMA a kulturális szféra legnagyobb mamutja, amit ennyi idő alatt sem lenyelni, sem kiköpni nem lehetett. És ha jól láttam, mindössze a kötelező bérfejlesztés összege került rá a büdzséjükre, tehát szó sincs valódi többletforrásról. Viszont kapitális hiba volt erről nem mondani semmit, csak kitenni a számokat. A jó cél egyébként nem az, hogy bontsuk le, hanem az, hogy az ott meglévő erőforrások társadalmilag elfogadottan és szakmailag megalapozottan legyenek kulturális célokra fordítva. Személyes véleményem az, hogy a SZIMA-nak és az MMA-nak egy hosszabb folyamat nyomán össze kellene olvadnia. A bontás mindig drága és káoszt hoz magával. Ki fogja például üzemeltetni és tartalommal megtölteni holnapután a Pesti Vigadót, ha csak úgy bezárják az MMA-t? Kiírnak rá egy nyilvános pályázatot?
– Szívesen elvisszük. Bár a Fonó tökéletes helyszínünk, egyes kiemelt Válasz klubestekre attól még jó lehet. Akár az ön által vezetett Papageno rendezvényei is jöhetnének olykor…
– Hosszú idő után még a zongorához is odaülnék, csak a maguk kedvéért! Azért azt látjuk, ugye, hogy ez nem lenne optimális megoldás.
– Mi lenne az optimális?
– Egyelőre az, ami a többi NER-es háttérintézmény esetében is, amilyen a Magyarságkutató Intézet vagy a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ). Ki kellene használni a bennük rejlő lehetőséget, az oda allokált erőforrásokat. Ehhez nemhogy kétharmados többség, de egyetlen képviselői munkaóra sem kell.
– Azért elég vérlázító, ha simán megkapják az apanázsukat, mintha mi sem történt volna…
– Pedig teljesen érthető, miért van ez így. Azért, mert a miniszter ezekhez a már meglévő sorokhoz tudott ragaszkodni a költségvetési vitákban. Ha azt mondja a pénzügyminiszternek, hogy a PKÜ-re nincs szükség, a Pénzügyminisztérium azonnal boldogan kihúzza a tételt, mondván: „De jó, spóroltam a büdzsének”. A miniszter tehát ezzel a kulturális keretet védte. De azt már nagyon nehéz lenne megmagyarázni, ha a 2027-es évben ezek a sorok változatlan formában és módon hasznosulnának.
A feladat most az, hogy az így megvédett erőforrásokat teljesen más tartalommal töltsük meg.
– És van ilyen terv minisztériumi szinten? Hogy teljesen más legyen a tartalom?
– Néhány esetben egészen konkrétan tudom, hogy van. Az egyik csoportunk például pontos terveket készített, amelyek kiválóan elférnének a PKÜ egy részében. Állami pénzből több mint kétszáz alkalmazottat fizetünk ott. Biztos vagyok benne, hogy találunk köztük legalább 15-20 olyan szakembert, akinek sokkal fontosabb és hasznosabb munkát – például az említett ellenőrzési feladatokat – is tudnánk adni, mint amit most csinálnak.
– A könnyűzenészek a kulturális áfa bevezetését követelik évek óta, meg a kulturális társasági adókedvezmény, vagyis TAO-rendszer visszahozatalát. A költségvetési tervben nem látunk jeleket egyikre sem.
– Nemcsak a könnyűzenészek követelik, hanem a teljes kulturális szektor. Értem, hogy a Pénzügyminisztérium egy drasztikus hiánycél-csökkentésnél egyetlen forintnyi biztos bevételről sem hajlandó lemondani, de ezzel együtt biztos vagyok abban, hogy ez a téma az asztalon marad, mert előbb-utóbb meg kell valósulnia. Soha nem lesz egészséges kulturális szektorunk anélkül, hogy beengednénk a finanszírozásba a magánszférát: nem véletlen, hogy ilyen típusú adókedvezmények Európában és a tengerentúlon is mindenütt léteznek. Az, hogy a korábbi TAO-rendszerrel sokan visszaéltek, sajnálatos, de azt egyszerűen ellenőrizni kellett volna. Az egyetlen félelmem, hogy él néhány döntéshozóban egy olyan félreértés, hogy ráérünk, hogy ez a rendszer így, ahogy ma van, komolyabb változtatások nélkül el tud működni még 1-2 évig. Pedig nem.
Ez, amit a NER ránk hagyott, változtatások nélkül már talán a jövő évet sem bírja ki.
Mivel nyilvánvaló, hogy nem lehet egyszerre cserélni a hajtóművet és a szárnyakat is a repülőgépen – egyszerűen nincs rá kapacitás –, a szakmát leginkább az nyugtatná meg, ha a tárca letenne az asztalra egy nyilvános menetrendet, hogy mikor mihez szándékozik hozzányúlni.
– Mit jelent az, hogy nem bírja ki a rendszer a jövő évet?
– Ha az NKA tényleg csak a jelenlegi összeget tudja költeni jövőre, és nem tudnak időben hozzányúlni a kekvákból visszakerült, illetve a már említett háttérintézményeknél lévő forrásokhoz, akkor az intézményrendszeren kívüli – divatos szóval független – szféra jövőre maximum vegetálni lesz képes.
– És akkor mi van? Mi történne, ha egyszerűen megszűnne egy csomó olyan fesztivál, amely alapvetően életképtelen, és csak azért létezik, mert az állam folyamatosan lélegeztetőgépen tartja közpénzből? Nem lehet, hogy először egy hatalmas összeomlásra lenne szükség, hogy megtisztuljon a piac?
– Nem, egy összeomlás nem tenne jót, ez nem így működik. Ha a vidéki ifjúsági hangversenyek rendszere nem működik optimálisan, akkor az a feladat, hogy átalakítsuk, és hatékonyabban, olcsóbban működtessük. Ha viszont az egészet egyszerűen kihúzzuk a rendszerből azzal a felkiáltással, hogy „fölösleges”, akkor egy vidéki kislány helyben soha többé nem fog élő koncertet kapni. Másrészt az a klarinétos vagy hegedűs, aki ezekből a koncertekből kereste meg a haknipénzét, amiből a lakáshitelét törlesztette, hirtelen bevétel nélkül marad. Ő nem fog otthon ülni: elmegy pizzát sütni, vagy végleg külföldre költözik. Ezzel mesterségesen idéznénk elő egy újabb Covid-helyzetet. A pénzeket nem elvenni kell, hanem átcsatornázni, újracímkézni és jobban felhasználni. Ha a meglévő szakmai kapacitásokat és humántőkét egyszer elveszítjük, azt borzasztó nehéz újra felépíteni.
– Ha valaki innovál, piaci alapon is képes megtölteni a termeket, méghozzá méregdrága jegyekkel. Nem ez ellen hat, ha biztos az állami pénz?
– Vannak egyes klasszikus zenei produkciók, amelyek piaci alapon is működnek, de egy szimfonikus zenekar a világon sehol nem képes tisztán a saját bevételeiből élni. Abból a szempontból viszont teljesen igaza van, hogy érdemes megvizsgálni, kik a leghatékonyabb budapesti együttesek. Azt fogjuk találni, hogy a szerényebben dotált Danubia vagy a Dohnányi Zenekar sokkal nagyobb saját bevételt produkál, mint a kiemelten finanszírozottak. Mi is azt akarjuk elérni, hogy az állam minél kevésbé legyen kizárólagos eltartója a zenekaroknak. Ehhez viszont újra értelmet kell adni a céges szponzorációnak, meg kell nyitni a magántőke csatornáit. Most épp arról is tárgyalunk, hogyan építhetünk be a korábbi TAO-rendszerbe szigorú, kijátszhatatlan ellenőrzési mechanizmust. És vigyázó szemünket érdemes lenne Brüsszelre is vetnünk végre.
– Brüsszel a hibás?
– Mi vagyunk a hibásak, ha nem használjuk ki az ott adódó lehetőségeket. A hétéves költségvetés tervezésekor a korábbi Kreatív Európa programot ugyanis átcímkézték és jelentősen kibővítették. Az új kulturális büdzsé, az Agora EU program célszáma elképesztő magasságokba, 10,7 milliárd euróra ugrott. Az írek ugyan most betették a botot a küllők közé, és javasoltak egy 30 százalékos vágást, de ha azt sikerül kiszedni onnan, az többszörös növekedést jelent egy olyan uniós költségvetésben, ahol a védelmi kiadások miatt egyébként mindent megvágnak. Hatalmas lehetőség ez és nemcsak anyagilag: az unió megértette, hogy Európa nemcsak gazdasági, hanem igenis kulturális projekt is: identitás és értékválasztás.
– Maradjunk azért a piszkos anyagiaknál! Mennyit lehetne elhozni ebből?
– Ha abból indulunk ki, hogy a lakosságunk az EU népességének nagyjából 2 százaléka, akkor a hét év alatt összesen mintegy 77 milliárd forint kerülhet Magyarországra – ez tízszerese a teljes jövőre tervezett NKA-keretnek! Az uniós pénzekre persze kizárólag országokon átívelő projektekkel lehet pályázni, ami külön hasznos, hiszen ezek a kapcsolódások utána szinte mindig hoznak további projekteket, együttműködéseket. Ha sikerül megszereznünk ezeket a forrásokat, az sem ment fel persze minket a felelősség alól: olyan rugalmas és teljesítményelvű rendszert kell most teremtenünk – és ez az új zenekari stratégia lényege is –, ahol a kategóriák között teljes az átjárhatóság. Aki jobban teljesít, magasabb finanszírozási osztályba léphet, aki viszont ellustul, elveszíti a közönségét, és nem újít, az visszasorolódik.
Nem létezhet olyan, hogy valaki egyszer beül egy kiemelt kategóriába, és onnantól kezdve az idők végezetéig oda van betonozva.
A teljesítmény sok szempontból mérhető: látszik, mekkora a saját bevétel aránya, a látogatottság, az ifjúsági és vidéki koncertek száma, a digitális jelenlét, a külföldi turnék és a nemzetközi fesztiválszereplések mennyisége, minősége. Ha bevezetjük ezeket az elveket, a magyar kultúrafinanszírozás végre kiszabadulhat abból a mocsárból, amelyben politikai kinevezettek döntöttek a pénzekről és sorsokról, csak szabályt erősítő kivételként, ritkán honorálva a valódi teljesítményt.
Nyitókép: Kondella Mihály
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
