„Szégyenemről kell vallanom” – Korniss Péter ügynökmúltjáról
Az első Kossuth-díjas fotográfus. A külföldön talán legismertebb magyar fényképész. Majdnem hatvan évvel ezelőtti első széki útja óta a mára eltűnt paraszti világ megörökítője. És „Pál” fedőnéven 1957–1966 között az állambiztonság hálózati személye. A jövőre 90 éves Korniss Péter még azelőtt kereste meg szerkesztőségünket, hogy mától online is elérhetővé váltak volna a kádári titkosrendőrség hálózati személyeit nyilvántartó hatos kartonok. Huszadik századi magyar történet következik forradalommal, egyetemi kicsapással, letartóztatással, fenyegetéssel, Népszabadságba rejtett jelentésekkel.
– Miért kezdeményezte ezt a beszélgetést?
– Ez életem legnehezebb interjúja, mert szégyenemről kell vallanom. Az állambiztonsági iratok publikálásával sok ezer egykori hálózati személy neve jelenik meg a nyilvánosságban. Mindegyik mögött emberi sors áll. Az én hatos kartonom mögött is. Ezért azt szeretném, ha én mondhatnám el, mi és miért történt, s nem találgatások, sejtetések alapján ítélnének meg. Csúnya folt ez rajtam, de lesújtana, ha a hálózati múltam miatt a munkámra árnyék vetülne. Utoljára 1963-ban találkoztam az állambiztonság embereivel, de mint a hatos kartonomról megtudtam, csak 1966-ban zártak ki a hálózatból. A lényeg azonban az, hogy amikor 1967-ben először eljutottam Székre fotózni, már semmilyen kapcsolatban nem álltam a titkosrendőrséggel.
– Az elmúlt évtizedekben folyamatosan láttak napvilágot ügynökügyek. Miért nem korábban állt a nyilvánosság elé?
– A szégyen miatt képtelen voltam erre. Elsüllyesztettem magamban a történetet, azt gondoltam, jelentéktelensége miatt talán már emléke sincs az egésznek az archívumokban.

– Mikor tudta meg, hogy van írásos nyoma egykori hálózati tevékenységének?
– Nyolc-tíz évvel ezelőtt egy Németországban élő magyar történész, Kiss Eszter a Humboldt Egyetemen disszertációt írt a magyar fényképészet 1989 előtti történetéről. Sok időt töltött itthon a kutatásaival, minden fotósnak utánanézett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. A könyv formában is megjelent disszertációban összefoglalta az 1956-os múltamat, de nincs benne szó az érintettségemről. Amikor megjelent a könyv, Eszter eljött hozzám és letette elém a hatos kartonom levéltárból kikért másolatát.
Azt hittem, szívszélhűdést kapok.
Magyarázta, mi mit jelent a kartonon, de én alig láttam-hallottam. Később megkérdeztem tőle, miért nem írta ezt meg rólam? Azt mondta, ezt akkor alaposan átbeszélte kollégáival és így döntött. Azóta sokat gyötrődtem, megszólaljak-e, aztán a hatos kartonok publikálása eldöntötte a kérdést. Bocsánatot kell kérnem, amiért csak most beszélek erről és sokáig homokba dugtam a fejem.
– Menjünk vissza 1956-ba! Másodéves jogi egyetemistaként hogyan élte meg a forradalom napjait?
– Érdeklődő, lelkes fiatal voltam, de nem különösebben aktív. Részt vettem a felvonulásokon, elmentem például 23-án a Bem térre. Október 25-én a Parlament előtti sortűznél horzsolt egy golyó, de nem sérültem meg. Gondolom, ezeknek a tüntetéseknek is lehetett szerepe abban, hogy végül bevittek. Illetve volt még egy másik „bűnöm”: december legelején beválasztottak a Magyar Egyetemi és Főiskolai Szövetség (MEFESZ) jogi kari vezetésébe. Érdemi tevékenységről azonban szó sem lehetett, mert másnap a pufajkások letartóztattak.
– Hová vitték?
– A Fő utcába, a karhatalom akkori egyik központjába. Akkoriban még nagyon erős volt az ellenállási hangulat. Jellemző, hogy az őrséget is oroszok adták, egyszerűen nem állt Kádárék rendelkezésére elég muszkavezető. A pártvezetés november végén még a munkástanácsokkal tárgyalt, országszerte zajlottak tüntetések, megmozdulások. Később, ’56 végétől, ’57 elejétől a letartóztatások, sortüzek és a reménytelenség miatt az ellenállási hangulat elpárolgott, átvette a helyét a félelem, sőt a rettegés.
– A Fő utcában történt a beszervezés?
– Nem, ott még csak kihallgattak. Két dologról faggattak, elég durva hangnemben. Egyrészt tudni akartak a Magyar Forradalmi Ifjúság Pártjáról, amiről fogalmam sem volt. Azóta sem tudom, létezett-e egyáltalán. Két hétbe telt, mire ezt a politikai nyomozók megértették. Utána meg a jogi kari MEFESZ-ről akartak mindent tudni, de érdemi információt arról sem adhattam, mert a választás után rögtön lekapcsoltak. Így végül vádemelés nélkül engedtek ki 1957 januárjában.
– Megverték?
– Semmi ilyesmi nem történt, hála Istennek. Ettől még az egész nyomasztó élmény volt, kiengedésem után ki is jött rajtam a feszültség. Másodjára 1957. március 15-e előtt tartóztattak le sok egyetemistával együtt, s csak jóval a nemzeti ünnep után engedtek ki. Ekkor történt a beszervezés. A hatalom attól tartott, hogy Márciusban Újra Kezdjük, lázongás tör ki, ezért begyűjtötték a veszélyesnek ítélt elemeket. Aztán még egyszer elvittek május elseje előtt, gondolom, nehogy megzavarja a fiatalság a munka ünnepét. Mindkét alkalommal a Gyűjtőfogházban tartottak minket fogva. 1957 tavaszára rettenetesen megváltozott a hangulat, jöttek a hírek az akasztásokról, én is féltem. Fenyegettek hosszú börtönnel, a kihallgató ordított velem, végül aláírtam. Tudni kell, hogy az első letartóztatást követően kirúgtak az egyetemről. Tizenkilenc éves félgyerekként rettegtem, életszerűnek tűnt, hogy elítélésemet és börtönbüntetésemet is el tudják intézni, ha akarják.
– Hatos kartonja szerint valóban második letartóztatása idején, 1957. március 21-én került sor a beszervezésre. Furcsa, hogy begyűjtötték május elseje előtt is.
– Ez a „nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal” esete volt. Amikor egyenként kihallgattak mindenkit a Gyűjtőfogházban, mondtam a tisztnek, itt valami tévedés lehet, mert nemrég történt meg a beszervezésem. Átadtam neki a telefonszámot, amit akkor kaptam. Telefonálni kezdett, majd azt mondta, maga hazamehet.

– Szintén a hálózati nyilvántartási lapon szerepel, hogy „pressziós” alapon kényszerítették együttműködésre. Nem ajánlották fel, ha a titkosrendőrségnek dolgozik, visszakerülhet az egyetemre?
– Mostanában sokat gondolkozom azon, miért nem húzták el ezt a mézesmadzagot. Itt megint vissza kell térnem a korabeli hangulatra. Fel sem merült a finom behálózás, az embert az állambiztonságiak nyomás alá helyezték és így érték el a céljukat. A beszervezéskor nem került szóba, mit és hogyan várnak tőlem, azt mondták, majd keresni fognak. A találkozók olyanok voltak, mint egy rossz krimi. Kiszabadulásom után a Kiscelli úton dolgoztam egy szövetkezetben segédmunkásként. Filmszalagokról olvasztottam az emulziót; kellemetlen és nehéz fizikai munka volt. Presszóban találkoztam a tartótiszttel, egy Népszabadságba kellett tennem az általam megírt jelentést és átadni neki. Majdnem hetven év távlatából őszintén szólva már nem emlékszem, mikről kellett beszámolnom. Nagy titkokat biztosan nem írtam, a munkakörnyezet kívül esett az érdeklődési körükön. Aztán egy rádiószerelőhöz kerültem segédnek, ott is megkerestek az állambiztonság részéről, de érdemit onnan sem tudtam jelenteni. A hatos kartonon is látszik, hogy az ifjúsággal és az egyetemistákkal foglalkozó osztály szervezett be, de engem ugye kicsaptak a jogi karról. Örültem, ha a nyomasztó segédmunkáktól szabadulni tudtam, eszem ágában nem volt másokkal összejárni politizálni.
Egy idő után csend lett, talán még mondta is a velem foglalkozó belügyes tiszt, hogy „majd keresni fogjuk”.
A rádiószerelés után 1958-ban bekerültem a fényképész szövetkezethez, kitanultam a szakmát, innen jutottam be a Nők Lapjához 1961-ben. Már hat hete ott dolgoztam, amikor érkezett egy feljelentés a sajtót ellenőrző Tájékoztatási Hivatalhoz, hogy veszélyes ellenforradalmár vagyok, nincs helyem ilyen fontos pozícióban… Mivel a börtönt nem írtam be az önéletrajzomba, hiszen akkor szóba sem jöhetett volna a felvételem, a Hírlapkiadó Vállalat fegyelmi úton elbocsátott. Viszont Németi Irén Nők Lapja-főszerkesztő megszeretett, azt mondta, megpróbál visszahozni. Másfél év múlva sikerült is, 1963-tól állásba kerültem a Nők Lapjához.
– Az ország legolvasottabb lapjának fotósa lett, rengeteg emberrel került kapcsolatba. Egy ilyen hálózati személy aranybánya az állambiztonságnak.
– Meg is kerestek 1963-ban, de akkor teljesen más volt már a hangnem, mint a Gyűjtőfogházban vagy az ötvenes évek végén a találkozókon. A külső környezet is megváltozott, 1963-ban megszületett az amnesztia, a Kádár-rendszer konszolidálódni kezdett. Kocsiba ültettek és elvittek egy lakásra a Frankel Leó út környékén.
– Milyen feladatot akartak adni?
– Konkrétum nem hangzott el, a belügyes tiszt arról próbált győzködni, segítsek nekik. Mint utólag, a hatos kartonról megtudtam, ő már nem az ifjúsággal, hanem az „ellenséges ellenzékkel” foglalkozó osztály beosztottja volt. Kötöttem az ebet a karóhoz: most kerültem a Nők Lapjához, minden erőmmel a munkámra összpontosítok. Nem is tehetem meg a bennem bízókkal, hogy ilyen feladatot vállalok. Különben is borzalmas teher volt az egész, igyekeztem szabadulni a szorító helyzetből. Ennyiben maradtunk, nem kerestek többet.
– Ez azért elég hihetetlennek tűnik. Az állambiztonság emberei csak úgy békén hagyták, amikor a segédmunkák után az ő szempontjukból végre „operatív értékkel bíró” állásba került?
– A helyzet megítéléséhez tudni kell, hogy Németi Irén hithű kommunista volt, kiváló kapcsolatokkal, pártközponti múlttal. Elég erősnek bizonyult, hogy „pettyes múltú” embereket vegyen fel és védjen meg. A Nők Lapjánál dolgozott például Galsai Pongrác író, aki Pécsett vett részt az ötvenhatos eseményekben, le is tartóztatták. A kulturális rovatot meg Földes Anna, a forradalom előkészítésében nagy szerepet játszó Irodalmi Újság egyik munkatársa vezette. Irén mélyen hitt a rendszerben, de a minőséget nagyra tartotta, és egyszerűen jó lapot akart csinálni. Traktoroslányokról meg sztahanovista szövőnőkről szóló anyagok helyett a nőket, a családokat érdeklő témák szerepeltek a lapban, politikai szecska csak minimálisan. Így gyorsan felment a Nők Lapja példányszáma ma már elképzelhetetlenül magasra, hetente egymilliót adtak el belőle. Ez komolyan megerősítette Németi pozícióját, hiszen a Nők Lapja azon ritka újságok egyike volt, amelyik hozta és nem vitte a pénzt. Erre vezetem vissza, hogy az állambiztonság békén hagyott. Talán e viszonylagos védettség miatt szálltak le rólam.

– Kétségtelen, hatos kartonja szerint a III/III-as csoportfőnökség „alkalmatlanság” miatt 1966-ban kizárta a hálózatból. Munkadossziéját nem sokkal később a többi, állambiztonsági szempontból már érdektelen irathoz hasonlóan megsemmisítették és hiányzik a beszervezési dosszié is. Viszont 1967-től sokat járt Erdélybe, majd Nyugatra is utazhatott, nem jelentkeztek mondjuk a hírszerzés emberei?
– Soha senki. Viszont Németi Irén egyszer megkérdezte, belépnék-e az MSZMP-be. Elhárítottam azzal, hogy még nem vagyok elég érett. Jó viszonyban voltunk, de máig nem tudom, neki volt-e információja az állambiztonsági megkeresésekről, esetleg a kulisszák mögött megvédett-e. Azt viszont biztosan tudom, ha zsarolni próbáltak volna, vagy nagyon a nyakamra járnak, biztosan hozzá fordulok segítségért. Egy idő után valóban utaztam külföldre például a Honvéd Együttessel, jó barátommal, Novák Ferenc Tatával. Feleségem mellett ő volt a másik ember, akivel a titkomat megosztottam a rendszerváltás után. Tata csak legyintett egyet, tudta, hogy mentek ezek a dolgok. Az elmúlt hónapokban azonban családommal és szűkebb baráti körömben is megosztottam a történetemet.
– Milyen reakciókkal szembesült?
– Mindenki nagyon emberi volt. Nem maradt bennem rossz érzés a sokszor nagyon nehéz beszélgetések után. De ettől még mélyen szégyellem magam. Azt remélem, hogy a történetem megértése megkönnyíti az ítélkezést és a megbocsátást.
Nyitókép: Korniss Péter budapesti otthonában 2026. október 28-án (fotó: Válasz Online/Bielik István)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

