Mankó, csak azért is – Deák Bill Gyula emlékére
77 éves korában meghalt Deák Bill Gyula. A hírt a zenész közösségi oldalán jelentették be, hozzátéve, hogy „egy sikeresnek mondott műtét” után, váratlanul halt meg az énekes. „Elnémult a mikrofon. Elment az ember, a legfeketébb hangú fehér énekes, aki mankóra támaszkodva is óriás volt a színpadon” – olvasható a posztban. Elődlapunk, a Heti Válasz 2008. május 8-i számában Stumpf András kollégánk készített interjút Deák Bill Gyulával, Hatvan csapás című lemezének megjelenésekor. Az énekesre ennek újraközlésével emlékezünk.
– A magyar foci mai állapotát elnézve talán nem bánja, hogy nem lett labdarúgó.
– Fradista vagyok, ez már nem változik, de tény: akkoriban a foci mást is jelentett. Egy kőbányai gyereknek elsősorban kitörési lehetőséget. Az én hőseim – Puskás, Bozsik, Hidegkúti, a régi Aranycsapat – bebizonyították: mindegy, honnan jössz, ha tehetséges vagy és dolgozol, sikeres lehetsz. Ezért akartam focista lenni. Aztán tizenegy évesen egyetlen másodperc alatt szertefoszlott az álmom.
– Egyetlen másodperc alatt?
– Tisztán emlékszem rá ma is. Műtötték a lábam, és nem vették észre, hogy elvágták az ütőeret. Begipszelték. Iszonyatos fájdalmaim voltak, hiába kaptam a sok gyógyszert. Egyszer csak vittek a műtőbe. Gondoltam, végre leveszik a gipszet. Elaltattak. Amikor felébredtem, láttam apámat, anyámat. Sírtak. Nem értettem. Keltem volna fel, nagy örömmel, hogy végre gipsz nélkül tudok majd járni. Felhajtottam a takarót. Akkor láttam meg, hogy levágták a lábam. Elájultam. Később bevettem egy marék gyógyszert. Öngyilkos akartam lenni. Szerencsére kimosták a gyomromat. De valójában a zene mentette meg az életemet.
– Tudatos döntés volt, hogy ha foci nem, akkor zene?
– Dehogy. Egy roma család költözött a szomszédunkba. Az apa cimbalmos volt, a fiának meg vett egy gitárt Akkoriban már Magyarországra is bejött a beatzene, a Beatles, a Rolling Stones, az Animals – ők érdekeltek. A srác játszott ilyen dalokat a lépcsőházban, én meg énekelgettem rá. Ki is kiabáltak sokszor, hogy hagyjuk már abba. Nem hagytam abba. Mondjuk, amikor meghallottam Orszáczky Miklóst, akkor majdnem. Senki nem énekelt úgy, mint ő. Nemcsak jó zenész volt, meg nagyszerű énekes, hanem jó ember is. Isten áldja meg a porait. Amikor nagyon csóró voltam, ő már játszott a Syriusban, és vitt magával mindenhova énekelni. Koncert, hajnalig buli, csajozás, úgy mentem másnap a gyárba dolgozni. Tőle rengeteget kaptam.
– A Bili becenevet is?
– Nem, itt a telepen volt egy srác, az ragasztotta rám. Biztos nem sejtette, hogy egyszer hivatalos név is lesz az ő viccelődéséből. Pedig az unokámat, akire nagyon büszke vagyok, az anyakönyv szerint is Deák Bili Gyulának hívják. Versenyúszó, tizenegy éves, nemrég megnyerte a 200 pillangót a korosztályában. Ráadásul a Kőbánya SC-ben úszik!
– Ilyen névvel, még szép. Ő valósítja meg a nagypapa gyerekkori álmát: sportoló lesz?
– Nagyon úgy néz ki.
– Önnek viszont énekesként sem volt könnyű beteljesíteni az álmokat: a rendszer sokáig nem engedte színpadra. Mi volt olyan veszélyes Billben?
– Nem voltam én veszélyes. Egyszerűen azt mondták, egy ilyen féllábú ne álljon színpadra. Nem voltam olyan szépfiú, mint az Alain Delon, ez volt a bajuk. Képzeljük el, hogy Amerikában valaki kitalálja: Ray Charles vagy Stevie Wonder nem színpadképes, mert vak! Ezek a pofonok mindenesetre erőt adtak.
Feltehettem volna a műlábat, de csak azért is mankóval jártam. Ma is ez van: remélem, hogy aki hasonló helyzetbe kerül, erőt tud meríteni abból, ha látja. Bilit a mankójával együtt szeretik.
– A pályáján is kapott mankót: a Hobo Blues Band nyúlt a hóna alá. Nélkülük hol lenne ma?
– Addigra azért már kezdett felfelé ívelni a pályám. Énekeltem a P. Mobillal, Radics Bélával, a Minivel. Aztán amikor megalakult a Hobo Blues Band, lejárogattam hozzájuk is. Ők nem azt nézték, hány lábam van, hanem hogy milyen hangom. Az meg jobb volt, mint Hobóé. De a rendszer hülyesége is kellett hozzá, hogy állandó tagnak bevegyenek. Jött az Omega-turné, amelyen előzenekarként vehettek részt. Be is jelentették az Országos Rendező Irodánál, hogy megyek velük mint vendégművész. Azok meg közölték: szó sem lehet róla, nem színpadképes. Erre bejelentettek állandó tagnak. Úgy már mehettem. Életem legszebb hat éve következett a Hobo Blues Banddel.
– A szakítás Hobó szerint azért történt, mert önt nem lehetett lebeszélni arról, hogy elmenjen énekelni a „felszabadulás” negyvenedik évfordulójára rendezett kommunista ünnepségre.
– Régi történet. Azóta Hobóval jó a viszonyunk, szeptemberben ott is leszek a zenekar alakulásának harmincadik évfordulójára szervezett BS-bulin, ami nagy megtiszteltetés. Eszem ágában sincs tehát megbántani őt, de ha már megkérdezte, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Azért léptem ki, mert meg akarták szabni, hogy mit vállaljak el és mit ne. Közben pedig sosem tüntették föl a nevemet a dalok mellett.
– Miért járt volna jogdíj önnek, ha egyszer nem írt se zenét, se szöveget?
– Nem ilyen egyszerű. Először megszületett a zene, arra én ráénekeltem egy dallamot, Hobó pedig erre írta meg a szöveget. Sok sikeres dal született így, már az elején is, mondjuk a 3:20-as vagy a Kőbánya blues. Aztán ezek mind Póka–Földes-dalként jelentek meg. Úgy éreztem, ha a számok mellett nincs ott a nevem, akkor végképp nem szabhatják meg, hol léphetek föl.
– Na, de a „felszabadulás” negyvenedik évfordulóján?
– Úgy könnyebb ellenzékiskedni, ha az ember apja magas polcon ül. Az én apám vasöntödében dolgozott, anyám a dohánybeváltóban volt melós. Hatan laktunk egy szobában, lavórban fürödtünk, vécé a folyosó végén.
Én még tudtam örülni egy szelet cukros-zsíros kenyérnek. Ezek nélkül az élmények nélkül nem is tudnék így énekelni. A Rózsadombon nem terem blues.
Nekem viszont fontos, hogy el tudjam tartani a családomat, és megadjam nekik, ami nekem nem volt. El is vállaltam sok mindent, szégyenkeznem viszont nincs miért: mindig mindenhol önmagamat adtam. Ha hívtak, mert úgy kellettem, ahogy vagyok, mentem, de sosem szolgáltam ki senkit.
– És ahhoz mit szól, amikor Nagy Ferót látja egy bulvártévében jó pénzért jégtáncolni?
– Ez éppen nem érint – fél lábbal nem nagyon lehet korcsolyázni. De értem persze, mire céloz. Az új lemezemen sem véletlenül van rajta A nagy generáció temetésére című dal, benne pedig, hogy „Nem kaptam, csak fél korcsolyát, barátom egy másikkal jégre állt”. De ez inkább csak fricska, viccelődés. Feróval jóban vagyok, nem tudnék rá rosszat mondani. Ő volt az első ember, aki azt mondta, hogy nekem önálló lemez kell. A nagy generációnak nevezett valami viszont tényleg nem létezik. Néhányan valóban eladták magukat, vannak, akiket már rég nem a zene szeretete hajt. Engem igen. Amióta elkezdtem, ugyanazt csinálom, a nevemmel sem takarózhatott soha senki. Politikusok főleg nem – sosem politizáltam.
– Megosztaná a közönségét, és kevesebben mennének el a koncertjeire?
– Azért nem politizálok, mert nem értek hozzá. Nagyon sok okos ember van Magyarországon, mindenki hozzászól mindenhez. Hát én nem vagyok ilyen okos. Persze az is igaz, hogy butaság a színpadról politizálni egy olyan országban, ahol családtagok is képesek voltak összeveszni a politika miatt. Felőlem mindenki drukkolhat, akinek akar, én viszont, ha szurkolni akarok, arra ott a Fradi.
– Azért a politika csak áthatotta a szakmáját. Vikidál Gyuláról például kiderült: épp az István, a király alatt jelentgetett önökről.
– Mocskos dolog, ha valaki azzal akar előrejutni, hogy a másikat figyeli. Egyszer-egyszer engem is elkezdtek volna kérdezgetni, aztán mondtam, hogy húzzanak el, hagyjanak békén. Békén is hagytak. Nem voltak olyan dolgaim, amivel meg lehetett volna zsarolni. Nem nagyon volt semmim.
– Az István, a király után lett.
– Biztosan sokat segített, de annak az éremnek is két oldala van. Szörényi és Bródy remekül megírták a darabot, de ha mi, rockerek nem vagyunk, messze nem lett volna ekkora siker. Elég vicces például, hogy a tehetségkutató műsorban, amellyel az új társulatot keresik az István, a királyhoz, nem is találnak férfi énekest, aki képes volna elénekelni Torda szerepét. Most úgy áll a dolog, hogy helyette táltosnő lesz a darabban. Az is igaz, hogy egy fillért nem kaptunk a lemez után, pedig ígérgették sokáig. Aztán amikor megjelent DVD-n, még tiszteletpéldányt sem küldtek belőle. Ilyesmi is csak Magyarországon képzelhető el. Sokáig bosszantottak ezek a dolgok. Ma csak nevetek rajtuk.
– Ezért is készített új lemezt kilenc év szünet után? Hogy legyen biztos bevétel?
– Akartam én már régebben is, csak a szerzők, akikkel dolgoztam volna, mind a saját dolgaikkal voltak elfoglalva. Vártam, vártam, talán túl sokáig, aztán megkértem Koltay Gergelyt, hogy írja meg a lemezt. Nagyon büszke vagyok az eredményre. Lehet, hogy ha korábban készül el, nem is lenne ilyen jó. Én tehát azért csinálok lemezt, mert szeretek jó dalokat énekelni. Ha akarnám, nyugdíjba mehetnék. Nyugdíjas is vagyok persze – rokkantnyugdíjas.
Amíg viszont szól a zene, lent pedig azt kiabálják, hogy „Bili a király!”, az százmilliónál is többet ér nekem.
– Az említett összegnél kevesebből is Budára költözhetne, mégis maradt Kőbányán. Az imidzs miatt?
– Ahogy a blueshoz, úgy Kőbányához is ragaszkodom. Nem megyek el, és ezért nem mentem el az országból sem, pedig sokan javasolták. Ez a hazám, itt érzem jól magam. Hála Istennek már az országhatár sem az, mint régen: Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen is játszhattunk, szép sikereink voltak, nyáron pedig megyünk Tusnádfürdőre. A családon kívül ezek nekem a fontos dolgok. Mindhalálig blues, és hajrá, Magyarország!
Nyitókép: Deák Bill Gyula koncertje a Bajai Halfőző Fesztiválon 2026. július 11-én (fotó: MTI/Kacsúr Tamás)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
