Három szerda és az örökkévalóság – Nádas Péter halálára
„Az ember végül is nem más, mint víz, némi szerves anyag, szőr, köröm” – ezt a velős megállapítást a Világló részletekben olvashatjuk. Részben Nádas életműve ezt is demonstrálja. Ez a hideg, már-már kutatóorvosi attitűd nem állt tőle távol. Lehet a töltőtoll olykor szike is. A Válasz felkérésére Szegő János irodalmár, a Magvető Kiadó szerkesztője helyezi képbe az olvasót a tegnap (szerdán) elhunyt Nádas Péter életművének egyes motívumaival. Olyan írónk távozott, akivel kapcsolatban az európai nem díszítő jelző, hanem állítmány és evidencia. Nekrológ.
Nádas Péter halálhírének elterjedése után pár perccel a közösségi fal Nádas-fényképekkel, Nádas-idézetekkel és rövid, sommás búcsúüzentekkel lett tele. Vagy ezek kombinációjával. A gyász ilyen. Akad, akit elnémít, mást beszédessé tesz. És persze olyan is van, aki ilyenkor is magáról beszél, kendővel vagy kendőzetlenül, akár tudja, akár nem. Van, akinek egy idézet segít. Más a fénykép révén próbálja visszahozni az eltávozót. Netán azt megmutatni, hogy ő maga is milyen jó viszonyban volt az elhunyttal.
Bornírt, mi több tapintatlan lenne épp egy nekrológ első bekezdésében kárhoztatni bármilyen gyászmunkával, nyilvános emlékezetgyakorlattal kapcsolatos megnyilvánulást. Lényegesebb az, hogy milyen idézetek lepték el a digitális faliújságokat és tették azt egy óriási Nádas-szöveggé. Ez is mutatja a Nádas-életmű sokrétűségét és gazdagságát.
A legtöbben talán az író 1993-as infarktusát és reanimációját megörökítő (sic!) Saját halálból kerestek idézetet, mások a katartikus Emlékiratok könyve legelső vagy legutolsó mondatait tették fel, vagy a másik főmű, a Párhuzamos történetek szikárabb-recésebb mondatait találták a búcsúra alkalmasnak; ahogy arra is akadt példa szép számmal, hogy Nádas Péter közéleti esszéiből, publicisztikáiból, netán nyilatkozataiból tallóztak. Itt ezek a cím- és hívószavak: nemzet, kultúra, Európa.
Hatalmas, több mint hatvan éve gyarapodó és formálódó életmű, közel negyven cím – utánnyomásokkal, újrakiadásokkal együtt pedig több mint hatvan könyv. Elbeszélések, regények, filmnovellák, drámák, esszék, kritikák, emlékiratok.
Hogy mi lehet a közös ezekben a művekben túl azon, hogy mindegyik borítóján ugyanaz a név szerepel?
(három levél, közös gyökér?)
Lehet ilyen vízjel egy motívum és annak alakulása. Nézzük a legelső mű, az 1962-ben írott és nyomtatásban 1965 májusában az Új írásban, majd két évvel később önálló könyvben is megjelent A Biblia első mondatát, tehát az egész, minap lezárult életmű nyitómondatát: „A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen záródó monumentális vaskaput.” Komplex mondat: egyszerre hat a szemre és a fülre, egyszerre látjuk és halljuk, sőt ujjbegyünkkel szinte megérintjük a vaskaput, és ugyan a rozsdamarta jelző a rózsákra vonatkozik, mégis mintha a monumentális porta tetanuszoltásért kiáltó repedezett rozsdás felületét is érzékelnénk.
Ez is a Nádas-próza egyik kódja: egyszerre absztrakt és érzéki. Más fogalmakkal, rilkei hangszereléssel: szép és iszonyatos.
De ha már beléptünk ezen a metaforikus és konkrét (újabb nagy nádasi kettősség) kapun, akkor menjünk tovább. Máris elénk tárul az első regény, az 1977-ben megjelent Egy családregény vége első képe: „Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében. Nem messzire attól a fától, amelynek néha mozgott az egyik levele, pedig szél sem fújt.” Eleven, delejes hiány lebeg a két dinamikus mondat erőterében. Rejtély és jelenlét egyszerre. Ennek a sűrű-enigmatikus korai remekműnek – melyet mintha kissé kitakarnának, de legalábbis elfednének a későbbi, jóval nagyobb terjedelmű és alapvetően nagyformátumú epikai alkotások – a kapu a továbbiakban fontos szöveg- és történetszervező motívuma lesz, korokon és történetsíkokon átívelő metaforája. Nádasnak ebben a könyvében, amely címében határozottan jelzi, hogy az európai regényirodalom egyik legfontosabb tradíciója (a családregény) a végéhez ért, a névnek is nagy lesz a jelenetősége. Ahogy annak is van jelentősége, hogy az 1986-ban publikált Emlékiratok könyvének fő-elbeszélőjéről rengeteg dolgot megtudunk, de a neve végig homályban marad. Neve nincs, történetei vannak, három is: egyszerre írja meg saját, az ötvenes években játszódó gyerekkori emlékeit, egy a fiatal Thomas Mannra kísértetiesen hasonlító német író erotikától átitatott fiktív memoárját és saját felnőtt életének komplikált viszonyait a hetvenes évek Kelet-Berlinjében.
Ez a könyv ezzel a mondattal indul: „Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.” Mintha még A Biblia című elbeszélés ősmondat levélzete futna fel a Családregény kertjén keresztül erre a kelet-berlini házfalra és a nagyregény szövegfelületére is. Persze vigyázni kell, hogy ez a motívumkeresés ne legyen felületes. Legyen tekintettel a felszínre és legyen tisztában a mélyszerkezet elemi törvényeivel. Ezek erőhatásaival és egymásra ható viszonyaival.
(dualizmusok kora: képzelet és tapasztalat)
Nádas Péter mindig térben gondolkodott és írt. (A halál is teret kér, sőt követel magának, most például a gondol és az ír igék múlt idejű alakjainak t ragjában is kiterjeszti magát.) Ez a térbeliség egyszerre vertikális és horizontális, vonatkozik természetesen a helyekre Kisoroszitól a Tiergartenig, Gombosszegtől az Atlanti-óceánig és az enteriőrökre: lakásbelsők és belső monológok. De maguk a szövegek is térbeli alakzatok. Írói műhelyének fontos eszköze a szövegek tagolása, az írás képe, a bekezdések ritmusa. Az Emlékiratok egyik szöveghelye kellő fénnyel és pontosan világítja meg ennek a kérdésnek az összetett és fontos mivoltát: „Az asztalon van egy sárgaréz gyertyatartó. A legelmélyültebb figyelemmel tologatta. Ha sok tárgy van egy térben, akkor a tárgyak egymáshoz való viszonya köti le a figyelmünket. Ettől nem vesszük észre magát a teret. Ha kevés tárgy van a térben, akkor figyelmünk a tér és a tárgyak között keres viszonyt. Így azonban nagyon nehéz kijelölni egyetlen tárgy végleges helyét. Tehetem ide, tehetem oda. A tér egészéhez képest minden lehetséges hely esetlegesnek tűnik.” Széppróza és létbölcselet egyszerre.
Nádas Péter a kettős szerkezetek, a dichotómiák nagy kutatója és ismerője. (Ezt a mondatot most örökös jelenidőben lehet hagyni, mert az is marad.) Egyik legfontosabb esszéjében, a Mészöly Miklósnak ajánlott Hazatérésben alkotta meg az ideális és a tisztességes mondat fogalmát. Előbbit így írja le: „Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. Képzeletem számára a tapasztalatom, tapasztalatom számára a képzeletem lesz azon egyetlen lehetséges világi instancia, amelynek segítségével kívül kerülhetek azon, amin belül vagyok. Közvetítő nélküli világban nem csak élni nem lehet, de normális mondatokat se lehet leírni.” Hogy aztán esszéjét ezekkel a mondatokkal folytassa: „A tisztességes mondatban egyszerre két erő dolgozik. A képzelet vágtat előre, a tapasztalat ballag utána, ellenőrzi, olykor visszafogja, fékezi ezt a vágtát, és így a jó. A képzelet kiterebélyesít, kacsokkal elindáz, szétkapaszkodik, a tapasztalat visszametszi, irányt szab, lekacsozza, s így a jó. Ez a megállapítás a képzeletből születő mondatra áll. A tapasztalatból születő mondat eleve lassúbb, szárazabb, olykor kifejezetten szürke vagy idétlen. A képzelet meglökdösi, körülnyaldossa, olykor még azt is megkísérli, hogy fölcicomázza, néhány csillámocska ragad rá, kis illatot kap, ám a tapasztalatból születő mondat csak áll szörnyű agyaglábakon, s így a jó. A tapasztalat a talajhoz tapaszt, ésszerű, mozdíthatatlan, a képzelet kicsit elemeli, megbolondítja, hergeli, s így a jó.” Csodálatos tüköralakzatok az egykori fényképész és valamennyire örökké annak is maradó Nádas műhelyében. Képzelet és tapasztalat az esszé mérlegserpenyőjében. És ilyen kísérteties mondat a már sokszor citált Emlékiratokban: „Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam.”
(élet, mű, formátum)
Ha végig tekintünk Nádas Péter életművén, sokszor találkozunk olyan címekkel vagy címelemekkel, amelyek a könyvszerűségre vagy a mű-szerűségre, a formáltságra utalnak: A Biblia, Egy családregény vége, Leírás, Emlékiratok könyve, Évkönyv, Talált cetli, Párhuzamos történetek, Hátországi napló, Világló részletek, Rémtörténetek. Ha ehhez a felsoroláshoz hozzátesszük a fentebb pedzegetett képzelet és tapasztalat közötti cserebomlást (Goethe örökérvényű regényének Vas István-féle szép fordításával: vonzásait és választásait), akkor máris annál a kérdésnél vagyunk, hogy Nádas életműve mennyire fiktív (képzelet) és mennyire önéletrajzi (tapasztalat). Ez a rövid cikk erre a maga által provokált kérdésre nem tud, de lehet, hogy nem is akar egyértelműen válaszolni, inkább szabad olvasási javaslatokat ajánl. Ha valaki előbb olvassa a 2017-ben megjelent kétkötetes Világló részleteket, amely alcíme szerint: Emléklapok egy elbeszélő életéből és utána lép be a Párhuzamos történetek (2005) regényterébe, akkor máshonnan találkozik ezzel a dilemmával, mintha fordítva tenné, pláne időben haladva és előbb olvassa el az Emlékiratokat, a Párhuzamos történeteket és utána az önéletrajzi összegzést. Ezekről az útvonalakról eszünkbe juthat a monumentális életmű egyik bizonyosan legrövidebb műve, az Út című, korai, 1972-es rövidpróza:
„Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok, és kiér a Klauzál téri piacra, ahol fél kettő és kettő között most olyan kihaltak a standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvág a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnéz a Fészek Klub kivilágított ablakaira – mielőtt befordulna –, de folyamatosan halad előre, és nem bámulja meg a sarki Ápisz-bolt kirakatát; aki tehát így cselekszik, annak föltétlenül észre kell vennie, hogy a Kertész utcában összehasonlíthatatlanul több gépkocsi parkol, mint a Klauzál utcában, bár jobbára öreg autók, s szinte valamennyi piszkos; ám ez sem lehet zavaró tényező, mert ha valaki – természetesen saját igényeihez igazodva – követi példámat, és éjjel fél kettő és kettő között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatja érzelmes sétáját, s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér.”
Mielőtt elengedjük a képzelet és tapasztalat örök összjátékát, álljon itt egy kísérteties analógia. Az 1986-ban megjelent Emlékiratok végén Nádas így írja le az egyik karakter infarktusát: „De megint panaszkodott, hogy nincsen levegő, s mint aki levegőt keres a levegőben, nyugtalanul fölállt, elindult a levegő után. Támogattuk. Olyan erőteljes léptekkel haladt, hogy erre nem is volt már szüksége. Elengedtük hát. A szálloda halljába érve csuklott össze.” Az 1993-as szívrohamáról szóló és először nyomtatásban 2001-ben publikált Saját halálban ezt olvashatjuk: „Nem volt levegő a levegőben, ez lett a gondom. Konstans volt a levegő mennyisége, s ezzel a ténnyel a tudatom nem tudott mit kezdeni. Annyi levegő volt, amennyi a normális életfunkciók elvégzéséhez nem volt elegendő. Ami nem tette értelmezhetőbbé a helyzetet.” Vagy a képzelet fogta meg a tapasztalat kezét, azaz a már egyszer használt formulát alkotta újra a saját esetére vonatkoztatva, vagy íróként már akkor ennek a fizikai tudásnak a birtokában volt, amikor maga még mindezt nem élte át. Nekünk sem teszi értelmezhetőbbé a helyzetet.
(polc-rokonság)
És nem is az értelmezésnek van itt az ideje. Pláne nem az összegzésnek. Hogyan is lehetne egy majd’ hatvanöt éven át íródó életművet néhány hasábon és pár óra alatt elhelyezni? Nem is kell. Életműve ott van a polcon elhelyezve. Sokunk könyvespolcán Nádas Péter kötetei mellett a március végén elhunyt Nádasdy Ádám könyvei sorakoznak. Távoli névrokonok, a magyar asszimiláció véletlen teljesítménye ez. Nádasdy apja, a legendás operarendező és tanár Nádasdy Kálmán Grafként lett anyakönyvezve és német származású volt. Nádas Péter zsidó ősei a Neumayer (Neumeyer) nevet magyarosították ekképpen. Mindez mellékes, de ha ez a nekrológ épp egy olyan portálon jelenik meg, amely kiemelten foglalkozik a magyar polgárosodás és a magyar konzervatív szabadelvűség hagyományaival, akkor megemlíthető. Az tudható, hogy mindez, az
eredettudat és szabad identitás összjátéka, az asszimiláció és az emancipáció lehetősége Nádas Pétert intenzíven foglalkoztatta, kivált az utóbbi években.
(tárgy, személy; mondattan)
„Az ember végül is nem más, mint víz, némi szerves anyag, szőr, köröm” – ezt a velős megállapítást a Világló részletekben olvashatjuk. Részben Nádas életműve ezt is demonstrálja. Ez a hideg, már-már kutatóorvosi attitűd nem állt tőle távol. Lehet a töltőtoll olykor szike is. Aki egyszer is látta, akárcsak fényképen is Nádas Péter íróasztalát, nem tréfálna azzal a kifejezéssel, hogy azon az asztalon operálni is lehet. És Nádas operált is, boncolta az embert, mint olyat. Érzékelését és tudatát, az ezek közötti csatornákat. Anatómiai antropológia a Nádasé. Tárgyként, felületként képes vizsgálni az embert és ennek a kísérletnek magát is alávetette. Munkásságában mintha még egyszer teljes egészében megmutatta volna magát a huszadik századi modernitás ember- és lélektana, aminek gyökerei persze évszázadokkal, ha nem évezredekkel korábbiak. A Freud otthonául szolgáló bécsi Berggasse és Bergen-Belsen koncentrációs tábora között igen rövid az út. Szondi Lipót, a nagy magyar pszichiáter, akinek munkássága Nádas utolsó, életében megjelent könyvében (Halott barátaim) kiemelten fontos, ezt saját bőrén tapasztalhatta. De ugyanilyen fontos Nádasnak Jung és még megannyi más tudós, aki az emberi elmét és tudatot vizsgálta. Nádas kapcsán az európai nem díszítő jelző, hanem állítmány. Evidencia.
És Nádas Péter ezekhez az újabb emberbúvárlatokhoz mindig új eszközöket keresett és talált. Életművét nem csak művek és témák mentén lehet korszakolni, hanem mondatai szerint is. Egészen más mondatokkal kezdte a pályáját, kísérletezett a rövid-redukált mondatokkal, hogy aztán zenekari összhangban csendüljenek fel az Emlékiratok barokk hosszúmondatai, majd utána is váltson, a Párhuzamos történetek három kötetébe megint más, törtebb-horpadtabb modalitással szólaljon meg és az utolsó 10 év is hozott új szólamokat és regisztereket. Nádast egyszerre foglalkoztatták a részletek és az összefüggések: „az élő formát mindig a megmásíthatatlan folyamatokból alakuló részletek összefüggése rajzolja ki, a tökéletlennek is van szabálya, ez a tökéletes benne, maga a működés a tökéletes, a létezés tökéletes, az aránytalanságok egyszeri, változtathatatlan rendje a tökéletes.” (Emlékiratok könyve)
(három szerda)
„Azon a szerdai napon, legalábbis Budapesten, nagy meleg volt, nyárias meleg. Anyám egy szál könnyű selyemruhában villamosozott be a kórházba, ahogy később elmesélte. Úgy mondták, hogy hernyóselyem. Apámtól megtanultam selyemhernyót tenyészteni, ehhez is értett. Az ostrom után, kissé átalakítva, még viselte egy ideig ezt a nevezetes hernyóselyem ruháját. De eszébe nem jutott, hogy taxiba üljön. A Sziget utca sarkán felszállt a tizenötösre, a Váci úti végállomáson leszállt, gyalog ment a Lehel útig, s onnan a Szabolcs utca már csak egyetlen sarok, bár nem tudom, hogy melyik kapun ment be.”
A Világló részletekben így írja le, valójában rekonstruálja, Nádas születése napját, 1942. október 14-ét, azt a bizonyos szerdai napot, ami a memoár egyik óriásfejezetének is a címe lesz (Amikor szerdán).
„Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem. Azokban a napokban minden átmenet nélkül lett meleg, valósággal kitört a nyár.”
Így kezdődik a Saját halál krónikája, 1993. április 28-án, egy szerdai napról.
2026. augusztus 26. szintén szerda volt. Hajnalban hűvös lett, de reggelre visszatért a nyár. Ehhez a szerdához nem tudok egyetlen idézetet tenni. Csak egy hosszú csendet.
Zárásképp álljon itt az életmű egyik titkosabb kincsének, talán kevésbé előtérben lévő darabjának, az 1989-ben, épp egy rendszerváltáskor megjelent Évkönyvnek az egyik augusztushoz kapcsolódó részlete: „Mert a jó futások után nem az élményemre emlékezem, hanem az útra. Ha a futás ilyen kivételes állapothoz juttat, akkor ezeknek az útszakaszoknak a képe minden más emlékemnél élénkebben áll és marad előttem. Valójában arra emlékezik ilyenkor az ember, hogy élménye nem volt más, mint egy olyan kép, amelyhez nem fűzte semmiféle érzése. A madarak a szép röptükkel a létüket tartják fönn a levegőben. Olykor mégis látom és tudom, hogy egyszerűen azért repülnek, mert élvezik. Ilyen állapotaiban a futó ember is hasonlóképpen van. Nem az ügyességét, a rugalmasságát vagy a gyorsaságát élvezi, hanem az út adottságainak és a saját képességeinek a hibátlan és folyamatos találkozását.”
Köszönjük a találkozásokat!
Nyitókép: MTI/MTVA / Kovács Anikó
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
