„Mi van? Magyarország van!” – Cserna-Szabó András új családregényében az eltiport nemesi kasztot idézi meg
„Múltnélküli nemzedék a miénk, de tulajdonképpen már a szüleink generációja is” – mondja Cserna-Szabó András az év egyik legfontosabb szépirodalmi könyvéről, Anya csak egy nincs című regényéről. Az író ötvenéves korában látogatott el először Ingolstadtba, ahol a második világháború végén nagyszülei egy hadikórházban dolgoztak és ahol édesanyja kétszer is megszületett – ez a különös utazás áll a huszadik századi családtörténet középpontjában. Cserna-Szabó felháborodott, de nem lepődött meg, hogy írókollégája, Orbán János Dénes milliárdos összeget markolt fel operettlibrettóiért, miközben szépirodalmi folyóiratok szűnnek meg. Mivel 15 évesen már megélte az 1989-es rendszerváltás felszabadultságát, majd csalódását, a mostani politikai helyzetben minden bizakodása mellett megpróbál spórolni a maradék eufóriájával. Nótás Csernák, Ady, Illyés, Kertész, sertéspörkölt, füge és Frankenstein doktor… Interjú a klímaapokalipszis árnyékában.
– Szólíthatjuk próféta úrnak?
– Nem vettem észre, hogy az lennék. Sőt kézzel-lábbal tiltakozni szoktam, amikor az írót vátesznek, erkölcsi-politikai iránytűnek szeretnék használni.
– Pedig két évvel ezelőtti interjúnkban a klímaváltozás drámai magyarországi hatásairól beszélt. Említette édesapja szentesi kertjét, ahol leginkább már csak füge terem, azaz előrevetítette a jelent.
– Nem jósoltam meg semmit, hiszen már akkor is ebben az időjárásban éltünk. Egyértelmű volt, hogy a helyzet csak súlyosbodni fog. A sokmillió újságoldalt digitalizáló Arcanum függője vagyok, és miután megtalálom a keresett adatot, egyszerűen nem tudom otthagyni az oldalt. Múltkor egy nyolcvanas évekbeli nyári időjárásjelentésre leltem véletlenül, nagyjából így szólt: a kínzó kánikula folytatódik, a hétvégén 30-31 fok várható. Mit nem adnánk mi már egy ilyen nordikus klímáért!
– Ha ez ennyire nyilvánvaló, miért rettentünk meg ennyire, és korábban virológus, illetve közvéleménykutató Facebook-ismerőseink miért képezték át magukat hidrológussá?
– Természetesen nem szakértőként, hanem civilként mondom: 1. aki nem látja, hogy ez a világ szélsebesen robog a vesztébe, aki nem érzékeli, hogy az utolsó felvonás végén vagyunk, aki nem látja már az alagút végén a sötétet, azzal valami baj van, 2. ez a folyamat akár visszafordítható, akár nem, mindegy, mert igazából senki sem akarja visszafordítani. Senki sem akar lejjebb adni megszokott igényeiből, ezer és ezer példát lehetne mondani, hogy ivóvízzel mosunk autót, hogy olcsón szeretnénk minél több helyre repülni, hogy télen marokkói szőlőt eszünk… Nem a nejlonzacskó vagy a műanyag szívószál az alapvető probléma, hanem a rendszer, amelyben évszázadok óta növelni kell a fogyasztást, ehhez pedig a termelést. Nemrég olvastam, milyen nehéz ma már eladni a Kádár-korszak családi házait, mert azokat még egy autóra tervezték, ma pedig a lehetséges vevőknek legalább két-három kocsija van. Néha ugyan megszólal a lelkiismeretünk és úgy csinálunk, mintha egy-két hét energiaspórolással mindent megoldanánk, s a baj majd elmúlik. Jelentem, nem fog.
A fal felé száguldunk, és nemhogy lassítanánk, egyre magasabb sebességbe kapcsolunk.
Megoldás nincs, létfelejtés van: valahogy úgy gondolunk a világvégére, mint a halálra, próbáljuk elhessegetni a gondolatot. Valami majd lesz, biztos, de nem a mi életünkben, hanem soká, addigra meg biztos feltalál valamit a tudomány, elköltözünk a Holdra vagy ilyesmi.
– Az Anya csak egy nincs főhőse anyai nagyanyja, aki a ma embere számára elképzelhetetlen nehézségeken ment át, mégsem ennyire pesszimista.
– Nem is volt az, tényleg az újrakezdés világbajnoka volt, mondjuk rá is kényszerült. Bár ezerháromszáz holdas birtokos családból származott, nem tudott mit kezdeni a szemét fogalmával. Ő még abban a világban nőtt fel, amikor nem volt szemét, a maradékot megették az állatok, a fával, papírral befűtöttek, a ruhák nemzedékeken át szolgáltak stb. Élete végéig gyűjtötte a garázsban a kimosott tejeszacskókat, tejfölösdobozokat, mert „jók lesznek még azok valamire”. Szüleim nemzedéke viszont már a Kádár-rendszer felemás fogyasztói társadalmában élt. Ez volt az első korszak a magyar történelemben, amikor senki sem éhezett, többek között az iskolai és munkahelyi menzáknak köszönhetően. Az újsütetű jólét, a gulyáskommunizmus egyik jelképe lett, hogy hatalmas mennyiségeket főztek otthon. Ennek a generációnak a tagjai közül sokan éheztek, nélkülöztek gyerekkorukban, a háború alatt és a Rákosi-korszakban, de a hetvenes évekre már szügyig jártak a sertéspörköltben. És persze egyre több lett a hulladék is. Jött a kapitalizmus, és még ennél is több lett a szemét. Az ipari mennyiségű lakossági szemét viszonylag friss dolog az emberiség történetében („kuka” szavunk nincs százéves), mégis lassan maga alá temet minket a dzsuva.
– Mégis szereti a prófétaságot! Sötét élvezettel vázolja a jövőt, amelyben vagy szemétbe fulladunk, vagy megsülünk.
– De hát ez nem prófécia, ami vagy bejön, vagy nem, hanem a jelen! Aki szerint normális, hogy Dél-Európában majdnem 50 fok van nyáron, és lassan mindenhol üresek a folyómedrek, az kórosan optimista. Hogy a klasszikust idézzem: vége van, kicsi! Csak az a kérdés, hogy öt, vagy ötven vagy ötszáz év múlva, ami az emberiség történetéhez mérve egy szempillantás. De egyáltalán nem biztos, hogy megsülünk vagy szemétbe fúlunk. Lehet, hogy felrobbantjuk magunkat, szomjan halunk, esetleg megfulladunk levegő híján. Vannak még tippjeim.
– Ha lefő a kávé, az ötvenes magyar író miért utazik a második világháború végén Ingolstadtba vetődött felmenői életét kutatva Németországba, és miért írja meg családja huszadik századi történetét?
– Muszáj dolgoznom. Egyik kedvenc könyvem Kertész Imrétől a Kaddis a meg nem született gyermekért. Ebben olvasható, hogy „ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene, és jobb is ezt nem tudnom”. Fontos dolog a családtörténelem, ahogy a történelem is. Hogy miért, azt nem tudom. Hogy tanulni nem tanulunk egyikből sem, az biztos, hiszen ugyanazokat a hibákat, bűnöket követjük el újra és újra évezredek óta. Ment-e a könyvek által a világ elébb? Nem. „És mégis – mégis fáradozni kell” – mondja Vörösmarty. Hogy nekem, személy szerint miért volt fontos a családom története, azt el tudom mondani. Fiatalként el akarunk szakadni a családunktól, az identitásunkat kívül keressük. Aztán később rájövünk, hogy belül cipelünk magunkban, magunkkal egy csomó embert, lelket, sorsot, akik velünk élnek, beszélnek hozzánk, döntéseket hoznak helyettünk. Ezeknek az embereknek a javarészét lehet, hogy soha nem is ismertük, mert még a születésünk előtt meghaltak. Egy idő után azt gondoljuk, legalábbis én így gondoltam, jó lenne őket megismerni. Megérteni, miért vagyok olyan, amilyen, miért hozok olyan döntéseket, amilyeneket hozok. Erről a hosszú folyamatról szól ez a regény.
– „Minél többet tudok a családomról, annál egyértelműbb, milyen keveset beszéltek magukról” – írja könyvében. A fiú, az unoka lázad a felmenők csöndje ellen?
– Múltnélküli nemzedék a miénk, de tulajdonképpen már a szüleink generációja is. Sok kortársamat megkérdeztem az utóbbi időben, mit tudnak az őseikről, általában nagyjából semmit. Nagyszüleink a néma generáció: a történelem arra tanította őket, jobb nem beszélni. Így aztán magukba zárták, nem adták tovább a családi múltat. Szabó István Bizalom című filmjében (amely paradox módon éppen a bizalom hiányáról szól) a főhős, a néma generáció tagja így fogalmaz: „Ez az ország egy szennyes folyó. Kicsit felkavarják, feljön a mocsok. (…) Itt a lét egyetlen lehetősége, az egyedüli biztonság: nem hinni. Az egyedüli védelem: nem beszélni. Az egyetlen erő: nem bízni meg senkiben.” Ennek a nemzedéknek ez lett a törvénye. Hallgattak egy életen át.
– Ahogy azt Szabó István is tette a saját ügynöki múltjával kapcsolatban…
– Pontosan. Pedig talán sokkal jobban járt volna, ha ő meséli el. Hrabal például 1990-ben egy őszinte és csodálatos szépirodalmi szövegben vallott besúgói működéséről. Megrendítő írás arról, milyen kicsik és védtelenek vagyunk a hatalommal szemben. Szerintem ennek a bátor őszinteségnek is köszönhető, hogy Hrabalra nem égett rá az ügynökmúlt, ahogy Szabó Istvánra vagy Tar Sándorra ráégett – pedig egyikőjük sem kisebb művész, mint Hrabal. De hát ezt örökölték, a hallgatás kultúráját, nem tudtak ebből kilépni. A múltnélküliség azonban egy idő után feszíti az embert. Ezt láttam szülész-nőgyógyász-orvostörténész apámon, aki világéletében írt, A császármetszés kultúrtörténete című könyvét például évtizedekig. Nyugdíjba vonulása után pedig elkezdte kutatni családunk történetét. Az ő munkája nélkül az én könyvem soha nem születik meg. Édesapám ágán erdélyiek vagyunk, nagyapám a kolozsvári Ellenzék irodalmi szerkesztője volt, na ő aztán maga volt a Hallgatás Szobra.
Olyan volt, mint egy francia partizánlány, akit elkaptak a nácik. Nem köpött.
Nagyapám megőrizte a múltját magának. Szerencsére anyai nagyanyám, akiről a regényem szól, képtelen volt magában tartani a titkait, nem tudott lakatot tenni a szájára. Próbálta, de nem ment neki. Csöpe lepcses szájú volt, mindig eszébe jutott valamiről egy családi történet. A könyvben szereplő históriák nagy részét gyerekként tőle hallottam. Aztán ezeket a sztorikat, mondásokat, emlékforgácsokat egy füzetbe írogattam. Rengeteg mindent elő tudtam csalogatni a hosszú távú memóriámból. Akkor zártam le a kéziratot, amikor már hónapok óta nem jutott eszembe új történet.
– Ez az életszerűség megkülönbözteti az Anya csak egy nincs-et a korábbi könyveitől. Például a Zerkóról, Attila törpéjéről szóló regényében árad a fantázia, most meg lábjegyzetek is bizonyítják a hitelességet.
– Nyilvánvalóvá akartam tenni, hogy a regény témája valójában nem a családom, hanem az úgynevezett valóság. Eddigi szövegeimben a fikciós téglákat a valóság habarcsával rögzítettem egymáshoz – most meg pont fordítva. Eredetileg nem is szerettem volna megírni a családom történetét.
– Miért?
– Mert magánügynek gondoltam.
– Pedig az író hivatásos kitárulkozó.
– Idővel erre én is rájöttem. Sokáig küzdöttem e felismerés ellen. Ez a könyv nem nyugodott bele abba, hogy nem akarom megírni. Nagyjából húsz éve kapom apámtól a bőrbekötött családi dokumentumokat, amiket ő gyűjtött össze levéltárból, fiókból, padlásról, pincéből, rokonoktól: a buszbérletektől a leveleken, fotókon és a születési anyakönyvi kivonatokon át a jogosítványokig. Sokáig nem tudtam, mi közöm van nekem ehhez, kicsit kívülálló kukkolónak éreztem magam, aztán viszont napi olvasmányommá vált ez a családi salátagyűjtemény, a rabja lettem ezeknek a családfáknak, cetliknek, igazolásoknak. Két éve, amikor ötvenéves lettem, végre elmentem Ingolstadtba. 1944 őszétől 1946-ig ott éltek friss házas nagyszüleim, orvos nagyapámat a háború vége felé a kecskeméti hadikórházzal együtt kitelepítették Németországba, vele tartott nagyanyám, Eszter. 1944 szentestéjén ott született első anyám, Eszter, aki azonban még egy hónapig sem élt. Szintén Ingolstadtban született – egy évvel az első kislány halála után – a második anyám, Eszter. Érdekes módon szüleim, akik pedig már a kádárizmus idején is sokat utaztak, Ingolstadtba soha nem mentek el. Nagyanyám viszont igen, 1985-ben, negyven évvel az első anyám halála után meglátogatta Ingolstadtban eltemetett kislányát. Félévszázados fennállásom tiszteletére én is ellátogattam ebbe a bajor városba és teljes döbbenetbe estem, hogy mennyi misztika van az úgynevezett valóságban.
– A könyv elbeszélőjét követi egy szúrós szemű, bozontos szemöldökű, cilinderes figura, akit ön a híres szörnyszülöttet Ingolstadtban kreáló dr. Frankensteinnel azonosított. Jól sejtjük, hogy e jelenség inkább a fantáziahabarcshoz, s nem a valóságtéglákhoz tartozik?
– Akármilyen furcsán hangzik, ez is megtörtént. Ottlétem alatt minden nap megjelent ez a hajmeresztő figura, s végig úgy nézett rám, mintha ismerne. Vajon mennyi az esély egy százötvenezres városban arra, hogy ez az ember mindig ott tűnjék fel, ahol én vagyok? Hamar rá kellett jönnöm, a pasas Frankenstein doktor, mert misztikus területre tévedtem, dr. Faustus és az illuminátusok földjére. Ennek a mágikus városnak a közepén találtam rá nagyanyámra, aki nem fogadja el az istenítéletet, lánya halálát és még egyszer megszüli ugyanazt a gyereket. Az apámtól kapott papírok hirtelen beszélni kezdtek, ahogy a város falai is, és én azonnal írni kezdtem. Vannak pillanatok, amikor nem kell regényesíteni, mert az anyag éppen elég regényes. Tulajdonképpen nem is én írtam ezt a könyvet, inkább csak a szerkesztője vagy dramaturgja voltam ennek a szerteágazó történetnek.
– Regénye a nagy közös magyar és közép-európai tapasztalat, a családi hallgatás tabuját töri meg. Ugyanakkor hiányzik belőle egy másik tabu, az önpusztítás. Ezerholdas felmenői, a Csernák tényleg nótázva vették tudomásul, hogy mindent elvettek tőlük és segédmunkásként kell tovább élniük? Semmi alkoholizmus vagy más önpusztítás?
– Nem kellett nekik magukat pusztítani, elpusztították őket mások. Hamvas megírta ezt Az öt géniuszban: a nemesi kasztot kiszorították hagyományos tevékenységi köreiből, s mivel a szellemhez nem értettek, spirituálisan nem voltak produktívak, koncepciójuk nem volt, maradt nekik a heroikus nélkülözés és a cigányzene. Csöpe nagyanyám kilépett a sorsából, belőle csandala lett, kaszton kívüli gyülevész. Ahogy Szentesen mondják: csoze. Ő már előbb elhagyta a süllyedő hajót, akkor, amikor a jóval idősebb, nincstelen, lump szülész-nőgyógyászhoz, Bélához hozzáment. Kiléphetett volna ebből a sorsból nagyanyám testvére, Jancsika is, aki Pannonhalmán olasz osztályban érettségizett, de nem vették fel származása miatt az orvosira, majd 22 évesen, 1952-ben elpusztult egy kommunista munkatáborban. Neki se kellett tehát magát pusztítani…
– Ön pedig 22 évesen vette fel a Cserna nevet, hogy fennmaradjon az anyai ág is…
– Egyetemista voltam és az egész családi múlt akkor még teljesen hidegen hagyott. A Vágtázó Halottkémek, Dosztojevszkij, Schopenhauer és a Slayer együttes érdekelt, nem a családom, nem is értem, miért vettem a fejembe ezt a névfelvételt. Fogalmam sem volt Jancsikáról, a Csernákról, a történelemről. Apám próbált lebeszélni, de nem azért, mert nem tartotta jó ötletnek, hanem azért, mert szerinte egy Szabó simán átcsúszik az egyetemen minden vizsgán. „Csak ránéznek az indexedben erre a »Szabó« névre és már kapsz egy hármast” – ez volt apám félig vicces tézise. Ma sem tudom, miért, de valamiért fontos volt nekem, hogy 22 évesen felvegyem a Cserna nevet. Ez a sok misztikus egybeesés egyike ebben a családi történetben. Úgy fogalmaztam meg a könyvben: „legtöbbször sejtésed sincs arról, kinek vagy a temetetlen lelke”.
A mágikus egybeesések regénye is az Anya csak egy nincs, folyamatosan ilyen párhuzamos történetekre bukkantam írás közben.
Szentesen az utcánkban van egy második világháborús emlékmű, szerepel rajta Krasznahorkai György és Krasznahorkai László, Nobel-díjas írónk nagyapja és nagybátyja. Régen azt gondoltam a valóságról, hogy az valamiféle rideg, racionális dolog: megmásíthatatlan irányai, logikái, szabályai vannak. Ha azonban kicsit közelebb mész, rájössz, megdöbbentően misztikus dolog. Például a regény egyik mellékszereplője Radnóti, aki anyai nagyapámmal egy időben volt egyetemista Szegeden. Félt is az antiszemita Turul diákszervezettől, aminek nagyapám is tagja volt. Ugyanez a Radnóti Pannonhalmán fogja tölteni az 1944-es év november 2-ájának éjszakáját. Ahogy Cserna Jancsika is. Előbbinek ez az utolsó előtti éjszakája, utóbbi él még nyolc évet, de ő is munkaszolgálatosként hal majd meg, igaz, egy másik diktatúrában.
– Könyvében idéz egy anekdotát, amikor Bereményi Géza és Polcz Alaine várja haza Mészöly Miklóst. Ő feldúlva érkezik meg, ezért Polcz Alaine megkérdezi: „Mi van?” Mire Mészöly még indulatosabban így felel: „Mi van? Mi van? Magyarország van!” Nem sok minden változott…
– Aki egy percet is élt idehaza, a West Balkánon, az pontosan érti ezt a mondatot. Tudjuk, hogy elhallgatás van, bénázás van, maszatolás van, susmus van, abszurd van, slamposság van, szőnyeg alá söpört múlt van, sorstalanság van, és valahogy mindig a fejed fölött döntik el a dolgokat. Irracionalitás, bürokrácia, korrupció. Ebben az országban az elmúlt több mint ezer év alatt az uralkodó elit mindig is kirabolta saját népét. Ezt el kell ismernem, akkor is, ha száz éve a Csernák is éppen a gazdasági-politikai elithez tartoztak.
– Ezért se háborodik fel, ha írókollégája, Orbán János Dénes által vezetett íróakadémia 1,3 milliárd forintot fizetett Orbán János Dénesnek operettlibrettókra, miközben irodalmi folyóiratok szűnnek meg?
– Talán felháborodok, de meglepve nem vagyok, mert Magyarország van. Ezt írja Illyés a Puszták népében, Bánffy az Erdélyi történetben, Ady a politikai publicisztikájában, Móricz a regényeiben, sokáig lehetne még sorolni. A Rokonoknak vagy az Úri murinak az is lehetne a címe, hogy „Magyarország van”. Mi történik bennük? Ugyanaz, mint az elmúlt tizenhat évben. Vagy az elmúlt harminchat évben. Vagy az elmúlt ezer évben. Mert a struktúra folyamatos, örök, „Magyarország mindig van”. És ki csinált a Rokonokból egy különben elég rossz filmet? Az a zseniális Szabó István, akiről volt már szó, akitől a regényem egyik legfontosabb mondatát kölcsönöztem, és aki saját maga is a „Magyarország van” egyik jelképévé vált.
– Nem félelmetes, hogy mindig ugyanazokat a köröket futjuk?
– Sokkal jobban rettegek eufória-tőkénk inflálódása miatt. Az elmúlt 200 évben számtalan felszabadulás és számtalan eufória volt már ebben az országban, aztán mindig kiderült, hogy továbbra is „Magyarország van”. Egyszer már én is megéltem egy felszabadulást, egy féktelen eufóriát, amikor 1989-ben 15 évesen a barátaimmal megalapítottuk a szentesi Fideszt. Azt is rendszerváltásnak hívtuk. Mi nem annyira politizáltunk, inkább jókat buliztunk. Azt gondoltuk, nem lesz minden tökéletes, hiszen Magyarország van, de azért reméltük, a korábbiaknál csak jobban mehetnek a dolgok. És lám. Úgyhogy minden bizakodásom mellett megpróbálok spórolni a maradék eufóriámmal.
Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
