Házassági apróhirdetésekből tárul fel a holokauszt emlékezete
Sokáig úgy gondolták a történészek, hogy a vészkorszakot túlélt magyarországi zsidóság felejteni akart és alig beszélt a vele történtekről – az amúgyis szórványos emlékezéseket pedig a berendezkedő kommunista diktatúra könyörtelenül egyneműsítette. Bódi Lóránt történész Sebre tett kézzel – Újrakezdés, emlékezet és populáris képzelet a vészkorszak után című monográfiája azonban jelentősen módosítja ezt a képet: már 1945-ben könyvek, lexikonszócikkek, riportok szóltak a történtekről, de még viccekben és házassági hirdetésekben is megjelent a holokauszt emlékezete. Az egykori rabok vagy hozzátartozóik pedig zarándokutakon keresték fel a haláltáborokat, hogy elgyászolhassák szeretteiket. Recenzió.
„Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény” – mondja a haláltábort túlélt Köves Gyuri a Sorstalanságban, a Nobel-díjas Kertész Imre legmaradandóbb regényében. Bódi Lóránt történész Sebre tett kézzel címmel a Park Kiadónál nemrég megjelent könyve a magyar zsidóság holokauszt utáni folytathatatlan életének folytatásáról szól. A kötet két szempontból is igen izgalmas a téma iránt érdeklődő olvasónak. Egyrészt figyelemreméltó a vizsgált periódus, hiszen 1945-től az ötvenes évek legelejéig (a koalíciós időszak és a kommunista hatalomátvétel periódusa) tartó korszak a holokauszt kutatása szempontjából sokáig fehér foltnak számított. A hetvenes-nyolcvanas évektől előbb világszerte, majd idehaza is kibontakozó emlékezetpolitikai fordulat miatt könnyen alakulhatott ki az a benyomás, hogy a háború utáni időszakot – egy-két kivételtől eltekintve – a sokk miatti némaság, a felejtés és az újrakezdés vágya miatti tabusítás határozta meg.
Bódi Lóránt könyvének másik újdonsága történészi szerszámosládájának sajátosságából fakad. Szerzőnk a nagypolitikai összefüggések, a háborús bűnösök felelősségrevonása, a magyar zsidóság tragédiáját a „fasizmus áldozatainak” leplével burkoló kommunista narratíva elemzése helyett eddig kevéssé használt forrásokat állít középpontba. Lexikonok, vicclapok, házassági apróhirdetések, képes magazinok, sajtótudósítások, auschwitzi zarándokutak dokumentumai kerülnek egymás mellé. Ezekből a forrásokból és bizonyos mítoszok (így például az állítólag a haláltáborok áldozatainak testéből készült szappanok históriája) dekonstruálásából áll össze Bódi alapos elemzése.
Az olvasó meghökkenve szembesül azzal, hogy például a majdani Aranycsapat alapembereit, így Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet is soraiban tudó Kispest AC (később Budapest Honvéd) 1946 novemberében lengyelországi portyáján ellátogatott Auschwitzba.
Két évvel korábban ott még nagyüzemben gyilkolták az oda deportáltakat – köztük többszázezer magyar állampolgárt.
A Kispest labdarúgói még az egykori rabok által kialakított amatőr kiállítást tekinthették meg, a Világosság című napilap 1948-as tudósítója már a lengyel állam rendelete alapján létrehozott tárlatokat láthatta, amelyeket a múzeum kísérőfüzete szerint havonta tíz-húszezren kerestek föl – ezek elsősorban a lengyelek szenvedéséről szóltak. A két látogatás közötti különbség nem pusztán a holokauszt emlékezetének intézményesülése miatt, hanem azért is érdekes, mert rávilágít arra, hogy magyarok (főleg egykori rabok vagy hozzátartozóik) szinte az első lehetséges pillanattól zarándokutakon keresték fel az immár múzeumként funkcionáló haláltáborokat.
Ebből a szempontból jelképes és többrétegű a könyv borítóképe, amely a Képes Figyelő című bulvárhetilap 1948-as címlapját reprodukálja. Az újság fotókkal gazdagon illusztrált riportot közölt egy utazásról, amelyen egykori auschwitzi rabok, illetve családtagjaikat a táborban elveszítők látogattak el a táborba. Ekkor örökített meg a Képes Figyelő fotóriportere egy, a nézőnek háttal álló férfit, aki egy kis fehér csomagban auschwitzi földet visz haza. A fotó alanya egyszerre konkrét személy és általános figura, arcát nem látjuk, azaz lehetne bármelyik túlélő vagy gyászoló. A képaláírás szerint a férfi hét családtagját veszítette el, a zsákban pedig „a mártírok csontjaival és hamvaival borított mezőről” hozott haza földet Budapestre. A lap által is szimbolikusnak érzett, éppen ezért címlapra emelt gesztus egyszerre vallásos, emlékezeti és személyes. A hiányzó sírhely helyett maga a tábor vált zarándokhellyé, az onnan hazavitt föld pedig relikviává, illetve az eltemetetlen családtagok hiányzó végtisztességének pótlásává. Az olvasó pedig szembesül azzal, hogy a holokauszt utáni első években az emlékezés formái lényegében még a gyász hagyományos rítusainak feleltek meg.
Ugyanez figyelhető meg az állítólag a koncenctrációs táborokban megöltek zsírjából készült szappanok legendája kapcsán. Nem sokkal a háború után Közép-Európa-szerte, így Magyarországon is holokauszt-túlélők rituálisan eltemettek RIF feliratú német szappanokat, mert a nürnbergi per szovjet ügyészének egyik vádbeszéde nyomán villámgyorsan elterjedt az elborzasztó történet. Nevezetesen, hogy a RIF a Reines Israeliches Fett (tiszta zsidó zsír) rövidítése, s így az igénytelen tisztálkodási segédeszközből az eltűnt és temetetlen családtagok, rokonok jelképe lett. (A valóságban a RIF jelentése Reichsstelle Industrielle Fettversorgung, azaz Birodalmi Ipari Zsírellátási Hivatal.) Bódi detektívnek is becsületére váló módon kutatta fel és mutatja be, hogy
már az első világháborús brit propaganda is vádolta a németeket emberzsírból készült szappanok előállításával. Ennek kiindulópontja egy banális félreértés.
Az elhullott lovak tetemét újrahasznosító német fehérjefeldolgozó üzemeket gondolták az angol lapok a katonák holttestét trancsírozó gyáraknak. A második világháború idején német fennhatóság alatt álló Danzig anatómiai intézetében talált hullák nyomán indult el a hihetőnek tűnő szóbeszéd: amikor milliókat ölnek meg gázzal, miért lenne elképzelhetetlen e borzalmas emberfeldolgozás? Noha a legendát már a háború utáni magyar sajtóban is cáfolták (a már említett Képes Figyelő még egy laboratóriumot is megbízott a pipereáru vizsgálatával), az emberekből főzött szappan azóta is a holokauszttal kapcsolatos populáris képzelet egyik meghatározó motívuma. Sőt, az antiszemita közbeszéd fontos érve is: a holokauszttagadók szerint „ha ebben hazudnak, a többiben is hazudnak”. Értsd: mivel az emberek zsírjából készült tisztálkodóeszköz története hamisnak bizonyult, nem léteztek a gázkamrák sem.
A híresztelések elterjedése, illetve a szappanok eltemetése nyomán felvethető a kérdés: vajon nem éppen a szappanmítosz tette elképzelhetővé sokak számára az önmagában felfoghatatlan emberirtást? Bódi Oren Baruch Stier izraeli-amerikai történész nyomán utal is arra, hogy a szappan azért válhatott a háború után a holokauszt egyik legfontosabb jelképévé , mert a túlélők így alkothattak képet a szisztematikus megsemmisítésről.
Szerencsére a könyv nemcsak a halálról, hanem az életről is szól.
Talán a legátélhetőbb fejezet a házassági apróhirdetéseket tárgyalja: a háború után a korabeli lapok által is részletesen tárgyalt házasságkötési boom még jellemzőbb volt a holokausztot túlélt, zsidónak minősített magyarokra. Karády Viktor Budapestre vonatkozó kutatásai szerint az 1945-1948 közötti időszakban a zsidó házasságkötések a nem zsidó házasságokkal való összehasonlításban lényegesen nagyobb arányszámot mutattak, mint amilyen a zsidók részaránya a lakosságban. Ennek egyik oka a párkapcsolatokat kegyetlenül megtizedelő vészkorszak. 1946-ban Budapesten 1576, míg vidéken 915 nő jutott ezer zsidó férfira; a korábban házas férfiak 70 százaléka, a nők 65 százaléka maradt özvegy a második világháború után. „Auschwitzból hazatért csinos, középkorú nő, főbérleti lakással rendelkező férjhez menne” – szól például az egyik, első olvasásra inkább megrendítő, mint elemzésre érdemes apróhirdetés. Bódi Lóránt azonban e rövid, célratörő üzenetekből is érdekes társadalomtörténeti folyamatokat bont ki. Figyelmet érdemel a szerző azon megfigyelése, miszerint a hirdetések nyelvéből rendszerint hiányoznak a „gettó”, „haláltábor” vagy „deportálás” szavak – holott ezeket a korabeli sajtó, illetve közbeszéd rendszeresen használta. A trauma többnyire nem közvetlen megnevezésekben jelenik meg, hanem hallgatásban, utalásokban és a mindennapi élet újraszervezésének gesztusaiban.
Ez a felismerés a kötet egészének értelmezéséhez kulcsfontosságú. Bódi nem azt vizsgálja, hogyan beszéltek a holokausztról, hanem azt, hogyan épült be annak tapasztalata a hétköznapi nyelvbe. „E kötet egyik célkitűzése, hogy bemutassa: a vészkorszak emléke a mindennapi élet legkülönfélébb szintjein is jelen volt – ott is, ahol a múlt tapasztalata és az áldozatok hiánya nyelvvé, kimondott vagy leírt szóvá, illetve képpé formálódott. Ennek köszönhetően a vészkorszak nyomai és társadalmi következményei számos területen érzékelhetőek voltak a nem zsidó lakosság számára is. Elszórtan, széttöredezett formában jelentek meg a veszteség és a túlélélés tapasztalatai: például az apróbetűs újsághirdetésekben, amelyekben a túlélők eltűnt szeretteiket keresték vagy új házasság reményét fogalmazták meg; illetve a vicclapok hasábjain, a vészkorszakra utaló viccek és karikatúrák képében” – fogalmaz az utószóban.
A korszak megértéséhez a széttöredezettség a kulcsfogalom. Az ország hangulatát 1945-ben a töménytelen emberi szenvedés, az élet minden területét meghatározó pusztítás, a „minden egész eltörött” hangulata határozta meg. Ebből teremtő energiák is felszabadultak, sokan – és messze nem csak kommunisták, gondoljunk a mindig és mindenkivel szemben kritikus Márai Sándor bizakodó naplójegyzeteire – őszintén hitték, hogy valami új következik. De még ők is küzdöttek azzal, hogy az új világban elválasszák egymástól az igazat és a hamist – ennyiben mindenképpen áll a párhuzam mai világunkkal. Amiképpen Bódi is megjegyzi,
vékony és átjárható határok húzódtak a szóbeszéd, a rémhír, a figyelemfelkeltő és bulváros hangnem, a politikai-ideológiai beszéd és a tényszerű közlés között
– ez pedig nemcsak a korabeli, tájékozódni kívánó ember dolgát nehezítette meg, hanem a sebek gyógyulását is.
Erre utal a könyv címe is, amely egyszerre jelzi a gyógyítás, illetve az eltakarás gesztusát. Sok túlélő küzdött az elmondhatatlan szenvedés elmondhatóságával, miközben mások inkább a csendet, az elfojtást választották. Előbbiek beszédének meghallásával, lexikonszócikkek, riportok, apróhirdetések, viccek olvasásával és elemzésével talán utóbbiak magatartása is érthetőbbé válik.
Nyitókép: látogatók az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborban 1994 novemberében (forrás: José Nicolas / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
