Bántalmazó kapcsolatban éltünk – MOME-s rektorjelölt az alapítványi örökségről
Hat év után, a múlt héten befejezte a munkát és önként felajánlotta alapítói jogait az újonnan felálló minisztériumnak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet fenntartó alapítvány. Volt olyan oktató, aki nyílt örömujjongásban tört ki a hír hallatán, a hallgatók nagy részét tömörítő MOME FRONT pedig (amely egy évvel ezelőtt forradalmi hangulatban követelte az egyetemi autonómiát) búcsúbulit szervez. Ezen az eseményen rendezik meg az éppen zajló rektorválasztás pályázóinak nyilvános vitáját, ahol a jelenlegi, megbízott rektor, Kovács Csaba és a korábban megválasztott, ám a kuratórium által soha fel nem terjesztett Vargha Balázs csap majd össze. Utóbbit arról kérdeztük, milyen lelkiállapotban hagyta maga mögött az alapítványosított egyetem polgárságát a fenntartó, és milyen égető feladatok várnak a következő rektorra, bárki legyen is az.
– A MOME volt az első modellváltó egyetem és most az első, ahol a kuratórium visszaadta a stafétát az államnak. Értékelhetjük a gyors előremenekülést a modell kudarcának vagy inkább a hallgatók és a fenntartó tavalyi szembefordulásának kései eredménye ez?
– Arról, hogy a kuratórium miért szánta el magát erre a lépésre, nekem is csak sejtéseim lehetnek. A hivatalba készülő kormány nem hagyott kétséget afelől, hogy lesznek változások az egyetemi autonómia visszaállítása érdekében, de hogy ez pontosan mit jelent a kuratóriumokra nézve, pontosan nem tudjuk. Olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, amelyben nem maga az alapítványi fenntartás változik meg, csak annak átpolitizáltsága, hiszen a problémát is inkább ez okozta, nem a konstrukció maga. Ebben a helyzetben érdekes, állóvízre pottyanó kőként jelent meg ez a visszalépés.
– A MOME belügyeiről tavaly februárban hallhatott a közvélemény. A hallgatóknak akkor sikerült lemondatniuk Koós Pált, akit a kuratórium az ön győztes pályázatát félretolva, a szenátus döntésének ellenére ültetett a rektori székbe néhány hónappal korábban. Azóta viszont csend volt a MOME körül. Éltek a szenátus tagjai végül a hallgatók által kijárt tárgyalási pozícióval és visszaszerezték az egyetem autonómiáját, vagy beérték valamiféle kompromisszummal?
– Az előző rektor menesztése után ideiglenes rektort választott a szenátus Kovács Csaba személyében. Velem kapcsolatban voltak tévhitek akkoriban: többen úgy vélekedtek, hogy az általam indított – akkor már folyamatban lévő – törvényességi felügyeleti eljárás, amelyet a Magyar Helsinki Bizottság támogatásával indítottam az alapítvánnyal – és nem az egyetemmel – szemben, megválasztásom esetén feszültséget generálhatna rektor és kuratórium viszonyában, és ez esetleg az egyetem kárára válna. Én nem osztottam ezt a véleményt, sőt azt gondolom, abban a helyzetben nagyon sok mindent el lehetett volna érni a kuratóriummal szemben, amely a történtek hatására akkor éppen elég megtört állapotban volt. Ez az eljárás egyébként sem az én személyes ügyem – a szenátus szabad rektorválasztási jogának visszaállításáért és ezen keresztül a MOME autonómiájáért küzdök.
– Voltak, akik úgy kommentálták a kialakult helyzetet, hogy a szenátus tagjai nem sorakoztak fel a hallgatók bátor menetelése mögé.
– Ezt nem tudom cáfolni, én is így látom. Abban a rendkívül pozitív és sok lehetőséget hordozó pillanatban mindez nagyon éles kérdésként fogalmazódott meg előttünk. Akkor gyökeresen újra lehetett volna gondolni az egyetem és a fenntartó kuratórium kapcsolatát, amely az azt megelőző időkben kilépett minden törvény által szabályozott keretből. Ez volt az a pillanat, amikor a hallgatók jóvoltából a hallgatói és az akadémiai közösség olyan erős felhatalmazást adhatott volna a rektornak, amellyel az képes lett volna visszaszerezni az elvesztett autonómiát. Nagyon sajnáltam, hogy végül nem ez történt. Az első pillanattól látszott, hogy az akkor kinevezett megbízott rektor nem kíván élni ezzel a lehetőséggel és a kiegyezést keresi a kuratóriummal. Ennek egyik manifesztuma volt a hallgatók által megfogalmazott charta sorsa. Ezt lényegében nevére vette a szenátus és egy részletesebb, több területre kitérő autonómia-kiáltványt fogalmazott belőle, amelyet hosszú vajúdás után végül egyhangúlag elfogadtunk. Arról azonban már eltértek a vélemények, mihez kezdjünk vele. A békülékenyebb hangok úgy értelmezték ezt, mint egy szerződést, amit a kuratóriummal közösen fogunk majd aláírni – és a kuratórium is úgy igyekezett átkeretezni, mintha ez egy közös nyilatkozat lenne. Akik viszont autonómabb módon viszonyultak ehhez a dokumentumhoz, azon az állásponton voltak, hogy
ez egy kiáltvány, nem egy egyezség első verziója, amit aztán addig csiszolgatunk, amíg mindenkinek meg nem felel.
Amikor a kuratórium kézhez vette, az történt, amit sejteni is lehetett: mindenféle kommentektől és javításoktól terhelten kaptuk vissza tőlük, az a vita pedig, hogy lépjünk-e a kompromisszumok irányába, vagy ne engedjünk az álláspontunkból, már nem tudott eldőlni és a téma hosszú időre lekerült a napirendről. Fél év elteltével, a szenátus mandátumának lejárta előtti utolsó ülésen tette fel a kérdést legközelebb a hallgatói önkormányzat egyik tagja a megbízott rektornak: hányadán állunk a chartával. Akkor az a meglepő válasz hangzott el, hogy ő reménytelennek tartja a megegyezést a kuratóriummal, úgyhogy úgy döntött, hogy inkább hagyjuk ennyiben a dolgot.
– Ön egyetértett ezzel az állásponttal?
– Olyannyira nem, hogy a pályázatomba feketén-fehéren beleírtam: megválasztásom esetén a charta ügyét tovább akarom vinni. Bár akkor még nem tudtam, hogyan alakítják a parlamenti választások a tágabb kontextust, ezt az álláspontomat a jelenlegi helyzetben is tartom, amikor éppen eltűnőben van az a fél, akivel szemben a charta megfogalmazódott. Abban ugyanis olyan, a saját autonómiánkra nézve fontos alapvetések lettek megfogalmazva, hogy nyugodtan tekinthetünk rá egyfajta sillabuszként a jövőre nézve. Hiszen fenntartónk mindig lesz és ki lát a jövőbe? Bármikor előfordulhat olyan helyzet, amikor újra ki kell állnunk a jogainkért.
– Úgy fogalmazott, a kuratórium kissé megtört az egyetemi ifjúság megmozdulását követően. Hogy tapasztalta, az elnökét, Böszörményi-Nagy Gergelyt is megviselték az események?
– Nem beszéltem vele azóta, de amilyen képem van a személyiségéről és beleképzelve magam a helyzetébe, nem csodálkoznék azon, ha így történt volna. A legfájdalmasabb pontján érte az a csapás, amit pont a hallgatóktól kellett elszenvednie, akik felé pedig állandóan gesztusokat igyekezett gyakorolni. El tudom képzelni, hogy mindez komolyan megviselte őt.
– Az egyetem egyik oktatója, Gyenge Zsolt azt írta közösségi oldalán: „Sok értékes kollégánk mondott fel a toxikus légkör, a kiszámíthatatlanság, az autoriter irányítás miatt; szenvedett túlterheltségtől, álmatlanságtól, megfélemlítettségtől.” Ön hogy élte meg, milyen volt a viszony az oktatók és a fenntartó között?
– Leginkább egy bántalmazó kapcsolatra hasonlított és roppant sokat ártott az egyetem közösségének. Nemcsak törvényi szempontból voltak aggályosak a kuratórium elnökének hatáskör-túllépései, de nagyon rossz hatással voltak a közhangulatra is.
Gyakoriak voltak a kézivezérelt, mikromenedzselő gesztusok, a különböző vezetői helyzeteken való átnyúlások,
amik az érintetteket roppant mód elbizonytalanították és valóban voltak, akik emiatt távoztak is. A legkárosabb az a megosztó attitűd volt, aminek a mai napig viseljük a következményeit. Azzal, hogy a kuratórium elhagyja az egyetemet, mindennek a hatása nem tűnik el egy csapásra.
– Mennyire megosztott az oktatói gárda ma a MOME-n?
– Sokszorosan. Az erőszakkal átvitt, mélyreható, gyors tempóban ránk erőltetett változtatások – beleértve a szinte a teljes szervezeti struktúrát nullára lebontó reformok sorozatát – megbontották a közösség egységét. A sérelmek orvoslására nem történt még csak kísérlet sem, pedig ilyen mértékű szervezeti változások esetén illett volna a bennük érintettek pszichés állapotával is foglalkozni. A kuratórium elnökének volt olyan törekvése, ami találkozott az igényekkel és volt, ami nem, arra azonban nem adott módot, hogy úgy alakulhasson ki konszenzus közöttünk, ahogy ez mindenki számára elfogadható lett volna. Még a kekva-törvényben sincs szó arról, hogy a kuratórium elnöke operatív vezetője lehetne az adott az intézménynek.
– Bár az alapítványi modellhez mára sok negatív konnotáció társul, ön eredetileg nem tartotta azt rossz modellnek. Elképzelhetőnek tartja, hogy a MOME hasonló modellben működik tovább, csak politikai befolyás nélkül?
– Azok közé tartozom, akik nem tartják ördögtől valónak az alapítványi fenntartást, hiszen számos működő példát ismerünk erre a világban. Fontos tudni, hogy a MOME már a kekva-modell megjelenése előtt is hosszú évek óta dolgozott azon, hogy alapítványi fenntartásúvá váljon. Az erre rácsatlakozó politikai szándék azonban egy, a mi elképzelésünktől teljesen idegen modellt eredményezett. El tudom képzelni, hogy visszatérjünk a nullpontra, de csakis abban az esetben, ha az egyetem lehetőséget kap arra, hogy ezt a helyzetet önállóan alakítsa.
– Böszörményi-Nagy Gergely hosszú listával hagyta el az egyetemet, amelyben felsorolja, mennyi jó kezdeményezést tettek le az asztalra. Mit tart elismerésre méltónak a leköszönő kuratórium munkájából?
– A Tiéd a holnap! programot mindenképp elismerésre méltónak tartom. Ezt olyan, kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalok számára indította az alapítvány, akiknek alaphelyzetben nem sok esélyük lenne arra, hogy eljussanak a MOMÉ-ra. Ez a program jól kapcsolódott az egyetemünk társadalmi mobilitás elősegítését érintő felelősségéhez, jó és fontos progresszív lépésnek tartom a megalkotását. Pozitívumként tudom még megemlíteni azt is, hogy óriási összegeket szánt a fenntartó a MOME nemzetközi vérkeringésébe való bekapcsolására. Bár azzal nem értek egyet, hogy az angol nyelvű mesterszakok magyar megfelelőjét kivezették, sokat költöttek az oktatói mobilitásra és külföldi vendégek meghívására. Mindez fantasztikusan nagy lehetőség, amilyen ritkán adódik egy egyetem életében. Ugyanakkor kénytelen vagyok kritikaként megfogalmazni, hogy hiányoltam a koncepciót mindezek mögött. Többet ki lehetett volna hozni belőle, ha tudjuk, milyen hosszú távú haszonra törekszünk.
– A listán szerepel a MOME oktatóinak jelentős béremelése és az egyetem megnégyszereződött költségvetése is. A kritikusok szerint azonban mindezt állami forrásból, annak árán érhették el, hogy a nem kekvásított egyetemeket éhkoppon tartották. „Míg nálunk puccos cateringgel mentek a konferenciák, máshol a kollégák otthonról hozták termoszban a kávét; míg mi százmilliókat költöttünk külföldi előadókra, máshol évekig nem tudták előléptetni a feltételeket teljesítő kollégákat” – írta a szakszervezetet képviselő Gyenge Zsolt. Nem tartanak attól, hogy ezzel vége a jó időknek anyagi szempontból?
– De, erre számítunk. Megjegyzem, erre akkor is számítottunk volna, ha más választási eredmény születik, hiszen most zárul le az első finanszírozási ciklus és nem tudjuk, a következőre mit biztosított volna a költségvetés. Ezzel együtt bízom abban, hogy az egyetemi önrendelkezés helyreállítása azt is jelenti, hogy anyagilag sem engedi el az egyetemek kezét az állam és talán kalkulálhatunk az EU-s pénzekkel is, amelyeket a kekva-modell zárt el eddig előlünk. Az, hogy a MOME magánegyetemként működött volna, szemfényvesztés, hiszen, éppúgy, mint a többi kekvásított intézmény, változatlanul költségvetési forrásból származott a bevétele. A „felsőoktatás történetének legnagyobbjaként” kommunikált béremelésről alkotott képet pedig erősen árnyalja, hogy nagyon alacsony volt a bázis, amiről indultunk. Ráadásul az elmúlt évek kétszámjegyű inflációja ezt sajnos rég elemésztette.
– A múlt héten lemondott kuratórium a parlamenti választások előtt még kiírt egy rektori pályázatot, amelyet a megbízott rektor menedzselt, aki közben indult is a rektori posztért. Nem összeférhetetlen ez?
– Nagyon szerencsétlennek tartom, hogy nemcsak a rektorválasztás, de az új szenátus megválasztása is összecsúszott a parlamenti választásokkal. Ezekben a hetekben lenne a legfontosabb, hogy stabilan és tettre készen tudjon hozzászólni az egyetem a jelenlegi helyzethez, hiszen most a sorsunkról fognak dönteni. Sejthető volt, hogy ez egy turbulens időszak lesz, kár, hogy most a belügyeinkkel vagyunk elfoglalva. Ami a kérdését illeti, úgy gondolom, a megbízott vezetőnek a lehető legtávolabb illett volna eltolnia magától a pályázati kiírást és inkább egy független bizottságra bízni az ezzel kapcsolatos teendőket.
– Most, hogy az ön megválasztását figyelmen kívül hagyó kuratórium levonul, nem kéne automatikusan a korábban törvényesen megválasztott rektorjelöltet kinevezni? Vagy az ön megválasztásának szavatossága már lejárt?
– Vannak, akik azt vallják, hogy nem is kellett volna kiírni a pályázatot, mert van megválasztott rektora az egyetemnek. Nyilván segített volna, ha az elmúlt másfél évben döntést hozott volna az általam kezdeményezett törvényességi felügyeleti eljárásban a bíróság, de ez sajnos még nem történt meg.
– Ön szerint mik lennének az új rektor legsürgetőbb feladatai?
– Mindenekelőtt meg kell gyógyítani a közösséget. Vissza kell építeni a bizalmi légkört, ez elsődleges feltétele annak, hogy közösen tudjunk gondolkodni a jövőnkről. A soron következő rektor egyik legfontosabb feladata, hogy véget vessen a mi–ők felállásnak, mert ezen az alapon egyszerűen nem lehet tovább létezni. Nem reménykedhetünk abban, hogy ezek a sebek maguktól begyógyulnak, ezen aktívan dolgozni kell. Rettenetesen örülünk annak, hogy visszanyerjük az önrendelkezésünket, de komoly feladat lesz ezután a hat – sőt, tizenhat – év után, hogy újra megtanuljunk szabadnak, autonómnak lenni. Újra kell tanulnunk a demokráciát.
– Kell a közösség tagjait szembesíteni a korábbi hibákkal, netán számonkérni azokat?
– Azt gondolom, hogy mindannyian a csapat részei vagyunk és meg kell tanulnunk együttműködni.
Nem tartanám jónak, ha azzal kezdenénk foglalkozni, hogy nevezzük meg és büntessük meg a bűnösöket, én inkább békejobbot nyújtanék.
A presszió, ami alatt léteztünk, olyan állapotokat teremtett, amelyek közt néha nagyon nehéz volt embernek maradni, megőrizni a tisztességet, és meg is tudom érteni, ha ez olykor nem sikerült. Az embereket egzisztenciális félelmek mozgatták, komoly törésvonalak alakultak ki és a létért folyó küzdelemben bizony történtek csúnya dolgok, de én ezt betudom ennek az őrült nyomásnak. Most a közösségnek kell rendezni ezeknek az erőltetett és káros döntésnek az utóhatásait. Azok rehabilitálásában, akiket hátrányos megkülönböztetés ért, feladata van a közösségnek.
– Milyen hátrányos megkülönböztetések történtek?
– Pozíciótól való megfosztás, kirúgással való megfenyegetés, szándékos mellőzés, kirekesztés.
– Jóllehet, a hozzá kapcsolt szervezeti átalakítás nagy ellenállásba ütközött, az elmúlt években elindított Jövő Egyeteme program tartalmi elemei nagy támogatottságot tudhatnak maguk mögött. Ön folytatná?
– A rektori programomban azt ígértem, hogy – elsősorban a fentebb már kifejtett pszichés okokból – a kialakult szervezeti struktúrához én nem fogok hozzányúlni. Nem lenne jó ezt a közösséget tovább gyötörni azzal, hogy újra bizonytalan helyzetbe hozzuk. A pozíciókat sem kívánom megkérdőjelezni. A béke alapfeltétele, hogy mindenki azt érezhesse, hogy a jövője biztos és kiszámítható.
– A MOME FRONT tevékenysége nyomán egy szakokon átívelő, kapcsolatokat ápoló közösség formálódott a hallgatók között. Fennmaradt ennek a pozitív szociális vetületéből bármi?
– Annyi biztos, hogy ezek a fiatalok nagyon mások. Figyelik, értik a körülöttük zajló folyamatokat, és tenni is hajlandóak azért, ami fontosnak éreznek. Ha újra megválasztanak, rektorként szeretném egy új szövetség formájában becsatornázni az egyetem építésében részt vállaló ifjúság lendületét.
– Mikor dől el, ki kap felhatalmazást a MOME vezetésére?
– Június 1-én szavaz a szenátus a rektorjelölt személyéről és nagyon remélem, hogy most már senkinek nem jut eszébe az a képtelen gondolat, hogy megmásítsa ezt a döntést, bármi legyen is az.
Nyitókép: Vargha Balázs a MOME-n 2026. május 6-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
