A következő tizenhat év – a Prezi társalapítója szerint végre a valóságban élhetünk
Most nyílik egy ritka történelmi ablak. Kapcsoljunk át alkotó üzemmódba! – mondja Somlai-Fischer Ádám Prezi-társalapító, médiaművész. Noha arra mi itt, a Válasz Online-nál továbbra jogot formálunk, hogy megfogalmazzuk, mit várunk az új kormánytól, vendégszerzőnk optimizmustól sugárzó, kreativitásra sarkalló sorait örömmel közöljük.
Hiteles, felkészült emberek kerülnek most kormányra Magyarországon. Vitézy Dávidot személyesen is ismerem és nagyon tisztelem – hatalmas öröm ebben a szerepben látni. Lannert Judit a magyar közoktatás egyik legelismertebb kutatója, és amit tőle a kreatív tanulásról és az esélyegyenlőségről olvastam, az a szívemből szólt. Kármán András a pénzügyhöz, évtizedes jegybanki és EBRD-tapasztalattal. Orbán Anita a külügyhöz. Sorolhatnám.
Most a bizalom ideje jött el. Szerintem a legtöbb, amit tehetünk, hogy bizalmat adunk nekik. Hadd kezdjenek el dolgozni. Ahelyett, hogy mindenki megmondaná, mi a legfontosabb dolga az új oktatási miniszternek, bízzunk Lannert Juditban. Így tudunk neki a legtöbbet segíteni. Mindannyiuknak.
Cégalapítóként ezt a saját bőrömön is megtanultam. Ha sikerült kiváló embereket felvennünk, a legfontosabb nem az volt, hogy irányítsuk őket, hanem hogy teret és bizalmat adjunk nekik. Akkor tudtak igazán jól dolgozni. Valahogy így érdemes most is gondolkodnunk. A kormány tagjai végre nem fölöttünk állnak, hanem nekünk dolgoznak. Adjunk nekik bizalmat és mozgásteret.
De ez nem minden. Sokszor látom magunkat olyan kultúrának, amely az államtól várja a megoldást, vagy a Nyugattól. A tapasztalatom mást mond. Mindenhol, ahol jártam és dolgoztam, azt láttam, hogy kis, aktív közösségek indították el a dolgokat.
A nagy ügyek is apró lépésekből születtek. Néhány emberrel.
Mit kezdjünk akkor a sok energiánkkal, a sok tenni akarásunkkal? Szeretnék röviden mesélni valamiről, amit már többször átéltem. Az állam mellett, az államon túl is van dolgunk. Civil társadalomként, emberként vagy akár cégként. És ez, a tapasztalatom szerint, nagyon izgalmas és boldog időszakot jelenthet: dolgozni valamiért, ami nekünk is fontos, és amivel értéket adunk másoknak is. A közösségünknek, az uniónknak, a világnak.
Újra a valóságban élni
Hazánk egyik legnyomasztóbb élménye számomra az volt, hogy nem lehetett az igazán fontos, hosszú távú jövőnkkel foglalkozni. Napi szinten azért küzdöttünk, hogy ne süllyedjünk vissza valami langyos állóvízbe, vagy harcoltunk a kegyetlen cinizmus ellen.
Végtelenül hálás vagyok, hogy újra lehetőséget kapunk a valóságban élni.
Szeretném, ha most arról beszélgetnénk, hogyan alkotunk és teszünk hozzá mi, innen, saját különleges nyelvünkkel és kultúránkkal civilizációnk jövőjéhez. Úgy vélem, ez a szemlélet sokat segít. Inspirál. És gyorsan túllép az Orbán okozta traumákon. (Az elszámoltatásnak nem szabad túllépnie rajtuk, de remélem, innentől ez nem mindenki feladata)
Két személyes tapasztalat
Somlai-Fischer Ádám vagyok.
Még egyetemista voltam, cserediák Stockholmban 2003 körül, amikor egy design képzésen robotikát tanultunk, és mindenkinek mozgó, interaktív rendszereket kellett építenie. Nekem nem volt pénzem, ezért leselejtezett eszközökből és olcsó kínai gyerekjátékokból szedtem ki az alkatrészeket. Gyorsan kiderült, hogy így nemcsak olcsóbban, hanem szabadabban is lehet elektronikával alkotni. Az eredmény sokszor érdekesebb lett – mindenki látta, milyen könnyen hozzáférhető ez a világ. Erre a módszerre hamar felfigyeltek, és egyre több design egyetemre hívtak tanítani: Milánóba, Norvégiába, Hollandiába, Londonba. Olyan diákok is megtanulták használni, akiknek nem volt mérnöki hátterük, mégis képesek lettek interaktív élményeket, okos tereket és eszközöket létrehozni.
2006-ban ez egy nagyobb kiállítássá nőtt a Reorient építészeti biennálén. Olcsó gyerekjátékokból építettünk kézzel készített, interaktív installációkat, és egy olyan jövőképet mutattunk meg, ahol a technológia újra kézbe vehető – nem drága rendszereken keresztül, hanem egyszerű, hozzáférhető eszközökkel. Ez rezonált szerte a világon. Több száz publikáció és számos előadás követte, a munkáink Tokiótól Párizsig jutottak el – még egy átalakított, nyávogó játékmacska is címlapra került.
A másik, a legrelevánsabb globális munka, amit társaimmal létrehozhattunk, a Prezi lett. A kötetlen, vizuális történetmesélést és gondolkodást tette elérhetővé 160 millió embernek, köztük rengeteg diáknak a világ minden pontján.
De honnan jött az ötlet? Én is, mint sokan mások, elsősorban nem szövegesen, hanem vizuálisan tanulok és gondolkodom. Sokan vagyunk így, de az oktatás túlnyomórészt szövegalapú.
A saját problémámat oldottam meg, és közben sokaknak segíthettünk.
Kedvenc emlékem, amikor egy New York-i kávézóban a barista meglátta a Prezi matricát a laptopomon, és odajött: „You helped me through college.” A szoftverünk segítette át azon a nehézségen, amit egy szövegalapú egyetem jelentett.
Tudom, hogy mások sokkal többet értek el. Karikó Katalin például egy világnyi ember életét mentette meg. Nem azt szeretném mondani, hogy tudom, kinek mit kellene csinálnia, vagy túlértékelni a saját hatásomat. De azt tudom, hogy ez a fajta munka nekem nagyon boldog és aktív éveket hozott.
És talán ez a legfontosabb: egyenrangú partnerként, alkotó félként érdemes újra belépnünk az európai közösségbe. Ne várjuk a megoldásokat – proaktívan kínáljuk fel azt, amiben jók vagyunk.
Ezt kívánom a következő tizenhat évre sokaknak Magyarországon.
Hogyan talál az ember ilyen feladatot?
Bármi lehet. Kezdje mindenki ott, ami már most fáj neki, vagy már most lelkesíti. A kettő gyakran ugyanaz. Hadd említsek egy mintát, ami sokszor működik.
A kiindulópont gyakran a kitettség. Az érzés, hogy nekünk kell megoldani valamit, ami másoknak is érték, de nekünk sürgősen szükségünk van rá.
A finn oktatás jó példa erre. Jó barátom, Juha Huuskonen finn kurátor fogalmazta meg nekem a legpontosabban, hogy évtizedeken át, politikai csoportokon át konszenzus volt a finn politikában: az oktatást kiemelten támogatni kell. Ez nem magától értetődő egy olyan országban, ahol a szavazók nagy része halászatból és mezőgazdaságból élt. A motiváció nem elméleti volt. Egy kis ország történelmi tapasztalata és a félelem egy orosz inváziótól létrehozott egy egyszerű nemzeti minimumot: kevesen vagyunk, senkit sem hagyhatunk hátra. Így alakult ki egy oktatási kultúra, amely minden gyereknek jó. Ma Finnországban a helyi iskola is elég jó. Nem kell kapcsolatokon keresztül „jobb” helyet keresni. A kitettség végül világszínvonalú rendszert hozott létre.
Ugyanez a logika működött Barcelonában is. Sok időt töltöttem ott, dolgoztam, éltünk ott a családommal. A várost a turizmus majdnem megfojtotta. A közterek egész évben túlzsúfoltak voltak, az ott élők mindennapi városa eltűnőben volt. Ada Colau nem politikusként indult, hanem aktivistaként, kilakoltatások ellen küzdve a 2008-as válság után. Amikor polgármester lett, ebből a kitettségből született egy válasz: a superilles, a szuperblokkok rendszere. Olyan városi terek, amelyek újra az ott élőké. Ma ezt a modellt világszerte figyelik és követik. És mi is próbálkozunk vele Budapesten – remélem, egyre több helyen.
Helyi kényszer, globális megoldás.
A következő tizenhat év nagy kihívásai
Játsszunk el a gondolattal: mik azok a kihívások, amelyek hamar érintenek minket, és ahol sok munkával, tudománnyal, innovációval, figyelemmel, érzékenységgel válaszokat tudunk adni magunknak és a világnak is?
Vegyük Yuval Noah Harari sokat emlegetett három kihívását, és nézzük meg, van-e nekünk dolgunk velük.
Mesterséges intelligencia. Nem mi fogjuk a következő nagy modellt kiadni. Ahhoz ma hatalmas erőforrások kellenek. De a hatását pontosan ugyanúgy fogjuk érezni. Egyszerre elszenvedni és építeni rá. Miért ne adhatnánk releváns választ arra, hogyan érdemes tanulni vele? Hogyan használjuk és hol korlátozzuk, az iskolában, a munkában? Hol nagyon hasznos, és hol veszélyes?
Környezeti krízis. Itt van egy konkrét feladat, ami minket különösen érint: a vízmegtartás. A Válasz Online sokat írt erről, jogosan. Magyarország földrajzi és vízrajzi helyzete olyan, hogy amit itt megtanulunk a vízmegtartásáról, a tájhasználatról, a mezőgazdaság újragondolásáról, annak globális relevanciája lesz. A kitettség megint inspirálhat. Ez is egy finn oktatás lehet, a magunk módján.
Az atomháború veszélye Harari harmadik kihívása. Itt valóban hátrányból indulunk: nem vagyunk atomhatalom. De épp ezért tartozunk azok közé, akiknek létérdeke a nukleáris leszerelés. Lehet szövetségeket építeni, és közösen nyomást gyakorolni az arzenálok csökkentésére. És van egy tapasztalatunk, ami ebben is érték lehet. Az elmúlt években megtanultuk, hogyan lehet egy autokráciát békésen leváltani. Ezt a tudást már külföldön is keresik: a független sajtónk képviselőit hívják beszélni róla. A tanulság egyszerű: kitartó munkával a kisebb szereplők is képesek hatni a nagyobbakra. Ez a logika a nukleáris fenyegetés kezelésében is érvényes lehet – a közös túlélésünk érdekében.
Ennyi a meghívó. Nem megmondani akarom, mivel foglalkozz. Csak átadni a hangulatot. Bízzunk egymásban, bízzunk az államban. Ne várjuk el tőle, hogy mindent megoldjon. Találjunk saját feladatot, ami nekünk is fontos és másoknak is. Itt van Európában, a világon.
Most nyílik egy ritka történelmi ablak. Kapcsoljunk át alkotó üzemmódba.
A következő tizenhat év most kezdődik.
Nyitókép: az Országház és a Duna az április 12-i választás éjszakáján (forrás: AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
