A hatalom szolgái – néhány megjegyzés egy „keresztény” választási kalauzhoz
Március 26-án mutatták be az önmagát keresztény agytrösztnek nevező Axioma Központ választási kalauzát, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy keresztény támpontokkal szolgál az április 12-i országgyűlési választáshoz. Csakhogy teológus vendégszerzőnk szerint elfogadhatatlanul egyoldalúan értelmezi a kereszténység társadalmi meggyőződéseit. Azért igazán kár „agytrösztöt” létrehozni, hogy a Horthy- és a Kádár-kor után újabb példával szolgáljon a keresztény szervilizmusra – írja Görföl Tibor. Kommentár.
A keresztényekkel szemben létező sokféle előítélet közé tartozik az az elgondolás, amely szerint Jézus Krisztus követői hajlamosak túlzott érdeklődést tanúsítani az emberi nemiség és a szexualitás iránt. Azok a kérdések, amelyekkel kapcsolatban az egyházak még mindig előszeretettel hallatják a hangjukat a nyilvánosságban, valóban sokszor összefüggenek a fogamzásgátlással, a homoszexualitással, a házasságon kívüli nemi élettel, a cölibátussal, a társadalmi nemek elméleteivel és hasonló jelenségekkel, szerencsére azonban korántsem merülnek ki ezekben, legalábbis a nagy keresztény egyházak globális kommunikációjában biztosan nem. Emlékezetes tény, hogy a katolikus egyház katekizmusának (1992) összeállításáért felelős bizottság titkára, Christoph Schönborn bíboros nagy megelégedéssel nyugtázta: a mérvadó tanításgyűjtemény összeállítása során egy rossz hagyománnyal szakítva végre sikerült elérni, hogy a tízparancsolat elemei közül ne a nemiséggel foglalkozó hatodik legyen a leghangsúlyosabb, hiszen a többi sem kevésbé lényeges, bár hosszú időn keresztül egyáltalán nem így festett a katolikus erkölcstan.
Az Axioma Központ úgynevezett „keresztény kalauza” sajnálatos módon viszont nemcsak alátámasztja az e téren észlelhető előítéletek részleges jogosultságát, hanem még erősíti is az egyoldalúságot.
A rövid útmutató tizenegy szempont szerint értékel a választáson induló pártok közül négyet, és a tizenegy szempont közül hat a nemiséghez kapcsolódik: a mesterséges megtermékenyítésre, a nemek teremtett rendjére, a szexuális kisebbségek iskolai megismertetésére, a pornográf tartalmakra, a házasságra és az azonos nemű párok örökbefogadására vonatkozik. A hetedik szempont, az abortusz kérdése legalább részben a nemiséggel függ össze. Összesen négy kategória marad egyéb tartalmakra, amelyek a következők: az asszisztált öngyilkosság, az emberi méltóság, a vallásszabadság és a keresztény kultúra.
Úgy tűnik, nehezen állapítható meg, hogy milyen forrásokból és megfontolásokból fakad ez. Egyetlen nagy egyháztól sem ismert olyan társadalmi tárgyú dokumentum, amely akár csak megközelítőleg is megfeleltethető lenne ennek a szempontrendszernek. A katolikus egyházat illetően viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen 2004-ben megjelent Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című összeállítás, amely viszonylag részletesen, közel hatszáz pontban ismerteti a katolikus egyház álláspontját az alapvető társadalmi jelenségekkel és problémákkal kapcsolatban. Csupán néhány nagyobb témakör a dokumentumból: az emberi jogok, a közjó elve, a szubszidiaritás elve, a demokratikus részvételiség, a szolidaritás, a család és a házasság, a munka, különösen a szakszervezetek jelentősége és a sztrájkjog, a politikai közösség, különösen a demokratikus játékszabályok és az arányos tájékoztatás, a környezetvédelem és a béke.
Mivel magyarázható, hogy az úgynevezett „keresztény” kalauz szinte egyetlen fontos elemét sem veszi figyelembe a katolikus társadalmi tanításnak?
Mennyire fontos lenne megtudni keresztény szempontból, hogy miként vélekednek a pártok a szakszervezetekről és mennyiben támogatják a szakszervezetek működését; mennyire fontos lenne megtudni, mit gondolnak és mennyiben támogatják a szubszidiaritás kitüntetett formájának tekinthető önkormányzatiságot! Arról már nem is beszélve, hogy vajon a regnáló kormánypárt mennyit tesz meg a tárgyilagos tájékoztatásért, amely a katolikus tanítás szerint „a demokratikus részvétel legfontosabb eszközei közé tartozik”, s ezért társadalmi életnek ezen az érzékeny területén „valóságos pluralizmusról kell gondoskodni”, és „a kiadó és műsort sugárzó vállalatok koncentrációjának problémája különös figyelmet érdemel, mert ez az egész demokratikus rendszert képes veszélyeztetni, ha egyre szorosabb összefonódással jár együtt a kormányzati tevékenység, a pénzügyi hatalom és a tájékoztatás között” (191. pont).
Ugyanilyen beható figyelmet érdemelne az ökológiai válság katolikus kezelése, hiszen az egyházfők II. János Páltól XVI. Benedeken át Ferenc és Leó pápáig igen élesen felszólaltak az ökológiai katasztrófa ügyében. Ez a kérdéskör az egész kereszténység talán legjellegzetesebb tanítási dimenziójává vált az elmúlt évtizedekben, a protestáns közösségekben ugyanúgy, mint az ortodox egyházban.
Hasonlóan lényeges keresztény szempont lett az elmúlt évtizedekben a migráció megfelelő kezelése. A már idézett katolikus kompendium szerint „a bevándorlókat családjukkal együtt emberi személyként kell kezelni, segíteni és a társadalmi életbe integrálni” (298. pont), XIV. Leó pápa legutóbbi tanító írása szerint pedig az egyháznak a migránsok javára végzett tevékenysége továbbra is folytatódik, mert az egyház tudja, hogy „minden elutasított migránsban maga Krisztus kopog a közösség ajtaján” (Dilexit te 75). De ugyanilyen szellemben lehetne idézni a Lutheránus Világszövetség nyilatkozatait is, például 2023-ból.
Ha valaki azt találná mondani mindennek láttán, hogy az önkormányzatiság támogatása, az ökológiai válság komolyan vétele és a migránsok integrációja csupán a nyugati egyházak szívügye, annak érdemes elolvasnia az ortodox egyház társadalmi éthoszáról szóló dokumentumot, amely A világ életéért címmel 2020-ban jelent meg. A szöveg egyebek között elítéli a keresztény nacionalizmust, elmarasztalja az ökológiai károk enyhítéséért keveset tevő kormányokat, támogatja a társadalmi pluralizmust, s azt állítja, hogy az egyháznak feltétlen kötelessége a migránsok, a menekültek és a menedékkérők felkarolása. Ezzel párhuzamosan természetesen szól a házasságról és a szexualitás teremtett rendjéről is, de korántsem aránytalan terjedelemben.
A nagyobb protestáns egyházak és az anglikán közösség társadalmi nézetei nehezebben ragadhatók meg, mivel ezekben a közösségekben nagyobb mértékű a sokféleség az idevágó meggyőződésekben, egészen bizonyos azonban, hogy a politikai és társadalmi kérdéseket egyik közösség nem korlátozza a nemiséggel összefüggő jelenségekre.
Az Axióma Központ nehezen indokolható kritériumrendszerében ugyanakkor nem csupán ez a végzetes és sehová nem vezető egyoldalúság szembetűnő, de az is, hogy a „kalauz” milyen könnyedén mond ítéletet a felvetett kérdésekben. Vajon az emberi méltóság fontossága miért szorítkozna az etnikai megbélyegzésre, és vajon nem érdemelne-e elmarasztalást az a párt, amelynek egyik vezető képviselője állatnak (történetesen bogárnak) minősíti a vele egyet nem értőket? És vajon ki fogja megmondani, hogy mi tartozik a keresztény kultúra védelmének körébe? Mert vajon nem érdemelne-e elmarasztalást az a párt, amely a keresztény kultúrával nehezen összeegyeztethető korrupciós kultúrát véd?
A keresztényekkel kapcsolatban nemcsak az az előítélet általános, hogy túlzott érdeklődést tanúsítanak a nemiség iránt, de az is, hogy szívesen együttműködnek autoriter hatalmi berendezkedésekkel. Magyarországon sajnos valóban megfigyelhető volt ez a fajta készséges együttműködés mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszerrel. Azért kár „agytrösztöt” létrehozni, hogy újabb példával szolgáljon a szervilizmusra.
Nyitókép (illusztráció): MTI/Bruzák Noémi
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
