„Így van nagyobb esély Orbánék eltakarítására” – Mellár Tamás búcsúja
Nyolc és négy éve is megverte a fideszes jelöltet Pécsen, most azonban nem indul újra, hogy a Tiszának esélye legyen rendszert váltani. Mellár Tamás falusi parasztgyerekből lett egyetemi oktató, vizsgáztatta annak idején Gyurcsány Ferencet is, a KSH elnökének viszont már Orbán Viktor nevezte ki. 2010 után gyorsan kiábrándult a Fideszből, nyakas kálomista létére viszont a kegyelmi botrány óta református templomba sem teszi be a lábát. Amíg Balog Zoltán püspök lehet, tartja is magát ehhez. De azt tudták, hogy a független képviselő fiatalon rockbandában is énekelt és máig aktív zeneileg? Nagy, pályazáró portréinterjú a jövő héten 72 éves, még éppen politikus Mellár Tamással.
– Szegény Mellár Tamás annyira nem érdekel már senkit, hogy interjúhelyet kell vásárolnia, ha mondani akar valamit?
– Ha megnézzük az elmúlt heteket, jó pár helyen megjelentem, szóval ezt gyorsan tudom cáfolni. Nem erről van szó. De tudják ezt nagyon jól.
– Meséljük azért el az olvasónak is, hogy miért „támogatott tartalom” ez az interjú.
– Mert szeretném támogatni a független magyar sajtót. Parlamenti képviselőként van keretem, amelyet teljesen jogszerűen lehet PR-cikk vásárlására költeni, de kiadványokat is rendelhetek belőle – úgyhogy rendeltem az önök új kiadványából, a NER-aktákból is. Fizetek ezért az interjúért, amely reményeim szerint azért enélkül is megállná a helyét. De inkább legyen ez a pénz a Válasz Online-nál, mint hogy maradjon a fideszes fiúknál. Ha ugyanis nem költöm el a keretet a ciklus közelgő végéig, bent marad a rendszerben.
– Szóval ugyanazt csinálja Mellár és a Válasz Online, amit a kormány meg a propagandistái! Hirdetésnek álcázva támogat neki tetsző terméket közpénzből! Hol itt a különbség?
– Egyrészt néhány nagyságrend az összegben. A legfontosabb azonban: kicsivel több mint egy hónap múlva, amikor már éppen tudni fogjuk, hogy hol ki nyerte az egyéni mandátumot, az én nevem nem fog szerepelni a hírekben. Nem indulok újra, éppen lezárom a politikai pályámat. Így tehát ha akarnék, sem tudnék elvárni a mostani támogatásért cserébe semmit önöktől. Nem kell attól tartani, hogy Mellár-propagandává kell változniuk, hiszen néhány hét és már nem is leszek politikus. Ha újra indultam volna most, nem is ajánlottam volna fel ilyen támogatást.
– Akkor el sem fogadtuk volna. Így viszont köszönjük szépen. Fussunk is neki a nagy, pályázáró interjúnak!
– Rendben.
– Örül, hogy vége?
– Nem vagyok szomorú. 42 éven keresztül voltam egyetemi oktató, amikor azt a pályámat 65 éves koromban lezártam és nyugdíjba mentem, akkor kezdtem a politikusit. Muszáj-herkulesség volt ez, nem vágytam rá, viszont sokan mondták, hogy nekem lenne esélyem legyőzni a fideszes jelöltet. Sikerült is kétszer, de azért ez nagyon nem az én közegem. Én szakmai kérdésekkel szeretek foglalkozni, amire a Parlament falai között nagyon nem volt mód. Sokat készültem egy-egy felszólalásomra, de soha, semmilyen érdemi választ nem kaptam. Pedig
örültem volna, ha vitatják, amit mondok, de inkább hallgattak a gazdasági bizottságban is. Aztán csöndben leszavaztak. Még csak meg sem érvelték, miért. Nincs tehát mit sajnálnom. Don Quijotének éreztem magam végig, aki a szélmalmokkal harcol.
– Pedig, ha visszanézzük a vezérszónoki megszólalásait, jobban bejöttek önnek a számok, mint Nagy Mártonnak!
– Nem kellett hozzá zseninek lenni. Előre is lehetett látni, hogy Nagy Márton tervezett növekedési számai a közelében sincsenek a valóságnak. Ezeket el is mondtam előre – aztán a megszólalásaim bekerültek a parlamenti jegyzőkönyvekbe, és nem lett semmilyen hatásuk. Azaz valamicske lett: meglepő helyről is kaptam méltatást, amiért igyekeztem szakszerű maradni.
– Honnan?
– Bauer Tamástól például. Ami ugye azért meglepő, mert én nagyon határozottan ellene vagyok annak, hogy a DK elindul ezen a választáson. Többek között azért is nem indulok most, hogy a Tiszának legyen lehetősége nyerni.
– Kapott tőlük valamit?
– A Tiszától?
– Igen. Mondjuk ígéretet.
– Semmit. A Tisza vezetésével, Magyar Péterrel nincs semmilyen kapcsolatom. Azért nem indulok, mert így érzem helyesnek. Így van nagyobb esély Orbánék eltakarítására.
– Ön pedig nyugdíjas lesz, esetleg folytatja az ifjan félbehagyott rockénekes karriert?
– Karriernek azért nem nevezném. Az igaz, hogy a zene gyerekkoromtól meghatározó az életemben, van is otthon néhány jó hangszerem, kis stúdióm – sok időt fogok ott tölteni a jövőben. Apám is zenész volt. Na nem komolyzenész: elektromos orgonán vendéglátózott. Anyám rávette aztán, hogy legyen a falunkban kántor. Ami azért volt érdekes, mert anyám református volt, engem is annak kereszteltek, apám viszont katolikus, de így is elvállalta a kántorságot a református templomban. Akkoriban még lábbal kellett fújtatni, pumpálni a levegőt az orgonába – azt csináltam én, miközben apám játszott. Igazán viszont középiskolában kezdett érdekelni a zene – 1968-tól jártam ’72-ig gimnáziumba, ami a progresszív rock aranykora volt. King Crimson, Pink Floyd, Emerson, Lake and Palmer, a régi Genesis…
– Voltak ilyen lemezei?
– Nem voltak, az csak vágyálom volt akkoriban. Még a szelídebb rockzenét is csak elvétve lehetett hallani a magyar rádióban. Éppen ezért voltak fontosak a zenekarok. Mi is alapítottunk egyet Bátaszéken, a gimnáziumban, és noha nem képviseltünk egetverő színvonalat, mégis lett némi kifutásunk a környéken. A fiataloknak, ha Beatlest, Rolling Stones-t, Free-t vagy Troggs-ot, korabeli rockzenét akartak hallgatni, ahhoz bálokba kellett jönniük, hiszen otthon nem voltak meg ezek lemezen szinte senkinek.
– Mellár Tamás gitárral, hosszú hajjal a színpadon? Így képzeljük el?
– Nem egészen. Billentyűs voltam, nem gitáros, de én voltam a szólóénekes. Hosszú hajról viszont szó sem lehetett. Bátaszéken ilyesmit nem engedtek a gimnáziumban. Mindenesetre engem akkor csak a zenélés érdekelt.
– Hogy lett ebből közgazdasági egyetem?
– Úgy, hogy egy tanárom rám szólt harmadikban: jelentkezzek oda, mert ott csak ötszörös a túljelentkezés. Alsónyéken éltünk, abban a kicsi, sáros faluban – a gondolat, hogy kitörhetek onnan, elkezdett tetszeni. Nem azért felvételiztem tehát, mert annyira érdekelt a közgazdaságtan. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi az. A családnak sem. Aztán
egy távoli rokon mondta, hogy a közgazdász „az olyan, mint a téeszben a főkönyvelő”. Ennyit tudtam. Matekból és történelemből viszont jó voltam, úgyhogy felvettek.
– Budapestre?
– 1970-től volt egy pécsi kihelyezett tagozata a pesti közgáznak, szülői nyomásra odamentem. Sokkal közelebb volt. A zenekar mindenesetre feloszlott akkor. Nem baj. Szerintem közgazdásznak jobb lettem, mint amilyen zenész lettem volna.
– A marxizmus-leninizmus volt akkor a kötelező irány. Tanárai is tudták, hogy hülyeséget beszélnek a kommunizmus felsőbbrendűségéről vagy hittek benne?
– Ez már az 1968-as gazdasági reform utáni időszak volt. Pécsre, az új tagozatra fiatal oktatók kerültek. Sokkal oldottabb volt a szellemiség, mint a Marxon Pesten. Politikai befolyás volt persze, úgyhogy én eleinte inkább módszertani kérdésekkel foglalkoztam. Olyasmivel, amiben sok a matek és nincs politika. Szoftverfejlesztési laboratóriumban dolgoztam például az egyetem után a Videotonnál. Rendszerszervezői munkát végeztem, de programozást is tanultam. Egy évet voltam ott, de nagyon nem tetszett az a munka, és akkor hívott vissza a pécsi kar közgazdaságtan tanszékvezetője oktatónak.
– Még Gyurcsány Ferencet is vizsgáztatta Pécsett, ugye?
– Jóval később, a nyolcvanas években, igen. Azért emlékezetes, mert minden alkalommal, amikor vizsgázott, megcsörrent a telefonom. A pártbizottságtól hívtak ilyenkor, hogy jön Gyurcsány elvtárs, figyeljek oda. Nagy KISZ-es volt már akkor, fontos a helyi pártszervezetben.
– Átengedte Gyurcsányt, ha nem tudta az anyagot, akkor is?
– Nem volt átlag alatti a felkészültsége, úgyhogy nem volt ilyen dilemma. Átlag feletti sem volt mondjuk.
– Mit tanított akkoriban?
– Politikai gazdaságtant. Két félév szocializmus, két félév kapitalizmus politikai gazdaságtana, ez volt az akkori menü.
– Szóval ön is hazudott össze-vissza!
– Szerencsére a hallgatóim sem így emlékeznek arra az időszakra. Már 1976-ban, amikor megjelent Samuelson nagy közgazdaságtankönyve, a diákjaim egy részével végigvettük. A kollégium alagsorában jöttünk össze minden héten. Ez persze nem tetszett az egyetem vezetésének, de megoldottuk úgy, hogy címet adtunk a kurzusnak. „A polgári közgazdaságtan marxista bírálata”. Nem bírálat volt az, de így már átcsúszott. A nyolcvanas évek elején ilyesmire már volt mód. A puhuló diktatúrában nagyobb respektje volt a tudásnak és az érveknek, mint ebben a mai orbániban. Érvekkel például magát Marxot is lehetett bírálni 1983-ban.
– Mi volt akkor, hogy így emlékszik az évszámra?
– Akkor volt Marx halálának századik évfordulója. Már korábban írtam egy cikket a marxi transzformációs problémáról, arról, hogy Marxnak nem volt igaza egy kérdésben. Szakmai szöveg volt, de az egyetemen így is kidőlt miatta a bableves rendesen, a főnököm kiabált, hogy meg ne próbáljam folyóiratba elküldeni. Azért csak elküldtem a Közgazdasági Szemléhez. Bródy Andrásnak adták ki bírálatra.
– Bródy János édesapjának?
– Igen. Nemzetközi hírű közgazdász volt. Leírta öt pontban, mivel nem ért egyet, de feltétlenül javasolta a főszerkesztőnek, hogy jelentesse meg. Bródy ilyen fantasztikus úriember volt. Akkor tanultam meg, hogy fontos a saját álláspontom, de toleránsnak kell lenni. Meg kell hallgatni másokat, beszélgetni, nem lesöpörni senkit pusztán hatalmi pozícióból.
A tudomány nem tévedhetetlen, de benne van az önhelyesbítés lehetősége. Éppen ellentéte tehát a mai politikának meg a vallási dogmának.
Amiatt a cikk miatt aztán az évfordulón felkértek, hogy írjam le a véleményemet Marxról. Azt írtam, jobb lenne, ha a valósággal foglalkoznánk, nem mindent az ő szemüvegén keresztül néznénk. A főnökömnek, aki odavitt, akinek köszönhetem, hogy parasztgyerek létemre nem csupán diplomához, de egyetemi katedrához is jutottam, ez már nagyon nem tetszett. Győzködött, hogy lépjek be a pártba, hiszen a Marxizmus-Leninizmus Főosztályhoz tartozunk… Nem léptem be, úgyhogy végül kirúgott a tanszékről ’86-ban.
– Az életrajzában nem látszik a nagy törés.
– Nem hát, mert a vállalati gazdaságtan tanszék viszont átvett. Az új rektor, Ormos Mária ugyanis nem engedte, hogy kirúgjanak. Az MSZMP központi bizottságának tagja, Aczél elvtárs jó ismerőse volt, mégis kiállt mellettem. Furcsa rendszer volt az. Nem fekete és fehér. Tehetségtelen párttag kommunisták is léteztek, persze, de reformközgazdászok is. Gyakran pedig azok fröcsögnek egyoldalúan meg kommunistáznak, akik maguk is fröcsögő komcsik voltak régen, és így kompenzálnak. A rendszerhű Ormos közben megvédett, a marxista Bródy meg elfogadta az érveimet és annak ellenére, hogy ellentétesek voltak az ő felfogásával, mindenben segített.
– A Soros-ösztöndíjhoz ki segítette?
– Az egyetemi pártbizottság nem engem támogatott, de a Princeton-i Egyetemen oktató Richard Quandt meghívott és Vásárhelyi Miklós keze is benne lehetett, hogy mehettem. Odakint rá kellett döbbennem, mekkora távolság van a mi tudásunk és az amerikaiaké között. Egy évet lehúztam ott, de hónapok kellettek, mire felzárkóztam. Aztán vagy tíz-tizenöt évig abból éltem, amit ott tanultam kint 1988-1989-ben.
– Ezért lett érdekes az MDF számára? Kellettek a Nyugatot megjárt szakértők a friss kormánynak?
– Terjesztettem ugyan Beszélőt Pécsett a nyolcvanas évek első felében – amely ugye a későbbi SZDSZ-hez állt közel –, de magától értetődő volt, hogy én, a falusi parasztgyerek, a vastagnyakú kálomista az MDF-ben találom meg inkább magam a két nagy rendszerváltó párt közül. Az országos választmánynak is tagja lettem, szakmai tanácsokat is próbáltam adni. Olyan emberek voltak az MDF-ben, mint Kádár Béla. Rengeteget tanultam tőle. Összehasonlíthatatlan az akkori intellektuális színvonal, meg a mai. Antall József nemzeti liberális irányvonala nagyon tetszett, el is vállaltam a kormány-főtanácsadóságot – igaz, nem zavartam túl sok vizet. Antall fantasztikus külpolitikus volt és végtelenül tisztességes ember, de a gazdaság témája nem nagyon villanyozta föl. 1990-ben azt gondoltam, hogy ha elmennek innen az oroszok, normális piacgazdaság és demokrácia lesz itt is. Nem lett igazam. Egyébként
mindig leírják rólam, hogy milyen napraforgó vagyok, meg pártszédelgő, holott az MDF volt egész életemben az egyetlen párt, amelynek tagja voltam.
– Most a Párbeszéd irodájában ülünk a képviselői irodaházban, két éve meg még Márki-Zay Péter pártjának EP-listáján szerepelt… Van azért valami ebben a szédelgésben, nem?
– Amikor 2018-ban először indultam, a szocik és a DK is támogattak. Bizonyos kompromisszumokat meg kellett kötni ahhoz, hogy le lehessen győzni helyben a Fideszt, miközben az alapértékeimet nem adtam föl, nem tagozódtam be sehova. Ajánlották pedig itt is, ott is, hogy ha belépek, ezt meg azt kapom majd. Függetlenként indultam mégis. Márki-Zay Péter pedig szépen megkért, hogy legyek rajta a listájukon, az nem okozott semmilyen gondot nekem. A Párbeszéd? Tőlük egy képviselő kilépett, megszűnt volna a frakciójuk, ezért beléptem oda, de a pártba nem. Évekig ment utána a „hazug Mellár”-mantra.
– Tényleg azt ígérte nyolc éve, hogy független marad, nem ül be egyik frakcióba sem.
– Úgy gondoltam, jobb, ha segítek nekik.
– Elnézve ezt a pártot… Megérte?
– Nem. Utólag persze már nagyon okos az ember. De ennyi erővel 2018-ban el sem kellett volna indulnom, hiszen kétharmad lett úgy is, hogy nyertem. Aztán 2022-ben megint. Az ember mégis megpróbálja. Ha reménytelen is a helyzet, legalább nem rajtam múlt. Ha a magyar értelmiség is így állt volna hozzá, nem itt tartanánk.
– Mit kellett volna tenniük?
– Tudni, hogy kötelességük az egyéni és kollektív szabadságjogokat megvédeni. Orbán nem tudta volna eddig csorbítani ezeket, ha a szellemi elit nagy része nem nézett volna félre, csak mert ők egyébként pénzüknél voltak.
– Orbán épp azt vette észre, hogy az értelmiség nem számít.
– Van ebben is igazság, de más lett volna a helyzet, ha a szellemi elit nem árulja el az alapvető értékeit.
– A fideszes elit?
– Nem csak. Az egész értelmiségi bagázs. Tisztelet a kivételnek. Orbán jól látta, hogy ennek az elitnek kell adni valamilyen koncot, lehetőséget, azzal őket nagyjából meg is lehet venni. A többség aztán idomul majd a hatalomhoz. A Magyar Művészeti Akadémia, a kutatóhálózatok, az egyetemek átvétele mind idetartozik. Hogyan nyelték le ezeket? Hát úgy, hogy jön a béremelés, ha beadod a derekad. A legtöbben beadták. Abban, hogy a szocialista rendszer megbukott, sokkal nagyobb szerepe volt az értelmiségnek, mint ma lesz, ha megbukik ez a rezsim. A Fordulat és reform, az infláció a szocializmusban, mint kérdés tárgyalása, az adórendszer kialakításának szükségessége – ezek a témák anno az értelmiségtől indultak, de széles társadalmi rétegekhez jutottak el.
– Most azért egy sor kötet megjelent: Filippov Gáborék, Lányi Andrásék, Szathmáry Eörsék is letették az asztalra, mi a gond és mi lenne a gyógyír.
– Ezek remek kezdeményezések, de 2026-ra készültek el és korlátozott a hatásfokuk.
– Mindenkinek fel kellett volna mondania, ahogy ön tette a Századvégnél 2011-ben?
– A saját frontján mindenkinek efféléket kellett volna tennie, igen. Őszintén megmondom, hogy 2010-ben én a Fideszre szavaztam. Azt reméltem, hogy ami 1998 és 2002 között elindult, az folytatódhat, hogy felépülhet végre a polgári Magyarország, s véget vethetünk a gyurcsányi szédelgésnek, tévelygésnek. Amikor Stumpf István felkért, hogy a Századvég Gazdaságkutatónál folytassam, elvállaltam. Azt hittem, összerakunk majd egy működő gazdasági programot. Naivitásomat menti, hogy Matolcsy is tudásalapú társadalomról beszélt még akkoriban. Nem vettem észre rögtön, hogy ezek csupán lózungok a részükről, de néhány hónap alatt azért világossá vált, hogy minőségi munkára ott nincs igény. Úgyhogy felmondtam.
– A pert, amiért pénzmosodának nevezte a Századvéget, viszont elvesztette.
– Tény. Tudják egyébként, mire ítéltek?
– Mire?
– Hogy azonos terjedelemben tegyem közzé a helyesbítést abban a lapban, amelyben ez az állításom elhangzott. Ennek mindmáig nem tettem eleget.
– Mert?
– Mert a Népszabadságban jelent meg. Azt meg közben bezárták. Ha újraindítják, nagyon szívesen közzéteszem a helyesbítést, de nem hiszem, hogy ilyen tervei lennének Orbán Viktornak.
– Vele egyébként hol ismerkedett meg?
– Itt, ebben az irodaházban. 1994 és 1998 között egy MDF-es képviselő tanácsadója voltam, itt futottam össze többször vele, Varga Mihállyal, de Matolcsyval is jóban voltam. Utóbbi hívott fel, amikor váratlanul győztek ’98-ban. Hogy akarok-e államtitkár lenni. Nem akartam. Aztán a KSH-val is megkeresett. Az már érdekelt. Az nem volt politikai állás abban az időben még.
– Azért Orbán nevezte ki.
– Igen. Mondtam neki pedig: nem így kellene, hogy a miniszterelnök nevez ki. „Mi bajod van velem?” – kérdezte. Pedig akkor még nem is volt vele bajom. Úgy láttam viszont, hogy a KSH-elnököt, ahogy a többi állami vezetőt is paritásos bizottságnak kellene megválasztania. Egyharmad kormány, egyharmad ellenzék, egyharmad szakma. Így állna össze az egészséges arány. Azzal, hogy a kormány odateszi az emberét a nemzeti intézmények élére, csak azt érjük el, hogy ezek egyre rosszabbul működnek. Én mindenesetre nem politikai kinevezettként tekintettem magamra, nem is rendeztem tisztogatást a statisztikai hivatalban. Még a korábbi szoci elnök alatti titkárságvezetőt sem küldtem el. Hagytam dolgozni mindenkit. Értették a dolgukat, és sokan még ma is ott vannak, kiváló szakemberek. Csakhogy Orbánék azóta az összes állami intézményt maguk alá gyűrték. A KSH-t is. Olyan vezetőket neveztek ki, akiknek az volt a feladata, hogy szép adatokat szállítsanak, ezért módszertanilag trükközni kezdtek, bizonyos adatfelvételeket pedig abbahagytak. Holott a KSH-nak már a komcsi rendszerben is volt respektje. Még Nyugaton is. Nyitrai Ferencné volt akkor az elnök, aki egyébként nekem az egyetemen statisztikát tanított. Amikor elnök lettem, fel is kértem, hogy legyen a tanácsadóm. Óriási volt a tudása és felbecsülhetetlen értékű szakmai támogatást kaptam tőle.
– Ha nyerne a Tisza, menne vissza KSH-elnöknek?
– Dehogy. Most leszek 72 éves, a jövő héten. Oda fiatal ember kell, aki látástól vakulásig képes dolgozni. Ha a tanácsaimra szükség lenne, akkor állnék rendelkezésre – de semmilyen szerepvágyam nincs.
Az a vágyam, hogy a Fideszt eltakarítsák. Ezért léptem vissza az indulástól, hogy ezt segítsem, nem azért, mert akarok valamit cserébe. Nem akarok.
– Netán lelkiismeret-furdalása lett a pécsi lépései miatt? Ez is benne van abban, hogy most visszalépett a Tisza javára?
– Miért lenne lelkiismeret-furdalásom?
– Két éve az önkormányzati választáson az ön egyesülete is elindult, meg a polgármester mögötti pártok is. Elaprózták az ellenzéki szavazatokat és a közgyűlést megnyerte a Fidesz – holott nem volt többsége.
– Nem hiszem, hogy vezekelnem kellene. A Mindenki Pécsért Egyesület elnökével együtt elmentünk a polgármesterhez még jóval a választás előtt, hogy működjünk együtt. Egy helyen akartunk mi jelölni valakit – a 16 egyéni helyből. Erre azt mondták, hogy nem kell nekik velünk semmilyen együttműködés. Holott öt évvel korábban mind az egyesületünk nevében indultak, úgy nyertek. A tagságunk erre azt mondta, hogy ha nem, hát nem, de elindulunk akkor is. Hiszen korábban minden körzetet megnyertünk.
– Így viszont a Fideszt juttatták közgyűlési többséghez!
– Ha nincs a polgármester, a DK meg a helyi szocik hübrisze, nem állt volna elő ez a helyzet. Miért kellett az egész csapatunkat lerugdosni a pályáról? Adtak volna egy esélytelennek látszó helyet, hogy induljon ott egy jelöltünk, már az is elég lett volna. A DK erről hallani sem akart. Most is jól látszik egyébként, hogy a DK indulása a Fideszt segíti. Hogy az olyan pletykákat, amelyeket egy volt szoci pénztáros és a baranyai fideszes erős ember közötti dealekről hallani, már meg se említsem. A visszalépésem előtt egyébként megbíztam a Mediánt, mert kíváncsi voltam, milyen esélyek vannak, ha én is indulok, meg a Tisza is. Az jött ki, hogy akkor akár a fideszes jelölt is nyerhet. Ha viszont nem indulok, akkor a tiszás jelölt biztosabban verheti meg a fideszest, mint én, ha ő nem indul. Én most is hiszek Hann Endréék méréseinek, tehát nem volt kérdés ezek után, hogy mi a helyes lépés.
– Brutális tömeg volt Magyar Péter pécsi fórumán múlt pénteken. Meglesz neki a város?
– A Baranya 1-es körzet, amely most még az enyém, jó eséllyel meglesz. A 2-es, Hoppál Péter körzete már keményebb dió, de arra is van esély. A 3-as és a 4-es: ahhoz nagyon kellene imádkozni, hogy azok meglegyenek. Isteni csoda kellene.
– Tényleg! A vallásával hogy áll most?
– A kegyelmi botrány hatására két éve kiléptem a református egyházból.
– Tudjuk, azért kérdezzük. Tartja magát ehhez azóta is?
– Igen. Pedig amikor még nem Zengővárkonyban laktunk, hanem Szigetszentmiklóson, ott is voltam presbiter, Zengővárkonyban pedig gondnok is voltam, aktív szerepem volt tehát az egyházban.
Balog püspök viselkedése viszont olyannyira vállalhatatlan volt, hogy megfogadtam: amíg ő püspök lehet, nem teszem be a lábam református templomba.
Korábban is éreztem már persze, hogy az államegyházi irány káros. Hiába van több ingatlan meg pénz, a lelkeket nem fogják tudni ezzel megtartani. Rendben, most négyszer annyi jut az egyházi iskolának, mint az államiaknak, ezért a szülők odaviszik a gyereket, mert jobb a szolgáltatás. De nem azért viszik oda, mert lelkileg odatartoznak. Ha a pénzesőnek vége lesz, úgy lesz vége ezeknek az álközösségeknek is, ahogy az úttörőmozgalomnak vége lett. Az egyházból kiiratkoztam tehát, de a vallásomhoz nem lettem hűtlen. Minden reggelemet azzal kezdem, hogy elolvasom a református bibliaolvasó kalauzban az ó- és az újszövetségi passzust. Otthon az egyik billentyűs hangszerem nagyon szép orgonahangot ad, mind az 512 református éneket meg fogom tanulni és eljátszom-eléneklem – ezt tűztem ki célul. Már 300 környékén tartok. Van tehát hitéletem templom nélkül is. A hit ugyanis nem az egyházközséggel való kapcsolatot jelenti, hanem az ember és az Isten közöttit. Bízom benne, hogy ha ennek a rezsimnek vége lesz, a református egyház is visszatalál egy, a múltjához méltóbb útra.
– És abban bízik, hogy a rezsimnek vége lesz?
– Bízni éppen bízom, de cseppet sem vagyok biztos benne.
– Most mondta, hogy bízik a Mediánban! Amely hatalmas Tisza-előnyt mért.
– Az annyit jelent, hogy ezt mondták az emberek nekik február végén. Azok, akiket el tudtak érni. Bármennyire is gondosan járnak el, van, ahol nulla a válaszadási hajlandóság. A roncstársadalom alját lehetetlen elérni közvélemény-kutatóként. A Fidesz viszont el fogja érni őket és viszi is az urnához. Tudják jól, hol laknak és mivel motiválhatók. Kérdés, hogy ilyen emberből száz- vagy kétszázezer van, netán annál is több. Másrészt elég az elmúlt egy hét eseményeire gondolnunk, hogy belássuk: az előttünk álló hónapban még rengeteg minden történhet, amire most nem számítunk. A Fidesz sok mindent kitalálhat – vagy végrehajthatja, amit kitalálnak a számára Moszkvában. Mondjuk, ha nyernek, az nem lesz sétagalopp. Uniós pénzek nem fognak jönni, a gazdaságot nem fogják tudni gatyába rázni. Ha most a választáson nem jön is el az igazság pillanata, utána kérlelhetetlenül el fog jönni. Csak sajnos sok százezer ember meg elmenni fog innen ennek hatására. Már most is legalább 700 ezer emberünk van kint, s újabb tömegek mennek majd, amíg lehet, mielőtt még hivatalosan is csatlakozunk az Eurázsiai Unióhoz.
– Erre lát esélyt tényleg?
– Ha Orbán nyer, egyszerűen nem marad mozgástere azon túl, hogy még tovább közelítse a hazai berendezkedést az oroszhoz. Cserébe haláláig ő lesz itt a helytartó. Nagyon szeretném, ha nem így lenne. Nagyon szeretném, ha a Brüsszelben született unokám legalább megfontolná, ha nagy lesz, hogy Magyarországra költözik. Ez viszont rendszerváltás nélkül nem fog menni. Akárhogy lesz is: amit én tenni tudtam ezért a rendszerváltásért, azt, úgy érzem, megtettem. Jó lelkiismerettel távozom.
Nyitókép: Mellár Tamás az Országgyűlés Irodaházában 2026. március 3-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
