„Nem engedhetnénk meg magunknak, hogy gyűlöljük egymást” – Babarczy Eszter különleges kampánya
A hétvégén elstartolt a hivatalos kampány, közben azonban van egy nagyon másmilyen is: Babarczy Eszter kedvességkampánya, amelybe már egyetemi hallgatóit is százszámra vonja be. A februárban Baumgarten-emlékdíjjal jutalmazott író élete az elmúlt években hatalmas fordulatot vett. Túlélte a rákot, brutálisan erős könyvben (Apám meghal) dolgozta fel színházi legenda apjával való kapcsolatát, rájött, hogy a filozófusok semmit sem tudnak és még meg is tért. Persze nem úgy, ahogy gondolnánk – Babarczy történetében semmi sem szokványos. Az sem, ahogy a cigányságról beszél, nem kérve elnézést, amiért szerinte kulturális minták is vannak az önsorsrontás háttérében, nem csupán a kirekesztettség és a szegénység. Nagyinterjú.
– Tavaly indított egy elég különleges kedvességprojektet, de mintha a kampány nem hagyná, hogy teljesen benne maradjon a cukiságban.
– Amikor közéleti témában, mondjuk Lázár János vécétakarítós szövegéről vagy beharangozott szexvideókról nyilvánulok meg, akkor is a valóság bizonyos darabjait keretezem úgy, hogy az összefüggésbe hozható a legyen a kedvességprojektemmel. Ami egyébként nem arról szól, hogy mindenki legyen nagyon cuki.
– Hát?
– Arról szól, hogy adjuk meg egymásnak a tiszteletet, figyelmet, amit egy másik emberi lény pusztán azért megérdemel, mert emberi lény. Amikor politikával kapcsolatban szólalok meg, akkor is próbálok elemelkedni a drukkercsapatoktól. A drukkerség ugyanis halálos. Amikor engedjük, hogy az identitásunkat olyan mélységig megmérgezze a politika, hogy nem tudunk már leülni valakivel, aki máshova szavaz, az legalábbis nagyon beteg állapot.
– Amint tavalyi könyvéből – Apám meghal – kiderül, a színházi legenda Babarczy László kérlelhetetlenül legazemberezte a másik oldalon lévőket. Még mindig, halála után is az apja ellen lázad?
– Lehet, hogy az apám elleni lázadásom is benne van ebben, igen. Annak idején a gyerekemnek sem engedtem, hogy az apámmal nézze a híradót. Nem akartam, hogy ezt a szélsőséges drukkermentalitást elsajátítsa. Én úgy gondolok a politikusokra, hogy vannak itt ezek a kivitelező alvállalkozók, kicsit gyanúsak, de úgy működik a demokrácia, hogy rájuk bízzuk az ügyeink intézését. Jobb, ha rajtuk tartjuk a szemünket, hiszen eleve gyanús, amikor valaki hatalmat akar. Ahogy azonban az alvállalkozóinkhoz sem érzelmi alapon viszonyulunk, hozzájuk sem úgy érdemes. Már a ’90-es rendszerváltást is ezen a szemüvegen át néztem egyébként, tehát ez nálam nem új, nem a kedvességprojekt hozta ki belőlem hirtelen.
– Amikor a miniszterelnök megígéri, hogy ha nyer, kipaterolja a civileket és a független médiát is, meg amúgy zsebre tette az országot, nem megalkuvás és gyávaság ez az elegáns, érzelemmentes felülnézet?
– Rosszul esik, hogy gyávaságnak vagy megalkuvásnak látják. Amikor megfigyelnek és levideóznak embereket a magánéletük gyakorlása közben, az például egyértelmű határátlépés. Az a totalitárius diktatúra felé indít el minket. Ezt nyíltan meg is fogalmazom. Nem hiányzik tehát belőlem a bátorság, csak éppen
hagytuk, hogy nagyon mélyen behatoljon a politika a mindennapi életünkbe. Ami nem a politikai elitnek rossz, hanem nekünk. Nekünk kell tehát változtatnunk rajta.
– Mi olyan rossz ebben?
– Egyrészt: az ember ilyen helyzetben kiszolgáltatottá válik. Például nem mondhatja el a véleményét a munkahelyén, mert kirúgják. Az átpolitizáltságból fakadó hisztéria, amely abban nyilvánul meg, hogy a másik oldal szavazóit nem tekintjük embernek, pusztán praktikusan nézve is rossz mindenkinek. Akármi történik április 12-én, azokkal az emberekkel fogunk egy hazában élni a következő 25 évben is. Egy ország, ahol a bizalom szintje annyira alacsony, mint itthon, ráadásul versenyhátrányban van a régióban is. Nem engedhetnénk meg magunknak, hogy gyűlöljük egymást. A politikai elit, na, az más tészta. Arról, különösen a most kormányzókról nekem is lesújtó a véleményem. De nem lesújtó mindenkiről, aki rájuk szavaz, vagy akár feladatot vállal a rendszerben.
– Ön is a NER-esített MOME-n tanít…
– Ebben az értelemben mindenki feladatot vállal, aki nem költözött el az országból, a hatalom ugyanis mindenhova benyomta a csápjait.
– Aztán nehogy emiatt az interjú miatt a végén vécét kelljen pucolnia a MÁV-on!
– Eddig sem rúgtak ki, amiért elmondtam a véleményem. Amely viszont nem azért árnyalt, hogy ne rúgjanak ki.
– Árnyalt volt a Lázár-féle cigányügyi megszólalással kapcsolatban is. Azért kértük ezt a beszélgetést, mert az nagyon kilógott a szekértáborokból.
– Ha így látják, annak nagyon örülök.
– A bejegyzéséből úgy tűnt, hogy a liberális értelmiségi nő elképzeli valahogy a világot, jó ember akar lenni, az elveinek megfelelően élni – aztán koppan, amikor a valóság szembejön.
– Pontosan ez történt.
– Meséljen!
– 19 éve támogatok egy roma családot. Cigánynak szoktuk mondani egyébként, ők is így használják. Három nemzedéket láttam közelről ezalatt, kettőt iskolába járni és az iskolából kilépni is.
– Hogy kezdődött?
– Meghirdettem az Adhat-kaphat nevű oldalon, hogy hétvégente szívesen vendégül látok gyerekeket, akik még nem voltak Budapesten. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója rácsapott a lehetőségre, és elkezdett nekem küldeni főleg cigány kislányokat. 10 év körülieket. Ilyenkor körbevittem őket a városban, mentünk múzeumba vagy csak mozgólépcsőzni, magas házba, mert olyat még nem láttak. Esküvői ruhákat nézni is szerettek nagyon. Közben tanultam sokat magamról – arról, hogy én az ő szemükben milyen furcsa vagyok.
– Mert?
– Például mert nem jönnek be a szomszédok hozzám sosem. Mi az, hogy mi egyedül vagyunk otthon, és senki nem jön át szomszédolni? Vagy hogy megveszem a vizet a boltban. Ők annak is örülnek, ha folyik a csapból. Egy idő után úgy éreztem: jó lenne jobban megismerni egy gyereket annál, amit egy hétvége lehetővé tesz.
– Egy konkrét gyereket?
– Igen. Az egyik ilyen hétvége alatt ismertem meg azt a kislányt. 10 éves volt akkor. A család második legnagyobb gyermeke az ötből. Egy sánta kislánnyal jött, egyébként nem cigány kislánnyal, és annyira gondoskodva segítette őt… Teljesen meglágyította a szívemet. Beleszerettem. Különben is: úgy nézett ki, mint Pocahontas. Igaz, mikor mondtam neki ezt, sírva fakad.
– Azt hitte, sértés?
– Szegénykém igen. Alakult tehát a kapcsolatunk, több hétvégén is feljött, aztán kialakult a kapcsolat a családjával is: én is ellátogattam hozzájuk Biharkeresztesre, megismertem a családi körülményeket.
– Sokkolta, amit látott?
– Nagyon rendezett, kulturált környezetben laktak – irtózatos svájcifrankhitellel. Az eszközkezelő át is vette a lakásukat. Maradhattak albérlőként, de folyamatos volt a veszély, hogy kiteszik őket. Akkortájt volt apám egyre betegesebb, nem tudott már kedvenc helyén, a családi nyaralóban lenni, azt emiatt eladtuk. Úgyhogy a rám eső részből kifizettem a hitelüket.
– Micsoda?
– Tudom. Mindenki azt mondta akkor is, hogy ez beteg. A fiamat leszámítva, szerencsére. Ő mindig támogatott az ilyen akcióimban.
– Akkor még meg sem tért. Úgy még esetleg értenénk…
– Most sem hiszek a szó szoros értelmében Istenben. Mondjuk úgy, tanulom ezt az Isten-dolgot. Járok a gyülekezetbe, de akkor még nem jártam oda sem. Egyszerűen úgy voltam vele: mások világkörüli útra költenek el tízmilliókat. Vagy menő kocsira. Nekem meg ez a luxusom,
én ettől érzem jól magam: segítek valakinek, aki közel áll a szívemhez.
Meg kell jegyeznem, hogy ők is támogattak engem, ha tudtak. Ha építkeztem, jöttek és segítettek, vakoltak, falat építettek. Nyilván összességében pénzben jobban kijöttem volna, ha felbérelek valakit, de volt kölcsönösség.
– Eddig ez egy mesebeli történet, amelyben nincsen semmi izgalmas. Csak szép.
– A kevésbé szép rész később jött. Amikor a gyerekek nem végezték el a középiskolát. A legkisebb még most végzi, neki még nagyon drukkolok.
– A nagyobbakkal mi lett?
– A legnagyobb lány hozzám költözött Budapestre, beírattam egy vendéglátóipari szakközépbe. Jól indult a dolog. Aztán szerelmes lett és az iskola mellé járt folyamatosan. Úgyhogy haza kellett küldenem. A második lányt Debrecenben egy fodrásziskolába írattam be.
– Pocahontast?
– Igen. Fölvettem neki korrepetáló tanárokat, mindent megoldottam… Aztán ő is szerelmes lett. Terhes lett, a fiú meg azt mondta: nem kell iskolába járni, minek az? Ott is hagyta az iskolát.
– Tipikus történet cigány lányoknál.
– Az. Kaptam már emiatt a fejemre az aktivistáktól, de kimondom és nem kérek érte elnézést: igen, van jól látható kulturális minta is az okok között. Nem csupán a szegénység meg a kirekesztettség. Olyan kulturális minta, amelybe a rasszisták persze belekapaszkodnak és etnicizálják, holott nem feltétlenül etnikai – kulturális mintaként azonban igenis létezik cigány körökben. Ezt letagadni: káros. A női szerepek behatároltak a cigányság jelentős köreiben, ami akadályozza ezeket a lányokat abban, hogy szakmát szerezzenek. Így lényegében szabotálják a saját életüket.
– Az integráció tehát veszett fejsze nyele?
– Nem általánosságban az, viszont tényleg úgy látom, hogy 10 évesek esetében már elkéstünk. Komplex beavatkozásra van szükség, amely elkezdődik a gyerek megszületésekor, és a család bevonásával együtt próbál meg hosszabb távú gondolkodást elősegíteni.
– De ha a cigány lány gyereket akar szülni, meg szerelmes akar lenni? Miért kellene neki Debrecenben fodrászkodnia ehelyett?
– Azért kellene, mert a mélyszegénységben élő roma népesség le van szakadva a nem túl magas magyar átlagtól is, és ez a leszakadás mindenki számára tragédia. Cigánynak és nem cigánynak egyaránt. Azért sem kérek bocsánatot, mert úgy gondolom: vannak bizonyos középosztálybeli normák, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az egyén úgy tudjon boldogulni, hogy a társadalom is működőképes marad. Az egyik ilyen középosztálybeli norma az az, hogy megpróbálok középtávon gondolkodni. Lehet, hogy nem 20 évre előre, de 5 évre mondjuk. A másik, hogy akkor vállalok gyereket, amikor egyébként rendben van az életem és azt mondom, itt az ideje. Nem pedig azért, mert nem volt pénzem fogamzásgátlóra. Ez – és ezt én most már saját tapasztalatból tudom – egyébként nem is pénzkérdés. Tőlem bármelyik lány kérhetett volna pénzt fogamzásgátlóra. Tisztában is voltak ezzel. A kulturális kód azonban erősebb volt.
– A családi minta?
– Nem. A szélesebb közösségé. A szülők szerető környezetet teremtettek és egyébként nagyon ambicionálták a tanulást. Különösen az anyukájuk. A fiúktól, a szerelmektől jött, hogy a lány csak szüljön meg legyen otthon. A gond csupán az, hogy ha 18 évesen lesz gyereked, onnan már nincs út vissza. Középosztálybeliként lenne, mert a szülők az első pár évben segítenek egy kis pénzzel, meg van hol laknod. Akkor igen. Toldon, egy cigány zsákfaluban erre semmi esély. És akkor nem csak neked volt nehéz gyerekkorod, meg jártál szegregált iskolába, hanem a gyereked is szegregált iskolába fog járni, és újratermelődik az egész. Igaza van a Bódis Krisztának meg a Ritók Nórának, akik azt mondják: már a terhes nőkkel foglalkozni kell ahhoz, hogy ezt az újratermelődést megakadályozzuk.
– Amire meg a szintén rossz állapotban lévő nem cigányok mondhatnák: tessék, ezek a cigányokra költik a pénzünket!
– Igen, ez csapdahelyzet. Ha az államnak lenne átfogó romastratégiája, az ellen a szélsőjobb könnyen és sikeresen kelthete hangulatot. Miközben a magyar demográfiai helyzet, meg a magyar munkaerőhelyzet abszolút szükségessé tenné ezt.
– Végül is szebb szavakkal, de azt mondja, amit a Lázár János.
– Én mondjuk nem vécépucolásra ítélném őket, inkább azt szeretném, ha azokban a gyárakban, meg a szolgáltatóiparban dolgoznának, ahol munkaerőhiány van. Persze ha a gyárban sok százszoros határérték-átlépés mellett mérgezik a munkaerőt, rosszabb a vécépucolásnál is. Elképesztő a gödi eset. Mégis, muszáj ezzel a kérdéssel foglalkoznunk. Nincs választásunk. Mindenképpen dolgozni kell azon, hogy a mai cigány gyerekek, de legalább az ő gyerekeik munkavállaló felnőttek legyenek. Ezt nem a jótét, értelmiségi naiva mondja.
A saját életünket, a saját közbiztonságunkat, a saját komfortérzetünket, a saját városainkat hagyjuk lerohadni, ha Magyarország legnagyobb kisebbségére legyintünk, hogy főjön csak a saját levében.
– A naiva szerepe azért talán nem idegen… Kedvességprojekttel előállni a valaha volt legdurvább kampányidőszakban…
– Éppen azért fontos. Októberben indult az egész, egy kiállítás-megnyitóval. Írtam rá egy szöveget, a lényege az volt, hogy elég a gyűlöletből. Amikor elmondtam, sírva fakadtak az emberek. Szó szerint. Amikor aztán a szöveget kitettem Facebookra, hihetetlen mennyiségű reakció érkezett. Ismeretlenek írtak az ország minden szegletéből, hogy csatlakozni akarnak. Mégis mihez? Ez csak egy szöveg volt, semmi több. Aztán rájöttem, hogy mégiscsak több ez. Létrehoztam egy helyzetet, az pedig felelősséggel jár. Arra jutottam, hogy akkor a Facebookon erősítem fel egy kicsit ezt a hangot.
– Ha Magyar Péternek sikerült áttörni a Facebookon, önnek is sikerülhet!
– Miért ne? Ha van rá kereslet, akkor az megmutatkozik. És eddig az mutatkozik meg, hogy van. Elhatároztam, hogy beviszem a projektet az egyetemre is. Korábban is volt rá példa, hogy kedves dolgokat csináltunk diákokkal együtt, például beindítottuk a kommunikációt egy bérházban a lakók között…
– Ilyen nincs!
– Rövid távon működött. Volt olyan is, hogy idős emberekkel életútinterjúkat készítettünk öregotthonokban, abból csináltunk animációt. Most van nagyjából száz diákom, velük hármas, négyes csoportokban elkezdtünk hasonló projekteken dolgozni. Meglátjuk. Kísérletezünk.
– És ettől mi fog változni?
– Olyan illúzióim nincsenek, hogy nagy hirtelen meg tudom változtatni a közbeszédet, de évtizedes távlatban gondolkodom. Ha folyamatosan jelen van a gondolat, hogy nem kell gyűlölködni, lehetnénk akár kedvesek, udvariasak, tisztelettudóak is, akkor egy idő után ez majd hatni kezd.
– Már látjuk is, ahogy Bayer Zsolt megszaggatja ruháját, hamut szór a fejére…
– Ennek a történetnek sajnos van kihalásos része. Bizonyos embereknek el kell tűnniük a közéletből ahhoz, hogy ez a mentalitás teret nyerhessen.
Az én dolgom viszont az, hogy a következő nemzedéket formáljam. Hiszen tanár vagyok.
– Elsősorban tanárként tekint magára?
– Igen.
– Miért nem lett művész?
– Író azért lettem.
– Méghozzá friss Baumgarten-emlékdíjas! Egy, az apjáról írt, elképesztően erős kötet után. Úgy értettük a kérdést, hogy olyan küldetéses művész miért nem lett, mint az apja, aki mindent alárendelt a színháznak.
– A Kádár-rendszerben, amikor apám működött, nem lehetett direktben politizálni. Ő a politikai indulatait is belecsatornázta a színházba. Ez nagyon nagy különbség.
– Most meg már milyen szabadok vagyunk! Ami a kormányfői ígéreteket illeti, nem biztos, hogy sokáig.
– Ugyanabba nem fogunk visszacsúszni valószínűleg, de amikor elkezdik korlátozni a médiát, vagy a gyülekezési jogot – és az ezekre irányuló kísérletek ugye már megtörténtek –, akkor a határán vagyunk annak, hogy átcsússzunk autokráciába.
– Még nem csúsztunk át?
– Szerintem még nem – egyszerűen azért, mert ezek a próbálkozások eddig nem voltak sikeresek. Az ellehetetlenítési törvényt végül nem szavazták meg, a Pride-ot meg betiltották, a valóságban mégis a valaha volt legnagyobb vonulást láttuk.
– Az immár tiszás Bódis Krisztával tartja még a kapcsolatot? Aki szerint vélhetően már átcsúsztunk.
– Voltam résztvevő a programjában, olvastam a könyvét. Amit ő csinál, az szerintem nagyon jó, és van is eredménye. Ott nem esnek ki a gyerekek a középfokú oktatásból. Nem tudom, nagyban is meg tudná-e valósítani ezt, de ha igen, az lenne a legfontosabb eredménye a következő éveknek.
– Nem megy kampányolni mellette, hogy ez az esély nőjön?
– Szeretném megtartani a kívülálló szerepemet, azt a pozíciót, amelyből honfitársnak tudom tekinteni azt is, aki a Fideszre szavaz. Miközben én soha nem fogok a Fideszre szavazni. Igaz, egyszer, 1998-ban megtettem, de egyébként nem jellemző. Rám egyébként nincs is szükség a Tiszánál. Erőteljesen elhatárolják magukat az egykori liberális értelmiségtől, amelynek én tagja voltam. Még ha kicsit lázadó tagja is.
– 2010-ben például nagy lehetőséget látott a Fidesz-kétharmadban.
– Amely várakozásaim finoman szólva sem teljesültek.
– Jól teszi a Tisza, hogy nem kíváncsi a liberális értelmiségre?
– Persze. Ez a politikailag működő megoldás. Úgyhogy nekem eszembe sem jutott, hogy ott keressek helyet magamnak.
– Hiányolja mondjuk az LMBTQ melletti kiállást a Tisza-programból, ahogy egy liberális értelmiségihez illik?
– Nem. Amit a kormány csinál az LMBTQ-emberekkel, az undorító, de ha az ország egészét nézzük, ez a legfontosabb 50 problémában sincs benne valószínűleg.
– Mi a legfontosabb?
– Az oktatás.
– Egy tanár mi mást is mondhatna?
– Persze. Szerintem ez nemzetpolitikai kérdés. Az meg, hogy a melegek fogadhassanak örökbe, nem az. Az civilizációs kérdés. Gyerekeknek jobb családban felnőni, mint intézetben, vagy nevelőszülőknél. Ez nyilvánvaló. Nem kell túlspilázni. A politikai korrektség már 25 évvel ezelőtt is idegesített egyébként, szóval ebben nincs semmi új.
– Azért konzervatívabb lett az elmúlt 25 évben, nem?
– Tény.
– Ott van például a megtérése is! Annak ahhoz van köze, hogy felépült egy halálos betegségből?
– Nem is tudom. Tudatosan nincs. Az történt, hogy én a gyerekemet 30 évvel ezelőtt megkereszteltettem unitáriusnak…
– Épp unitáriusnak?
– Az unitáriusoknak nagyon erős kulturális hagyományuk van Amerikában, főleg a Harvard környékén, Massachusettsben. Rokonszenvesek voltak nekem, amikor ott éltem. Gondoltam, hogy legyen a gyerekemnek egy hagyománya, legyen egy kályha, amelytől elindul, ha úgy érzi majd. Úgyhogy megkereszteltük Sepsiszentkirályban.
– Erdélyig ment keresztelni?
– Igen. A keresztelő alatt aztán furcsa érzés kerített hatalmába.
– Miféle?
– Az, hogy valójában én szeretnék megkeresztelkedni.
– Csak ezt akkoriban még kellemetlen lett volna bevallani, úgyhogy inkább maga elé tolta a gyereket?
– Valahogy így. 30 évig nem is léptem. A gyerek ateista lett, tudományos kutató, nem érdekli ez az egész. Én meg, valóban a rák után – bár nem kapcsoltam össze eddig ezt a két dolgot – írtam ennek a lelkésznek, aki a fiamat keresztelte és közben a püspök lett.
– Mit írt?
– Csak annyit, hogy beszélgetnék. Ő pedig összekötött a budapesti unitárius gyülekezet lelkészével. Elmentem tehát beszélgetni – és lenyűgözött, amit tapasztaltam.
– Micsoda?
– Az intelligencia. A kulturáltság, a reflektáltság, a nyitottság. Hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek az ember egy szemellenzős egyházat elképzel. Összegyűlnek emberek egy vallás nevében, és működtetik a közösséget kedvességgel meg szolgálatkészséggel. Nincs ájtatosság, nincs pokollal való fenyegetőzés, meg lelkifurdalás-gyártás. Egy mély erdélyi gyökerekkel rendelkező, támogató közösség van.
Odamentem és senki nem kérdezte, hogy miben hiszek. Amikor mondtam, hogy hát én nem tudom, hiszek-e Istenben, azt mondták, nem baj. Örüljünk a világ szépségének, és feltételezzük a másik emberről, hogy jóindulatú lény.
Ez bennem, aki alapvetően depressziós, negatív beállítottságú ember voltam, átállított egy kapcsolót. Kialakult bennem egyfajta ősbizalom. Ez egyértelműen nekik köszönhető. Ebben az értelemben mondhatom, hogy megtértem, nem abban az értelemben, hogy Jézus Krisztus megjelent előttem fényözönben, és jól átszúrta a szívemet.
– A ’90-es, 2000-es években az ön közegében egyszerűen szexi volt negatívnak, depressziósnak lenni, nem?
– Persze. Aki okos, az tudja, hogy a világ szar. Ez volt az alapállás. És ebből engem most kiemeltek. Jó érzés. Egyszer csak úgy állok a világhoz, hogy látom a napfényt is. Nem hülyültem meg, látom a gondokat, de azt is, hogy azok panaszkodással és passzív cinizmussal biztosan nem oldódnak meg. Csupán azzal a döntéssel pedig, hogy kedves leszek, rögtön vissza is szerzem a cselekvőképességemet. Filozófia szakot végeztem, és szenvedélyesen olvastam mindent, etikát különösen. Tényleg végigrágtam magam a filozófiai, etikai irodalmon harminc év alatt, Arisztotelésztől a nagy kortárs filozófusokig. Szóval higgyék el nekem: abban az egyszerű belátásban, hogy lehetnénk kedvesek, több tartalom van, mint abban a könyvtárnyi irodalomban.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
