Lányi András: A liberális demokráciát temetni nem kell félnetek…
„Európa egységét, képességét az önvédelemre e pillanatban nem a liberális demokrácia válsága veszélyezteti, hanem Donald Trump ön- és közveszélyes fellépése, valamint a Kreml Ötödik Hadoszlopa, melynek útját pénzt és fáradságot nem kímélve Orbán Viktor és Szijjártó Péter egyengeti. Mindenekelőtt ez utóbbiaktól kell megszabadulnunk. Ez a magyar választások világpolitikai tétje. A liberális demokráciát pedig ráérünk még temetni.” Többek után most Lányi András reagál Körösényi András lapunkban megjelent, a liberális demokráciát temető írására. Zárásként jövő héten Körösényi kap még szót, hogy válaszolhasson a cikkét ért kritikákra. Azzal a vitát – hasábjainkon legalábbis – lezártnak tekintjük majd.
Amióta az eszemet tudom, a liberális demokrácia válságban van. Valószínűleg ilyen a természete. Mi még javában a szocializmust építettük, amikor 1982-ben Michael Sandel, a Harvard professzora Elégedetlen demokrácia című írásában felhívta a figyelmet arra, hogy a liberális kortársait jellemző szélsőséges individualizmus, amely mindenütt autonóm egyéneket lát az alapító atyák által vizionált autonóm közösségek helyén, szükségképpen aláássa a demokráciát.[1] A liberális demokrácia azért jutott legitimációs válságba, mert – Ingolfur Blühdorn szavaival – az emancipációs projekt emancipálta magát a saját normái alól.[2] Az emancipációs program alapja ugyanis a liberalizmus klasszikusainál még a morális autonómia volt: észszerű belátásra és felelős döntésre képes egyének szolidáris közössége. Mára ezek a közösségek az internet, a multikulturalizmus és a gazdasági globalizáció áldozatául estek, relativizálódtak, széthullottak, elveszítettek mindennemű tényleges ellenőrzést a sorsukat meghatározó politikai, kommunikációs és gazdasági rendszerek felett.
Ez utóbbiak a magára maradt egyénnek többé nem kínálhattak mást „emancipáció” gyanánt, mint a ragaszkodást kinek-kinek a saját egyéni jólétéhez, tekintet nélkül bármi egyébre. Egyúttal mindennemű felelősség elhárítását azért, amit „ők, ott fenn” művelnek. Vagyis elitellenességet, amely rendszerint kultúraellenességgel párosul. Végül közösségpótlékként csatlakozhattak olyan defenzív-agresszív közösségekhez, melyeket a bőrszín, a vallás, a nemi szerep, a kirekesztettség vagy a kirekesztő szándék teremt. Így került a magát liberálisnak tartó értelmiség egy része közös táborba a woke-kultúrával, az iszlám fundamentalizmussal, a frusztráció szülte identitáspolitikák ádáz harcosaival és más populista mozgalmakkal: a radikális egyenlőség vagy a radikális különbség híveivel. Az eredeti liberális felfogástól mindkettő idegen.
A liberalizmus, amelyet eredetileg a mások iránti nagylelkűség vezérelt, a köznapi használatban hol az egocentrikus „önmegvalósítás”, hol a másoktól való elkülönülés ideológiája lett.
Igazat kell adnom Körösényi Andrásnak: a populizmus térhódítása nem oka, hanem következménye a liberalizmus válságának.
A liberális világnézet hitelvesztésének másik, ha nem éppen a legfőbb oka az egyéni választás szabadságának aggálytalan azonosítása volt a haszonelvű piaci versenygazdasággal. Bibó István hiába figyelmeztette annak idején a leendő demokratikus ellenzék liberálisait, hogy a magántulajdon ugyan a szabad és felelős egyéni döntés alapja, ennek azonban semmi köze az óriástulajdonhoz, a cégbirodalmak és üzleti hálózatok tulajdonviszonyaihoz. Az utóbbi, éppen ellenkezőleg, a másokkal rendelkezés alapjául szolgál. Egyúttal elkerülhetetlenné teszi a politikai és a gazdasági hatalom teljes összefonódását, amely korunkban világszerte végbement. Vitatható, hogy a világgazdaság mostani rendje mennyiben felel meg a kapitalizmus működéséről alkotott eredeti fogalmainknak („szabad verseny” – ugyan hol van az már?), de az bizonyos, hogy a liberális politikai berendezkedéshez nincs sok köze. Ellenkezőleg: a személy erkölcsi méltóságából, a közösségek önrendelkezéséből levezetett jogok és alapelvek, vagyis a liberális demokrácia mint politikai berendezkedés a világgazdasági versenyben újabban inkább hátrányt jelent. Azt a világrendet tehát, amely most véget ér vagy mégsem, liberálisnak, ahogyan azt Körösényi András teszi, nem nevezném.
Tagadhatatlan viszont, hogy a demokráciának a liberalizmus átalakulásától függetlenül is válságba kellett jutnia az ipari tömegtársadalmak körülményei között. „A demokrácia nem képviselheti többé a társadalmat, ha egyszer a politikai pártok megszűnnek »osztályok« és »társadalmi erők« kifejezői lenni, amikor a politika egyre tehetetlenebbé válik a globális gazdasági és pénzügyi tényezőkkel szemben, és szuverenitását kénytelen mindinkább átruházni különféle nemzetközi testületekre. A politikai szerződésből születő társadalom elképzelését – a képviseleti elv francia változatát – szertefoszlatta az egyén egyre súlyosbodó elhagyatottságának érzete” – írja 2021-ben François Dubet francia szociológus.[3] A felismerés nem új, a parlamentáris demokrácia kiüresedéséről, vezérdemokráciává alakulásáról az elmúlt évtizedekben éppen Körösényi András műveiből értesülhetett a hazai olvasó.
A demokrácia alapjainak felszámolásához nagyban hozzájárult a liberalizmus híveinek a nemzeteszme ellen vívott kitartó hadjárata is, amit az idézett francia szerző nemzettelenítésnek nevez. A nemzeti összetartozás tudatától megszabadított modern ipari társadalmak nem működnek többé politikai közösségként. „Ha nem akarunk szüntelen identitásháborúk közepette élni – írja Dubet – egy olyan kapitalizmus uralma alatt, amelyet többé senki sem képes ellenőrizni, akkor meg kell újítanunk a társadalomról alkotott elképzelésünket. A társadalom ismét részleges, helyi közösségekbe szerveződik, amelyek kellőképpen egységesek és szilárdak ahhoz, hogy a társadalmi szereplők visszanyerjék ellenőrzésüket egyéni szabadságuk és közös sorsuk felett.”
Lokalizáció, közösségi önrendelkezés, felelős részvétel a döntéshozatalban – nem úgy tűnik, mintha a liberális demokrácia szellemi forrásai kimerültek volna. Inkább tűnik úgy, hogy hűtlenek lettünk hozzájuk.
Sem a politikai elit körében nem talál ma ez a meggyőződés őszinte, elkötelezett hívekre, sem a jobb- és baloldali populizmus hangadói nem rájuk hivatkoznak. Hogy mégis ezek az elvek különböztetik meg a nyugat politikai gondolkodását mindenki másétól, arra – talán – az egzisztenciális fenyegetettség ébreszti most rá az európai közvéleményt.
Időbe telt, amíg rájöttem, mi a bajom Körösényi András cikkével, amelynek főbb állításaival, sajnos, egyet kell értenem. Az, hogy a liberális demokrácia válsága, ellentmondásos alaptermészetének kibontakozása régóta tartó, elhúzódó folyamat (alapjában véve szabadság, egyenlőség és nemzetiség feloldhatatlan ellentmondásáról van szó, és erről például Eötvös József már több mint másfélszáz éve elég érdekes könyvet írt, amit csak azért nem olvasnak, mert magyarul írta). Ami ellenben most történik velünk, az legfeljebb közvetve magyarázható a Körösényi által felsorolt okokkal. Akár elsöprik ellenfelei a saját belső ellentmondásaival (is) küszködő nyugati civilizációt, akár nem, tudnunk kell, hogy jelenleg külső támadással kell szembenéznie – már amennyire létezik még „kívül” e globalizált glóbuszon.
Azok a birodalmak mindenesetre, amelyeknek Európa felett aratott esetleges győzelméért most jó európai módra magunkat – egymást – okoljuk, európai tudással, fegyverekkel, technológiákkal és társadalomszervező technikákkal élnek. Nem a nyugati civilizáció kudarcáról, épphogy a sikeréről tanúskodik, hogy ezek elterjedtek a világban. Sajnos a hardware terjesztésében lényegesen sikeresebbek voltunk, miközben a software, a liberális demokrácia félő, hogy a nyakunkon marad.
Hogy hová vezet az ipari forradalom és a kapitalizmus emberi jogok és autonóm közösségek – röviden: polgárosodás – nélkül, azt a történelemben először az orosz példa mutatta meg. Előbb a cárizmus, utóbb a bolsevizmus képében.
Vlagyimir Putyin e történet utolsó nagy alakja. Ha továbbra is úgy vigyáz az egészségére, mint eddig, még megérheti saját birodalma végét.
Az Európától apránként elhódított nyugati részek, bármit is tesz, a nyugat felé gravitálnak. Közép-Ázsiát visszaköveteli az iszlám. Szibériát a demográfiai és hatalmi realitások a túlnépesedett, föld- és nyersanyagéhségben szenvedő távol-keleti óriásnak, Kínának ítélik. Oroszország függőségét Kínától pedig éppen az ukrajnai háború tette véglegessé.
Kína a civilizációnak a Mediterráneummal egyenértékű forrásvidéke. Ebből a civilizációból mára nem sok maradt. Hanyatlása, a Kelet alkonya évszázadokkal korábban kezdődött, mint a Nyugaté. Utolsó örököseit, a kínai polgárságot és értelmiséget a nagy proletár kulturális forradalom fizikailag megsemmisítette, Európában ismeretlen, példátlan alapossággal. Amit a kommunisták ebből a gazdag örökségből átvettek és hasznosítottak, az teszi ma Kínát félelmetessé. A parancsolni és engedelmeskedni tudás. A Lewis Mumford által leírt Óriásgép, az ipari állam működéséhez sehol a világon nem található alkalmasabb nyersanyag – ember tudniillik –, mint a béketűrő, fegyelmezett kínai.
Az európai társadalomfejlődést ehhez képest inkább a folyamatok körülményessége és aprólékossága jellemezte. Kis politikai egységek, különbözőségükre kényes, egymással szüntelenül torzsalkodó, egymástól tanulni igyekvő helyi kultúrák sokasága: ez eleve megnehezíti, hogy itt a maga akaratát bárki rákényszerítse a többiekre. Aki megpróbálkozott vele, mindig rajtavesztett. Egyfajta nehézkesség jellemzi az egészet, amit a modern liberális demokrácia az úgynevezett fékek és ellensúlyok formájában örökölt a középkori paraszttársadalomtól, a középkori városfejlődéstől. (Hogy ezt megértsük, legnagyobb történészünket, Hajnal Istvánt kellene olvasni.)
A terjeszkedés, a gyarmatosítás éppen ezért bizonyult az európaiak részéről kétes kimenetelű vállalkozásnak. Az Amerikai Egyesült Államok egy ilyen kitelepülés szédületes története. Szélsőségei megmutatják, hová vezet a nyugati civilizációban felhalmozott erők dinamikája az említett fékek és ellensúlyok nélkül, amelyeket dehogyis holmi törvények jelentenének, annál inkább a hagyomány és a természet szabta korlátok. A mozgástér szűkössége.
Azért muszáj ma erről beszélni, mert egy régóta érlelődő fordulat épp napjainkban fenyeget váratlan katasztrófával. Az Amerikai Egyesült Államok elnökének végzetes rögtönzései felborítják a globális erőegyensúlyt. Miután két világháborúban megmentette a demokráciát, a harmadik történetében fordulópontot jelenthet a nyugat vezető erejének váratlan pálfordulása. Mostani vitánknak ez ad aktualitást.
Ami a liberális demokráciát illeti, annak meg-megújuló válságáról legalább száz esztendeje elmélkedünk. A válság kezdetét jelképesen a fasizmus és a kommunizmus felemelkedésének idejére tenném. A keleti despotikus rendszerek és a Nyugat szabad társadalmainak szembenállását ugyancsak a huszadik századtól örököltük. A két világ közötti határvonal is húzódott már Európa közepén, tőlünk, sajnos, nyugatra. Európa nem azért vált most hirtelen minden eddiginél sebezhetőbbé, mert időközben összeomlott a tudományos-technológiai haladásba, a végtelen gazdasági növekedésbe és a parlamentáris demokráciába vetett hitünk. Ennek már épp ideje volt, ez akár szellemi megújuláshoz is vezethet és olyan politikai változásokkal járhat, melyek nélkül nem is lennénk képesek kezelni a fokozatosan kibontakozó ökológiai katasztrófa következményeit.
De hogy lesz-e az önvizsgálatra, a megújulásra időnk és szabadságunk: ez az, amit megkérdőjeleznek az elmúlt hónapok világpolitikai fejleményei.
Nem lenne szerencsés ezt a kettőt, az Európán kívül és belül zajló válságfolyamatokat összekeverni. A tatárjárásnak nincs köze az invesztitúra-küzdelemhez, a harmadik világháború kimenetelének a liberális demokrácia válságához. Körösényi András írását tehát az időzítése teszi félreérthetővé.
Eddig, úgy vélem, nem számoltunk a világ egyetlen eredendően multikulturális országa, az Egyesült Államok társadalmát szétfeszítő erőkkel. Az árfolyamok és algoritmusok uralmának kiszámíthatatlanságával és ellenőrizhetetlenségével. A százemeletes felhőkarcolók ingatagságával. De nem próbálom megfejteni, mi történik Amerikában. Nem ismerem a körülményeket: hogy miképpen teremtett polgárháborús helyzetet a jobb- és baloldali populizmus szélsőségeinek elharapózása az utcákon és az egyetemeken. Hogy hogyan gyűrhette maga alá a republikánus pártgépezetet egy rossz ripacs.
De ha ezzel most valaminek vége lesz, az nem a liberális demokrácia: vagy több, vagy kevesebb.
Vége lehet egy teljes civilizációs korszaknak, amelyre a nyugati kulturális minták követése nyomta rá a bélyegét. Világméretű elterjedésük egy olyan új civilizáció alapjául szolgálhat, amelyben a technológiai-informatikai hálózatok totális uralmának alávetett emberiség sorsa fölött majd kizárólagos joggal rendelkeznek azok, akik e hálózatok kulcspozícióit elfoglalják. (Szükségképpen erőszakkal foglalják el, másképpen nem lehet, a demokratikus világkormány nem utópia, hanem ostobaság.)
De bízom benne, hogy a falanszterjelenet egyelőre elmarad. Az Egyesült Államokban ehelyett bekövetkezik a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című remek Poe-novellából ismert fordulat: a kátrányba-tollba forgatott ápolók és orvosok kiszabadulnak, és véget vetnek a magukat orvosnak tettető ápoltak uralmának az elmegyógyintézetben. Európa pedig okul a történtekből és a saját lábára áll.
Az amerikai külpolitika eddig sem szólt egyébről, mint nyers üzleti érdekek kérlelhetetlen képviseletéről. Amikor ezt a világ képébe vágja, a mostani elnök rosszul szolgálja ezeket az érdekeket. A szövetségeseit hátba támadja, az ellenségeit felbátorítja.
Ami aligha éli túl a mostani megrázkódtatást, az a szabadkereskedelminek csúfolt világrend: a természet kifosztásáért és a helyi piacok lerohanásáért folyó nemes vetélkedés.
A sok fenyegetés, zsarolás, háború következtében elvész a működtetéséhez nélkülözhetetlen bizalom. Ezt nem pótolja a kényszer: a világ lassan ráébred a politikai és gazdasági önrendelkezés közötti, nem túl titokzatos összefüggésre.
A középhatalmaknak ezek után remélhetőleg lesz annyi eszük, hogy Mark Carney kanadai miniszterelnök davosi beszédének szellemében összefogjanak és korlátozzák a világpolitika dinoszauruszainak befolyását. Ezek az őslények amilyen falánkak, épp annyira életképtelenek. A saját súlyuk alatt szoktak összeroskadni.
Ceterum censeo: Európa egységét, képességét az önvédelemre e pillanatban nem a liberális demokrácia válsága veszélyezteti, hanem Donald Trump ön- és közveszélyes fellépése, valamint a Kreml Ötödik Hadoszlopa, melynek útját pénzt és fáradságot nem kímélve Orbán Viktor és Szijjártó Péter egyengeti. Mindenekelőtt ez utóbbiaktól kell megszabadulnunk. Ez a magyarországi választások világpolitikai tétje.
A liberális demokráciát pedig ráérünk még temetni.
[1] Michael Sandel: Elégedetlen demokrácia. In Horkay Hörcher Ferenc szerk.: Közösségelvű politikai filozófiák. Századvég, Budapest 2002.
[2] Ingolfur Blühdorn: The Legitimation Crisis of Democracy. Environmental Politics 29.1. 2020
[3] François Dubet: The Return of Society. European Journal of Social Theory 24.1. 2021
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök (b) sajtótájékoztatót tart Donald Trump amerikai elnökkel folytatott találkozója után a washingtoni magyar nagykövetségen 2025. november 7-én. Mellette Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter (fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
