Most múlik… De pontosan mi? Válasz Körösényi András liberális demokráciát temető írására
„Körösényi írásának egyik zavarba ejtő sajátossága, hogy a szerző nem tisztázza egyértelműen annak a társadalmi-politikai berendezkedésének a mibenlétét, amelynek hanyatlását diagnosztizálja” – írja Mándi Tibor. Az ELTE Politikatudományi Intézetének igazgatóhelyettese most kísérletet tesz erre, valamint új diagnózis felállítására is. Vita.
Körösényi András érdekes és fontos írást tett közzé néhány héttel ezelőtt a Válasz Online-on, melyben a tőle megszokott éleslátással, analitikus pontossággal és a rá jellemző megfontolt realizmussal tárgyalta a liberális demokrácia jelenbeli válságát, és várható jövőjét, pontosabban annak hiányát („A liberális demokráciának annyi”). Jelen írás a Körösényi által felvetett kérdésekhez szeretne néhány gondolatot hozzáfűzni, elsősorban a továbbgondolás, néhol az árnyalás, és csak kisebb részben (de legalább részben) a vita szándékával.
A következőkben először Körösényi fogalomhasználatát (mit is értünk pontosan „liberális demokrácián”?), illetve annak történelmi beágyazottságát (pontosan melyik korszakra gondolunk, amikor a „liberális demokrácia aranykoráról” beszélünk?) szeretném megvizsgálni, rámutatva annak bizonytalanságaira. A fogalmi-történeti kérdések áttekintése után kísérletet teszek egy – Körösényiével sokban megegyező, néhány lényeges ponton azonban attól eltérő – alternatív „diagnózis” felállítására, mely véleményem szerint pontosabban írja le napjaink változásait. Végül azt a kérdést szeretném felvetni, hogy ha a liberális demokráciának (Körösényi cikkének címével szólva) „annyi”, akkor vajon mi jöhet helyette – illetve látunk-e olyan társadalmi-politikai formációt, ami átveheti a helyét.
Kezdjük azzal, amiben teljes mértékben egyetértek a szerzővel: az a társadalmi-politikai berendezkedés, amely az elmúlt évtizedekben a nyugati társadalmak meghatározó rezsimtípusa volt, és amelyet az 1989-90-es rendszerváltások után a kelet-közép-európai térség államai is megpróbáltak, több-kevesebb sikerrel, átvenni, napjainkra félreérthetetlen válságtüneteket mutat. Körösényi pontokba szedve tárgyalja ezen válság összetevőit, és diagnózisának jelentős része megítélésem szerint helytálló.
Én is úgy gondolom, hogy az antiliberális populizmus megjelenése a politikai színtéren nem oka, hanem következménye a liberális demokrácia válságának, a „képviseleti szakadékra”, a liberális elitvéleménynek a tágabb közvéleménytől való elszakadására adott válaszreakció. Abban is egyetértek a szerzővel, hogy a válság okai döntően nem exogén, hanem endogén természetűek, azaz nem valamilyen a liberális demokratikus rendszereket ért külső sokkra, hanem azok belső logikájára vezethetők vissza (bár bizonyos, Körösényi által is említett külső hatások, mint a geopolitikai tér megváltozása, vagy a közelmúlt technológiai forradalma, valószínűleg hozzájárultak a válság explicitté válásához). Jelentős, bár nem teljes egyetértés van közöttünk továbbá a válság eszmei-ideológiai dimenzióját illetően is: én is úgy vélem, hogy a válságnak meghatározó jellemzője a nyugati társadalmak domináns liberális ideológiájának megrendülése, illetve átalakulása, a „progresszív”, identitáspolitikai liberalizmus az elmúlt években tapasztalható előretörése. Ezen a ponton azonban elkezdenek megmutatkozni a Körösényi András és köztem fennálló véleménykülönbségek is.
Körösényi írásának egyik zavarba ejtő sajátossága, hogy
a szerző nem tisztázza egyértelműen annak a társadalmi-politikai berendezkedésének a mibenlétét, amelynek hanyatlását diagnosztizálja.
Nem teszi ez meg sem történeti, sem elméleti értelemben. A „liberális demokratikus aranykor”, amelynek leáldozását Körösényi prognosztizálja, feltűnő módon „csúszkál” az írásban. Néhol a II. világháború utáni évek nyugat-európai demokráciáival azonosítja, amikor a kormányra kerülő szociáldemokrata pártok integrálódtak a politikai rendszerbe, és az általuk bevezetett jóléti intézkedések, a folyamatosan növekvő életszínvonal, a széles társadalmi rétegek számára megnyíló „középosztályosodás” lehetősége biztosították a berendezkedés stabil legitimációját. Máshol azonban a múlt század utolsó évtizedét, tehát az 1990-es éveket, a kelet-európai létező szocializmusok összeomlása utáni fukuyamai „történelem vége”, a „neoliberális” ideológiai dominancia időszakát említi, mint a liberális demokráciának azt a korszakát, amely „aligha tér vissza”. Végül van, ahol a két korszakot egyetlen, 1945-től 1995-ig tartó, félszázados kontinuum részeként kezeli.
Ami meglepő módon hiányzik ebből a korszakolásból, az annak az alapvető politikatörténeti ténynek rögzítése, hogy a két említett korszak – a II. világháború utáni „jóléti konszenzus”, illetve a századvégi „neoliberális” dominancia időszaka – alapvetően eltérő gazdasági-társadalmi-politikai jellemzőkkel bír, és hogy a két korszakot egy, megítélésem szerint a maival mindenben összevethető válságperiódus választja el egymástól.
A II. világháború utáni nagyvonalú jóléti intézkedések az 1970-es évek elejére ugyanis belefutottak abba a problémába, amit a következő időszak meghatározó politikusa-ideológusa, Margaret Thatcher így jellemzett: „a szocializmussal az a probléma, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze”. A gazdasági életbe való, elméleti hátterét tekintve keynesiánus alapú állami beavatkozás és ahhoz kapcsolódó túlköltekezés úgy vezetett növekvő inflációhoz, hogy többé nem volt képes fenntartani a gazdasági növekedés és munkahelyteremtés keynesi ígéretét (ahogy azt a keynesiánus politika „neoliberális” kritikusai a társadalomtudományokban szokatlan pontossággal megjósolták). A szakszervezeti túlhatalom által az 1970-es évek végére rendszeresen megbénított Nagy-Britannia volt talán a legjobb példája a korporatista jóléti politika fenntarthatatlanságának, amire a rákövetkező, Margaret Thatcher mellett Ronald Reagan neve által fémjelzett „neoliberális” korszak jelentett – meglehet, sokak számára (elsősorban az ideológiai baloldalon) kevéssé rokonszenves, de viszonylag hosszú ideig mind gazdaságpolitikai, mind választói oldalról egyértelműen sikeres – megoldást. A nyugati baloldal Körösényi által is említett „harmadik utas” fordulata erre a gazdasági-politikai sikerre való reakció volt.
Az 1970-es évek „stagflációs” gazdasági válságát a társadalmi és politikai élet egyre súlyosabb válságjelenségei kísérték. Az 1960-as évek második felétől kibontakozó „ellenkultúra” radikálisan kérdőjelezte meg a fennálló társadalmi intézményrendszert. Az amerikai egyetemeken a nemzeti gárdisták éles lőszerrel lőttek a vietnami háború ellen tüntető diákokra, az európai nagyvárosok utcáin a párizsi diáklázadásoknak, illetve a „fénykorukat” élő marxista terrorszervezeteknek (Vörös Brigádok, Vörös Hadsereg Frakció) köszönhetően mindennapos volt a politikai erőszak. Mindennek nemzetközi hátterét a Szovjetunió ideológiai és geopolitikai offenzívája jelentette.
Az 1970-es évek végére sokakban szintén felvetődhetett a kérdés, hogy a liberális demokráciának nevezett politikai modell nem a végóráit éli-e.
Alig tíz évvel később, a kelet-európai létező szocializmusok kártyavárszerű összeomlása, és a hidegháború a Nyugat egyértelmű győzelmével való lezárulása döntő részben a Thatcher és Reagan vezette Nyugat újra felfedezett gazdasági dinamizmusának, és ezzel együtt járó eszmei-ideológiai magára találásának eredménye volt. Francis Fukuyama 1989-es leírása a „történelem végéről”, amely ma számos érthető, bár talán túlzottan is magabiztos kritika tárgyát képezi, megszületése idején nem véletlenül talált akkora visszhangra: széles körben elterjedt közérzületet fejezett ki, amit az azóta eltelt évtizedek eseményei legfeljebb részben, de a korabeli kontextust is figyelembe véve semmiképpen sem teljes mértékben érvénytelenítettek. A 20. század második felének legfontosabb tanulsága, mely Körösényit láthatólag hidegen hagyja, a liberális demokráciák – tágabb történelmi perspektívában is bizonyított – megújulási, önkorrekciós képessége, amely tagadhatatlan versenyelőnyt jelent más, rivális berendezkedésekkel szemben (és amelyre korábbi vitacikkében2 Béndek Ábris is felhívta a figyelmet).
Miután az előbbiekben megpróbáltam rámutatni, miért érzem több szempontból is történetietlennek Körösényi András kissé sommás leírását a „liberális demokráciák” 1945-től napjainkig befutott pályájáról, szeretnék felvázolni egy alternatív, megítélésem szerint elméleti-történeti szempontból is pontosabb és termékenyebb diagnózist napjaink válságára vonatkozóan. Ennek lényege, a lehető legegyszerűbben megfogalmazva: ami napjainkban válságban van, az elsősorban a liberalizmus, és sokkal kevésbé a demokrácia. Az elválasztás első olvasásra meglepőnek és/vagy triviálisnak tűnhet, hiszen az elmúlt évtizedekben megszoktuk, hogy a kettőt nemcsak együtt említjük, de együtt is gondolunk rájuk, olyannyira, hogy amikor egyszerűen „demokráciát” mondunk, a legtöbben akkor is „liberális demokráciára” gondolunk. Könnyen belátható azonban, hogy a két fogalom jól elkülöníthető jelentéstartalommal bír, ahogy az is, hogy nem szükségszerűen kapcsolódnak össze.
A két fogalom pontos meghatározása egy ilyen rövid esszé keretein belül lehetetlen vállalkozásnak tűnik, a közhely ebben az esetben szó szerint érvényes: mindkettőnek könyvtárnyi irodalma van. A distinkció megvilágításához azonban talán elég lehet annyi, ha röviden megállapítjuk, hogy a „demokrácia” kifejezés alapjában véve (ahogy maga a görög eredetű szó is): a nép, azaz a mindenkori többség uralmát jelenti, amely egyúttal implikálja a politikai és társadalmi egyenlőség eszméjét. A liberalizmus számos lehetséges jelentése közül most emeljük ki azt, amely a kormányzat hatalmának korlátozását, a köz- és magánszféra elválasztását, és ezzel, (hogy itt is visszakössünk a szó eredeti jelentéséhez) a szabadság egy védett körének kijelölését foglalja magában. A magánszféra védelmét a kormányzati túlhatalommal szemben rendszerint az állampolgári jogok (lelkiismereti, vélemény- és szólásszabadság, tulajdonhoz való jog és társaik) szűkebb vagy tágabb katalógusa biztosítja.
Ami a két fogalom egymáshoz való viszonyát illeti, mindenekelőtt azt érdemes megjegyezni, hogy a demokrácia jóval régebbi, mint a liberalizmus – ahogy mindenki tudja, az előbbi már az ókori Görögországban megjelent, az utóbbi viszont csak az 1830-as évektől kezdve vált az európai politikai szótár részévé. Ez a triviális megkülönböztetés fontos tartalmi vonatkozásokat rejt.
A „demokrácia” a politikai gondolkodás az ókori Athéntól az európai 19. századig terjedő több, mint 2000 évében a gondolkodók túlnyomó többsége számára egyértelműen negatív tartalmú fogalom volt.
Nemcsak az egyébként kevésben egyetértő Platón és Arisztotelész sorolták egységesen a „romlott” államformák közé, de még az amerikai alapítók is – akik a közmegegyezés szerint a modern kor első, nagy léptékű, mai fogalmaink szerint „demokratikus” államberendezkedését létrehozták – kerülték a kifejezés használatát, az alkotmányban pedig gondoskodtak róla, hogy az ókori, „tiszta” demokrácia helyett „köztársasági”, azaz képviseleti rendszert hozzanak létre. A klasszikusok a demokráciában egészen a 19. századig a tanulatlan, szenvedélyeinek kiszolgáltatott, befolyásolható „tömeg” uralmát látták, és ekként vetették el.
Amikor a politikai és társadalmi egyenlőség eszméje Európában is elindult hódító útjára, a művelt politikai-értelmiségi elit (az amerikai alapítókhoz hasonlóan) mélységesen tudatában volt a demokrácia potenciális veszélyeinek. A kor meghatározó liberális gondolkodói, mint például John Stuart Mill elborzadva tekintettek a műveletlen tömeg uralmára. A demokrácia fenyegető túlkapásaira a megoldás végül (némi leegyszerűsítéssel) annak a liberalizmus, azaz a korlátozott kormányzat és a képviselet a modern korban megjelenő eszméivel való összeházasítása volt. Ami a 19. századi Európában „demokráciaként” kialakult, és ami – természetesen jelentős változásokkal, de lényegében – egészen a közelmúltig „liberális demokráciaként” funkcionált, az valójában a klasszikus demokráciának egy erősen korlátozott, mondhatni „fékezett habzású” változata volt.
Az elmúlt időszak eseményeit véleményem szerint megközelíthetjük úgy is, mint a „liberális demokrácia” két eleme közötti inherens feszültség kiéleződét, köszönhetően a liberalizmus, illetve a demokrácia széttartó fejlődési pályájának. Ennek a változásnak a közvetlen kiváltó okai az én véleményem szerint is nagyrészt megegyeznek a Körösényi által leírt jelenségekkel, mindenekelőtt a társadalmi nyilvánosság az internetes és közösségi médiás forradalom következtében megvalósuló újabb „szerkezetváltozásával”, illetve a modern, liberális demokráciák egyik megkülönböztető jegyét jelentő képviselet intézményének átalakulásával.
Az utóbbi vonatkozásában külön is érdemes kitérni a liberális elit és a társadalmi többség között kialakuló véleményszakadék problémájára, ami (ahogy erre Körösényi is utal) az alapvető jogok katalógusának folyamatos bővülésében érhető talán a legjobban tetten, és ami napjainkra elérte azt a szintet, hogy bizonyos újabb jogosultságok (különböző identitáscsoportok, legutóbb például a transzneműek jogainak) kompromisszumot nem tűrő védelmezése a régebbi, klasszikus liberális szabadságjogok (vélemény- és szólásszabadság) érvényesülését veszélyezteti (vö. „cancel culture”). Hely szűkében, részletes elemzés helyett szolgáljon erre kitűnő példával a (korábban) ünnepelt bestsellerszerző, J.K. Rowling esete, aki a transzneműek egyes jogigényeinek megkérdőjelezése miatt vált néhány év leforgása alatt liberális, feminista ikonból az elitdiskurzus bizonyos szegmenseiben kérlelhetetlenül elítélt „transzfóbbá”.
Előbbiek talán megfelelően alátámasztják azt a megítélésem szerint központi jelentőségű állítást, mely szerint
napjaink válságban levő „progresszív” liberalizmusa nem azonos nemcsak John Stuart Mill, vagy Francis Fukuyama, de a néhány évvel ezelőtti J.K. Rowling (és rajongóinak) liberalizmusával sem.
A liberális demokrácia válságának egyik legfontosabb összetevője pedig ennek a progresszív liberalizmusnak (és nem feltétlenül általában a klasszikus liberális értékeknek) az elvetése választópolgárok széles tömegei által.
A fogalompár másik összetevőjét is megvizsgálva, a demokrácia megítélésem szerint sokkal kevesebbet veszített befolyásából, mint a liberalizmus napjainkban elterjedt progresszív változata. Itt ismét nem lesz helyünk ennek részletes bizonyítására, de talán elég, ha arra gondolunk, hogy a választásokon való győzelem, a többségi támogatás elnyerése (még akkor is, ha ezeknek a választásoknak a tisztasága/fair jellege megkérdőjelezhető – erre később még visszatérünk) mint a politikai legitimáció meghatározó forrása, jelenleg tulajdonképpen kihívó nélkül áll a politikai eszmék piacán, még egyértelműen autoriter rendszerekben (mint Putyin Oroszországában) is. Az „populista” mozgalmak és pártok térhódítása, az elittel szembeállított népi felhatalmazásra való hivatkozással (ismét: legyen ez akár megalapozott, akár nem) szintén beleillik ebbe a trendbe.
Az előbbiek kiegészítéseképpen mindenképpen szükséges legalább röviden utalni arra, hogy a bármilyen valódi értelemben vett demokrácia valószínűleg nem létezhet bizonyos liberális elemek inkorporálása nélkül. Ha például a demokrácia a politikatudományban leginkább elterjedt „minimális” definícióját vesszük, amely a választási verseny meglétét tekinti a demokrácia alapvető kritériumának, akkor elkerülhetetlenül felvetődik, hogy vajon az unfair, nem egyenlő esélyeket biztosító verseny is kielégíti-e a kritériumokat. A fair verseny biztosításának pedig, úgy tűnik, nélkülözhetetlen eszközeit jelentik azok az alapvető szabadságjogok (például a vélemény- és szólásszabadság, a politikai szervezkedés szabadsága), amelyek a liberalizmus jellegadó sajátosságait jelentik.
Azt, hogy ezek a klasszikus szabadságjogok, a társadalom jelentős részének támogatását élvezve, mind a mai napig effektív korlátját jelentik még egy autorizálódó hatalomnak is, remekül bizonyítják az Orbán-kormányzat Pride felvonulás betiltására, illetve a civil szféra megrendszabályozására tett sikertelen kísérletei a tavalyi év folyamán. Az, hogy van-e visszaút napjaink maximalista progresszív liberalizmusától a liberalizmus mérsékeltebb, klasszikus változatához, számomra is nyitott kérdés. A „woke-izmusként” ismert jelenség utóbbi időszakban tapasztalható visszaszorulása, az azzal szembeni ellenállás immár nemcsak a jobb, de a mérsékelt liberális oldalon is megjelenő formái mindenesetre reményre adhatnak okot.
Mindezek miatt Körösényi cikkének megítélésem szerint alapvető hiányossága, hogy még rövid formában sem ír arról, mi veheti át a lehanyatlott liberális demokrácia helyét. Ennek a kérdésnek a megválaszolása természetesen valamennyire a „jóslás” körébe tartozik, és talán kevésbé felróható egy szerzőnek, ha nem kíván ilyesmibe bocsátkozni. Jegyezzük meg persze, hogy már maga a cikk központi állítása („a liberális demokráciának annyi”, vagy ahogy a szerző cikke lezárásakor fogalmaz: „nem fog visszatérni”) a szó szoros értelmében szintén a „jóslás” kategóriájába tartozik, hiszen a jövőre vonatkozó határozott állítást fogalmaz meg.
Körösényi érvelésének meggyőző erejét azonban a liberális demokráciával szembeni alternatíva felvázolására tett kísérlet hiánya jelentős mértékben csökkenti. A „liberális demokrácia” (esetleg valamilyen megváltozott, de az eredetivel továbbra is azonosítható formában) való fennmaradása mellett ugyanis az egyik legfőbb érv, hogy jelenleg nem látszik ennek a berendezkedésnek egyértelműen megnevezhető, globálisan vonzónak minősíthető alternatívája. A cikkben említett geopolitikai kihívók közül Putyin Oroszországa (amelynek az ukrajnai invázió menete, ne felejtsük el, legalább annyira gyengeségét, mint veszélyességét illusztrálta) aligha tarthat számot erre a szerepre. Kína, amellett, hogy pillanatnyilag kevéssé látszik érdekeltnek az ideológiai terjeszkedésben, szintén súlyos belő problémákkal küzd, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy megoldhatók a jelenlegi politikai rendszer keretei között (lásd például az autoriter rendszerek notórius problémájának, az utódlás kérdésének egyre akutabbá válását).
A nyugati populista mozgalmak, pártok, kétségtelen népszerűségnövekedésük ellenére, még kevés helyen bizonyítottak kormányzó erőként,
és ahol megpróbálták, ott is meglehetősen vegyes eredménnyel, ami azt jelzi, hogy erősebbek a kétségtelenül reális problémák felvetésében, mint azok megoldásában. Az Egyesült Államokban a legintelligensebb politikai kommentátorok, bal- és jobboldalról egyaránt, a közelmúltban elkezdtek a szellemi-intellektuális értelemben vett Trump-korszak végéről, az inherensen instabil MAGA-koalíció széteséséről cikkezni. Az Orbán-kormányzat korábban ismeretlen erővel jelentkező gazdasági, morális és politikai kihívásai mindannyiunk számára ismertek. Az előbbi „tealevelekből” akár az a jóslat is megfogalmazódhat, hogy a „liberális demokráciák vége” még a fukuyamai „történelem végénél” is rövidebb életűnek bizonyul majd.
Körösényi Andrásnak igaza lehet abban, hogy „a liberális demokrácia korábbról ismert formája aligha tér vissza” (még ha nem is mondja meg pontosan, hogy a liberális demokrácia melyik formájára gondol). Ha azonban elfogadjuk, hogy jelenleg kevesen tudjuk elképzelni a nyugati társadalmak jövőjét a demokrácia valamilyen változatának megvalósulása nélkül, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a modern demokrácia – a verseny biztosítása, az magánélet alapvető szabadságjogok védelme, a demokrácia „túlzásainak” elméletileg és a történeti tapasztalat által is megalapozott mérséklése miatt – nagy valószínűséggel továbbra s tartalmazni fogja a liberalizmus bizonyos elemeit, akkor a „liberális demokrácia” végének diagnosztizálása helyett ahhoz a véleményem szerint nemcsak termékenyebb, de az előbbiek miatt, jelenlegi tudásunk alapján, reálisabb kérdéshez jutunk, hogy a (tág értelemben vett) „liberális demokrácia” pontosan milyen formája jelentheti ezt a jövőt? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban már valóban egy másik írásnak a tárgya lehet.
Nyitókép: DON EMMERT / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
