„Úgy rossz, ahogy van” – a leányjavító volt igazgatója a gyerekvédelem állapotáról
Hogyan kell olyan légkört kialakítani egy gyermekvédelmi intézményben, hogy fel se merülhessenek olyan visszaélések, amilyenektől most hangos az ország? Hogy lehet csak a gyereket látni súlyos bűnök elkövetőjében? Miért hiba összemosni a javítót a börtönnel? Aczél Anna pszichológus, főiskolai tanár, a Magyar Kriminológiai Társaság Igazgató Tanácsának tagja, aki életének nagy részét a pszichopedagógia és szociális munka tanszék oktatójaként élte le, és aki majd húsz évet töltött a Rákospalotai Leánynevelő Intézet élén, úgy véli, a javítók rendőri irányítás alá helyezésével visszalépünk a 19. századba. A munka, ami ezzel elveszni látszik, részben az ő életműve. Portré.
„Életem egyik legnehezebb, mégis legjobb időszaka volt. Miért? Mert szeretetet és törődést kaptunk. Felkészítettek minket a »kinti« életre, a normális hétköznapokra. Szeretettel, odafigyeléssel, következetességgel próbáltak minket visszaintegrálni az életbe. (…) Minket nem ütöttek, nem vertek péppé. (…) Nem bűnözők voltunk. Gyerekek. Kamaszok. Olyanok, akik valamit nem kaptak meg otthon. Sokan család nélkül, állami gondozásban. Szeretetre, törődésre éhes gyerekek, akik hibáztak, de nem voltunk rossz emberek. Igen, volt, aki prostitúció miatt került oda. Volt, aki drog miatt, lopás, csalás, szökés, rablás, testi sértés… Igen. Így volt. De egy dolog biztos: jó szóval, szeretettel sokkal könnyebb nevelni, mint agresszióval. Én is nehéz eset voltam. Csapodár, vehemens, sértett, csalódott, elhagyatott. Nem éreztem, hogy lenne értelme »jónak« lenni. Viszont bent… Ott tanultam meg, milyen az, amikor van kire számítani. Milyen az, amikor valaki nem feladni akar, hanem felemelni.”
Ezeket a sorokat az ország egyetlen leányjavító intézetéről írta közösségi oldalán egy fiatal nő december elején, amikor egyik napról a másikra hír lett, hogy a rendőrség irányítása alá helyezik a javítókat. Mi pedig azonnal kutatni kezdtük, valóban más-e, mint a legtöbb gyermekvédelmi intézmény ma Magyarországon, és ha igen, mi a titka a Rákospalotai Leánynevelő Intézetnek.
Nagyon hamar arra jutottunk: ez a mintaintézmény két embernek köszönheti, hogy így emlékeznek rá azok, akik kikerültek belőle. Ferenczi Györgynek és Aczél Annának. Ami természetesen nem kisebbíti azok érdemeit, akik, továbbfejlesztve az intézmény hagyományait, folytatják a megkezdett munkát. Ferenczi Györgyöt rendkívül fiatalon veszítette el a szakma, Aczél Anna azonban ma is jó egészségnek örvend, nyugdíjba vonulása után is vissza-visszajár Palotára, szupervíziót tart, számítanak az iránymutatására. Már önmagában az, hogy tizennyolc évig (1995-től 2013-ig) igazgatta az intézetet, megnyugtatóan hat a mai világban, amikor úton-útfélen azzal szembesülünk, hogy a gyermekvédelmi intézmények élén legtöbbször a politikai kurzusok mentén cserélődnek az aktuális hatalomhoz lojális vezetők. Persze hiba lenne általánosítani, hisz ezzel könnyen kiválthatnánk az ilyenformán méltatlanul leszólt kivételek haragját, épp úgy, ahogy Magyar Péter tette a minap, amikor a Karmelita elé szervezett tüntetésen véletlenül a Rákospalotai Leánynevelő Intézetet is a visszaélésekről elhíresült Szőlő utcai javító mellé sorolta. – Anna úgy pattant fel a tévé előtt, mint akit kígyó mart meg. Olyan dühös lett, hogy ki kellett kapcsolnom a készüléket – meséli mosolyogva a férje, aki annak idején, felsőbb éves egyetemistaként belevonta a fiatal pszichológushallgatót, későbbi feleségét, a gyermekvédelem iránti szenvedély örvényébe.
– Egy nap bejött hozzánk és azt kérdezte: ki szeretne gyermekotthonba látogatni? Azonnal jelentkeztem – mondja Anna, akit akkor még nem a fiatalember iránti szerelem hajtott, érdeklődésének sokkal inkább családi okai voltak. – Apám menhelyi gyerek volt, az apja halála után került először árvaházba, mert bár nagy volt a család, senki nem sietett az özvegy segítségére. Sokszor mesélt az ott átéltekről, ezért érdekelt ez a világ – magyarázza, majd a mai helyzetre kísértetiesen hasonlító fordulatot elevenít fel a hatvanas évekből. Miután az otthonban lévő gyerekek elmesélték, hogy az előző helyükön úgy büntette őket a nevelőjük, hogy fellógatta őket és csak a lábujjuk hegye érhette a földet, az egyetemisták ezt magukból kikelve jelezték a fővárosnál az illető felettesének. Egy újságíró ismerősük azt mondta, ha valaki megígéri, hogy nem lesz baja belőle, megírja az esetet. Meg is írta. Hogy mi lett az eredmény? Épp az, ami ma lenne.
Ahelyett, hogy az illetőt vonták volna felelősségre, őket zárták ki egy időre az ország összes gyermekvédelmi intézményéből.
Addigra azonban már beszippantotta őket a hivatás. Az egyetem elvégzése után egy oroszlányi gyermekotthonban helyezkedtek el, majd visszajöttek Pestre és Anna a kriminálpszichológia felé fordult. – Nagy szerencsémre akkor indult György Júlia néni pszichológiai rendelőintézete a Faludi utcában és odavett engem – idézi fel. György Júlia „néni” családi ismerős volt. Ő karolta fel annak idején Anna apját, akit az anyja ugyan második házasságakor kihozott az árvaházból, ám a fiú az új férjjel nem tudott megbékélni. Miután ellopott valamit a gyűlölt férfitől, az anya egyszerűen kihívta fiára a rendőrséget. Így került javítóba, ahol legnagyobb szerencséjére találkozott a kriminalizálódó, deviáns kamaszok viselkedését tanulmányozó György Júliával. Hála neki végül az Országos Izraelita Patronázs Egyesületben kötött ki. Ő ismertette meg a fiút a cionista mozgalommal és a szociáldemokratákkal is, akik közt életében először tapasztalta meg, hogy amikor egy tál ételt kitesznek eléjük, ahelyett, hogy mindenki a legnagyobb falatot kapná el, előzékenyen kínálgatják a másikat.
Anna apja, aki saját bevallása szerint is nagyon nehéz kamasz volt, gyakran saját példáján keresztül magyarázta lányainak, milyen könnyen félrecsúszik egy kicsit bizonytalanabb, kicsit magányosabb gyerek, ha rossz társaságba keveredik. Pláne, ha nincs mögötte erős, megtartó család. Az, hogy egy kamaszból bűnöző lesz-e, nem előre elrendelt személyiségtorzulás kérdése, hanem sokszor a véletlen műve, mondogatta mindig. Mindez csak azért fontos, mert megmagyarázza, miért fordulhatott Anna fiatal pszichológusként olyan nagy empátiával nemcsak a nehéz sorsú, de a büntetett előéletű, nehezen kezelhető kamaszok felé is. Erre az empátiára későbbi pályáján még nagy szüksége volt.
Amellett, hogy György Júliától, az ország első pszichoterápiás intézetében folyó továbbképzéseken, a „faludis szombatokon” szívta magába a kriminálpszichológia alapjait, tanítani kezdett a felnőttoktatásban. – A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolának akkor Flóra néni (Kozmutza Flóra) volt az igazgatója. Ő és Murányi Kovács Endréné indította el a pszichopedagógia szakot. Ahhoz, hogy itt tanítani tudjak, nekem fontos volt, hogy tudjam, mi az a gyógypedagógia, szerettem volna én is elvégezni, de azt mondták, hülyén venné ki magát, ha a kollégáimhoz mennék be vizsgázni, így beértem azzal, hogy bejártam azokra az órákra, amik érdekeltek – emlékszik vissza azokra az időkre.
Gyerekvédelmet és pszichológiát tanított és így, mivel akkor még az oktatóknak el kellett kísérniük hallgatóikat a gyakorlatra, rengeteg intézet működésébe nyert betekintést. Megismerve a rossz struktúrákat már akkor minden követ megmozgatott azért, hogy változást érjen el. – Nagyon rossznak láttuk például – és rossz is volt –, hogy minden korosztály külön intézetben élt, így amikor óvodásból iskolássá lettek, vagy alsóból felső tagozatba léptek a gyerekek, maguk mögött kellett hagyják az intézményt, amit addigra megszoktak. Alsó tagozatos intézetek főleg vidéken voltak, felsősök már Pesten is, ezek közt ide-oda pakolgatták a gyerekeket, akik aztán így senkihez se kötődtek.
hirdetés
– Egyszer elmentünk Volentics Anna kolléganőmmel Mezei Gyulához, aki akkor a gyermekvédelem feje volt, és előadtuk neki, mennyire rosszat tesz az állami gondozásban lévő gyerekeknek, hogy az iskolaváltás otthonváltással kell párosuljon. Ő nem is értette, mi a baj ezzel. Akkoriban fel sem merült a döntéshozókban, hogy egy gyereknek fontos lenne, hogy kötődhessen – emlékszik vissza. Egy egész életére bevésődött képről is mesél, egy kisfiúról, aki a GYIVI (Gyermek-és Ifjúságvédelmi Intézet) folyosóján áll, frissen lecserélt, intézeti ruhájában, kezében egy kiflivel, az egyetlen dologgal, ami az előző életéből megmaradt. Ma is beleborzong, amikor felidézi.
– Akkor nagyon nekiszántuk magunkat, hogy valami változást érjünk el – mondja.
Anna mindig úgy segítette a változást, ahogy éppen lehetősége volt rá. A rákospalotai javítót igazgató Ferenczi Györgyöt kezdetben pszichológusként szupervízióval, majd barátként is támogatta az intézet zárt részlegének lassú felszámolásában, Granasztói Szilvia kézműves foglalkozásainak integrálásában, a kerítés üvegcserepektől való megtisztításában, az „anyagi érdekeltségen alapuló” nevelési rendszer bevezetésében, ami lényegében a való élet egyfajta szimulációja volt és azt a célt szolgálta, hogy a lányok megtanulják, hogyan kell beosztani a pénzt. A gyerek egy virtuális összeget kapott minden hónapban, amiből „befizette” a szállását, étkezését, jutalmat kapott, ha jól teljesített, levonást, ha kárt okozott. Az összeg, amit a fiatalok kézhez kaptak, megfelelt annak, amit a törvény előírt, de mégis átélték, hogy mit jelent a szállás, mit jelent egy hónapi étkezés. Később, az intézmény működésének túlszabályozásával ellehetetlenült ennek a gyakorlatnak a folytatása.
A mai napig működik azonban a Ferenczi által bevezetett fokozati rendszer, amelynek hála a fiatalok tehetnek egyre táguló szabadságukért, de vissza is eshetnek a szűkebb lehetőségek közé, ha nem viselkednek jól. Ez ad egy perspektívát a gyerekeknek. Ha elérik a magasabb fokozatot, bizonyos dolgokban szabadabbak lesznek, több kimenőjük van, többet lehetnek otthon.
Az igazgató járta ki azt is, hogy a javítóban töltött idő alatt született kisbabákat ne vegyék el a lányoktól. – Egyszer egy 16 éves kislány szülte meg a gyerekét az intézetben töltött ideje alatt. Elkezdett kijárni a csecsemőotthonba, ahol csak azt engedték meg neki, hogy megszoptassa a babát. Egy idő után azonban lankadni kezdett a lelkesedése, ami érthető, hiszen ami a baba és közte így ki tudott alakulni, az nem nevezhető kapcsolatnak. Akkor csinálta meg Ferenczi az anyarészleget – meséli Anna. Azóta ha egy fiatal anya ott szül, maga mellett tarthatja a gyerekét, sőt, gondozónők segítik abban, hogy megtanulja, hogyan kell ellátnia a babát, ezáltal nem kell lemondaniuk a kora gyermekkori kötődés kialakításáról.
Miközben a palotai javító utat tört a korszerű nevelés felé, az intézmény munkáját támogató baráti kör tagja, Anna rendületlenül tanított. Szakemberek sokasága került ki a keze alól és a főiskola szociálismunkás-képző tanszékének vezetőjeként az új szakma országos bevezetésében, professzionizálásában is fontos szerepet vitt. Kutatta, tanította a gyermekvédelmet, a kandidatúráját is ebből írta, elkötelezett szakember lévén nem véletlen, hogy
Ferenczi György halála után maguk a kollégák kérték fel, hogy pályázza meg a Rákospalotai Leánynevelő Intézet igazgatói állását,
amelyben aztán közel két évtizeden át folytatta az elődje által megkezdett munkát.
Igazgatása alatt tovább tágította a pedagógiai eszköztárat: teret nyitott az élménypedagógiának, roma napot indított, hogy a lányok számára ne csak bélyeget jelentsen a származásuk, hanem megteljen kulturális, történeti tartalommal. Behozta az utcaszínházat az intézmény falai közé és az ő személye jelentett garanciát arra, hogy intézményesülhessenek azok a jogszabályi változások, amelyek már igazodnak a gyerekek jogait rögzítő 1950-es New York-i egyezmény elvárásaihoz.
– 1995-ben, amikor belülről megismertem az intézetet, nagyon szegényes volt. Az volt a mázlim, hogy akkor született a döntés, hogy az előzetest ne a börtönben, hanem a javítóban töltsék le a gyerekek és az ő részlegük kialakítására kaptunk egy kis pénzt, amiből egy kicsit fel tudtuk újítani a többi részleget is – meséli Anna, aki nagyon erős bizalmi légkört alakított ki az intézményben. Az igazgatói ajtaja mindig nyitva állt a gyerekek és a munkatársak előtt egyaránt. Köztük élt. A kollégái nagy szabadságban dolgozhattak, ugyanakkor szigorú szakmai elvárásoknak is meg kellett felelniük. A gyerekekkel nem lehetett akárhogy beszélni és nagy hangsúlyt fektettek a családdal való kapcsolattartásra is. Általában
nem nézték, milyen okból kerültek be a „kislányok”, úgy kezelték őket, mint gyerekeket,
akik a legtöbb esetben nehéz körülmények közül érkeztek, ami persze nem menti fel őket a tetteik alól. Valószínűleg ennek a családias légkörnek köszönhető, hogy sok lány a kikerülése után is visszajárt, sőt, olyan is akadt, aki időszakosan „visszamenekült” tanulni, mert otthon, a gyerekei mellett nem tudott készülni az érettségire. A családi anekdoták közt emlegetik, hogy Anna szintén szociális területen dolgozó húgának óvodás lánya, aki egy időben sokat látogatta az intézményt, olyan jól érezte magát ott, hogy egyszer feltette a kérdést: „Hogy lehetne ide bekerülni?”
Ferenczi György, majd Aczél Anna igazgatása alatt nagyon jó és elkötelezett szakemberek kerültek a javítóba, aki maguk is nagy elismeréssel emlékeznek vissza az ott folyó szakmai munkára. „Ott éreztem azt, hogy igazán szükség van rám, hogy kellek, hogy hatok, hogy tétje van annak, amit csinálok. Hogy az őszinteségem és megbízhatóságom itt valódi érték, mert képes voltam a nulla bizalomból működő kapcsolatokat felépíteni a lányokkal” – írta a közelmúltban közösségi oldalán egy pszichológus, aki Anna idején dolgozott Palotán, és aki saját bevallása szerint azért szerette ezt a munkahelyet, mert sok olyan kollégája volt, aki ugyanúgy szívvel-lélekkel odatette magát, ahogy ő.
A pszichológus, Palágyi Kata a javítók decemberi, rendőri irányítás alá való helyezésekor közzétett, elkeseredett bejegyzése nem csak az intézményben folyó munkáról, a benne élőkről is árnyalt képet fest: „Mindig azt mondtam, hogy az alapvető különbség a specis meg a javítós lányok között az, hogy a gyermekvédelem vagy az igazságszolgáltatás volt-e a gyorsabb. Rengeteg lány az én részlegemen is állami gondoskodásból került be, akik meg nem, azok nagy részének is jobb helye lett volna ott. Ahogy ezekkel a lányokkal bántak a bekerülésük előtt, úgy tisztességes ember a kutyával nem bánik. Amikor egyszerűen nem hiszik el neked, hogy téged nem ver meg a férjed, amikor egy kamaszlányt a családja elad, bűncselekményekre kényszerít, amikor egy fiatalkorú állami gondoskodásban élő lány terhes egy középkorú férfitól, akivel együtt követték el a bűncselekményt, de valahogy a felnőtt megússza, a terhes fiatalkorú meg bekerül, akkor tisztán és világosan látod, hogy ezek gyerekek, akiket a társadalom cserben hagyott. És te nem akarod cserbenhagyni őket” – írja.
– Már az első beszélgetések alatt, amiket az intézményben lakó lányokkal folytattam, egyértelművé vált számomra, hogy miközben a büntetés ad keretet az ittlétüknek,
a legfontosabb feladatunk, hogy más utakat mutassunk számukra. Olyanokat, amelyek nem vezetik őket vissza a bűnözéshez –
fogalmaz Anna, majd egy kislányról beszél, aki nagyon jól tanult, a kollégák egész nyáron segítették, hogy le tudjon vizsgázni, aztán hazakerült és az anyja elküldte napszámba. – Volt, hogy a családi környezet ellene dolgozott mindannak, amiért mi erőfeszítéseket tettünk, de az is nagyon jellemző volt, hogy visszatértek a lányok a bizonyítványukért, amit általában első körben nagyvonalúan maguk mögött hagytak, mondván, úgysem lesz rá szükségük.
Bár az utánkövetésre már nem nagyon van energia, azokról azért tudnak, akik maguk tartják a kapcsolatot egykori intézményükkel. Sokan járnak vissza a roma napokra, vannak, akik elhozzák a gyerekeiket is, hogy megmutassák nekik, hol töltötték a büntetésüket, de a lelkükre kötik: „Te ne kerülj ide!” Míg a fiúknál az az igazi eredmény, ha nem lesz belőlük visszaeső, a lányok esetében inkább abban mérik a sikert, hogyan tudnak megbirkózni a családalapítással, ami aztán már nagyobb eséllyel tartja meg őket a jó úton.
A kamasz gyerekek esetében sokszor egészen kevésen múlik, hogy elkövetik-e a bűncselekményt, amire sokkal nehezebben mondanak nemet, ha csoportos elkövetés részesei. – Egyszer egy kislányt és a két társát is megkérdeztem arról, nem jutott-e eszébe a cselekedete közben, hogy mégse kéne kirabolni azt a nénit, aki annyit segített rajtuk. Kiderült, hogy mindegyiküknek eszébe jutott, de egyik se tudta, hogyan mondja meg a többieknek. Csúnya történet lett belőle. Nem véletlen, hogy súlyosabban büntetik a csoportos elkövetést – magyarázza Anna, aki mindezzel együtt nagyon nagy bajnak tartaná, ha a javító büntetés-végrehajtási intézménnyé válna. – A lányoknak azt kell érezniük, hogy itt, amellett, hogy el vannak zárva, van esélyük egy jobb életre.
Nagyon rossz döntés, ha kiveszik a pedagógusok kezéből ezt az intézetet. Ez olyan lenne, mintha visszamennénk a 19. századba – fogalmaz a szakember.
A Szőlő utcai javítóról azt meséli: – A túlkapásokról nem tudtam, de sosem tetszett nekem, ahogy ott a gyerekekkel bántak, nem véletlen, hogy abbamaradt a szoros együttműködésünk, amivel egy darabig próbálkoztunk.
Kiderül: a két intézmény munkaközösségei korábban szoros együttműködésben dolgoztak egymással, amíg ezt „egy kedves minisztériumi ember” egy tollvonással meg nem szüntette úgy 5-6 éve. Annak, hogy egymás munkájába beleláttak, Anna szerint még volt valami visszatartó ereje, de beavatás, csicskáztatás akkor is volt a fiúk között.
– Úgy gondolom, hogy szándék nálunk is volt ilyesmire, de az volt a felnőttek feladata, hogy ezt észrevegyék és még csírájában elfojtsák. Ezért tartottam mindig fontosnak, hogy a nevelők együtt étkezzenek a gyerekekkel, mert akkor az ilyesmi azonnal feltűnik – magyarázza a szakember, aki örül annak, hogy végre foglalkoztatja ez a téma az embereket, de még jobban örülne, ha azon dolgoznának, hogyan nyissák ki a gyermekvédelem világát a társadalom felé. – Nem szabadna idegen testként kezelni ezeket az intézményeket és a bennük élőket. Fontos lenne, hogy az emberek éljenek a jelzési kötelezettségükkel és hogy a társadalom minden tagja érezze: neki is köze van ezeknek a gyerekeknek a sorsához.
Aczél Anna szerint az elmúlt 80 évben minden demokratikus és nem demokratikus kormányzat rettenetesen sajnálta a pénzt a közszolgáltatásoktól. – Én már nem tanítok gyerekvédelmet, mert csak azt tudnám mondani, hogy úgy rossz, ahogy van – fogalmazza meg sommás véleményét, de amikor arról faggatjuk, vajon régen jobb volt-e, rávágja: – Nem, csak akkor nem volt ekkora rálátásunk.
A szakember szerint súlyos hiba összemosni a javítót a börtönnel. – Sok lánynak és fiúnak ez egy olyan utolsó lehetőség, ami még nem jár megbélyegzéssel, nem jár priusszal, ahol még a nevelés a fontos és nem a büntetés. Nagyon rossz irányba térünk le az elődeink által megkezdett útról, ha lekerül a lényeg a napirendről: a nevelés és a törődés. Ehhez kell kapcsolódjon a büntetés, aminek segítenie kell a gyereket a jövőre nézve, nem pedig megbélyegeznie. Attól tartok, sok év munkája válik most semmivé… – mondja lemondón.
A beszélgetés végén a családjáról kérdezem. A szüleiről, akiknek nyilvánvaló részük kell legyen abban, hogy mindkét lányuk a szociális szféra elhivatott szakembere lett. Orvos édesanyjáról szívesen beszél, amikor az apjáról kérdezem, vonakodva válaszol. Bár a szavaiból egyértelműen érződik, hogy szerette és becsülte, a nevét csak nehezen mondja ki. Ami alighanem érthető. Még ha lányai munkájának támogatásával jó ügyet szolgált is, nem mindig lehetett egyszerű Aczél György és az általa szolgált rendszer jogos társadalmi bírálatának árnyékában élni és dolgozni.
Nyitókép: Aczél Anna portréja 2025. december 15-én
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
