„Nem késő megfordulni az úton” – Visky András spirituális elkényelmesedésről és az egyház politikai megkísértéséről
A Válasz Online elsőként számolt be annak idején Visky András nem sokkal később nagy közönségsikert aratott Kitelepítés című kötetéről, amelyben megírta édesanyja, hat testvére és saját maga száműzetését a Duna-deltába a román kommunista diktatúra idején. A nemrég megjelent Illegalistákban az 1956-os magyar forradalom utáni romániai megtorlás idején súlyos börtönbüntetésre ítélt református lelkész édesapja és társai történetét dolgozta fel. „A gonosz külvilág ostorozása helyett érdemes önvizsgálatot tartanunk, vajon mi valóban Krisztus megszületésére vágyunk-e? Jelent számunkra valamit saját keresztyénségünk, vagy csak másokkal szembeállítható identitást látunk benne?” – mondja a december elején Prima Primissima-díjjal kitüntetett kolozsvári író-dramaturg. Karácsonyi nagyinterjú.
– A Kitelepítést 20 évig, az Illegalistákat mindössze két esztendőn át írta. Azért nevezte utóbbit egy interjúban „légszomjregénynek”, mert kapkodnia kellett a levegőt az előző könyv után?
– Az Illegalisták anyaga már a Kitelepítés előtt megvolt. Olyan kísértésben is részesültem, hogy ne várjuk meg a megszületni sehogyan sem bíró Kitelepítést, kezdjük az akkor még cím nélküli, de már összeálló anyaggal, az Illegalistákkal. Hosszú éveken át ellenálltam, mert pontosan érzékeltem, hogy alapítótörténetre van szükség. Az alapítótörténet pedig a gyermek nézőpontja, hiszen a világ ebből a szemszögből mutatja meg a maga mélységét és bestialitását. Ezek persze nem voltak ennyire tisztán kimondott dolgok, inkább érzések kavarogtak bennem. Miután megszülte magát a Kitelepítés, az Illegalisták nagyjából valóban két év alatt kiszakadt belőlem a kéznél levő anyagok alapján.
– Kell egyáltalán kategorizálni, hogy melyik az elő- és utótörténet?
– Párhuzamos regénynek gondolom a kettőt. Az Illegalisták mintha körbefolyná időben a Kitelepítést. Előbbi 15 évvel korábban, a második világháború alatt kezdődik és valamivel később fejeződik be. Az én lelkemben ez inkább egy könyv, mint kettő.
– Az Illegalistákat a transzcendencia, a költőiség mellett a történelem is meghatározza. A román diktatúra idején, az ötvenes évek végén a Bethániának (Erdélyben CE Szövetségnek) nevezett magyar református kegyességi mozgalom tagjai ellen indítottak koncepciós pereket, s ítéltek el embereket, köztük az ön édesapját is súlyos börtönbüntetésre. Hogyan tud közelíteni ehhez a világhoz az az olvasó, aki nincs otthon a protestáns vallásgyakorlásban vagy a kommunista állambiztonság működésében?
– Ez a kérdés engem is érdekel, de talán nem nekem szól. A Kitelepítés esetében abban a boldog megtapasztalásban volt részem, hogy az emberi történet kitölti a történelem hiányait. Hiszen Dosztojevszkijt sem szlavistaként, Thomas Mannt sem germanistaként vagy német nagypolgárként olvassuk. Kaffka esetében is keveset érzékelünk a k. und k. Prága soknyelvű közegéből. A történelmi diskurzusokat akkor tudom örömmel olvasni, amikor megjelennek benne a folyamatokat átélhetővé alakító emberi históriák – hiszen így már a mi életünkről van szó.
– Ezért írta a Kitelepítésben, majd idézte az Illegalitásban, hogy „semmivel sem bírunk, csak a történeteinkkel”?
– A két regény dialógusát az Illegalisták írásakor szeretem volna fenntartani. Ha a két könyvet csak a korszak szakértői éreznék közel magukhoz, aligha ért volna meg kilenc kiadást a Kitelepítés és látott volna napvilágot németül is. Bizonyára az emberi történetek találtak utat az olvasók szívéhez…
– „A legjobb védekezés a feltámadás” – fogalmaz új regényében. Megalázott, tönkretett szereplői feltámadnak azáltal, hogy megírja őket?
– Ezek az emberek a saját életükben támadtak fel. Minden történelmi regény alapvetően a jelenről szól, az enyém is. Írás közben fel kellett tennem magamnak kérdéseket hívő reformátusként, tulajdonképpen mi is az egyház elhívása a világban? Én hogyan veszek részt ebben? Hogyan futott bele a magyar református egyház a hatalmi megkísértésbe, miközben ezek a kérdések teológiailag meglehetősen tisztázottak? Az 1700 évvel ezelőtti niceai zsinat óta komoly tudást halmoztunk fel politika és egyház összefonódásának veszélyeiről. A zsinati eseményről készült korai egyházi ábrázolásokban sokszor látjuk, hogy Nagy Konstantin császár áll a kép centrumában és az egyházatyák mintegy vállt válnak vetve támogatják. Az evangéliumi kereszténységnek nem áll jól a hatalom közelsége.
hirdetés
– A hatalomhoz való közelkerülés problémája talán soha nem volt olyan éles, mint most: tavaly a kegyelmi ügyben Balog Zoltán református püspök javaslatára, máig nem tisztázott okokból, Novák Katalin államfő kegyelmet adott a bicskei pedofilügy egyik bűnsegédjének. A magyar közélet azóta is ennek a földrengésnek az utóhatásairól szól. Hogyan tud ebből a helyzetből kikerülni az egyház?
– Erről az egyházvezetőket kellene megkérdezni, ami már önmagában ellentmondás: a protestantizmus lényege, hogy az egyház vezetői mi, a hívek vagyunk. Ami történt, velünk esett meg, testvéreink váltak eszközökké. De hát számunkra is sok éven át jórészt eszközök voltak csupán, és nem testvérek, a református egyház anyagi megszilárdulását vártuk el tőlük. Senki nem maradt tiszta az egész egyházban, azt hiszem. A református gondolkodásból az következik, hogy az intézményi reprezentáció nem egyéb, mint a teológiai nézetek és az evangéliumi elhívás missziói jelenléte a társadalomban. A mi intézményi reprezentációnk azonban hungarikum. Kifinomult és művelt teológusok érvelnek amellett, hogy a püspöki megbízás nem egyéb, mint az egyház képviselete a politikai hatalommal szemben. Elvárásaink nem voltak spirituális természetűek tulajdonképpen sohasem egyházvezetőink iránt, most sem azok. A hatalommal szembeni képviselethez nem szükséges a püspöki berendezkedés.
A magyar református egyház görcsösen katolikus egyházként akar viselkedni, miközben erre a valóságban képtelen.
Sem hagyományai, sem hitvallásai, sem puritán rituális készletei nem segítik ebben. Hiába vannak a stallumok, a pozíciók, az olykor igencsak túlhajtott klerikalizmus, hiába a szép 17. századi Bocskai-divat, ez nem a hagyományainknak a tisztelete, hanem inkább fetisizálása. Ráadásul mind-mind azt üzeni, hogy a hit valahol a múltban van. Amennyiben azonban a hit csak a múltban volna, akkor aligha létezik. A protestantizmusnak ez a hatalmi reprezentáció elképesztően rosszul áll.
– A papi palást, az intézmény, a cím nem az a donga, ami összetartja a hordót? S ami nélkül szétesne a hordó, kifolyna a bor…
– Úgy tűnik olykor, hogy ezek a dongák csaknem üres hordót tartanak össze.
– Karácsony előtt talán még a szokásosnál is erőteljesebben merül fel a boldogság keresése, amely az Illegalisták igen sötét világában is megjelenik. Az ön édesapjával együtt elítélt Szilágyi Sándor Boldog rabságom címmel írta meg visszaemlékezéseit – regényében meglepődve fedeztük fel, hogy hőseinek istenhite még pokoli börtönökben is hozzásegítette őket a boldogsághoz. Létezhet kényelmes világunkban ilyen erős hit?
– Ha nem ilyen a hit, akkor semmilyen. Szilágyi Sándort a protestantizmuson belül Szent Ferenc-i figurának értelmeztem, könyvének egyik kiadásához különben én írtam előszót. Ő olyan ember volt, hogy a börtönben azon versenyzett az égi madarakkal, hajnalban ki dicsőíti előbb az Örökkévalót. Ezeket az embereket általában vagy megölik, vagy kinevetik. Ez a szelíd, derűs hit kevéssé jellemző komolykodó, sőt komor egyházamra. Meggyőződésem, hogy a hiány összefügg a hívek dezertálásával. Miközben a népszámlálás adatai a magukat katolikusnak, reformátusnak vallók jelentős csökkenését mutatják, a spiritualitás iránti igény egyre nő. Felmerül tehát a kérdés, létezik-e az akár a lépcsőházi szomszédoknak is közvetíthető valóságos spiritualitás. Az biztos nem jó irány, ha kis és nagy messiásokat emelünk magunk fölé. Egy politikust nem azért választunk meg, mert messiási feladatokkal bízzuk meg. Szeretném, ha református testvéreim is tudnák, hogy a politikusok egyszerű adminisztrátorai egy nemzet, ország szellemi és anyagai javainak. Választott politikusaink egy szerződés aláírói, akárcsak mi. Ragaszkodom ahhoz, hogy nem hatalmi vagy vallási alárendeltségben, hanem egyenrangú viszonyban állunk egy vezetővel. Már csak azért is, mert belenőttem a szövetségi teológiába. Isten a Szentírásban lefektetett módon szövetséget kötött velünk, ez Jézusban megújíttatott, ennek részesei vagyunk. Elborít az öröm most is, ha erre gondolok. Akik nagy hatással voltak rám, Szilágyi Sándor bácsi, Papp Antal bácsi, Karczagi Sándor bácsi, Patócs Erzsike néni, Balogh Béla bácsi, dr. Széplaki Kálmán, a szüleim ennek tudatában, elképesztő méltósággal éltek a világban.
Ezért kellett eltávolítani őket a kommunizmus idején a társadalomból.
Aztán a kilencvenes években az a romániai magyar református egyház, amely amúgy a megújulást hirdette, pont a börtönviselt bethánistákkal nem tudott mit kezdeni. Sőt, újabb ellenségképet gyártott belőlük magának, azaz a kommunisták álláspontjára helyezkedett. Az egyház politikai módon tud elsősorban működni. A bethánisták kiválóan megfeleltek ellenségnek, holott még csak nem is akartak hatalomba kerülni, inkább a létező üres egyházi hatalom valódi spirituális elköteleződését kérdőjelezték meg.
– Mivel magyarázza, hogy az egyház „politikai módon” működik?
– Történeti okairól keveset tudok, de attól tartok, a magyar nyelvterületen végbement reformáció sokszor elsősorban nem spirituális, hanem politikai átalakulás volt. Nálunk a protestáns ortodoxia szelleme uralkodik. Ez abból is látszik, hogy az „akié a föld, azé a vallás” 16. századi elve ma is az erdélyi egyház immanens része, amint azt magam is megtapasztalhattam. Egyidőben fontolgattam ugyanis, hogy egy Kolozsvár központjában lévő nagy hagyományú filmszínházban vasárnap délután kizárólag fiataloknak szóló alternatív istentiszteletet indítok el, aminek középpontjában a közvetlenebb megszólítás állt volna. Még legközelebbi lelkész barátaim is felhívták figyelmemet, hogy ki kell kérnem a körzetileg illetékes lelkipásztor engedélyét. Mintha nem lennénk eszünknél! Ezek szerint az evangelizáció Erdélyben klerikális előjog, ami tökéletesen ellentétes a misszió gondolatával.
– Kisebbségi léthelyzetben élő egyházzal nem lehetnénk megengedőbbek? Mégiscsak egy közömbös, esetenként ellenséges nemzetállamban kell boldogulnia.
– Kisebbségi körülmények között élő egyházzal lehetünk a legkevésbé megengedők. Létkérdés egy kisebbségnek az, hogy ne infantilizáljuk saját közösségünket, se spirituális, se politikai értelemben. Botor módon a kilencvenes években elhittük magunknak, hogy a politikai cselekvés fő célja az erdélyi magyar közösség kulturális, lelki, sőt gazdasági autonómiájára való törekvés – ma már erről szó nincs. Odaadóan függünk, saját közéleti gondolatok igénye nélkül.
– Az erdélyi magyar társadalmi alrendszereket, a kultúrát, a médiát a támogatásokért cserébe az itteni hatalomhoz láncoló kormánypártra utal?
– A magyarországi politikai trendek exportálásának rejtett jelentése sokszor az, hogy az erdélyi ember nem tudja, mi a jó neki. Pedig egyszerűen békén kellene hagyni ezt a közösséget, nem kellene hosszú távú közösségi célokat átpolitizálni. Lehetne konszenzusra törekedni, nem olyan bonyolult. Érdemes volna meghallgatni egymást, hogy mit is gondolunk az iskoláinkról, gyermekeinkről, az egyház közéletben játszott szerepéről. Mit gondolunk az autonómiáról? Hiszen Erdélyben sem jobb a helyzet abban a tekintetben, hogy a fiatalok hogyan állnak a történelmi egyházakhoz. Ott, ahol valóságos spirituális, élet közeli üzenetek jelennek meg a megfelelés görcsei és félelmei nélkül, a fiatalok elképesztően érzékennyé válnak és felnőtten viszonyulnak hozzá. Ahol masszaként tekintenek rájuk és vezetőkkel szembeni meghunyászkodást várnak el tőlük, onnan eltűnnek – melyik húszévesnek tetszik ez az üzenet? Több tíz éve tanítok egyetemen, látom, hogy gondolkodik a legújabb generáció, miközben szinte évről évre változik a nyelv a kultúra digitális átrendeződése miatt.
– Ettől szokás félni keresztény körökben…
– Inkább magunktól óvnám ezeket a fiatalokat, az én generációm ugyanis csomó mindent tőlük tanul meg. Velük élénk dialógusban élve érzem át igazán, mennyire reménytelenül 19. századi az egyház által használt nyelv. A kortárs kultúra sokkal érzékenyebben viszonyul a változásokhoz, mint a történelmi keresztény felekezetek. Lehet, hogy nehéz belátni, de a népegyház kora kisebbségi viszonyok között is lejárt.
– Egyszer arról beszélt, az egyház jobban értené a világot, ha többet lenne a periférián. Furcsa megfogalmazás ez, hiszen Isten fia is a lehető legperiférikusabb körülmények között született két évezreddel ezelőtt…
– Már a görög tragédia is felismerte, hogy a perifériából érthetjük meg a centrumot. Nem minden családban történt meg, hogy a fiúk szerelembe estek az anyjukkal és gyermeket nemzettek nekik, mint az Oidipusz királyban. Ezek periférikus tettek voltak, ahogy ma is azok, a görögök mégis beemelték a színház révén a centrumba. Azt mondták: az emberből elszabaduló bestialitást így érthetjük meg. Az emberi gyöngeség mutatja meg az erő problematikusságát. Vajon nem ez az evangélium legszebb üzenete? Ezt a gyöngeséget az Istenfiú képviselte, az Ő ereje az erőtlenség volt. A kereszténységnek most is elképesztő ez a fordulata, hogy Isten közénk jön egy gyönge kisemberben. Ennél nagyszabásúbb és relevánsabb üzenetet nem tudok elképzelni, amikor az erő új bálványai előtt hajlunk meg, tulajdonképpen mindannyian, egyházon belül és kívül is.
Ehhez az erőkultuszhoz a kereszténységnek nincs köze, ez egy pogány örökség, de hát mégiscsak bemutatjuk emberáldozatainkat előtte.
Sokkal evangéliumibb lenne, ha az erő bűvköréből kivonnánk magunkat, megnyitnánk a templomokat és periférián élők életét élnénk.
– Ha ennyire nagyszabású az üzenet, kell-e ezt újraértelmezni? Például az Illegalisták egyik jelenetével, ahol Jézus Lázár mellé lefekszik a sírba és másnap rárivall, hogy ébredjen. Blaszfémiával is lehet szent üzenetet átadni?
– A blaszfémia története elválaszthatatlan az egyház megújulása történetétől. A Názáreti Jézust a blaszfémia vádjával feszítették keresztre. Szeretném emlékeztetni magunkat, hogy mi a mindenható Istenben bízunk. A mindenhatóság nem azoknál van, akik lerántanak az egyházról lepleket, és nálunk sem. Az egyháznak tilos megsértődni, mert az egyház ura sem sértődött meg sohasem. Minden ilyen eseményt a megszólítottság valamilyen formájának lenne érdemes felfogni, amiképpen az ateistákkal való, sok keresztyén számára elborzasztó párbeszédet is. Apám mindig azt mondta, ők a legkülönlegesebb testvéreink, az ő tükrük nélkül nem is tudnánk élni.
– Meg is kell téríteni őket?
– Az egyházra a legnagyobb fenyegetést nem az ateisták, hanem a vallásoskodó ájtatosak jelentik, akik az alávetettségben érzik biztonságban magukat – ezt nyilatkoztatja ki a Jelenések könyve. Nem a jéghidegek vagy a tűzforrók, hanem a langymelegek miatt áll be a közösségi agy- és lélekhalál. Sokkal valóságosabb veszély saját spirituális elkényelmesedésünk, semmint gondolnánk.
– A spirituális elkényelmesedés része a karácsony is?
– A kapitalizmus olyan korszakában élünk, amelyben minden piaci eseménnyé tud válni: a húsvét, a szerelem, egy gyermek születése, a haláltól való félelmünk. Miért lenne kivétel a karácsony? Ugyanakkor a gonosz külvilág ostorozása helyett érdemes önvizsgálatot tartanunk, vajon mi valóban Krisztus megszületésére vágyunk-e? Jelent számunkra valamit saját keresztyénségünk, vagy csak másokkal szembeállítható identitást látunk benne? Amennyiben a keresztény szó egy rasszt ír le, nem egyéb önpusztító pogányságnál. Arról a keresztyénségről, amelyik nem tud örülni, mondjuk Isten fia megszületésének, csak valaki ellenében képes létezni, nem bír eszembe jutni a Hegyi Beszéd minden értelmet meghaladó békessége és boldogsága. Az Illegalisták egyik fontos vizsgálódása, hogy vajon mit jelent ma a metaforikusan a damaszkuszi úttal leírt sorsfordulat? Más szóval a megtérés. Azt hiszem, végső soron csak ezek az átváltozások, köznapi feltámadások számítanak igazán. Nem késő megfordulni az úton – akár karácsony misztériumára készülve.
Nyitókép: Visky András portréja 2025. december 4-én
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
