Zsámbéki Anna: Most vált igazán láthatóvá, hogy rendszerszintű az embertelenség
Interjúalanyunk szava elakad, majd elbizonytalanodik, fontos-e egyáltalán, amiről beszélni szándékozott. Ilyen élményünk eddig még nem volt, most azonban eljött ez is. Zsámbéki Annát annyira megviselték a Szőlő utcai képsorok, hogy feltette a kérdést: mi ehhez képest a jelentősége mindenféle kulturális részkérdéseknek? Szerencsére megtalálta azért a választ is: szerinte ugyanazt a rombolást látjuk a gyerekvédelemben, amit egy ideje a kultúra, az építészeti vagy a tárgyi örökségünk esetén. Az asztalosként induló belsőépítész az országos restaurátorképzés vezetője volt tavalyig, amikor otthagyta a Nemzeti Múzeumot a Demeter Szilárd-féle vezetési módszer miatt – amelyről most lesújtó képet fest. Interjú.
– Varga Judit vagy Pottyondy Edina?
– Hogyhogy?
– A fideszes exminiszter vagy az ellenzéki youtuber a jobb asztalos?
– Vagy úgy! Attól függ, miben mérjük. Ha állami támogatásban, vagy abban, hogy kinek vastagabb a marhabőr köténye, akkor Varga Judit. Ha helyes szerszámhasználatban, akkor egyértelműen Pottyondy Edina. Igaz, a munkáit nem volt alkalmam tüzetesen szemügyre venni, csak néhány képet láttam, amit viszont Varga Judit posztolt, abból kiderült, hogy a drága szerszámok és patika tisztaságú műhely sem volt elég ahhoz, hogy a barkácsáruház-színvonal fölé emelkedjen. Minden kezdet nehéz persze, legyünk megértőek.
– Ez most valami divat egyébként, hogy középkorúvá váló értelmiségi nők politikai beállítottságra való tekintet nélkül asztalossá képzik magukat?
– Az. Olyasmi, mint amikor a multicégnél kiégve negyvenévesen jógaoktatónak állnak vagy cukrásznak tanulnak, esetleg pékboltot nyitnak. Az elmúlt néhány évben kezdtem tapasztalni a jelenséget. Mára elég tipikus, mert fával dolgozni egyébként különösen megnyugtató dolog.
– Ön mondjuk nem így kezdte.
– Nem, akkoriban még nem sok nő érdeklődött az asztalosság iránt. Én viszont érettségi után eldöntöttem ezt, hiába szerette volna édesanyám nagyon, hogy bölcsész legyek.
– Nagyon elszomorodott?
– Nem. Egy nap alatt megemésztette és kreatívan oldotta meg: nem azt mondta, hogy a lánya asztalos, hanem azt, hogy „faszobrász”. Keresett is nekem egy gyakorlati műhelyt. Az érettségi után két évvel megszereztem a bútorasztalos szakmunkás bizonyítványt, aztán egy mosókonyhában indítottam egy felújító-asztalos műhelyt. Elég fiatalon kezdtem az önálló, kisvállalkozó életet.
– Az országos restaurátorképzés csúcsára jutott végül, hogy aztán otthagyja az egészet tavaly. Miért?
– Valóban, 2016-tól 2024 év végéig voltam a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központ főosztályvezetője, ezzel együtt a Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén az Iparművészeti Restaurátor Specializációk vezetője, a Demeter-érában viszont betelt nálam a pohár. Amit tapasztaltam, az szakmailag teljesen vállalhatatlan volt, úgy éreztem, ebben a légkörben nem én vagyok az, akinek tovább kell vinnie a feladatot. Amikor aztán nemrég olvastam a Válasz Online-on a Demeter Szilárddal készített interjújukat, meglepődve tapasztaltam, hogy ilyen merészen is lehet beszélni a témáról. Bosszantott, hogy a vele készült legtöbb interjú teret enged azoknak a hamis a képeknek, amelyeket Demeter általában sugároz. Azzal a céllal vállaltam a beszélgetést, hogy a teljesen romba döntött múzeumügyre irányítsuk a figyelmet és biztatást adjunk azoknak, akik még tehetnek érte valamit.
– Ezért is vagyunk itt.
– Igen, bár időközben azért el is bizonytalanodtam.
– Miben?
– Hát abban, hogy ma, most van-e ennek jelentősége. Hogy fontos-e egyáltalán. A restaurátorképzés, a múzeumok ügye… Amikor olyan borzalmak látnak éppen napvilágot, mint a Szőlő utcai gyerekverések, amelyeket videón nézhetünk végig, ha bírjuk idegekkel… Mi ezekhez képest a jelentősége efféle kulturális részkérdéseknek? Komolyan mondom…
– Mit?
– Bocsánat…
– Van esetleg személyes érintettsége a Szőlő utcai rémtörténetben, hogy ennyire megviseli?
– Személyes nincs, már hogy konkrétan nincs, mert amúgy, ami ott történt, mindannyiunknak személyes ügye kellene, hogy legyen. Mára bizonyossá vált ugyanis, hogy nem egy-egy elszigetelt esetről van szó.
Most vált igazán láthatóvá, hogy rendszerszintű az embertelenség.
Ettől annyira felfoghatatlan az a rombolás, ami akadályok nélkül, sőt, egyre inkább azt érezzük, hogy támogatottan zajlik. Szóval igen, nehéz múzeumügyről beszélni, amikor azzal szembesülünk, hogy kiszolgáltatott emberekkel, ráadásul gyerekekkel bánhatnak ilyen megalázóan.
– Hagyjuk is abba az interjút? Menjünk haza?
– Talán azért mégse. Amiért érdemes lehet beszélni a múzeumokról is, az az egyértelmű összefüggés ezek között az ügyek között.
Ugyanazt a rombolást látjuk a gyerekvédelemben, amit egy ideje a kultúra, az építészeti vagy a tárgyi örökségünk esetén.
Noha most az utóbbi lényegtelennek tűnik az emberi életek mellett, a valódi állami gondoskodás hiánya itt is, ott is tetten érhető. És olyan régóta zajlik – sok minden a szemünk előtt, sok minden rejtettebben –, hogy számomra kétséges, tudja-e korrigálni ez a társadalom ezeket a veszteségeket.
– Miféléket?
– Most, hogy szembesültünk azzal a képsorral, ami egy oktatási szituációban, egy feleltetés kapcsán zajlott felnőtt és gyerek között, nehéz nem gondolni arra, hogy milyen más lenne, ha valódi pedagógiai módszerek mentén nevelnék ezeket a fiatalokat. Mennyire más lenne ugyanezekkel a gyerekekkel olyan képkockákat nézni, ahol jó dolgok érik őket, ahol kinyílik számukra a világ, megmutatkozik olyasmi is, amivel sosem találkoztak. Egy múzeumi élmény például ilyen lehet. Nem a Szépművészeti Múzeumra gondolok, hanem sokkal egyszerűbbre, hétköznapibbra. Például: elviszi őket valaki a Természettudományi Múzeumba? A Néprajziba? Ezek még elérhetők és rendkívül érdekes gyűjteményi anyaguk van, lényegében minden lehetőség adott.
– Akkor mégis mi ezen a korrigálhatatlan?
– A mostani tizenévesek például nem tudnak rácsodálkozni a Planetárium égboltjára, a Közlekedési Múzeum csodáira, a nagytétényi kastély egykori enteriőrtörténeti kiállításának egyes termeire, berendezési tárgyaira, és ami a legfájóbb, nem ismerhetik meg az Iparművészeti Múzeum anyagát. Azt a világklasszis gyűjteményt, amelynek a raktározott anyagához még a gyűjteményeket vezető szakemberek sem férnek hozzá bármikor. Felnő egy nemzedék, amelynek kamasz éveiből ezek az élmények visszafordíthatatlanul hiányozni fognak. Pedig a múltunk története és hasznos tapasztalatai – ez nyilván fellengzősen hangzik – nem a történelemkönyvekből ismerhetők meg igazán. Az valami összevakart felszín, évszámok, személyek és definíciók köré rendezve, kicsit vagy nagyon megfésülve.
A civilizációnk egyes lenyomatai sokkal inkább érhetők tetten az ember alkotta tárgyakban.
– Nyilván szakmai ártalom, hogy így látja.
– Nyilván. Számomra mindenesetre sokkal többet mesél egy korról, társadalmi berendezkedésről, egykori emberek mindennapjairól bármelyik múzeumi raktár polcán árválkodó műtárgy. Mondjuk amikor harmadévesekkel a fa restaurálás-konzerválás kurzus során egyszerű fatárgyakkal ismerkedtünk. A cél az, hogy a hallgatók felmérjék a különböző károsodástípusokat, megismerjék a száraz és nedves tisztítási eljárások lehetőségeit és kockázatait. Az egyik ilyen alkalommal került a kezünkbe egy egérfogó doboz, amit maradék anyagokból, nagyon egyszerű, de ötletes záródási megoldással készítettek. Egy egyedi használati tárgy. Megismételhetetlen. Találtunk benne kis egércsontvázat is. Egy ilyen kis tárgy megismerése, értelmezése megnyitja azt a világot, amiben készült, ami életre hívta.
– A mai magyar valóságot milyen kis tárggyal jellemezné?
– Hű… Ha nem lenne tragikus és viccelni akarnék, azt a török kori üvegfalloszt említeném, amelyet az egyik hallgatónk restaurált.
– Ilyen tényleg létezik?
– Tényleg. Egyébként inkább gyógyászati, mint erotikus célokat szolgálhatott. A töredékek összeállításának nehézsége és a kiegészítés módszertani különlegessége tette diplomamunka szintűvé a feladatot. A restaurátorképzés egyik nagy előnye, hogy lehetőséget teremt a kísérletezésre. Különféle anyagokkal és eljárásokkal lehet dokumentált modellkísérleteket végezni. Az itt születő restaurátorszakmai újdonságok a képzés egyik legnagyobb értékét jelentik. Ezeket nagyon jó volt korábban évente megmutatni a szakmának és az érdeklődő közönségnek a Megmentett műkincsek kiállítássorozat keretében. Volt olyan – a képzés során kikísérletezett – üvegkiegészítési megoldás, amelyet amerikai restaurátorműhelyekig sikerült elvinni. Itt persze megint nagy szerepe van annak, hogy az adott főigazgató mennyire támogató abban, hogy külföldi konferenciákra, tanulmányutakra jussanak el az oktatók, hallgatók.
– Vissza az üvegfalloszhoz. Miért az jutott eszébe a honi állapotokról?
– A szemlélet miatt, amely úgy foglalható össze kissé vulgárisan:
akinek nem tetszik a rendszer, bekaphatja.
Már a 2000-es évek legelején mesélték az akkori Néprajzi Múzeumban dolgozó restaurátorok, hogy járt náluk Orbán Viktor és úgy tűnt, hogy szemet vetett az épületre. Ez a volt Igazságügyi Palota épülete. Sokszor volt olyan érzése az embernek – múzeumi dolgozóként különösen –, hogy úgy tekintenek Budapest térképére, mint egy sakktáblára. Ide egy minisztérium, oda egy szálloda, ezt bezárjuk, azt felújítjuk… Ez csillogni fog, az meg az enyészeté. Befektetői szándékot és reprezentációs célokat lehet érzékelni, de átfogó, következetes, kulturális megközelítést elvétve. A Demeter Szilárd-féle múzeumvezetés is erről szólt: akinek nem tetszik a központosítás, az ki lesz rúgva. Egy tavaly nyári állománygyűlésen ezt elég egyértelművé tette.
– Az volt az utolsó csepp?
– Igen, az. Az értelmetlen félelemkeltés. A cseppeknek ráadásul elég fontos szerepe van ebben a történetben. A restaurátorképzés műtermei ugyanis folyamatosan áztak. Csöpögött be az esővíz, vödrökbe gyűjtöttük. Amikor megteltek, beszaladt az ügyeletes oktató és ürítette ezeket. Szenteste is, halászlé után, bejgli előtt… Két éve karácsonykor éppen ez volt a helyzet. Nem túl egészséges környezet mondjuk papírrestauráláshoz, ha ázik az egész műterem. Az alagsori műhelyeket meg alulról öntötte el a szennyvíz rendszeresen. Ilyen körülmények között nem lehet hitelesen oktatni olyan témákról, mint ideális műtárgykörnyezet, műtárgybarát anyagok.
– Erről Demeter Szilárd is sokat beszélt, azt meg Heitler András tanszékvezető írta le, hogy éppen Demeter intézkedett és szüntette meg ezeket az áldatlan állapotokat.
– Demeter arról beszélt, hogy a restaurátorképzés „a béka segge alatt van”, amire tanszékvezető úr nagyon szépen reagált, helyretette, ahogy kell, de ebben a kérdésben szerintem rosszul tájékoztatták. Mivel nem Demeter intézte el, hogy ne ázzon a Tündérpalota, noha amint a Nemzeti Múzeum főigazgatója lett, rögtön értesült a problémáról. Azért vagyok ebben olyan biztos, mert én léptem oda hozzá a beiktatásakor, hogy jelezzem, tarthatatlan állapotok vannak, jöjjön el, nézze meg. Két nap múlva el is jött, hozta a teljes vezérkart, aztán kedvenc témája lettünk, mindenhol a restaurátorokról, a restaurátorképzésről beszélt. Csakhogy nem történt semmi. Olyan ötletei voltak, hogy költözzön a képzés a Hajógyári-szigetre, de állítólag Piliscsaba is szóba jött. Egyik kivitelezhetetlenebb és a realitásoktól távolabb álló ötlet, mint a másik. Arra az ötvenmillióra, ami a beázás gyors megszüntetésére kellett volna, viszont konkrétan nemet mondott.
– Önnek?
– A kabinetfőnökén keresztül, igen, aki aztán írásba is adta, hogy a szükséges munkára egy fillér sincs, arra nem adnak, de főigazgató úr a képzés folytatását evidenciaként kezeli.
Ezt az iratot megőriztem, számomra ez kordokumentum, szóval kár fáradni a cáfolatával.
A probléma megoldása Zsigmond Gábornak köszönhető, aki Demetert váltotta a Nemzeti Múzeum főigazgatói székében. Ő járta ki nála, hogy ne ázzanak tovább az emeleti a restaurátorműhelyek, és szeptemberben folytatni tudjuk az oktatást..
– De a gond megoldódott. Demeter pedig már nemhogy a Nemzeti Múzeumot, de a közgyűjteményi központot sem vezeti. Nem hamarkodta el kicsit a felmondást?
– A kialakult helyzetben ez afféle kiállás volt a részemről. Demeter Szilárd minden reakciója és az összevonás előkészületei is azt jelezték számomra, hogy a restaurátorképzés lehetőségei tovább romlanak. Tarthatatlan volt a helyzet, úgy éreztem, ehhez nem lehet tovább csöndben asszisztálni. A hallgatók meglepően tájékozottak és nyitottak a közéleti dolgokra. Úgy éreztem, hogy a képzés vezetőjeként nekem nem csak azt kell megtanítanom, hogyan készítünk elő egy csontenyvvel történő összetettebb ragasztást, hanem abban is
példát kell mutatnom, hogy nem törődhetünk bele mindenbe.
Arról nem is beszélve, hogy két tizenéves gyerekem van. Olyan nincs, hogy ők azt lássák, az anyjuk bármire kapható, bármilyen körülmények között.
– Már megint a víz?
– Nem csak az. Amikor emberség, közvetlenség és művelt humor hatja át, akkor egy szellemi alkotóműhely a legjobb hely a világon. Amikor viszont politikailag erősen befolyásolt, hatalomelvű irányítás alá kerül, akkor csak a szolgalelkűek és a megalkuvók számára marad komfortos. Ilyen éles légkörváltozás következett be az elmúlt években. Demeter Szilárd érkezésével több intézmény került szinte közvetlenül a legerősebb politikai irányító keze alá, ezzel lényegében kiüresedett a szakmai tartalom.
– Mi pont azt hallottuk, hogy mondta ugyan az orbánista szövegeket, de hagyta dolgozni a szakembereket.
– Nem arról beszélek, hogy a parancsára Orbán Viktor fejét kellett volna ráfaragni a restaurált bútorok sarkára, hanem a központosításról meg a hangulatról. Amelynek végén a félősebbek, megalkuvóbbak általában egyébként maguktól faragják oda azt az Orbán-fejet, mondván, akkor biztosan nem lesz bajuk. A központosítást mindenesetre azzal a hazug indokkal rendelték el, hogy megtakarításra van szükség, olcsóbb lesz a beszerzés, ha először hat intézmény összeírja, hogy mire van szüksége, aztán azt összesítik és tételcsoportonként leszerződnek beszállítókkal. Mert ha egy helyről szerzik be az egyféle radírt mindenkinek, akkor olcsóbb. Ehhez ugyan át kellett szervezni és költöztetni megannyi főosztályt, igazgatóságot, és fel kellett venni rengeteg embert, aki tud táblázatokat kezelni, de egy olyan problémát, hogy a restaurátoroknak nem lesz jó bármilyen radír, esetleg többféle radírra is szükség van, nem tudtak kezelni.
– Mit finnyáskodnak önök a radírokkal?
– Nekünk nem irodai célokra kell, tehát az anyagösszetételnek óriási jelentősége van. Így születnek az olyan szövegezések a beszerzési táblázatba, mint a „speciális, kézi használatra tervezett, rugalmas anyagú felületkezelő elem” és a konkrét termék cikkszáma, hogy biztosan műtárgybarát radír legyen a végeredmény. Szóval vonjunk össze sok intézményt, mert akkor olcsóbban szerezzük be a radírt,
miközben úgy csinálunk, mintha az átszervezés költsége nem lenne ennek a milliárdszorosa.
Így nem lehet dolgozni. Így nem lehet oktatni, de még restaurálni sem!
– A Nemzeti Múzeum főigazgatója, a közgyűjteményi központ új főnöke meg Tiborcz Istvánnal jegyez közös köteteket „társszerzőként”. Ő sem tűnik annyira távolinak a politikától.
– Nyilván nem lehet teljesen elvonatkoztatni az ilyen kapcsolódási pontoktól, de bevallom, nem szántam időt azokra a könyvekre, így a tartalmukról nem tudok nyilatkozni. Egyébként sem az alapján ítélek meg egy vezetőt, hogy kik a szerzőtársai vagy milyen emberi kapcsolatai vannak, hanem szigorúan aszerint, hogy mit gondol a múzeumügyről, a rábízott intézményről és kiváltképpen, hogy hogyan viszonyul a szakmai munkához és a szakemberekhez. Ebben pedig Zsigmond Gábor megnyilvánulásai, valamint a rövid ideig tartó munkakapcsolatunk alapján úgy látom, hogy jól közelíti meg a kérdést. Remélem, megvannak az eszközei a rá nehezedő bürokratikus és hatalmi nyomás kivédésére is. Láthatóan szakemberekben gondolkozik mindenesetre, ami jó. Kérdés, hogy maradtak-e elegen az intézmények kötelékében… Ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.
– Sokan távoztak?
– Igen, és hiába jöttek is sokan, ilyen helyeken nem darabra mérik a munkaerőt – általában a jó szakemberek inkább mentek. Ami viszont örömteli:
olyanok is elkezdték felemelni a szavukat, arccal, névvel vállalni a véleményüket az állami múzeumpolitika csődjéről, akikről sosem gondoltam volna.
A munkájukat csendben végző múzeumi szakemberek is, akik a Főnix Projektet összehozták például. Nem hallgathat senki, aki ért ehhez és látja például azt, hogy jönnek, lebarmolják az Iparművészetiről a Zsolnay-pirogránit burkolatot, amit nem lett volna szabad, de így volt munka, lehet számlázni, meg szállítani, meg raktározni, azért is számlázni… Közben rohad el egy világhírű épület, sóvirágok a téglákon mindenütt. Vagy látják, hogy Lázár János akkor jön a múzeumba, amikor válogatni támad kedve a műtárgyak között. Ez történt ugye idén nyáron is, amikor a Lázár által felügyelt Várkapitányság a Karmelita reprezentatív helyiségeinek berendezését kívánta kiegészíteni mutatós műtárgyakkal, úgyhogy a miniszter IKEA-nak használta a múzeumot. Azzal a különbséggel, hogy az IKEA-ban az ember távozás előtt legalább fizetni szokott. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán lepapírozták-e tisztességesen a műtárgyak Karmelitába hurcolását! Ezek azért a legbéketűrőbb múzeumi szakdolgozók zsebében is kinyitották a bicskát. Végre!
– A Nemzetire visszatérve: L. Simon László még nagy, közös búcsúztatást kapott a munkatársaktól. Ön ott volt?
– Nem. Múzeumhoz szerződtem, nem színházhoz.
– Már alatta sem volt jó a helyzet?
– Nagyon változatos múzeumvezetői attitűdökkel találkoztam. Első főigazgatóm, Varga Benedek, aki 2016 és 2021 között vezette a Nemzeti Múzeumot, szakmailag és emberileg is feltérképezte a kollégáit, majd a lehető legjobban osztotta ki a feladatokat. L. Simon László azt sugározva érkezett, hogy itt minden vacak, senki nem ért a dolgához, majd ő megmutatja, mit hogyan kell csinálni. Demeter Szilárd meg egyértelművé tette, hogy mindenki ki lesz rúgva, aki nem ért egyet a központosítással. Úgyhogy nekem szerencsém volt olyan vezetővel is dolgozni, aki, ha találkozik egy jó témával a nemzetközi sajtóban vagy egy szakmai eseményen, tudja, hogy kit bízzon meg azzal, hogy ehhez a múzeum valamilyen formában kapcsolódjon. Lehet, hogy a kiállításokra apránként kellett a pénzt összevakarni, de azok
egymást támogató szakmai légkörben készültek, és fontos volt, hogy a mondanivalót a múzeum saját tárgyi és szellemi értékei inspirálják.
Ennek aztán nagyjából vége lett.
– Szóval most marad az asztalosság?
– Részben. Végre megint van egy kicsi, de saját műhelyem, ahol sok minden el tud készülni vagy meg tud újulni, de valódi restaurálást nem vállalok – ahhoz komolyabb feltételek kellenek. Galériaépítés, egyedi kisbútorgyártás, felújítás, tervezés és kőművesmunkák is vannak a repertoárban. Nyáron bringaszerelést is tanultam a lehetőségek bővítése érdekében, de a zöld ügyek, az oktatás, a társadalmi igazságosság témakörében is keresem azokat a lehetőségeket, ahol tudásra tudok még szert tenni.
– Szép, de a Nemzeti Múzeumot jelenleg vezető Zsigmond Gáborról nagyon szépen beszélt az imént. Ez az interjú véletlenül nem afféle visszakéredzkedés az intézménybe?
– Nem. Abban az esetben látnám értelmét a visszatérésnek, ha lehetőség lenne az iparművészeti restaurátorképzés megújítására. Új helyszín kialakítására, a funkcionális megoldások tökéletesítésére, és az oktatási részéhez is progresszíven hozzá lehetne nyúlni. Akkor lehetne rám szükség. Tartok tőle, hogy mindez most teljesen életszerűtlen.
– Mert?
– Például azért, mert Zsigmond Gábor fölött van egy alkalmatlan miniszter is. Tagjaként egy alkalmatlan kormánynak. Ez most már a Napnál is világosabb, és a Holdról is elég jól látszik.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
