A liberális demokrácia igenis menthető – válasz Körösényi Andrásnak
A liberális demokrácia, mint alkotmányos rend, igenis túlélhet. Ám ehhez éppen azon az elporosodott normatív nyelven, beidegződéseken és társadalomszervezési módszertanon kell változtatni, amit a mai „atomisztikus liberalizmussal” társítunk – írja Béndek Ábris Körösényi András lapunkban megjelent cikkére reagálva. Béndek vázolja is, mi volna szerinte a liberális demokrácia túlélésének módja. Vita.
Körösényi András izgalmas cikket jelentetett meg a Válasz Online hasábjain. A mű pontosan és lényegre törően reflektál olyan problémákra, amelyekre a liberális demokráciák szellemi és politikai vezetői még mindig vakok. Vagy legalábbis nem hajlandók cselekedni velük szemben, noha lenne rá terük. A Körösényivel való vitám pontosan itt húzódik. Nem gondolom, hogy a liberális demokrácia mai gondjai orvosolhatatlanok lennének.
Lehetséges persze, hogy Körösényi sem gondolja. Azonban nem vázol olyan egységes problémamegértési- és megoldási ívet, amely alapján akár a liberális demokrácia, akár az azt megszervező és alátámasztó kortárs liberalizmus válaszolhatna azokra a válságjelenségekre, amelyeket részletez.
A tanulságos és precíz cikk iróniája, hogy maga is elmélyíti a liberális demokrácia krízisét.
A liberális demokráciát úgy fogja fel, mint egyedül a múlt örökségének termékét. Miközben bármely eszme, és bármely politikai rend, ami ebből az eszméből építkezik, szuverén: szabadon értelmezheti és újraértelmezheti mind a világot, mind önmagát. Ezzel pedig túlélhet.
Körösényi helyesen húzza alá konklúziójában, hogy a „liberális demokrácia korábbról ismert formája” nem maradhat fönt. Egyetértek. Ezzel a megfogalmazással viszont éppen Körösényi maga nyit utat a liberális demokrácia, először is pedig a liberális gondolkodás – általam is szükségesnek vélt – újjáépítése felé, amelyben az eszme új „formára”, új társadalomszervezési módszertanra talál. A cikk mégsem ennek megfelelően cselekszik. Nem mutatja meg azt sem, mit csináljunk másképp, sem azt, mi az az egy átfogó válságjelenség, amellyel szemben a liberalizmusunak fel kell találnia magát. Válságjelenségeket tisztáz, és megpróbálja ezeket a múlt (főként gazdasági természetű) rossz döntéseihez, vagy éppen a liberális demokrácia „működési logikájához” kötni.
Pedig a hangsúly éppen a reformon lenne: az alapértékhez, az alkotmányos szabadsághoz tartozó működési logika megváltoztatásán. A liberális demokrácia, mint alkotmányos rend, igenis túlélhet. Ám ehhez éppen azon az elporosodott normatív nyelven, beidegződéseken és társadalomszervezési módszertanon kell változtatni, amit a mai „atomisztikus liberalizmussal” társítunk, amely korlátlanul hisz az egyének közt építendő boldog, racionális harmóniában.
Körösényi persze érvelhetne úgy, hogy a liberalizmus mai szellemi és politikai vezetői ezt a fontos feladatot nem hajtják végre. Messzemenően egyetértenék. A mai liberalizmus a saját, velejéig individualista eseményhorizontjának, sőt, embertanának a foglya. Ezen az „ablakon” keresztül viszont eleve nem látható meg a változó világ megannyi jelensége. Itt viszont nemcsak a neoliberalizmus által generált egyenlőtlenségekre kell gondolnunk. Hanem azokra, a baloldali liberálisok által nem szívesen lenyelt jelenségekre, mint az iszlamizáció, a tömegbevándorlás, a vallástalanodás és értéknihilizmus, a családok összeroppanása, a szánalmas állapotban lévő közműveltség, stb.
Az egész társadalomszerveződés átfogó összeroppanását tapasztaljuk.
Ez a huszonegyedik század első felének kulcsjelensége. Miközben Tocqueville óta tudjuk, hogy a demokrácia működési feltétele, hogy létezzenek virágzó fizikai és szimbolikus közösségek, a demokráciánkat működtető normatív nyelv – a liberalizmus – mégis vak maradt minderre.
Jérôme Fourquet francia szociológus részletezi, hogy saját társadalmában hogyan megy végbe az atomizációs és elidegenedési folyamat. A hosszútávú, stabil romantikus kapcsolatok hiányától az utcakép megváltozásán át a nyelv és a szókincs összeomlásáig a társulási kompetenciák züllése tapasztalható. Ami a helyükön felhalmozódik, az a magány és az agresszió: azok a jelenségek, amelyek a dolgok legmélyén a különböző identitáspolitikai sémákért felelősek. A „woke, gender- és transzmozgalmak”, amelyekre Körösényi utal, csak részint a “hiperliberalizmus” termékei (bár én rendszerint semmi liberálisat nem látok ezekben a mozgalmakban). Részint azonban azé az átfogó társulási katasztrófáé, amely Nyugaton végbemegy, és amivel a nyugati szociológia tanszékeknek (ilyen meg emilyen ostobaságok helyett) valóban foglalkozniuk kellene.
Ha az embernek nincsenek stabil barátságai, nincs egy őt körbevevő család, az egész életét a TikTokon tölti, ahol nem stabil szocializációs minták, hanem algoritmusok vezetik a „személyiségfejlődését”, a lelke nagyon gyorsan rácsavarodik valamilyen identitásra, amely őt állítólag kifejezi, és valamilyen önbecsülési forrást nyújt. Hiszen a legtöbbünk számára a digitalizáció csaknem egészében arról szól, hogy profilokat és avatorokat építünk magunknak, amelyeket a változó algoritmikus és környezeti visszajelzések függvényében folyamatosan újragyártunk. Hogy létezhetne így stabil személyiségfejlődés, és miért ne lennének névmások vagy mentális betegségek minden harmadik Instagram-fiók biójában? A biók mögött pedig: emberek, akik az identitásháború zajában nem kapják meg a valódi segítséget, ami a közösségekbe és a személyes kapcsolatokba való integráció volna. Ugyanez a társulási krízis – különösen a családok lebomlása és a koherens apaminták hiánya – hozza létre azt a fehér felsőbbrendűségben hívő, antiszemita mozgalmat, amelyet napjaink Amerikájában Nick Fuentes vezet, és amelyhez zömében fiatal férfiak csatlakoznak.
A megannyi válságjelenség – a legitimitáskrízistől a képviseleti szakadékon át a szélsőségek megerősödéséig, a liberális demokrácia eszmei-kulturális összeroppanásáig – valójában ugyanebben a mély, fortyogó krízisben ér össze. A neoliberális globalizáció szülte társadalmi egyenlőtlenségektől a tömegbevándorláson és az iszlamizáción át a digitalizációig apró szöszökké foszlik a társadalom szövete. Körösényi maga is csupán a neoliberális globalizáció és az ennek alapjain létrejövő politikai konszenzus „vakságát” részletezi. Holott nyugodtan részletezhetne olyan válságokat is, amelyek távolról sem csak manipulációs nyelvek, vagy a neoliberális gazdaságpolitika alatt felhalmozódó frusztráció torz kivetülései, mint ahogy azt a baloldalon sokan gondolják. Valódi, mindennapi válságélmények, amik a maguk jogán járulnak hozzá a liberális demokrácia „legitimitáskríziséhez”. A jobboldali és a baloldali globalizációkritika nem kizárja egymást, hanem erősíti. Közösen jelenítik meg azt az átfogó válságot, amelyet a politikai osztály nem hajlandó meglátni és – pusztán a saját túlélése szempontjából is – problémaként kezelni.
Nem véletlen, hogy a francia Nemzeti Tömörülés programjának van egy gazdasági baloldali, és egy kulturális jobboldali éle. Az akadémiai konvenciót is kitöltő progresszív bias káros öröksége az, hogy ezen két ág egyike az igazi probléma, míg a másik ág csak a neoliberális gazdaságpolitika regnuma alatt felhalmozódó düh megmanipulált kivetülése. Ha az ember nem érzi otthon magát a városában, és nem érzi biztonságban magát a fővárosa vagy a nagyvárosai utcáin, akkor a demokráciájában sem fogja. Az emberi agy a tizedmásodperc tört része alatt dönti el a vele szembejövőről, hogy a saját, vagy egy másik csoporthoz tartozik. Ez nem rasszizmus, hanem neurológiai tény, aminek persze vannak ugyanúgy tanult, mint genetikai összetevői. A lényeg azonban, hogy a liberális demokráciáknak – az emberi szabadság és az eredendő emberi jogok tisztelete mellett is – alkalmazkodniuk kell hozzá. Csakúgy, mint az átfogó társulási krízishez.
Ma viszont nagy részük nem alkalmazkodik, holott minden lehetőségük meglenne rá. Elő lehet venni egy Word dokumentumot, amiben az ember új gondolatokat tákol össze meglévők alapján. Elő lehet venni a liberalizmus saját, nagy szerzőit, akik maguk is sok mindenről máshogy gondolkodtak (és nem csak azért, mert rabszolgakereskedők vagy lappangó transzfóbok voltak). Leginkább pedig lehet számolni azzal a meghasonlással, ami számára az iszlamizáció jobboldali ügy, az egyenlőtlenségek baloldali ügyek, miközben ugyanannak a társulási krízisnek és ugyanannak a demokratikus hanyatlásnak az alkotóelemei.
Ezért is gondolom, hogy
a liberális demokrácia hanyatlása elsősorban kognitív, avagy agyműködési válság.
A liberális-demokratikus fősodor nem hajlandó dekódolni egyes válságokat, amelyek a saját túlélését veszélyeztetik. Egy hiperindividualista, bal agyféltekés távcsövön keresztül nézi a világot. Ebben pedig a közösségek, a személyes és bizalmi kapcsolatok, a vallások, kultúrák és civilizációk közti különbségek mit sem számítanak. Miközben az egész világ minden erővel azon van, hogy megmutassa nekünk: ezek a dolgok márpedig számítanak. Kifejezetten akkor van nagy súlyuk, amikor egy versengő demokráciát kívánunk működtetni.
Fókuszáljunk az iszlámra, hiszen emblematikusan fejezi ki a liberális fősodor krónikus vakságát. A Le Figaro számára készült Ifop közvélemény-kutatás szerint a 15 és 24 év közötti, franciaországi muszlim fiatalok 57 százaléka támogatná a sariát a köztársaság törvényei fölött. 42 százalékuk szimpatizál az iszlám fundamentalizmussal, azaz az iszlám vallási eredetehez való visszatérés szándékával. Ezek az arányszámok jóval magasabbak, mint a szüleik és a nagyszüleik esetében, akik Franciaországba hozták a maguk vallását, de nagyobb arányban egyeztették össze azt a demokratikus attitűdökkel. Az iszlám világban – köztük az európai iszlám világban – villámgyorsan játszódik le az „újraiszlamizáció”. Az embernek éppen csak a jobboldali szemét nem kell kinyitnia ahhoz, hogy ezt a demokráciára hosszútávon veszélyes folyamatként értékelje. Lehet persze úgy érvelni, hogy az Ifop-felmérésében mindössze néhány százezer emberről van szó, s hogy ez törpe kisebbség Franciaország egészéhez képest. Ez viszont éppen annak a kényszeresen rövidtávú gondolkodásnak a kifejeződése lenne, ami a liberalizmus mai válságának elemi része. Mindeközben az iszlamizációs válságot az akár antidemokratikus szélsőségek – amelyek például nem is látnak tartalmi különbséget iszlám és terrorizmus között – szabadon kisajátíthatják (miközben a Nemzeti Tömörülés szekuláris-köztársasági elköteleződése mentén értelmezi ezeket a problémákat).
A fősodor egy része még mindig nem tanul, ám van, ahol az alkalmazkodás már folyamatban van. Lehet, hogy lassan és ügyetlenebbül halad, mint kellene, illetve nem a régi fősodor vezeti mindenhol (pl. Olaszországban), mégis fontos, hogy az alkalmazkodás tényét hangsúlyozzuk: így optimistábbak lehetünk a liberális demokrácia túlélése kapcsán is. Giorgia Meloni Olaszországa, Friedrich Merz Németországa, a dán szociáldemokraták, legújabban pedig Keir Starmer Nagy-Britanniája világos konzekvenciákat vontak le az elmúlt évek során. Ebben segíti őket a szélsőjobb sikere is. Sokan persze úgy érvelnek, hogy a szélsőjobb témáinak meglovaglása csak tovább erősíti a szélsőjobbot. Ám semmi sem segítheti jobban a szélsőjobbot, vele pedig a liberális-demokratikus rend potenciális összeomlását, mint a problémák válasz nélkül hagyása. Meloni maga számos tekintetben a szükséges jobboldali fordulatot jelképezi a széles értelemben vett liberalizmus önértelmezésén belül: foglalkozik a családokkal, harcol az iszlamizációval, és közben nem rest Ukrajna egyik legelkötelezettebb európai támogatója maradni.
Körösényi egyirányúnak tűnő válságdiagnózisával ellentétben én izgalmasabb térképet látok. A liberális demokrácia, mint olyan, nem hanyatlik egységesen. A liberális demokrácia hangsúlyokat változtat: gyakran immár nem csupán a maga „értékeit”, hanem a saját túlélésének keretrendszerét tematizálja és érvényesíti. Ahol ez a fókuszváltozás nem megy végbe, ott válhat a liberális demokrácia végérvényesen meghaladottá. Fontos persze, hogy minél gyorsabban és minél többen kapcsolódjanak be a liberális demokrácia stratégiai önkonfrontációjába. Ennek azonban elvárható része nemcsak a demokrácia és az iszlamizáció közti konfliktus vállalása, hanem annak az átfogó társadalmi regenerációnak a megcélzása, amely az egyéb problémákra is – mind a mikroközösségek, mind a makroközösségek problémáira – választ adhat.
Nem is szabad saját javaslat nélkül maradnom, ha Körösényit részint ezért kritizálom. A liberális demokráciának szerintem úgy kell tekintenie önmagára, mint tanulási folyamatra. Nem kell – ha az iszlamizáció és a tömegbevándorlás példájánál maradunk – habozás nélkül deportálni mindenkit, aki nem tudja a nyelvet, nem talál munkát, nem veszi fel a szokásokat, a polgári-szekuláris etikát, stb. De
a demokráciának igenis nyitottnak kell lennie arra, hogy önmagát úgy fogja fel, mint etikai minimumot, amelyet érvényesíteni kell.
Így például a jóléti segélyek ne a (gazdaságilag oly’ szükséges) bevándorlást jutalmazzák, hanem az integrációt. Aki pedig mindannyiunk könnyebbségére meggyőzően biztosít minket arról, hogy nem hajlandó záros határidőn belül a köztársaság részévé válni, hát ne is legyen a köztársaság része, és távozzék az országból.
Ugyanez a tanító modell alkalmazható a felnövekvő generációkra, illetve az egész társadalomra. A közösségi média használata, amely a liberális demokráciák hanyatlásának talán legközvetlenebb konkrét oka, teljeskörű újragondolást és újraszabályozást igényel. Az oktatás célja ne a mi civilizációnk erkölcsi kisemmizése és a vég nélküli önvád legyen, hanem a kreativitás és a rendszerszintű problémamegoldás. Ezek a készségek azonban részben éppen a hagyományos műveltségre és az erényes életre (szorgalomra, alkotásra, szolidaritásra, értékteremtő munkára) épülnek: azokra az egységteremtő, integratív tudásformákra, amelyeket az akadémiai világot átható baloldali identitáspolitika, a neoliberális oktatáspolitikával karöltve, feláldozott.
A demokrácia akkor kerülhet újra felívelő pályára, ha nem számít majd sznobizmusnak annak kimondása, hogy
több érdem van Bach egyetlen hangjegyében, mint Taylor Swift egész életművében.
A liberális demokráciának nem vákuumként kell önmagára tekintenie, hanem civilizációs modellként, amely felemeli és összetartja a közösségeket. A szabadság nem a magányos avatar szabadsága. Helyette a bátor, kreatív és jövőbe tekintő állampolgár szabadsága, aki ugyanakkor erényes, pallérozza az elméjét, és tevékenyen alakítja az őt körülvevő közösségeket. A hangsúly a széttöredezett társadalom közösségi újraszervezésén volna, hiszen az alkotmányos demokrácia jövője is csak ezáltal válik elképzelhetővé.
Ezek a változások azért tűnnek távolinak, mert a liberális gondolkodás mindeddig nem vette a fáradságot, hogy individualista etikáját egy közösségi-civilizációs módszerrel egyensúlyozza ki. A liberalizmus oly’ szükséges újragondolása várat magára. Ez pedig annál is érdekesebb, mert a liberalizmus történetileg mindig is képes volt arra, hogy alkotmányos szabadság alapértéke mentén újraszervezze a politikai és társadalmi együttélés rendjét. Ezt pedig különösen válsághelyzetekben tette: ezek nem ellehetetlenítették, hanem kikényszerítették önmaga újragondolását.
A liberalizmus egyik atyja, Hobbes az angol polgári forradalom közepette alkotta meg társadalmi szerződés elméletét. Locke az angliai felekezeti konfliktusok miatt tette ugyanezt. A közvetlen demokrácia modern bajnoka, Rousseau a felvilágosodó Franciaország nihilizmusára reagált. Humboldt és Hegel a napóleoni háborúk krízisében teremtették meg azt a porosz liberalizmust, amelyre Németország gyors felívelése épült a század során. Tocqueville a forradalommal és az állami bürokráciával végletekig merevített, uniformalizált, óramű pontosságú francia társadalomnak írt az élénk társulások szükségességéről. Roosevelt a New Dealt és a liberalizmus prorgesszív fordulatát a világválság idején vitte keresztül. Az iraki invázióval leegyszerűsítően azonosított, baloldali eredetű neokonzervativizmus az amerikai hatvanas évek nihilizmusára reagált: a Szovjetunióval szembeni petyhüdtségre és Amerika erkölcsi-ideológiai fölényének széleskörű megkérdőjelezésére. Thatcher, Reagan és a neoliberálisok a stagflációs válságra válaszoltak. Egyszóval csupa olyan krízis adódott a történelemben, ami napjaink „polikrízisében” visszaköszön, és amivel kapcsolatban a liberalizmusnak már van felhalmozott tudáskészlete. A liberalizmus önmaga is plurális történet, amelyben az alkotmányos szabadság versengő – gyakran hibás – modelljei reagálnak az egymást követő krízishelyzetekre. A liberális demokrácia „működési logikája” pedig ennél fogva nem egy homogén rendszer, hanem a stratégiai és értékrendi adaptáció. Ez a logika tette sikeressé.
Napjaink „polikrízise” is ilyen.
Miért ne lehetne nekünk szép, elegáns, hithű, de reaktív és realista liberalizmusunk?
Liberalizmusunk, amely napjaink válságjelenségei alapján újraszervezi magát? Helyesen nem akkor cselekszünk, ha a liberális demokrácia elkerülhetetlen hanyatlásáról beszélünk. Hanem akkor, ha felismerjük a liberális ideológiában önmagában meghúzódó cselekvési teret, és a liberális demokráciát újraalkossuk az alkotmányos szabadság, mint szellemi magterület körül. Körösényi a neoliberális globalizáció értő kritikáját ajánlhatja fel az új liberalizmusnak. Nekem személyesen fontosabb a társulási katasztrófa „jobboldali fele”. Úgy látom, a kortárs liberalizmus még kevésbé reflektál rá, mint a neoliberalizmus következményeire. Ez a hangsúlykülönbség viszont távolról sem baj. A lényeg az alkotmányos szabadság nagyszerű tradíciójának újraalkotása a saját krízise mentén.
A liberális demokrácia mai válsága kognitív válság. Kognitív erőhatás kell a túléléséhez is.
Nyitókép: John Stuart Mill, a libarlizmus egyik első teoretikusának portréja. Festette: George Frederic Watts 1873-ban.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
