Világelső lehetne Magyarország a zenei AI-csatában, a kormány mégsem lép
Világelső lehetne Magyarország a zenei AI-platformok okozta új helyzet szabályozásában, az igazságügy azonban egy éve nem lép. Márpedig valamit tenni kell, ha nem akarunk a saját maga által generált zenéken tanuló és újabb zenéket generáló mesterséges intelligencia metakulturális poklába jutni. Vagy ez csak a szokásos pánik az új technológiától? Háttér.
„Armageddon”. Ez a felirat díszelgett Szűts László pólóján. A Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségének (MAHASZ) elnöke a pódiumon ült a novemberi Music Hungary konferencia egyik panelistájaként, a ruhadarabot pedig kifejezetten az alkalomra választotta. A téma ugyanis nem más volt, mint a mesterséges intelligencia (AI) és a zeneipar viszonya. Mindazok a kihívások, amelyek a hazai zenét érik a generatív AI fejlődésének „hála”.
A fejlődés márpedig a mindjárt mögöttünk hagyott évben tényleg elképesztő volt, még akkor is, ha azokat az idei szalagcímeket, amelyek szerint már AI-dalok vezetik az amerikai slágerlistákat, érdemes fenntartásokkal kezelni. A Breaking Rust nevezetű „banda” Walk My Walk című dala például valóban vezette a Billboard Country Digital Song Sales listáját nemrég, azonban ez egy nagyjából jelentéktelen melléklista, nem „a” nagy Billboard. Ettől függetlenül azért 2,8 millió hallgatója van a Breaking Rustnak havonta a Spotify-on, a dal meg másfél milliós megtekintést produkált YouTube-on – úgy, hogy nem ember írta a szövegét. Sem a zenéjét. Sőt, még csak nem is ember énekelte-játszotta fel. Mégis emberi popzenének tűnik – és már nem is csak a nagyon felületes hallgató számára. Ez pedig már 2025 újdonsága.
Az olyan programok, mint a legnagyobb AI-zenei platform Suno, valamint a mögötte loholó, feltörekvő Udio nagyon egyszerű leírás alapján is képesek megtévesztően emberi popzenének tűnő valamit generálni. Beírjuk mondjuk, hogy készítsen tempós latinpop-dalt, női vokál legyen a tetején és tíz másodpercen belül több verzióban is megkapjuk a négyperces számot. A szövegében pedig biztos, hogy lesz „corazón” (hiszen melyik latinpop-dalban nincs „corazón”?). Módosítgatni is lehet rajta ízlés szerint, főleg, ha fizetünk – a prémium előfizetés viszont csupán havi 15 euróért elérhető. Tehát tömegek számára is. Ennyiért már saját sávokat is feljátszhat, feldudorászhat, akinek valami zenei kreativitása azért akad és érez magában erre késztetést, de ha nincs semmi kreativitás, semmi gond: akkor is „dalszerzőnek” érezheti magát az ember egy szöveges parancs beírása és az enter leütése után. Holott a szerzői jog legfeljebb azokért a sorokért illethetné meg, amelyekkel parancsot adott a modellnek. Ennek ellenére akár még pénzt is lehet keresni dalok generálásával.
Idén nyáron például a Spotify-on milliós hallgatottságot produkált a The Velvet Sundown nevezetű banda, amely két albumot is megjelentetett, leírás is volt a történetükről – meg üvöltően AI-generált „fotók” a tagokról. Utóbbiból már sejthető volt, hogy a banda nem létezik, sosem létezett, az albumaik pedig a generatív AI termékei – csak a zenét hallgatva viszont, ha gyanús is volt a dolog, nem nagyon lehetett mit tenni. A Suno, amellyel a zenekar repertoárját valószínűleg néhány óra leforgása alatt kreálták, nem konkrét dallamokat vagy harmóniameneteket lop el már létező hangfelvételekből. A zene struktúráját ismeri fel, alkotóelemeire bontja, majd újból összelegózza azt. Ezért nem is akkora csoda, hogy a popzenében teljesen megtévesztő tud lenni. Ott ugyanis az emberi dalszerző is leginkább legózik: létező, jól ismert zenei építőkockákból rak ki valami eredetit – vagy épp elcsépeltet. Mégis merőben új a helyzet az AI megjelenésével: ha ugyanis egy emberi szerző emel át túl sokat valamely korábbi műből, lehet tudni, hogy melyikből, meg azt is, ki az, akit be kell perelni szerzői jogsértés miatt.
Az AI esetében viszont akkor is lopásról van szó, ha egyébként a generált dal nem egyezik meg semelyik ismert slágerrel. Legalábbis Berta Zsolt szerint, aki nemrégiben intézett kirohanást az AI-generált zenék ellen. Az író-dalszerző úgy érzi, ilyen zenét rendes ember egyszerűen nem hallgat, hiszen „az AI-val gyártott dalt valójában nem egy droid alkotta… Csak elvégzi a feladatot, ha valaki megnyom egy gombot. S hogyan? Hát úgy, hogy lop. Emberektől. Hozzáfér az ember által az elmúlt néhány ezer évben gyártott művekhez, zenékhez, dalokhoz, versekhez, és mindezek szakmai irodalmához, vagyis a módszertanhoz is.” Berta sarkos megfogalmazása szerint
azok, akik AI-val készítenek dalt, „tolvajok, bűnözők”, az ilyen műveket hallgatni, olvasni, vagyis fogyasztani és terjeszteni pedig orgazdai tevékenység,
amelyet a törvénynek büntetnie kell, nem jutalmaznia. Ez a megközelítés tehát nem vitatja, hogy lélek, érzés és tehetség lehet az AI-dalokban is. Sőt! Épp azt mondja, hogy feltétlenül van bennük: „azok érzései, lelke, tehetsége van benne, akiktől az AI lopta az érzéseket, gondolatokat, lelket”. E szigorú megítélés szerint még az sem oké, amikor egy költő sok munkával promptolja a Sunót, hogy a saját verseit zenésítse meg így. Vagy amikor a Müller Péter nevével fémjelzett, nemrégiben indult magyar zenei AI-platform, a mysongs.ai segítségével mások szövegére készíthetünk zenét néhány gombnyomással.
No de hogyan is lehetne megállapítani, valóban „lopott” az AI, honnan tudhatjuk, milyen zenéken tréningezték és milyen zenéken nem? Ez a kérdés már elvezet ahhoz a szakadékhoz, amely a nagy multi kiadóvállalatok (Universal, Warner, Sony), valamint az „átlagos” dalszerzők és előadók érdeke között feszül. Utóbbiak mindenesetre most kerültek egy hajóba először a szerzői jogvédelem százötven éve tartó története során – eddig ugyanis csak a szerző művét lehetett ellopni, ma viszont már az előadó hangját is el lehet. Gond nélkül generálhatunk olyan dalt, amelyet mi magunk írtunk, de mondjuk Elvis hangján szólal meg – és a jogi rendezetlenség miatt még akár pénzt is kereshetünk vele, például YouTube-on. Ha nagyon sokat keresünk, az Elvis-katalógus tulajdonosai (Universal és Sony) beperelhetnének, mi viszont érvelhetnénk azzal, hogy semmiféle hangsávjukat nem használtuk fel, egyetlen felvételükét sem. Ez ugyan igaz is lenne, ám aligha tudna Elvis-hangot generálni az AI, ha nem táplálták volna bele Elvis dalait. A Suno efféle, ismert énekesre hasonlító hanggenerálást egyébként nem végez, kisebb AI-oldalak viszont igen: a magyar jogkezelőnél is volt már példa rá, hogy egy hazai DJ le akarta jelenteni a dalát, amelyben „Jay-Z” rappelt, a dallamot meg „Justin Bieber” énekelte.
A lényeg viszont nem is az ellopott hang. Hanem az, hogy noha nem tudjuk, pontosan mivel etették meg az AI-t, egészen biztos, hogy
nem tudna rockabilly stílusban, vagy latin popban „alkotni”, ha nem etették volna sok ilyen, szerzői és előadói jogvédelem alatt álló dallal.
Erre hivatkozva a nagy kiadók még tavaly nyáron be is perelték a Sunót és az Udiót, aminek a vége a Warner esetében máris peren kívüli egyezség lett. Ennek értelmében a Suno jövőre már „licenszelt” AI-modelleket indít, s csak a kiadó által jóváhagyott zenéken tréningezi azokat. Amit persze senki nem tud ellenőrizni, de mindegy is, mert a lényeg, mint mindig: a pénz. Az, hogy a Suno fizet a licenszért. A nagy multi kiadók tehát nem gátat szabnak az AI-zenének, inkább beszednek egy rakás pénzt, másrészt alighanem ki is használják majd a lehetőséget: a hozzájuk tartozó katalógus előadóinak AI-változatát jó eséllyel ők maguk készítik majd el a nem túl távoli jövőben – ahogy a zenei youtuber Rick Beato ezt már évekkel ezelőtt megjósolta. És akkor nem csak a valódi Lady Gaga, hanem az AI Lady Gaga utáni jogdíjak is hozzájuk csurognak majd be.
De mi ezzel a gond? Végül is a művészek és szerzők kapnak így pénzt az AI-cégektől. Nos, igen, de csak a piacot amúgy is uraló nagy kiadók művészei. Akik nem hozzájuk tartoznak, azoknak bár vélhetőleg ugyanúgy ellopták a szellemi termékét a betanításhoz (jó eséllyel válogatás nélkül ráengedték a modelleket a Spotify-ra és a YouTube-ra), egy garast sem látnak, amikor személyre szabott megállapodásokat köt a nagy AI-cégekkel a néhány nagy kiadó.
Ez a szempont különösen fájóan érintheti a magyar zenepiacot, amelynek a nagy kiadók mindegyike hátat fordított mára – utolsóként a Universal tett így két évvel ezelőtt, azóta ők is csak a külföldi produkcióikat terjesztik nálunk. Amelyek tehát az AI-boomból is forráshoz jutnak, ellentétben a magyar szerzőkkel és előadókkal – a hazai kis hangfelvétel-kiadók nem fognak tudni egyedi dealeket kötni a hatalmas AI-platformokkal. Igaz, egyelőre nem is érinti őket különösebben az AI-boom. Molnár Gábor, a Gold Record vezetője, tulajdonosa legalábbis egyelőre nem tapasztal belőle sokat – amint érdeklődésünkre elmondja, a streamelés erősödése ellenére
az előadók bevételeinek jelentős része továbbra is az élő koncertekből keletkezik, pénzt abból lehet keresni, ott pedig az AI tehetetlen.
Szerinte szükség van és lesz is az élő előadóra, akihez kapcsolódni tud a közönség.
Ettől még kétségtelen, hogy a kicsik versenyhátrányban vannak – többek között e helyzet orvoslására is dolgozta ki a szerzőket képviselő Artisjus és az Előadóművészi Jogvédő Iroda (EJI) azt a javaslatot tavaly ilyenkor, amellyel tavasszal megkeresték az Igazságügyi Minisztériumot. A lényeg, hogy ne az „input” oldalt vizsgálgassák, tehát elsősorban ne azt próbálják feltárni, pontosan mivel is etették meg a tanulni vágyó AI-t, és az után kérjenek jogdíjat. Ehelyett az outputtal foglalkozzanak és mondják ki: ha valaki AI-generálta zenét használ kereskedelmi céllal, az ugyanúgy díjköteles, mint ha bármelyik neves szerző, előadó alkotását tenné be. Mindez azért különösen fontos, mert ezek a teljesen AI-generált zenék első körben valóban nem a nagy sztárokat veszélyeztetik, még csak nem is az élőben játszó hazai popcsillagokat. Sokkal inkább azokat a háttérzenéket, amelyek tévékben szólnak interjúk alatt, vagy szignálként, esetleg a rádióból a fodrászüzletben vagy a tévéből a kocsmában. A hotel liftjében meg szinte mindig.
Ezek után a zenelejátszások után a kereskedelmi egységeknek egytől-egyig jogdíjat kell fizetniük átalány formájában, csakhogy
az AI-zene nem áll sem szerzői, sem előadói jogvédelem alatt – hiszen nincs neki hús-vér szerzője, sem előadója.
Ha viszont mindenki elkezdene AI-zenét használni, vagy egyszerűen csak közölné, hogy nála kizárólag az szól, rövidesen összeomlana a hazai jogdíjrendszer – aligha oldható meg, hogy az Artisjus tízezerszám vegyen fel ellenőröket, akik végigshazamozzák az összes fodrászüzletet meg kocsmát. Ha viszont senki nem fizetne, a jogkezelő sem tudna működni – és a magyar művészek sem jutnának megérdemelt jogdíjukhoz (amely tavaly 13,5 milliárd volt, míg az előadók esetében több mint 2 milliárdot szedett be és osztott fel az EJI).
Hogy tehát ez ne következzen be, el kellene kerülni, hogy csupán azért, mert gyakorlatilag ingyen van, AI-zenét válasszanak a kereskedelmi egységek, cégek és tévétársaságok. Noha komoly cégek szignáljainál, főcímzenéinél, ahol a minőségre és egyediségre törekszenek, még ma is valódi zeneszerzőt választanak, a csupán háttérben szóló, hangulatfestő zenék esetében tényleg tarolhat az AI. Hacsak egy díj bevezetésével nem sikerül elérni, hogy mégse legyen olcsóbb, mint az emberi kreativitás gyümölcseként születő zene. A helyi, kis zeneiparok, a magyar szerzők és előadók érdekében inkább ez állna – nagy AI-cégekkel való pereskedés számukra nem opció.
hirdetés
Van azért sikeresnek látszó európai példa utóbbira is: Münchenben a német zeneműkiadók és szerzők jogait képviselő GEMA novemberben éppen pert nyert a ChatGPT mögött álló OpenAI ellen – igaz, még csak első fokon. A német közös jogkezelő bizonyítani tudta ugyanis, hogy a ChatGPT betanításához szerzői jog által védett dalszövegeket is használtak, s azokat a rendszer tárolta, majd kérésre reprodukálta – ami pedig jogosulatlan többszörözésének és nyilvános közlésnek minősül. Ez az első ilyen európai per egy AI-cég ellen, csakhogy a GEMA célja is a licenszdíj kikényszerítése – tehát a bemeneti oldalon történő szabályozás. A döntéshozók EU-szinten is emellett vannak inkább, ami már csak azért is gond, mert könnyedén megkerülhető: ha mondjuk azt mondja egy AI-cég, hogy ő márpedig szabad felhasználású országban, mondjuk Japánban tanította be a modelljét, nehéz mit kezdeni vele. A kimeneti oldallal, a kereskedelmi felhasználókra kiszabandó díj lehetőségével mégsem nagyon törődnek Brüsszelben.
Ez viszont érdekes lehetőséget teremt Magyarország számára – tekintve, hogy az EU-jog nem határoz meg semmit az efféle díjak kapcsán. „A díjigény bevezetése nem érinti az uniós szerzői jogi szabályozási kört, lehetőségünk van tehát önállóan lépni. Világelső lehetne Magyarország” – mondja Szinger András Artisjus-főigazgató. Hozzáteszi: a gyakorlatuktól sem idegen, hogy beszednek díjat szerzői joggal nem terhelt termék kapcsán is. Ilyen az üreshordozó-díj – amögött az a logika, hogy bár üresen vesszük meg, nyilván tartalom kerül majd rá, jó eséllyel szerzői jogvédett tartalom. Ezért egy 1 gigás pendrive után nagyjából 100 forint jogdíjátalányt kell fizetni az Artisjusnak. (Az így beszedett pénz negyedét vette el a Fidesz-kormány 2013-ban és irányítja azóta is a Nemzeti Kulturális Alapba.) Hasonló logikával tehát az AI-zene után is lehetne szedni pénzt – majd felosztani azt.
„Évtizedes gyakorlatunk van ebben, nem okozna gondot felosztani úgy, hogy a külföldi partnerszervezeteknek és a hazai szakmának is megfeleljen. A streamingre is rá lehetne osztani” – fogalmaz Szinger, aki megemlíti azért, hogy az elharapózó AI-láz a zenében is saját farkába harapó kígyóvá válhat. Minthogy nagyon egyszerű dalt generálni és több tízezer kerül fel az online platformokra,
a modellek azt is megeszik, amit már ők köptek ki – így valami egészen szürreális meta-metakultúra alakul ki, amely csak a legalján tartalmaz nyomokban némi emberit.
Békés Gergely, az EJI jogásza szerint is a kimeneteli oldal szabályozása lenne az út, amely Magyarországot úttörővé is tehetné az AI-csatában. Szerinte sem lehet félvállról venni a veszélyt: ha a fillérekért generálható AI-zene netán meghódítja a streaming platformokat, nem nagyon lesznek élő előadóknak slágerei. Vagy csak a néhány kiválasztottnak lesznek, akik aztán letarolhatják a koncertpiacot is. Merthogy míg régen a koncert volt a lemez marketingeszköze, ma már fordítva áll a dolog. A dal a koncerté.
Hogy fél év sem volt elég az Igazságügyi Minisztériumnak a javaslat bemutatása óta, s egyelőre nem lépett az ügyben, nem sok jót sejtet. Ahogy az sem, hogy a hivatalos, állami AI-stratégiában a szerzői jog fogalma fel sem vetődik. Idén májusban pedig azt ünnepelte a kormány, hogy a Gazdasági Versenyhivatal hatására állítólag „tízmilliárd szavas” magyar nyelvű tréningezést kap a Microsoft nagy nyelvi modellje – más szempontból viszont ingyen odaadtuk neki a teljes szöveges kultúránkat, irodalmunkat, anélkül, hogy az ellenértékét elkértük volna.
Az EJI mindenesetre félévente áttekinti a szabályozását, tavaly óta nyilatkoztatja is az előadókat, hogy használnak-e AI-technikát, és drága monitorprogramokkal is szűri az AI-tartalmakat. Nem mintha tilos lenne ezeket használni: ha például valaki csupán hangszínek és hangszerek megszólaltatására használja, de a zenét és a szöveget is maga szerzi az utolsó betűig és hangszerszólamig, akkor nem más az AI, mint stúdiózást megkönnyítő eszköz. Ez lehet praktikus valóban alkotó zeneszerzők számára – de nekik meg nem túl nagy segítség.
„Hasonló a ChatGPT-hez. Azon kapja magát az ember, hogy nem hisz neki és megnézi Google-ön is, hogy tényleg úgy van-e. Azaz nem rövidebb lett a keresés, hanem hosszabb” – mondja érdeklődésünkre Tövisházi Ambrus zeneszerző (Erik Sumo Band, Péterfy Bori Love Band…). A Suno-val kreált zenék szerinte nagyon gyorsan és rosszul öregszenek. Hogy az igényesség, kézművesség bizonyos réteg számára megmarad majd a zenében is, az persze nagyon valószínű. Az AI viszont, ha szabályozatlanul marad, a zenében is sokkal nagyobb veszély, mint amekkora esély.
Nyitókép: Samuel Boivin / NurPhoto via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
