Konzervatív kozmopolitizmus: egy nemzet űrhajóra száll
A nemzeti érdekre hivatkozó „szuverenistákkal” szemben szerveződő gondolatok ideológiai hátrányban vannak. Mik ők, ha a másik oldal a „szuverenista” illetve populista? Kollai István a „konzervatív kozmopolitizmus” fogalmát javasolná erre. De mit ígérhet a konzervatív kozmopolitizmus a bezárkózó szuverenitás helyett? Például az űrhajózás élményét mindenkinek – írja a Közép-Európa-szakértő, aki 2010 és 2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója is volt. A szerzőt cikke megírásához az Új Narratíva Műhely beszélgetésein elhangzottak is inspiráltak. (Az Új Narratíva Műhely a Lányi András által kezdeményezett Felforgatókönyv keretei között szervez vitákat egy új nemzet- és történelemképről). Esszé.
Mára a magukat nemzetinek mondó, valójában inkább törzsi, neotradicionalista, vezérközpontú (populista?) politikai formációk egy relatíve letisztult világmagyarázatot kínálnak: a globális hatalmi erőkkel szemben szuverenista, önvédelmi, érdekalapú (valójában rövidtávú) politikát ígérnek. E cikk amellett érvel, hogy ezzel a folyamatosan kulturális ellenforradalmat hirdető etnikai populizmussal szembenálló gondolatok is koherens ideológiává szervezhetők és szervezendők; és hogy ezt az ellenforradalommal szembeni ellen-gondolatot talán lehetne „konzervatív kozmopolitizmusnak” nevezni.
Konzervatív kozmopolitizmus: gondolkodj lokálisan, cselekedj globálisan!
Mindenekelőtt, mielőtt az elnevezés helyessége és pontossága körül egy terminológiai bomba robbanna: azt a gondolatot, amit e cikk kifejteni igyekszik, nyilván máshogy is lehetne nevezni. A meglévő szótárunkból – véleményem szerint – viszont a legalkalmasabb a „konzervatív kozmopolitizmus” kifejezés.
E fő gondolat a következő lenne: ma már
nem állítható egymással szembe a lassú, fájdalommentes társadalmi változások ideája vagy a különféle tájjellegű kulturális értékek konzerválása a világpolgárokban gondolkodó kozmopolitizmussal.
Sőt, globális együttműködések nélkül nincs egyensúly: elsősorban nincsen enélkül ökológiai stabilitás, de lehetetlen a gazdaságnak (a piaci erőknek, vállalatoknak) a szabályozása és társadalmi kontroll alá vonása. És mivel a kultúra fogyasztása is világszinten egységes minták szerint alakul, ezért a mentális és kulturális életen belüli egyensúlytalanságok gyengítésére is jobb esély van, ha nem helyben próbálkozunk.
A Dalai Lámának tulajdonítják a mondást, még 1991-ből, hogy gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan. Ez ma, amikor a fő problémává a túlfogyasztás (vagy össze-vissza fogyasztás), a Föld túlhasználata (vagy rosszul való felhasználása), a hiperglobalizáció vált, akkor az intést inkább megfordítani érdemes:
gondolkodj lokálisan, cselekedj globálisan.
Semmit nem ér egyedül, magányosan visszafogni magamat; szabályok kellenek – és szerencsére születnek is – az óceánok védelmére, közös programok az alacsony kibocsátású vasút fejlesztésére a repülővel szemben, a globális minimumadó bevezetésére; ahogy próbálkozások vannak a techcégek szabályozására, ökológiai és egészségügyi szabályozásokra. Ez a tudományos-bürokrata ihletettségű kozmopolitizmus nem cég-érdeket szolgál, hanem inkább ellenkezőleg, a piaci szereplők „kreatív rombolásra” termett energiáját próbálja kontrollálni.
Konzervatív kapitalizmus: a szakmák közötti horizontális bizalom helyreállítása
Ha ez a fajta konzervatív kozmopolitizmus létezik, és eredményeket is tud felmutatni, akkor miért tudja az etnikai alapú populizmus, a trumpizmus–orbánizmus olyan könnyen szégyenpadra ültetni a képviselőit, a külső erőkkel „együttműködőket”?
Ennek egyik oka feltehetően az, hogy e szabályozó próbálkozások formálisan, külsőségeiben túlságosan hasonlóak a korábban, például a világkereskedelmi egyezmények tárgyalásakor a kapitalizmus „tobzódásának” utat nyitó egyeztetéseknek: ugyanúgy öltönyös emberek ülnek körbe nagy asztalokat, mint amikor vállalatvezetők nyitottak utat a szabadversenyes kapitalizmusnak, céguralomnak. A legjobb példa erre talán a globális minimumadó, ami egy történelmi lépés a szabályozott verseny felé.
De e formális hátrány mögött rejlik egy sokkal mélyebb ok: ez pedig a mély bizalmatlanság a bürokratikus koordináció szándékát egymással párhuzamosan képviselő különböző szakmák között. Igazából ez a
szakmák közötti bizalmatlanság ássa alá a piacok túlerejével valóban szembeszállni akaró próbálkozásokat,
és teremt szabad mozgásteret a populista, neo-tradicionalista vagy akár újbaloldali ellenforradalmi hevületnek: „a világ túl bonyolult, az aszalt körbeülő öltönyösök becsapnak, higgy inkább nekem”. Ez az üzenet addig fog működni, amíg az öltönyös szakmák nem tudják helyreállítani az irántuk való bizalmat, és ez a technológiai fejlődés, speciális tudások elágazása miatt egyre nehezebb. Ez tehát a fő kihívás: elmagyarázni egymásnak a tudást.
hirdetés
Ez a bizalmi válság nem a társadalom valamilyen alsóbb rétegeinek bizalmatlansága a „fejlebb levőkhöz” képest, hanem inkább horizontális jellegű: a szakmák képviselői nem látják át egymás tudását, a technológia túlfejlett ahhoz, hogy a mérnök, az orvos, a közgazdász saját érzékei alapján bízzon egymásban.
Száz éve egy biológus is megállapíthatta, hogy Edison találmánya működik – a villanykörte ég –, és a fizikus is megállapíthatta, hogy a növénynemesítés működik, amíg ez szemünk előtt zajlott, mert oltványokkal történt. Edison mai követőinek találmányait – a legújabb IT-kütyüket – már nem lehet ránézésre „tesztelni”, működésük és tudásuk a legszakavatottabbakat leszámítva a többiek számára rejtély. Lehet mondani hogy technikájuk biztonságos, de valamiért Mark Zuckerberg is leragasztotta saját notebookjának kameráját, hogy ne leshessen rá vissza onnan senki. És valahogy összehozták a nagy autóipari cégek is az emissziós adataik meghamisítását, tehát igenis létezhet szakmán belüli összejátszás. A génmanipuláció biztonságos? Ki tudja.
Fortélyos bizalmatlanság igazgat,
az okosok nem bíznak egymásban.
Talán az olvasónak is ismerősek a modern világ képviselőinek olyan archetípusai, mint a tarsolylemezes atomfizikus, mint a földrészek különböző egyetemeit bejárt, de a gazdasági életet háttérhatalmak játszmájának tartó orvos-kutató, a közgazdász, aki a legújabb banki termékportfóliókat fejleszti, kriptovaluták mellett érvel, de oltásellenes, és állítja hogy a korai középkor csupán krónikások kitalációja.
A modern társadalmakat működtető szakmáknak, szakmai tudásoknak és az ezeket összekötni hivatott horizontális bizalomnak az összességét nevezhetjük az amerikai Kenneth Galbraith nyomán technostruktúrának, ami eszerint a társadalmi stabilitás letéteményese. És ezt a technostruktúrát rongálta meg és zilálta szét a technikai fejlődés, annyira hogy inkább zárt, belső tudáskörök alakultak ki, amelyek e zártságtól, a túlságosan saját és nem közösségesített tudástól akár frusztráltak is lehetnek; vagy ezzel vissza is élhetnek. Igazolva az egyes szakmák iránti bizalmatlanságot.
A horizontális bizalom tehát rendkívül gyenge, és ez gyengíti a piacokat kontrollálni akaró, de a társadalmi forradalmárkodással egészségesen bizalmatlan bürokrácia felemelkedését.
A nemzet űrhajóra száll
A világpiacot – mondhatjuk úgy: a világot – szabályozó mechanizmusok erősödésének záloga tehát a szakmák közötti horizontális bizalom erősítése, és ez most gyengén áll. A helyzetet úgy is lehetne jellemezni, hogy ha rendelkezésre állna a Marsra jutásra megfelelő űrtechnika, akkor a Mars kolonizálásának ma mégis lenne egy komoly akadálya: mégpedig az, hogy találjunk sokszázezer szakembert – sokezer orvost, biológust, fizikust, kémikust, IT-szakembert, pszichológust, pénzügyi szakembert, mérnököt –, aki bízik egymás tudásában, bízik egymásban.
A rossz hír ebben az, hogy ez az űrhajó már létezik, már azon ülünk. Egy újra-újra felbukkanó hasonlattal élve, a Föld megszűnt bolygó módjára bolyongani, inkább egy űrhajó, ami nem csak be van lakva, hanem erőforrásai fel vannak mérve, az erőforrásoknak limitációi vannak, az űrhajó nyolcmilliárd utasának pedig a kezében van olyan technológia, amivel maradandó károkat tud okozni az űrhajóban. Kevésbé tudja viszont, hogyan lehetne stabilizálni annak funkcióit. A technológia az ökológiai, mentális stb. egyensúly lerombolásához adott, annak fenntartásához kevésbé.
A kozmopolitizmus konzervativizmusa: nemzet-, rend- és bürokráciapártiság
Elsőre úgy tűnhet, hogy ebben a kissé kozmikus vízióban a nemzeteknek sok szerep már nem jutna, és csupán történelmi maradványok a globális kiterjedésű problémahalmazokban. Ez nem így van: a nemzeti nyilvánosságok, azaz a nyilvános beszédnek az anyanyelvek mentén kialakult terei a legfontosabb szintjét adhatják a szakmák közötti tudásáramlásnak. A sajátos nemzeti terek (földrajzi és mentális értelemben) pedig a problémák közös megtapasztalásának a legfontosabb szintjét adják. Leginkább a nemzeti szinteken alakultak ki azok az intézmények – médiák, akadémiák, de mindenekelőtt kormányok és minisztériumok –, amelyekben a szakmai tapasztalások közötti tudásszintézisek végbemehetnek.
Lényegében a majdnem 200 állam 200 kormánya, kormányzata, minisztériumi struktúrája az, ahol a helyi nyilvánosságok előtt úgy-ahogy transzparensen összetalálkoznak a szakmai tudások, ahol
valamifajta szintézisre, egységre kell (vagy kellene) jutniuk, tudásukat alkalmazni kell és azért felelősséget kell (vagy kellene) vállalni.
A kormányzatok így a „fékek és egyensúlyok” mechanizmusát tudja működtetni a szakmák között. A helyi anyanyelvi nyilvánosságok pedig mindezt (jó esetben) kommentálják, megvitatják, vagy legalábbis a lehetőségük erre megvan.
Ez nyilván idealisztikus leírása a nemzeti nyilvánosságok működésének, de valami ilyesmire lennének alkalmasak az anyanyelv terei. A nemzet mint hasznos és szükséges homogén kommunikációs tér egyébként régi gondolat: eszerint a 19. században a kapitalizmusnak szüksége volt egységes, homogén kulturájú munkaerőre és fogyasztóra. Ma a 21. században a kapitalizmusok jól elműködnek angolul is, de hogy a szakmákból valamifajta társadalom, „technostruktúra” álljon össze, az leginkább anyanyelven képzelhető el.
A nemzetek: az űrhajó kabinjai
Az e cikkben leírt (szerintem létező, csak magát megnevezni nehezen tudó) kozmopolitizmus tehát nem csak azért konzervatív, mert a nemzeti kereteket hasznosnak tartja, hanem mert rendpárti, bürokrácia-párti, és a GDP-növekedés helyett valamifajta „lassulást” próbál intézményesíteni.
Visszatérve az űrhajós hasonlathoz: a Föld-űrhajón az államalkotó nemzetek a kabinok, amelyek a kabinlakók közös kulturális kódjai (közös nyelve, tapasztalásai, emlékei) miatt a szakmák közötti nyilvánosságnak a terét alkotják, így a közbizalom legfőbb forrásaiként kéne hogy szolgáljanak.
A nemzeti nyilvánosság ez alapján elsőre technokrata ízű leírása valójában sok érzelmet hordozhat:
a nemzeti nyilvánosság nemcsak tudás-, hanem érzelemközösség, ahol ha nincs is konszenzus, a közösség hasonló érzelmeket él meg.
Úgy is mondhatjuk, hogy az űrhajó rázkódása, zötykölődése minden kabinban ugyanúgy borogatja az asztalokat, károkat okoz, amik az egyes nemzeti „kabinközösségek” saját belső együttélési képességeit teszi próbára és saját belső nyilvánosságaikat ösztökéli arra, hogy erősítse a szakmai tudások közötti párbeszédet, a tudásközösség kialakulását: hogyan lehetne az űrhajót stabilizálni?
A metaforikus példát konkrétummá formálva: a klímaváltozás Ausztráliától Kenyán át Magyarországig problémákat okoz, ráadásul hasonló vagy legalábbis összevethető problémákat; e problémák létezését leginkább a már létező közös kulturális kódok belső színterén – a nemzeti szinten – lehet tudatosítani, és kialakítani a szakmai felkészültséget azok megoldására. Aminek az a paradoxona, hogy e kihívások sorát nem a kabinokon belül lehet megoldani, csak közösen.
A gyengeségét tudatosító nemzet az erős nemzet
Az űrhajón ülő nemzetek metaforája még hosszan folytatható volna, és még számos érdekes kérdést lehetne ebből felfejteni. Talán nem annyira tetszetős ez a fentebb felfestett kissé rideg tájkép, de – véleményem szerint – mégis jól tudatosítja a sztyeppéről az űrhajóra jutó nemzetek képét. És az ott lévő kabinok közötti szervezett kapcsolattartásból, az űrhajón zajló „folyosói életből” közös megoldások is fakadhatnak, illetve az is tudatosulhat, hogy a kabinok belső élete végső soron mennyire hasonló, csak azok más kulturális formanyelvben öltenek testet, az új tapasztalások és impulzusok más kulturális kódokra épülnek rá.
Minden állam-nemzet másképp egyforma. Vagy úgyis mondhatjuk: a nemzetek ereje abban rejlik, ha szükségességük mellett tudatosítani tudják belső gyengeségüket.
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
