„Az egyik utolsó igaz keresztény” – holnap temetik a Négyek legpolgáribb tagját
Holnap, szombaton temetik az október 20-án, 71 éves korában meghalt zeneszerzőt, érdemes művészt, Csemiczky Miklóst. A Négyek legkonzervatívabb tagjára Gyöngyösi Levente zeneszerző emlékezik – írásában felfejtve a művészcsoport és Csemiczky jelentőségét is. Azért nálunk, mert mint azt az elhunyt fiától megtudta: Csemiczky Miklós hűséges olvasója volt lapunknak, figyelemmel kísérte a Válasz Online munkáját. A magyar zenekultúra jelentős alkotójától búcsúzik tehát, mi pedig kedves olvasónktól is. Nekrológ.
Van a zeneszerzőknek, tágabb értelemben a művészeknek egy jellegzetes típusa, akik fáklyaként világítanak. Akik mind életükkel, mind művészetükkel akarva-akaratlanul feltűnést keltenek. Akiknek a zenéjétől, csakúgy, mint emberi habitusától, nem áll távol a meghökkentés, sőt, olykor a polgárpukkasztás; életük szinte a nyilvánosság előtt zajlik, a határozott közéleti aktivitás és véleménynyilvánítás is része annak, minden gesztusuk egy-egy üzenet. Beethoven. Wagner. Sztravinszkij. A költők közül Petőfi, Ady.
Csemiczky Miklós nem ilyen ember volt.
Ő a zeneszerzők ama másik csoportjához tartozott, akik háttérbe húzódva élnek. Nem „korszerűek”, műveiket nem hatja át a Zeitgeist, nem állnak modern, divatos irányzatok élére. Nem érzik fontosnak megnyilvánulni szakmai vagy közéleti kérdésekben, még kevésbé bármit is üzenni. Egyáltalán: ritkán ütik át a nagyközönség figyelmének ingerküszöbét.
Rosszindulatúbbak hajlamosak lehetnek azt gondolni, hogy a tehetségük kevés ehhez, de nem erről van szó: csendes, komoly, visszahúzódó személyiségük nemigen teszi őket erre alkalmassá. Azonban a közelükben lenni nagyon jó, mert egész lényüket (zenéjüket is!) áthatja az elmélyült, csendes belső tűz. Mélység. Derű. Finom humor. Schubertet, Brahmsot képzelem ilyennek.
A Négyek
Csemiczky Miklós 1954-ben született Budapesten. Későn, 14 éves kora körül kezd zenével foglalkozni, ezután viszont gyorsan a zeneszerzés felé veszi útját. A Piarista Gimnázium mellett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Kocsár Miklóstól, majd később a Zeneakadémián Sugár Rezsőtől és Petrovics Emiltől tanul. 1980 körül, zeneszerzői eszmélésének idején Csemiczky még a magyar kortárs zenében körülbelül két évtizede egyeduralkodó atonális-avantgarde stílusban komponál, zeneszerző-idolja a már említett Igor Sztravinszkij. Azonban egy kívülről érkező fontos esemény – párhuzamosan a belső elégedetlenséggel – jelentősen megváltoztatja és új irányba tereli művészi gondolkodását és világlátását: megismerkedik, majd barátságot köt Orbán Györggyel, Vajda Jánossal és Selmeczi Györggyel. Nem sokkal később már a Négyek nevű művészi csoportosulásként emlegeti őket a magyar zenei közvélemény.
Négy, gyökeresen különböző lelkialkatú, hátterű zeneszerző (Selmeczi és Orbán erdélyi, Vajda és Csemiczky anyaországi származásúak), akik nemcsak örök barátságot kötnek, de művészi törekvéseik is azonos irányba mutatnak.
Olyannyira, hogy igazi alkotóközösséggé válnak, sőt, később még össze is költöznek egy közösen vásárolt kisoroszi parasztházba – micsoda meseszerű történet! A kezdeti évek nagy közös zenei élményei után (Vajda János itt például egy Tesla márkájú lemezjátszón, Orbánék lakásán közösen hallgatott és éjszakába nyúlóan elemzett Mahler-szimfóniákat, Orbán György pedig egy, a debreceni Bartók Béla Kórusversenyen együtt hallott és számukra őrületes hatású észt kórusművet, Veljo Tormis A vas elátkozását említi) egyértelművé válik számukra, hogy az atonális gondolkodás többé nem képes őket inspirálni, és mind a négyen más-más módon és mértékben ugyan, de visszatérnek a tonalitáshoz.
Itt érdemes tennünk egy rövid zenetörténeti kitérőt. Mit jelent az, hogy visszatérni a tonalitáshoz? Az európai zene a reneszánsztól kezdve az úgynevezett tonális (dúr és moll hangnemekre épülő) rendszert használta. A XX. század elején azonban, összetett művészi és társadalmi okok következményeként, a zeneszerzők egy csoportja (Arnold Schönberg és tanítványai, Alban Berg és Anton Webern) tehernek érezte a hangnemek rendszerének megszokott kereteit. Hosszas kísérletezés után egészen újfajta rendszert hoztak létre dodekafónia (=tizenkétfokúság) néven, amelyben már nincsenek tonális (hangnemi) keretek, azaz atonalitás uralkodik.
Ez az új rendszer, különböző leágazásokkal, meghatározta a XX. század új zenéjének gondolkodásmódját: a zeneszerzők jelentős része elavultnak és túlhaladottnak vélte a tonalitást, tehát helyette a korszerűbbnek gondolt atonális logika szerint komponáltak. De, mint oly’ sokszor a művészet történetében, hatásra ellenhatás következik: az 1980-as évekre Csemiczkyék (és sok más zeneszerző világszerte) már az atonalitást és az avantgárd világát érzik szürkének és mesterkéltnek, és vágyódnak vissza a hangnemek számukra sokkal színesebb és kifejezéstelibb világába. Komoly identitásválságba is kerülnek: úgy tűnik számukra, hogy a közönségüket is elvesztették. A hangversenyre járók döntő többsége nem képzett muzsikus, nekik sokkal nehezebb kapaszkodót találniuk a kortárs komolyzene atonális hangzásvilágához, tehát egyszerűen elpártolnak tőle – az meg már csak hab a tortán, hogy viszont az 1950-es évektől kezdve uralkodóvá váló, „rivális” kortárs irányzatok, a rock és a pop bezzeg vígan használják a tonalitást, miáltal a zenéhez nem értők számára is elérhetőbbek, átélhetőbbek és megközelíthetőbbek tudnak maradni.
E sorok írója atyai jóbarátjaként, egykori tanáraként és szakmai mentoraként tisztelve Csemiczky Miklóst, illetve a Négyeket, nyilván nem tud teljes és elfogulatlan képet adni róluk és törekvéseikről, művészi és emberi kvalitásaikról. Az azonban teljesen világosan látszik, mekkora kincs lehetett a fiatal Csemiczky életében, hogy a barátságon túl valódi szellemi társakra, mondhatni: védett közegre talált, akiknek megmutathatta-eljátszhatta készülőben lévő új műveit, inspirálódhatott az ő műveikből, illetve együtt, egyfajta véd- és dacszövetséget alkotva vihették véghez az említett, az 1980-as évek légkörében, kortársaik körében nem kis megdöbbenést, sok esetben értetlenséget kiváltó stílusváltást.
Felgyorsult világunkban egy elmélyült, lényeglátó elme
De hova helyezhetnénk el Csemiczkyt zeneszerzőként a Négyek csoportján belül?
Külön-külön rájuk tekintve, talán a máig karmesterként is aktív, az egykori miskolci Új Zenei Műhely vezetőjeként 300-nál is több új művet bemutató Selmeczi stílusa tart még viszonylag közeli kapcsolatot egykori avantgárd gyökereivel, különösen, ha kamarazenéjét vesszük górcső alá. Orbán stílusának talán legfeltűnőbb vonása erős vonzalma a régebbi korok ellenpont-technikájához, amely technika nagymértékben segítette őt karakterisztikus, „Orbános” témáinak-anyagainak kidolgozásában. Vajdáról azonnal jellegzetesen frivol, konkrét zenei idézeteket is sűrűn használó, amolyan Esterházysan posztmodern, „rejtőzködő” stílusa juthat eszünkbe, amely képességének, a mások bőrébe bújásnak remek hasznát vette számos operájának komponálása során.
E közegben Csemiczky tűnik a legkonzervatívabb művésznek. A tonalitást, amely Vajda és Orbán kezében is gyakran fricska, teljességgel magától értetődően helyezi vissza jogaiba.
Ebben is ugyanolyan egyszerűség és póztalanság jellemzi, mint az élet más területein: csupán „szépet” szeretne írni, és ezáltal közel kerülni a hallgatójához. Veszprémi Te Deum c. műve Orbán György szerint, „bár le sem tagadhatná a Sztravinszkij-rokonságot, a legjobb magyar oratórium Kodály Psalmus Hungaricusa óta: egyszerűen és közvetlenül hat”.
Kóruskomponistaként viccesen „neo-palesztriniánusnak” tartja magát (G. P. da Palestrina, a reneszánsz kor egyik emblematikus figurája [1525–1594], kiegyenlített és emelkedett stílusával már a saját korában is konzervatívnak számított). A Palestrina-hangzásideál kiválóan megfigyelhető Miséjének Agnus Dei tételében:
Jelentősek dalai és kamarazenéje, de nagy sikert aratott a Varró Dániel szövegkönyvére írott A brémai muzsikusok című gyermekoperájával is:
Bár remek humorral bírt (szabadidejében pajzán szövegű limerickeket írt!), személyiségének alapját bizonyos jellegzetes komolyság, mondhatnánk: polgári mértéktartás képezte. „Ahogy zenéjében és emberi kapcsolataiban, úgy a közélethez való viszonyulásában is józan, megértő, odafigyelő, mérlegelő attitűd jellemezte – ugyanakkor bizonyos erkölcsi vezérfonalat akár politikai-világnézeti kérdéseken is felülállónak tartott” – von mérleget idősebbik fia, Csemiczky Péter. Igen fontos volt számára megélt és gyakorolt katolikus hite, amelynek gyakorlati következményeként hosszú időn keresztül, haláláig támogatott egy rendkívül nehéz helyzetbe került, anyagilag és mentálisan is összeroppant karnagyot. „Ő volt az egyik utolsó igaz keresztény, akit ismertem. Bármiféle dicsfény nélkül, önzetlenül igyekezett jót tenni és segíteni másokon” – mondja róla Vajda János.
Elmélyült, derűs, lényeglátó elme, egy tiszta ember távozott világunkból.
Nyitókép: Csemiczky Miklós otthonában (fotó: Szabó Zoltán/budakalasz.hu)
Ezt az cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
