„Mintha kuktában főnénk. Egyszer aztán sípol. Vagy felrobban” – gyermekvédelmi gyám töri meg a kötelező csendet
Előfordult az ő praxisában is, hogy egy gyámgyereke felnőtt általi szexuális kizsákmányolás áldozatává vált – árulja el a lapunknak megszólaló gyermekvédelmi gyám. Megtörve a csendet, amelyre a nyilatkozati tilalom kötelezi az állami szférában tevékenykedő szakembereket. Magyarországon 2014 óta dolgoznak gyermekvédelmi gyámok, közel hatszázötvenen. Egyikük beszél most, de kérésére nevét, arcát nem mutatjuk. Meg nem adható ölelések, az ellehetetlenülő otthoni gondoskodás miatt a gyermekvédelembe kerülő fogyatékkal élők, a krízisellátásban tapasztalható várólisták… Interjú.
– Egy gyám összetett munkát végez, hiszen, amellett, hogy adminisztratív feladatokat lát el egy-egy gyerek körül, érzelmekkel is dolgozik. Milyen személyiség kell ehhez?
– Sokakat a saját sérüléseik vezetnek arra, hogy segítő szakemberekké váljanak. Rám is igaz ez. Ilyenkor dolgozni kell azon, hogy rálássunk a saját problémáinkra és tudatosan kezeljük a sebeinket, ez pedig megedz bennünket a segítő hivatásra. Abban a megállapításban, amit Kuslits Gábor mondott az önöknek adott, nagy érdeklődésre szert tevő interjúban, hogy a gyerekvédelem egy idő után identitássá válik, sok igazság van. Akit behúz, az minden nehézség ellenére kitart benne. Gyermekvédelmi gyámként nagyon nagy önállóságban dolgozhatunk, nyitottnak és rugalmasnak kell lennünk, kreatív megoldásokat kell találnunk. Szeretek gyerekekkel beszélgetni, figyelni rájuk, meglátni és meghallani őket. Csapatban nehezebben is tudok dolgozni, inkább önálló munkavégzésre vagyok alkalmas. Egyfelől persze sok adminisztrációs feladattal jár ez a munka, hiszen nekem kell beíratni a gyerekeket az óvodába, iskolába, intézni az egészségügyi ellátásukat, képviselni őket egy büntetőeljárásban, ha kell, pszichológust szerezni, pedagógiai szakszolgálathoz menni, fejlesztésért harcolni… Másfelől viszont nagyon sokat tud adni, amikor a személyes beszélgetések alkalmával azt érzem, hogy a gyerek meghallja, amit mondok, hogy ki tudom nyitni a lelkét, tudatosabbá tudom tenni, gondolkodásra tudom serkenteni. Ezeknek a gyerekeknek nagyon hiányzik az életükből a biztonságérzet. Bár ezt nem a gyám feladata megadni számukra, ebben a diszfunkcionális rendszerben sajnos mégis van úgy, hogy a gyám a legbiztosabb pont az életükben. Ő az, aki újra és újra visszatér és ha valamit megígér, az úgy is lesz, tehát hiteles személy.
Nagyon izgalmas beszélgetni a gyerekekkel, ugyanakkor pszichésen irtózatosan megterhelő.
Amíg ott vagyok, nincs semmi gond, utána viszont gyakran jönnek kételyek: jól csináltam, megfelelő segítséget adtam? Ez a munka tehát, bár sok örömet ad, az én pszichémet is megterheli. Saját költségre én is segítő szakemberhez járok, hogy ép maradjon a lelkem. Az, hogy kitartok, annak is köszönhető, hogy nálunk, a gyámi szolgálatnál jó, megtartó közösség dolgozik. Az államnak, mint munkáltatónak az lenne a dolga, hogy megvédjen minket, támogasson bennünket a munkavégzésben, hiszen értékes munkavállalók vagyunk. Sok év alatt megszerezhető szakmai tudás van a birtokunkban és elhivatottak vagyunk. Nem csak anyagilag, de erkölcsileg is meg kellene becsülniük minket és gondot kellene fordítaniuk a mentális egészségünkre. Ez ma nincs így.
– Milyen helyzetek hozzák a kételyt?
– Elmesélek egy tipikus szituációt. Egy alkalommal látogatni mentem a gyámoltamat egy 0-tól 3 éveseket ellátó csecsemőotthonba, ahol egy csoportban kilenc nagyjából azonos életkorú gyerek jut egy nevelőre, aki a legjobb szándék ellenére is csak a gyerekek fizikai szükségletét tudja kielégíteni. Ott állt az egy év körüli gyerek. Sírt. Pikler Emmi módszerének nevelési alapelvei szerint idegen embereknek nem szabad érzelmi kapcsolatot kialakítaniuk a gyerekekkel. Mivel nem voltam a gyámja, ennek jegyében nem vigasztalhattam meg a kisgyereket. A biztonságot a nevelő kellene, hogy megadja neki, de amikor kilenc csecsemő jut egy gondozónőre, az képtelen betölteni ezt a funkcióját. A nevelő csak annyit mondott: majd megszokja és nem fog sírni. Pedig éppen az a nagy baj, ha megszokja, hogy hiába sír, mert senki nem jön a segítségére. Ennek következtében ennek a kisgyereknek kötődési sérülése keletkezik, ami meghatározza a későbbi kapcsolati működését is.
A gyereknek egyéni figyelemre lenne szüksége és amikor én megadhatnám, de mégsem adhatom meg neki ezt, az bennem is frusztrációt okoz.
Azáltal, hogy nincs megfelelő létszámú ember az ellátásukhoz, kimondhatjuk, hogy az állam elhanyagolja és ezáltal veszélyezteti ezeket a gyerekeket. A fizikai szükségleteik kielégítése ugyan megtörténik, de az összes többi nem.
– Orbán Viktor szerint „hatékonyan és jól működő gyermekvédelmi rendszerünk” van. Ezek szerint ön ezzel nem ért egyet?
– Nagyon nem. Az állam részéről most egyfajta abúzus valósul meg a gyermekvédelmi rendszerben élő gyerekek és a benne dolgozó munkavállalók irányában. Amit pedig mi magunkkal csinálunk, az önkizsákmányolás. A dolgok egymásra épülnek. Ha az alapellátás működne, akkor ezeket a gyerekeket még az otthonukban meg lehetne segíteni, de az a túlterheltség, az eszköztelenség miatt nem működik. A szülők nem kapnak valós támogatást, ezért nem tudnak mit kezdeni például a rengeteg pszichésen sérült, ADHD-s, magatartászavaros, figyelemzavaros gyerekkel, amire az lesz a megoldás, hogy beutalják őket a szakellátásba. Ezeket a problémákat azonban a szakellátásban sem tudják kezelni, mivel a gyerekotthonokban nagyon kevés fejlesztő pedagógus van. Az ilyen problémákban érintett gyerekeket különleges gyerekotthonokba kellene tenni, de ebből nagyon kevés van, nincs gondozási hely és ott is magukra vannak hagyva a pedagógusok. Bedugult a rendszer, már rég nem az a szempont, hogy a gyerekek szükségletének megfelelő gondozási helyet találjunk, hanem hogy egyáltalán találjunk gondozási helyet. A normál szükségletű gyerekek elhelyezése sem megoldható, nincs nevelőszülő, nincs lakásotthoni, sem gyermekotthoni férőhely. Nem tudják figyelembe venni az elhelyezésnél, hogy kapcsolatban tudjon maradni a gyerek a vér szerinti családjával és mindez hatással van a kapcsolattartás mennyiségére és minőségére. Ráadásul nagyon rossz állapotúak a gyerekek.
– Rosszabb állapotúak, mint korábban?
– Igen. Nagyon sok a hátrányos helyzetű ember, rossz szocializációs háttérrel, rossz szülői képességekkel és nem kapnak segítséget abban, hogyan kellene nevelni a gyerekeiket, akik így sokszor magukra vannak hagyva. Általában is elmondható, hogy nem figyelünk eléggé a gyerekeinkre. A teljesítmény nagyon fontos, mindenki hajtja a pénzt, a szülők frusztráltak, közben pedig a legfontosabbat, a figyelmet nem adják meg a gyerekeknek. Az örökbefogadáskor látom, milyen jelentősége van ennek. Már a kötelező egy hónapos kihelyezés időszakában is érzékelhető, hogy ha azt érzi a gyerek, hogy fókuszba került és érzelmi biztonságban van, hihetetlen tempóban kezd fejlődni. A szülőség készenléti állapot. Amikor a gyereknek szüksége van rád, dobj el mindent és légy jelen!
– Olyan is előfordul, hogy a szülők áldozatkészségének ellenére kerül be egy gyerek a szakellátásba?
– Igen, a fogyatékos gyámgyerekeim között
vannak magasan kvalifikált, jó társadalmi státuszú szülők, akiknek a gyerekei csak azért kerültek be a szakellátásba, mert a szüleik nem tudták elérni, hogy alapellátás keretében kapják meg a szükséges ellátást.
Ma Magyarországon nagyon kevés olyan hely van, ahol a fogyatékos és autista gyerek napközi ellátásban részesülhet, amíg a szülei dolgoznak. Egy olyan hely, ahonnan minden nap hazavihetnék őt munka után az otthonába. A szülők nem kapnak segítséget az otthon történő gondozáshoz. A 18. életévét betöltött, értelmi sérült fiatalokról és a pszichiátriai betegekről a szociális ellátórendszernek kellene gondoskodnia, de az is be van dugulva. Több olyan nagykorúvá vált gyámgyerekem van, akit azért nem tudunk a gyermekotthonból vagy a lakásotthonból elhelyezni, mert – akár több éven át – arra várunk, hogy helye legyen a szociális otthonban. Addig nem tud bekerülni egy újabb kiskorú gyerek a helyére, amíg ő nem kerül szociális intézménybe. Amikor pedig olyan választ kapunk a szociális otthonból, hogy azért nem veszik fel, mert veszélyezteti a környezetét, akkor gondolhatjuk, hogy a lakásotthonban milyen erőfeszítés lehet őt féken tartani nyolc másik gyerek mellett. Az ilyen ügyeket a gyermekpszichiátriai ellátás sem kezeli megfelelően, általában csak pillanatnyi megoldásra törekednek. A normál és speciális szükségletű gyermekeknek nem tudunk folyamatos, biztonságos környezetet teremteni, fejlesztéseket, pszichés segítséget adni, ami javíthatna a jelenlegi állapotukon. Az a döbbenetes, hogy ezek a rossz állapotú gyerekek ki fognak kerülni az utcára, drogosok lesznek, neki fognak menni másoknak. Az én fejemben nagyon sötét kép él erről…
– Úgy érzi, lesz egy boom ezen a téren?
– Igen. A gyerekek, csakúgy mint a felnőtt társadalom egy része, feszültek, idegesek, nem tudják kezelni az indulataikat, egy másodperc alatt dühbe jönnek és meggondolatlanul cselekszenek. A gyermekvédelem folyamatának minden szelete sok sebből vérzik. Csak azért működik még mindig úgy, ahogy, mert dolgoznak benne elhivatott emberek, de ebben ők is tönkremennek. Az egyik lakásotthonban 160 óra helyett 260 órát dolgozik a nevelő. És ez nem egyedi eset. Hagyják őket tönkremenni, nincs szupervízió, nincs esetmegbeszélés, nincs semmi.
– Állami intézményekről beszél?
– Igen.
– Egy gyámnak ma hány gyámoltja lehet?
– Harminc.
– Önnek hány van?
– Harmincöt.
– Általános, hogy átlépi ez a szám a törvényben megszabott maximumot?
– Igen. Pedig a harminc is sok. Előfordul, hogy a gyámgyerek több száz kilométerre lakik a székhelyünktől, nekünk viszont meg kell látogatni minden gyámoltunkat havonta egyszer. A hat év alattiakat kétszer. Pedig a kamaszoknak egyébként nagyobb szükségük lenne a sűrűbb találkozásra.
– A gyermekvédelmen belül nem garantált, hogy a gyerekek megkapják a fejlesztést, amit a szakvizsgálat előírt számukra?
– Nem, mert sok esetben nincs fejlesztőpedagógus az óvodában, az iskolában. A gyermekvédelmi gyám feladata, hogy kijárja az előírt fejlesztést, én tehát ilyenkor írok az önkormányzatnak, ahonnan általában elfelejtenek válaszolni, de addig próbálkozom, míg el nem érem, hogy hozzájussanak a gyerekek ahhoz, ami jár nekik. Persze fejlesztőpedagógusból sincs annyi, amennyire szükség lenne. Az időben, egész kicsi korban kezdett TSMT torna (ami mozgásfejlesztéssel az agy huzalozását serkenti és így jó hatással van a koncentrációra, a beszédkészség és a magatartás javítására) például tényleg csuda dolog, de nagyon kevesen csinálják, a többség maszekban. A fizetős szolgáltatást aztán vagy kifizeti a nevelőszülő illetve az otthon, vagy a gyerek nem kapja meg a fejlesztést.
Vidéken még egy logopédiai fejlesztést is nehéz kieszközölni.
– Az ön gyámgyerekei mennyi idősek?
– 1-től 18 évig. Akit legrégebb óta kísérek, az 0 évesen került be a gyermekvédelembe és most 11 éves.
– Ennyi évre már lehet érzelmi kötődést tervezni, nem?
– Igen, de a mi munkánk nem is működik a bizalom kiépítése nélkül, amihez nem lehet nélkülözni valamiféle érzelmi kötődést. Ahhoz, hogy ez se túl sok, se túl kevés ne legyen, sok év tapasztalata kellett. Nagyon másképp működöm már, mint a gyámságom elején. Mindenkinek nagyon bele kell ereszkednie egyszer egy történetbe ahhoz, hogy aztán tudjon távolságot tartani. Fontos a saját énhatárok megtartása, fontos, hogy szem előtt tartsam: nem akarok megmenteni senkit. Odanyújtom a kezem, felkínálva, hogy menjünk együtt, de senkit nem rángathatok ki a saját sorsából.
– Komoly ellentmondásnak látszik, hogy míg például a finn gyermekvédelemben a bekerülés első percétől mindenki azon van, hogy a gyerek sebeit gyógyítsa, a magyar rendszer mintha másról sem szólna, mint az érzelmek kordában tartása érdekében gyakorolt távolságtartásról.
– Én ölelgetős ember vagyok és sokszor nekem is nehezemre esik, hogy nem adhatok annyit, amennyire a gyereknek és nekem is igényem van, de a gyám nem az anya és nem a gondozó, csak az az ember, aki meghallgatja, képviseli a gyereket, ám nem viszi haza sosem. Ugyanakkor tény, hogy nincs traumatudatos nevelési módszer a képzésben ma Magyarországon. A gyerekotthonokban nevelőként dolgozó pedagógusok is nagyon kevés pszichológiai képzést kapnak. A kötelező közalkalmazotti képzést tíz évvel ezelőtti tematika alapján végzi a Schlachta Margit Intézet. Nem mondom, hogy sokat segít vele. Traumatudatosságra a nevelőszülőket sem tanítják, akik között sok olyan van, aki munkaviszonynak tekinti a státuszt, szociálisan maga is rászorult. Sokaknak végzettség és szülői alkalmasság szempontjából is vannak hiányaik és a 60 órás nevelőszülői képzés nem elegendő ennek ellensúlyozására. Folyamatos szupervízióra lenne szükség és persze arra, hogy ne legyenek túlterhelve. A kormány azzal, hogy a munkabérük helyett a nevelőszülőknél nevelkedő gyerekek után járó ellátmányt emelte meg, inkább arra ösztönzi őket, hogy minél többet vállaljanak. Pedig két gyereket még szépen, odafigyeléssel fel lehet nevelni, kettővel még le lehet ülni tanulni, játszani. Öttel már bajosan.
– Kothencz János, az ÁGOTA Alapítvány alapítója sérelmezi az ilyen kritikákat, az Átlátszónak adott interjújában úgy fogalmazott, ha így folytatódik a gyermekvédelem tematizálása a közbeszédben, annak a benne dolgozók és a gyerekek lesznek a kárvallottjai.
– Épp ellenkezőleg: az, hogy ennyire zárt világ, árt a gyermekvédelemnek. A társadalmi érzékenyítés fontos eleme a nyitottság. A gyerekek így láthatatlanok, pedig az elfogadást, a támogatást lehetne irányukba erősíteni azzal, ha az egész rendszerben lenne rugalmasság, nyitottság. Sokkal jobb lenne, ha transzparens lenne a működés, ahogy az is javára válna a gyermekvédelemnek, ha beengednék a civil szervezeteket, hogy foglalkozásokat tarthassanak a gyerekeknek. Mivel így az embereknek nincs valós tudásuk a gyermekvédelemről, csak akkor látnak bele, amikor történik valami tragédia.
Pedig nem csak tragédiák vannak, hanem pozitív történetek is.
Ha nyitottabb lenne az intézményrendszer, lehet, hogy nagyobb kedvvel jönnének ide dolgozni a frissen végzett szociális munkások és nagyobb esély lenne jó munkatársak felvételére is. Ami a nevelőszülőket érintő kritikákat illeti, szerintem a legtöbben valóban szörnyű állapotban vannak, az ő szakmai támogatásuk elengedhetetlen, a jó szándék nem elég. Legtöbben lelombozó szociális és fizikai környezetben élnek olyan településeken, ahol hiányállapot van óvoda, iskola, fejlesztés terén, olyan családi működésben, amelyben nincs tudatosság, hanem ösztönből dolgoznak. Ösztönből a saját gyereket sem jó nevelni, ilyen súlyosan traumatizált gyerekeket pedig végképp nem.
– Miért ilyen zárt a gyermekvédelem rendszere Magyarországon?
– Szerintem azért, hogy ne kerüljön ki információ. Így egyszerűbb a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak (SZGYF). Az elakadások a bürokrácia útján is megvannak, tudok róla, hogy mennek például levelek az SZGYF-nek, a minisztériumnak, az államtitkárnak a gondozási helyek és a gyerekek ügyei kapcsán, ám nem érkeznek rájuk válaszok. Olyan, mintha egy kuktában főnénk. Egyszer aztán sípol a kukta. Vagy felrobban.
– Az utóbbi tizenöt évben az intézmények jó része kikerült az egyházhoz: belügyi források szerint míg 2010-ben még a gyermekvédelmi szakellátás férőhelyeinek 6,35 százaléka tartozott egyházi fenntartó alá, addig ez az arány tavaly már 73,6 százalék volt. Miért éri meg az államnak kiadni a kezéből ezeket a területeket?
– Szerintem azért, mert ezzel a felelősséget is átadja. A nevelőszülői hálózatok ma már egy kivétellel egyházi fenntartásúak, a lakásotthonok között ezzel szemben csak néhány egyházi van, de a legtöbb még az SZGYF alá tartozik. Az egyházi kvóta valamivel magasabb, mint az állami vagy más civil szervezetek fejpénze, de az az izgalmas, hogy ez a plusz pénz nem igazán látszik meg az egyházi ellátásban.
– Kothencz János a fent idézett interjúban elhangzott szavai szerint ahol az étkezések napi 1500 forintból nem jönnek ki, „ott a kollégában van a hiba”. Azért nem szólnak a gyerekvédelmi dolgozók, ha valami nem jól működik, mert rendszerint őket veszik elő érte?
– Az biztos, hogy van bennünk egzisztenciális félelem, hogy ha valamiért szólunk, nem lesz állásunk. Emellett jellemző ránk egyfajta irtó rossz altruizmus is, amely arra visz minket, hogy ha kiég a villanykörte a lakásotthonban, nem várjuk meg, amíg hosszadalmas folyamattal megrendelik a pótlását, inkább megvesszük a saját pénzünkből. Valószínűleg ugyanezen okból nem állunk ki magunkért akkor sem, amikor ki kellene kényszeríteni az alapvető munkafeltételeket, amelyeket a munkáltatónk feladata lenne biztosítani. Ezek közé tartozik a laptop és a telefon mellett az autó is, a gyámok több mint fele mégis saját autóval jár, ráadásul úgy, hogy ő előlegezi meg a benzinköltséget.
– Az SZGYF Kuslits Gábor ellen irányuló feljelentéséről szóló posztja alatt kizárólag a főigazgatóság lépését elítélő, interjúalanyunkat és az általa elmondottakat elismerő kommenteket lehetett olvasni a szakma képviselőitől. Önnek mi volt a véleménye?
– Az SZGYF a saját becsületét védte azzal, hogy támadást indított Kuslits ellen. Nem lepődtem meg ezen, mivel nem tartom önálló gondolkodású egységnek a főigazgatóságot. Az interjú után első körben egy belső vizsgálatot kellett volna elrendelnie a főigazgatónak, ehelyett – feltételezem, utasítást teljesítve – feljelentette a Tegyesz volt vezetőjét.
– Előfordult olyan a praxisában, hogy egy gyámgyereke felnőtt általi szexuális kizsákmányolás áldozatává vált?
– Igen.
– Hány évesen?
– Kiskorú volt még. Először a gyermekotthonban lett szexuális kapcsolata egy kortárs gyerekkel, akiről azt gondolta, hogy szerelmes belé. Akkor volt 12 éves, ezt már önjogúként mondta el nekem. Utána hosszú időre eltűnt, találkozott a droggal is, azt mesélték róla, hogy a Nyugati pályaudvarnál kezdte árulni magát. Fiatal volt, amikor kértem az Országos Gyermekvédelmi Szakértői Bizottságot, hogy vizsgálja meg a gyereket, hogy bekerülhessen egy zárt intézetbe. A drog ugyanis olyan hatással volt rá, hogy onnantól kezdve folyamatosan szökött. Azt a választ kaptam, hogy nem tudják krízis ellátásban zárt intézménybe helyezni, mert ott is várólista van, kevés a férőhely. A gyerek viktimizálódása tehát nem volt elég indok a gyors beavatkozásra. Emlékszem, feltettem a kérdést: ebből az következik, hogy
a gyerek el kell jusson a legvégső állapotáig ahhoz, hogy bejusson a bizottság elé és zárt intézménybe kerüljön?
Miközben mindig van egy beavatkozási pont, amit ha eltalálunk, még van esély a hatékony segítségre. Ez a gyerek aztán prostitúcióból élt, drogfüggő lett. Nagyon szerettem azt a lányt. Ugyanakkor tökéletesen értem, miért csúszott bele mindebbe.
– Miért?
– Az anyukája is nevelőintézetből került ki és képtelen volt felelősséget vállalni érte. Amikor ez a kislány bent volt a gyermekotthonban, az anyukája rendszeresen ígérte, hogy jön hozzá, sokszor mégsem jött. A gyermekotthoni munkatársak fluktuációja miatt nem volt számára a mindennapokban biztonságot adó személy. Érthető, hogy 12 évesen örült egy fiú érdeklődésének, mert végre azt hitte, fontos lett valakinek, az viszont csak használta őt. Annyi sérülés, fájdalom és bizalomhiány van egy ilyen történet mögött. Ha az a lány időben bekerül egy zárt intézetbe, biztos szüksége lett volna pszichoterápiára ahhoz, hogy valamennyire gyógyuljanak ezek a sebek. De az intézményekben klinikai szakpszichológus nincs, csak pszichológusok által folytatott segítő beszélgetések vannak, ezek a gyerekek viszont rosszabb állapotúak annál, hogy ez elegendő segítség legyen számukra. Most is épp két gyámgyermekemnek keresek pszichológust, meseterápiát. A gondozási hely támogatná anyagilag a terápiájukat, de a Traumaközpontba regisztrálni sem tudtam, mert nincs időpont. Nem tudom, hány szakembert megkerestem már, hiába. Vagy azt mondják – ami nagyon korrekt szerintem –, hogy ne haragudjak, ilyen állapotú gyerek kezelésére nem érzi felkészültnek magát. Vagy azt, hogy nincs időpont.
Nyitókép (illusztráció): AFP/Loic Venance
Ezt a hírt nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
