Beszervezési tippek a magyar hírszerzésnek – ha már a politikai akaratkultusz zsákutcába vezetett
Személyes beszámoló következik arról, hogy a hírek szerint kémekkel teletelepített brüsszeli magyar állandó képviselet hogyan próbálta behálózni az Európai Központi Bank magyar munkatársát is. Aki, ellentétben egy sor más magyar eurokratával, nem volt olyan idióta, hogy találkozzon a magyar képviselet munkatársaival. Vendégszerzőnk tippeket is ad a magyar hírszerzésnek, hogy kiket érdemes beszervezni, ha már erre fáj a foguk. Fontos írás Deme Zoltántól az Orbán-rezsim gondolkodásmódjáról.
Annyira izgultam, hogy az esernyőmet már reggel elhagytam a vonaton. Utána viszont minden nagyon flottul ment: belépőkártya, papírok, jogosultságok, számítógép, e-mail és telefon – néhány óra leforgása alatt mindenem volt és működött is.
Kabelsalat, azaz „kábelsaláta”, tanultam aznap rendszergazda kollégámtól – németül így hívják az asztalok alatt, között és az álpadlóban lévő rendező dobozokban burjánzó vezetékrengeteget.
Mindez 2013 november elején történt, az első munkanapomon az Európai Központi Bankban (EKB).
Sorban bemutatkozó új kollégáim – hasztalan igyekeztem memorizálni akár csak egynek is elsőre a nevét – máris e-maileket küldtek mindenféle futó ügyekhez és megbeszélésekhez kapcsolódóan.
A munkatársak üzenetei között még az első héten felbukkant egy egészen furcsa levél. A feladó a brüsszeli Állandó Képviselet (egészen hivatalosan: Magyarország Európai Unió melletti Állandó Képviselete, röviden: ÁK) volt. Egy általuk szervezett délutáni csevegős rendezvényre hívtak, ahol lehetőség nyílt volna állítólag – az ÁK emberei mellett, persze – más uniós intézményekben dolgozó magyarokkal is megismerkedni.
Az ÁK egy, a magyar állam érdekeit képviselő diplomáciai szerv: olyan külképviselet, ami nem egy másik állam, hanem egy szupranacionális szervezet – az Európai Unió (EU) – mellett működik. Részt vesz az unió döntéshozatali eljárásaihoz kapcsolódóan a magyar álláspont kialakításában és képviseletében. Intézményesített formában dolgozik a magyar állam érdekeinek érvényesítésén, biztosítva, hogy Magyarország szavazata, véleménye és álláspontja hatékonyan megjelenjen az EU döntéshozatali mechanizmusaiban.
Amikor a meghívójukat megkaptam, néhány napja már egy uniós intézmény – az EKB – szolgálatában álló bürokrata (röviden: eurokrata, brüsszeliül: staff member) voltam. Az eurokraták a saját jogukon, felvételi eljárás útján, az „utcáról” az intézményekbe felvett tisztviselők, szemben a tagállami delegáltakkal, akiket a saját államuk küld.
Utóbbiak funkciója jellemzően az adott tagállammal kapcsolatos koordináció, a tagállami perspektíva beépítése a döntéshozatalba. Teljesen természetes, hogy uniós munkavégzésük során sem veszítik el a küldő állam iránti lojalitásukat.
Az eurokraták viszont az EU tisztviselői, őket az unió saját intézményi érdeke köti. Feladatuk, hogy jól működtessék az uniót, amibe az intézményük érdekeinek az illetéktelen külső befolyástól való megóvása is beletartozik. Ilyen befolyásolók lehetnek – a cégek és lobbiszervezetek mellett – maguk a tagállamok, azok kormányzati és politikai szervezetei is.
Ennek érdekében a hivatali szabályzat (staff regulations) és a magatartási kódex (code of conduct) előírják: az eurokratának meg kell őriznie függetlenségét, pártatlanságát, és minden lépését az intézmény iránti lojalitásnak kell vezetnie. Külön hangsúlyt kap, hogy az eurokratáknak a nemzeti-tagállami érdekekre való tekintet nélkül kell feladataikat ellátniuk. Az Európai Bizottság (az EU Brüsszelben működő végrehajtó szerve, röviden: EB) hivatali szabályzata úgy fogalmaz, hogy a tisztviselő „egyetlen kormánytól, hatóságtól, szervezettől vagy személytől sem kérhet vagy fogadhat el utasításokat”.
Mindez semmiben sem különbözik attól, amit bármely más szervezet – egy cég vagy éppen a magyar állam – megkövetel a saját tisztviselőitől.
Kapcsolatfelvétel
A külső érdekektől való függetlenség fenntartása természetesen nem azt jelenti, hogy nem szabad szóba állni külső felekkel. Sőt, sok eurokrata munkájában hangsúlyos elem a partnerekkel való kapcsolattartás – így volt ez az én esetemben is.
A külső kapcsolattartás, mint feladat azonban nem azt jelenti, hogy a bürokratának kávé mellett kellene fecsegnie mindenféle lobbistákkal, random cégekkel, gátlástalan politikusokkal és hóbortos aktivistákkal, vagy aki éppen betévedt az ajtón.
Hogy egyáltalán kivel lépjen a tisztviselő kapcsolatba, azt meg kell választani – mint a követési távolságot. Nyilván a bürokrata ügykörébe tartozó partnerek jöhetnek szóba. Kétség esetén konzultálni kell a felettessel is, szükséges-e egyáltalán az adott kapcsolatfelvétel.
A találkozót, meghívást minden esetben dokumentálni kell, az nem lehet titkos. Nem csak a transzparencia miatt, hanem praktikus okokból is: tudni szeretnénk, mivel töltik a bürokraták az idejüket és különben sem magánügy, ki kivel lép kapcsolatba.
Bizalmas információkat kifecsegni pedig természetesen nem szabad.
Egy rendes paranoiás bürokrata elsősorban arra törekszik, hogy szépen bevédje a hátsó felét: erre szívesen áldozza a munkaideje akár több mint felét. Ha kell, az egészet is. Előállítja a szükséges iratokat, beszerzi a jóváhagyásokat, formális és informális bólintásokat, mielőtt bárkivel is kapcsolatba lépne.
Az ÁK csevegésre invitáló meghívóját olvasva kétségtelen volt számomra, hogy az én munkámhoz nincs szükség erre a kapcsolatfelvételre. A tagállami szervtől érkező kezdeményezés pedig már önmagában is keltheti az illetéktelen befolyásolás látszatát. Válasz nélkül hagytam tehát a hivatalos postafiókomba küldött, ám személyesen nekem címzett megkeresést.
Hamarosan újabb levelet küldtek, ezt – a feladót látva – már meg sem nyitottam. Majd a találkozó időpontja előtt néhány nappal fel is hívtak. Bár azonnal határozott nemet mondtam a meghívásra, azért egy kicsit még forszírozta a telefonáló a dolgot. Egyértelművé tettem: jelenteni fogom a nyomulásukat a biztonsági szolgálatnál, ha nem szállnak le rólam.
Végül értettek a szóból.
A Direkt36 minapi riportja alapján úgy tűnik, nem csak velem akartak fecserészni. Az oknyomozó portál tudósítása szerint számos, az EB-nél dolgozó magyar bürokratát megkeresett az ÁK.
A portál egyik forrása úgy fogalmazott: „minden, a Bizottságnál dolgozó, és hírszerző lehetőséggel rendelkező magyar állampolgár célszemély volt, és fel is lett dolgozva”. Ez a buzgalom kiterjedhetett az EB-n túl akár minden uniós intézményre is: én sem a bizottságnál dolgoztam, mikor megkerestek és azzal csábítottak, hogy megismerhetek más uniós intézményekben dolgozó magyarokat is.
Minden bizonnyal engem is egy olyan rendezvényre szerettek volna meghívni, amilyenen a Direkt36 cikkében körülírt „E.” faggatta az EU intézményrendszerében dolgozó magyarokat 2013-2014 táján.
A riportban megidézett magyar bürokraták telefonszámcseréről, kávézásról, parkokban találkozásról, pletykálásról adtak számot, amikor arról beszéltek, miként léptek velük kapcsolatba. Egyes magyar eurokraták „semmilyen kivetnivalót” nem találtak abban, hogy az ÁK vagy épp a magyar külügy tisztviselői – szigorúan csak informálisan – cseverészni kívánnak velük. A magyar uniós bürokraták sem mind épelméjűek, lássuk be.
A beszervezők sem voltak különbek. Valamelyik macskajancsi talán háromszor is megnézte Papp Gábor Zsigmond Kémek a porfészekben című 2009-es dokumentumfilmjét és teljesen beleélte magát, mert egyszer csak – mint afféle kéretlen péniszfotót – egy beszervezési nyilatkozatot dugott az egyik informátornak kiszemelt magyar tisztviselő orra alá.
Egy másik Bem téri James Bond pozíciómegjelölés nélküli külügyes névjeggyel próbált egy kávézóban rábírni egy brüsszeli Pelikán elvtársat, hogy az adjon át neki nem nyilvános belső bizottsági dokumentumokat.
Ezek a Pelikánok és a Direkt36 további megszólalói voltak azok, akiket végül nem szerveztek be, de elég idióták voltak ahhoz, hogy teljesen feleslegesen kockára tegyék a renoméjukat.
Mit tehet, aki mégis elment egy ilyen találkozóra? Aki óvatlan módon lekávézza magát Brüsszelben, az legjobban teszi, ha rögtön a csaphoz megy mosakodni, azaz beszámol a biztonsági szolgálatnak. Már csak azért is, hogy tőle halljanak a találkozóról először.
Voltak, akik jelentették is ezeket: így bukott le az egész brüsszeli magyar kémbaráti kör.
Egyszer egy kollégánk nem az esernyőjét, hanem egy kinyomtatott előterjesztést hagyott el a vonaton. Amikor észrevette, kérdezte, mitévő legyen. Kórusban mondtuk neki, hogy irány a Security Office, ha már ilyen hülyeséget csinált. Legalább ne az újságban olvassunk először arról, mi volt abban az előterjesztésben.
Tárgyalás
Természetesen létezhet olyan eset, amikor egy eurokratának – munkaköréből adódóan – tárgyalnia kell a magyar állam képviselőivel. A dokumentált kapcsolatfelvétel és a formális tárgyalás mellett persze informális egyeztetés is folyhat. Leginkább az intézmény kapuin belül, a folyosón vagy a kávézóban, és főleg arról, mit lenne érdemes formálisan – bent, a tárgyalóban – is felvetni. A tisztviselő mandátumához, felhatalmazásához az informális keretek között is kötve van: bizalmas információkat a tárgyaló ajtaján kívül sem oszthat meg.
A formális láb nélküli informális egyeztetés azonban nem más, mint illetéktelen befolyásolási kísérlet. A kávézás annak fontos, aki a kávét fizeti.
Továbbá: sosem tárgyalunk külsősökkel egyedül.
Ennek az egyik oka praktikus: ha többen megyünk, akkor biztos nem fognak megpróbálni megvesztegetni vagy beszervezni.
A másik oka, ha lehet, még praktikusabb: így megoszlik a felelősség. Ha egyedül tárgyaltam valakivel, és nem értem el jó eredményt, az azért van, mert hülye vagyok. Tiszta sor. De ha velem jön még a másik főosztály vezetője meg egy harmadik szenior kolléga, és hárman együtt elérjük pont ugyanazt az eredményt: akkor kihoztuk a helyzetből, amit lehetett. Hiszen az nem létezhet, hogy mindhárman hülyék legyünk, ugyebár. Ilyet még az sem állítana, aki valamelyikünket nem kedveli.
A haza érdeke, az EU érdeke meg az európai polgárok érdeke
„Mindketten magyarok vagyunk, ugyanazért a célért dolgozunk” – próbált a hazafias érzésekre hatni a Bem téri James Bond.
A magát alaposan lekávézó brüsszeli Pelikán elvtársnak bőven adott okot ezzel a töprengésre: utóbbi szerint „a probléma ott kezdődik, amikor az EU elleni kémkedés már nem egy nemzet, hanem egy hatalmi klikk, sőt egyetlen ember érdekében történik…A mögöttes motiváció az, ami igazán gáz.”
Egy EU-s tisztviselőnek azonban nem kell azon lamentálnia, hogy egy adott tagállami megkeresés csak egy ember, egy klikk, egy párt, egy kormány vagy az egész nagybetűs nemzet érdekét szolgálja-e – bármi is legyen ez az érdek. Azon kell gondolkodnia, mi az EU érdeke és az EU-hoz kell lojálisnak lennie.
Miként mondjuk a Microsoft alkalmazottainak is magához a Microsofthoz kell lojálisnak lenniük, nem pedig hozzám, aki – ha csak szerény mértékben is, de – a Microsoft tulajdonosa vagyok.
Nemhogy a cég Redmondban, de még a Záhony utcában dolgozó alkalmazottainak sem mondhatom, hogy hozzanak ki nekem papírokat, vagy írjanak át valamit. Erre nem jogosít fel az, hogy a cég tulajdonosa vagyok néhány részvény erejéig. De még az sem változtatna ezen, ha sok részvényem lenne és nem csak kisegér módjára dübörögnék a hídon a nagy tulajdonosokkal.
Az EU összetett és kifinomult mechanizmust működtet abból a célból, hogy a „tulajdonosai” – a tagállamok – befolyásolni tudják a működését. Minden tagállam beleszólhat mindenbe, a tárgyalóban éppúgy, mint a folyosón. Kezdeményezés, egyeztetés, alku. Konzultációk, véleményezés, munkacsoportok. Úgy hírlik, a magyar állam ezen a terepen már 15 éve igen rosszul teljesít. Talán ezért is mozdultak el az illetéktelen beavatkozás irányába.
Továbbá: az EU-nak az egyes tagállamaitól elkülönült érdeke mellett létezik még a – magyar és nem magyar – európai polgárok EU-val kapcsolatos érdeke is. Az, hogy az EU és intézményei jól működjenek, hatékonyan, stabilan, korrupciótól és bűnözők – ideértve a bűnöző politikusokat is – befolyásától mentesen legyenek képesek végrehajtani a saját döntéseiket. Ez az eurokraták küldetése.
Beszervezési tippek és operatív műveleti jó tanácsok a magyar hírszerzésnek
De mit tegyen a magyar hírszerzés, ha valamely államérdek mégis megkívánná aktív ügynökök foglalkoztatását az Európai Bizottságban?
Kézenfekvőnek tűnne a földijeinket beszervezni, de figyelembe kell venni, hogy a legtöbb eurokrata szívesen maradna ebben a státusban nyugdíjig. Nem vágynak arra, hogy a hazájuk aktuális kormányát kiszolgálva fél év alatt lejárassák a nevüket, így a hazai karrier lehetősége a zömüket nemigen csábítja.
Az unión belüli karrier már annál inkább fontos lehet nekik. Ebből a szempontból azonban éppen nem szerencsés, ha pont egy magyar eurokrata sertepertél a magyar kormánynak fontos ügyek körül. Az effajta buzgólkodás kifejezetten visszatetszést kelt a Bizottságon belül, így semmiképpen sem tekinthető karriergyorsítónak.
Elvileg azzal is lehetne hírszerzésre csábítani a karrierista magyar eurokratát, hogy majd lobbiznak érte hazulról, mikor előléptetés fenyegeti. A legtöbb bürokrata viszont nem olyan ostoba, mint azok, akiket E. megkávéztatott: tudják, ha ez a lobbizás esetleg meg is történik, akkor sem feltétlenül lesz sikeres. Nem úgy megy, hogy valaki odatelefonál mondjuk Szlovákiából és akkor egy szlovákot kineveznek – négy másik kiváló nem szlovák jelentkezőt hanyagolva. A kiválasztás összetett folyamat, a házon belüli támogatók lobbiereje alulbecsülhetetlen, és ha már tagállamok: inkább olyat neveznek ki, akit sok országból látnának szívesen az adott székben, nem csak egyből.
A fentiek miatt a hazai bürokraták beszervezése kifejezetten nehézkes lehet, ezért ellenjavallt. Maradnak tehát a külföldiek, így azonban a hazafias indikáció szóba sem jöhet.
Marad a pénz, mint motiváció.
Az egyik beszervezési tippem „I.” Ez a hölgy 1993-ban született, 2020-ban lépett be a Bizottsághoz. A bukaresti jogi kar után a frankfurti Goethe Egyetemen végezte az LL.M. programot, majd Párizsban a Sciences Po-n doktorált az európai integráció jogából. Román anyanyelve mellett angolul, németül és franciául beszél folyékonyan, spanyolul is szívesen, bár kissé darabosabban, a legszívesebben pedig olaszul, habár némileg szűkebbre szabott szókinccsel. A nyelvek mellett két dolgot imád még: a pénzt és a luxust. Ha kaphatna még havi ötezer eurót a hatezer eurós havi nettó fizetése mellé, akkor biztosan szívesen együttműködne. Jelenleg versenyjogi területen dolgozik, de a belső mobilitási programokkal gyakorlatilag bárhová át tud menni.
A másik tippem az 1977-ben született „T.”, aki már mindent látott a szlovákiai, majd pedig a brüsszeli verkliben. Rendkívül művelt és intelligens, továbbá gátlástalan, profi hazudozó. Sármjával az egész HR divíziót egy mozdulattal csavarja az ujja köré, empátiájával szinte olvassa az embereket, kitűnően köt kompromisszumot. Cinikus, de nem nárcisztikus. Nem akar már előre lépni, de úgy számol, ha kaphatna az együttműködéséért havi 7500 eurót az ugyanekkora nettó fizetése mellé, akkor a munkában tölteni szándékozott következő – egyben utolsó – 10 éve során félmillió helyett közel másfél millió eurót tudna még összespórolni. Ennyi pénzt talán még a kínaiak is rászánnának egy ilyen jó emberre.
Pro tipp: a magyaroknak kémkedők szóba se álljanak magyarokkal, csak a konspirált csatornán kommunikáljanak megbízóikkal. Az Állandó Képviselet épületét és rendezvényeit pedig messzire kerüljék el.
Szívesen.
(„I.” és „T.” kitalált karakterek, bármely esetleges egyezés vagy hasonlóság valós személyekkel pusztán a véletlen műve.)
Gondolkodásmód és világkép
De miféle gondolkodásmód, világkép rajzolódik ki az alapján, ahogy az Orbán-rezsim megpróbálta alakítani a brüsszeli viszonyokat?
A Direkt36 riportját olvasva úgy tűnik, a szándék nem annyira a viszonyok alakítására, inkább azok meghekkelésére terjedt ki: leginkább a narratívát szerették volna uralni, azzal, hogy igyekeztek átíratni az előterjesztéseket.
Azt hitték, úgy működik, mint a NER: odamegy az emberünk és simán kihúzza az anyagból a kormányra nézve kellemetlen tényeket, oszt jónapot. És úgy képzelik, akkor erre majd rá fog bólintani az egész bizottsági apparátus, senkit nem fog zavarni, hogy a meghekkelt jelentés nem fejezi ki az érzékelt valóságot.
Világképükben a valóság nem játszik szerepet, sőt, talán nincs is: a világ akaratból épül. Már csak az a kérdés, kiéből.
Arthur Schopenhauer úgy tartotta, a világ lényegét az akarat alkotja. A NER a vulgár-schopenhauerizmus világa, ahol minden csak akarat kérdése, az egész világ nem más, mint az akarat kivetülése.
Ez egyfelől idealizmus, mely szerint az objektív anyagi és társadalmi valóság jelentette korlátok felülírhatók, másfelől összeesküvés-elmélet: „valakik” mindenképpen akaratlagosan irányítják a világot, semmi sem történik véletlenül. Csak az a kérdés, kik.
Ha nem vigyázunk, akkor nem a „mi” (= Orbán = Magyarország) akaratunk fog érvényesülni, hanem mondjuk a németeké. Úgy képzelik, a sok ezer – egymást nem is ismerő – német összehajol egy füstös szobában és akkor eldöntik, hogy lesznek a dolgok.
Ez a gondolkodásmód rendkívül vonzó, ezért sokan bele is esnek a csapdájába. Intellektuálisabbnak tűnik arról fecsegni – mint némely nagy megfejtők teszik –, „mit akar Brüsszel”, mint aköré rendezni az érveket, hogy a világ bizony bonyolult.
Nógrádi György bármikor összefoglalja másfél mondatban, „mit akar Berlin”. Az öreg antropomorfizált Berlin, kinek kollektív akarata könnyedén kifürkészhető, ugyebár. Ja, és igen nehéz lenne bizonyítani, hogy a németek nem hajoltak össze egy füstös szobában.
Egy ilyen világkép abból indul ki, hogy minden esemény szándékos, nincsenek strukturális, történelmi, vagy véletlenszerű folyamatok, csak akarat, manipuláció és hatalmi döntés van.
Az összeesküvés-elmélet maga a világkép, az ideológia. Konkrét tartalma – éppen ki kivel esküdött össze – persze módosul, de a gondolkodásmód változatlan marad. Egy ilyen radar képernyőjén csak kétféle beazonosítás lehetséges: barát vagy ellenség. Kétség esetén: ellenség.
A független, az vajon mi?
Ennek a gondolkodásnak a másik oldala sem kevésbé félelmetes: azt kell feltételezni, hogy autonóm gondolkodás nem létezik. Így nem létezhet autonóm személy sem, akivel néha egyetértünk, néha nem, de akiről lehet tudni: mindig a saját meggyőződése alakítja a gondolatait és belső integritása jelöli ki cselekvése irányát.
Nem létezik független újságíró vagy publicista sem: mindenki mögött áll valaki. Az újságot nem önállóan gondolkodó gyarló emberek írják, akiknek négyre oda kell érniük az óvodába a gyerekért, hanem a kollektív szubjektumként tételezett médiaelit, amely a narratívát egyvégtében uralja.
Az újságírók mindig valakinek a szekerét tolják. Vagy épp leszólnak nekik fentről. Az fel sem merül, hogy önállóan gondolkodnának.
Az ügynöke ideológiai nevelésére oly’ nagy hangsúlyt fektető V., a lebukott tartótiszt egyenesen „új brüsszeli magyar elitet” szeretett volna „kinevelni, hogy onnan aztán később be tudjanak épülni a brüsszeli bürokrata elitbe”.
Ebben a világképben a „brüsszeli elit” sem csak metafora, hanem valódi morális-intencionális ágens. Valaki egyszerűen csak szeretné végezni a munkáját a szakmája, munkahelye etikai szabályai szerint? Ugyan már, szóba sem jöhet.
A húszforintos kérdés
Ez a gondolkodásmód nemcsak a Fidesz és szavazói sajátja, hanem a többi vezérelvű párt – a Tisza és a Mi Hazánk – támogatói körében is egészen elterjedt.
Sokan hiszik, hogy a vagyon egyszerűen átszármaztatható, a valóság meghajlítható, a narratíva pedig uralható. Csak az kell hozzá, hogy az ő emberük üljön abban a székben, ahol át lehet írni a narratívát. Vagy a törvényt. Az újságcikket. Vagy ami épp az útjukba kerül.
Egy valódi politikai rendszerváltáshoz azonban számot kell vetni a realitással és számolni kell a feladatok belső törvényszerűségeivel, a dolgok immanens sajátosságaival, ezernyi különböző érdekkel. Ehhez pedig autonóm emberekre lenne szükség.
Nyitókép: EU-s zászlók egy bizottsági irodaház előtt. Fotó: Martin Bertrand / Hans Lucas / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
