Tudta, hogy a magyar gyermekvédelem leginkább a finnhez hasonlít? A baj az, hogy csak papíron
2012-ben nagy törést okozott, hogy egy hétéves finn kislányt halálra kínzott az apja és a nevelőanyja. Akkor ébredt fel a finn társadalom: a gyermekvédelem nem lehet elhanyagolt terület. Bár gyakran elhangzik, hogy állami gondozottnak lenni sehol nem jó, az Ursula Bozsvaival folytatott beszélgetésből kiderül, nagyon is lehet jobb egy gyermekvédelmi rendszer, ha az állam gondot fordít rá. Az évek óta Finnországban dolgozó, magyar szociális munkás most beavat minket abba, hogy működik az ottani szisztéma. Első hallásra sok a hasonlóság az itthoni helyzettel – de inkább csak papíron.
Orsolya, hivatalos nevén Ursula Bozsvai eredetileg pszichológusnak készült, ám a pontszáma nem érte el az egekbe szökő bekerülési határt, így a szociális munkás szak lett a befutó. Bár az első reakciója az elkeseredés volt, idővel rájött, nem véletlen, hogy erre az útra vetette a sors.
– Én még nem találkoztam olyan, segítő szakmát űző kollégával, akinek ne lenne valami saját sérülése, ami annak idején elindította ezen az úton – mondja, majd felhúzza a pulóvere ujját és kivillantja a csuklóján lévő tetoválást. Az „ACA” (Adult Chilren of Alcoholism – azaz az Alkoholisták és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek önsegítő köre) felirat látszik a bőrébe varrva. – Csak, hogy el ne felejtsem, honnan jövök – mondja, majd alkoholbeteg apjáról, nagyapjáról mesél és arról, mi indította el az önismeret és a terápiás segítés útján.
– Ha egy gyerek diszfunkcionális családba születik, érzékelő csápokat növeszt magának, amikkel kitapogatja az embereket és aztán alkalmazkodik hozzájuk.
Az érzelmi biztonság hiányában én is elkezdtem ilyenformán olvasni az embereket. Így lett a hobbim a pszichológia – magyarázza Ursula. Arra azonban, miért is vált ilyen empatikussá gyerekként, csak később, épp a segítő munka révén döbbent rá.
Ursula az egyetem elvégzése után szintén szociális munkás férjével együtt budapesti civil szervezeteknél kezdett el dolgozni. A Félút Centrumban terápiás munkatársként alkohol- és játékszenvedély-betegek bentlakásos kezelését segítette, amikor azzal szembesült, benne is él az a „belső gyerek”, aki a diszfunkciós családjában nem kapta meg azt, amire szüksége volt. A házaspárnak két gyereke született. Mivel nem akarták őket bölcsibe adni, a férj három munkakörben dolgozott, hogy el tudja tartani a családot: munkát vállalt a Máltai Szeretetszolgálat zuglói anyaotthonában, intézményvezető-helyettesként tevékenykedett a Vöröskereszt csepeli szállóján és elment egy klímáshoz is, beugrós munkatársnak.
– Egy darabig azt reméltük, a csepeli lakásunk árából vehetünk Nyíregyházán egy kertes házat, de tévedtünk. Szép lassan
be kellett, hogy lássuk, sosem fogunk tudni házat venni a fizetésünkből.
Amikor Nyíregyházára költöztünk, elkezdtem fodrásznak tanulni, hogy legyen olyan munkám is, amivel pénzt lehet keresni – emlékszik vissza Ursula. A házaspár 2018-ban végül úgy döntött, elhagyják az országot. Bár a folyamatos anyagi nehézségek is szerepet játszottak a döntésben, elsősorban a gyerekeik jövője miatt jutottak erre az elhatározásra. – Az oktatási rendszer túlterheltsége, a pedagógusok kiégettsége és az is emellett szólt, hogy végignéztem, mi történik a barátunk gyerekével, miután bekerült a magyar oktatási rendszerbe. Néhány hónap alatt zárkózott, kiégett, házi feladat miatt stresszelő gyerek lett, aki nem játszott többé. Nem akartam kitenni ennek a gyerekeimet.
Azt, hogy hol folytatják tovább az életüket, hosszas keresgélés után döntötték el. Lenyűgözte őket a finn iskolákban cipő nélkül, gyapjúzokniban rohangáló gyerekek látványa, a tisztaság, a nyugalom, ami körülvette őket, meg persze a szociális háló, amelyben ha egy házaspárnak csak az egyik tagja dolgozik, a másik is jogosult az alapvető szociális ellátásokra. A várakozásaik beigazolódtak. – Első osztályban azt mondta a gyerek tanára, ha fél óránál tovább tart megcsinálni a házit, rögtön szóljunk, mert az azt jelenti, hogy kevesebb feladatot kell kapnia – mondja Ursula.
Miután honosította a diplomáját, még másfél évet tanult kint, mielőtt bekerült volna az orvosokat, szociális munkásokat és ápolókat nyilvántartó szakmai regiszterbe. Ezután kezdhetett dolgozni a gyermekvédelemben. Azóta közösségi ellátással, nevelésbe fogadással, intézménybe való elhelyezéssel, utógondozással foglalkozik egy állami intézményben. Szereti a munkáját, annak ellenére is, hogy itt nem tud a terápiás segítő oldaláról közelíteni. – Én nem lehetek megértő egy szenvedélybeteg szülővel szemben, csak olyan mértékben, hogy értem, milyen problémája van, értem, hogy nem tudja abbahagyni, viszont akkor a gyerek elkerül otthonról, mert neki biztonságban kell lennie – magyarázza.
*
A finn gyermekvédelmi rendszer már az első szinten
rögtön egy erős alapellátással lép be az állampolgárok életébe.
Bár a családsegítés nálunk is az alapellátás része, a hazai viszonyok között messze nem képes akkora tartalékokat mozgatva, olyan hatékonysággal formálni a családok életét, mint Finnországban. – A gyerek az ügyfél, de a családdal dolgozunk. Heti egyszer-kétszer jár ki a gondozó ahhoz a családhoz, amelyik rászorul erre, sőt, támogató családot is tudunk biztosítani, amelyhez el tud menni a gyerek havonta egyszer egy hétvégére. A támogató személyt és a családot is ellenőrizzük és évente kiértékeljük – mondja Ursula, aki hozzáteszi, kezdetben igyekeznek megtalálni a lehető legkíméletesebb beavatkozási módot, amivel a gyereknek és a családnak segíteni tudnak a változás érdekében.
Tudvalevően minél fejlettebb egy ország szociális rendszere, annál inkább az alapellátásra (azaz a gyerek kiemelését megelőző családsegítésre) helyezi a hangsúlyt. Amellett, hogy ez az ellátási forma olcsóbb, így
tényleg csak azok a gyerekek kerülnek gondozásba, akiknél nem lehet a diszfunkciós családi működésen változtatni, még egy koncentrált támogató rendszerrel sem.
Az alapellátásban működtetett anyaotthonnak és a családok átmeneti otthonának az a funkciója, hogy a lakhatási probléma soha ne legyen ok egy gyerek kiemelésére.
Magyarországon most olyan telítettek ezek az alapellátó intézmények, hogy több hónapos várólista után is kérdéses a bekerülés.
Finnországban tehát a családból való kiemelést mindenáron igyekeznek elkerülni, illetve megelőzni a szakemberek. Csak végső esetben fordulnak ehhez a megoldáshoz, de ha komolyabb probléma van – például függők a szülők, vagy egy durva válás után a gyerek viselkedésbeli, neuropszichiátriai tüneteket mutat, vagy szerhasználati gondjai vannak, nem jár iskolába, túl sokat hiányzik –, akkor nincs más megoldás. A gondozásba vétel után, akárcsak itthon, 30+30 nap áll rendelkezésre, hogy megoldást találjanak a problémákra és elhárítsák a hazaköltözés előtt tornyosuló akadályokat.
Ezen a ponton nagy különbség van a finn és a hazai eljárás között, hisz míg itthon az esetek nagy részében ebben a fázisban nincs elég ember és energia arra, hogy érdemben foglalkozni tudjanak a családdal, addig
Finnországban ilyenkor minden család mellé szociális munkást rendelnek, aki mögött hatfős szakmai csapat áll.
Ennek tagjai gyorsan elkezdik feltérképezni, mire van szükség ahhoz, hogy a gyerek mihamarabb visszakerülhessen a családjához. A családterapeutából, szociális munkásokból és gondozókból álló team hetente egyszer összeül. A három órás megbeszélésre meghívják az „ügyfelet”, azaz a gyereket és a családját is, vagy ha már intézményben lakik, a gondozóit. – A rendszerszintű megközelítés az ügyfél helyzetének nagyobb fokú megértését szolgálja, de az, hogy ilyen szoros együttműködésben dolgozunk egy-egy család segítésén, nekünk is megnyugvást ad. Fontos, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségekkel, hiszen sokszor minket is megérintenek ezek a problémás helyzetek – magyarázza Ursula.
Magyarországon ezzel szemben az alapellátásban dolgozó szociális munkásnak ma gyakorlatilag alig van eszköze arra, hogy szükség esetén azonnali segítséget tudjon nyújtani egy krízishelybe jutott családnak, így minimális a lehetőség az érdemi változás elérésére, az intenzív családmegtartó munkára. Ráadásul a szegregátumos magyar településeken, ahol a legnagyobb szükség lenne a koncentrált és teamben végzett munkára, jó, ha két-három községre jut egy családsegítő. Az eszköztelenség miatt Magyarországon nem egyszer kialakulhat olyan helyzet, hogy a szankcióktól való félelem arra sarkallja az alapellátásban dolgozót, hogy a felelősséget lepasszolva olyan helyzetekben is a szakellátás felé tolja a gyereket, amikor még az alapellátás keretében orvosolható lenne a probléma.
Ha kiemelés történik, a gyermekotthonban, illetve a befogadó családnál Finnországban nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy figyelemmel, türelemmel vegyék körül a gyereket. A szociális munkás felel azért, hogy ennek a krízisnek a megélését könnyebbé tegyék az egész család számára. Ennek megfelelően elsőként a rendszeres és szoros kapcsolattartást szervezik meg. A szakembereknek kötelességük biztosítani, hogy
a szülő látogathassa a gyereket, sőt, sokan vannak, akik minden héten hazajárnak.
A rendszerbe került gyerek felé ezekben a nehéz időkben különösen traumatudatosan közelítenek a gondozóik. – Nem várjuk el például, hogy egy bántalmazott gyerek bárhogy is teljesítsen az iskolában. Ilyenkor mindenekelőtt az alapvető biztonságérzetet próbáljuk valamennyire helyreállítani benne. Mivel mindannyian emberi kapcsolatokban gyógyulunk, a legtöbbet az odafigyelés, az együtt töltött idő, rengeteg türelem és szeretet segít. Ha pedig valamiért nem megfelelő a hely, ahová a gyerek került, keresni kell egy másikat – mondja a szociális munkás.
Arról, hogy mi fogadja a családjukból kiemelt gyerekeket ma Magyarországon, egy fővárosi befogadóotthon ex-igazgatója, Bercsák Nóra árnyalt képet festett korábbi interjúnkban. Összességében elmondható, hogy a szociális szférában dolgozók anyagi megbecsültségének hiánya miatt egyre több a szükségből a területre tévedő munkavállaló, a munkaerőhiány miatt pedig egyre alacsonyabb a bekerülési mérce. Ennek megfelelően egyre kevesebb a traumák és összetett problémák kezelésére felkészült szakember a hazai gyermekvédelemben.
Finnországban, ha úgy ítélik meg, hogy van esély a hazaköltözésre, akkor ezen a ponton támogató szolgáltatásként intenzív családgondozást folytatnak, amivel egy kicsit megdolgozzák a famíliát, a belső kommunikációt, az otthoni szabályokat. Ilyenkor egy diplomás ápoló és egy szociális gondozó párban jár ki a családhoz minimum hetente négyszer, több órára. Mindig a szülőkkel együtt dolgoznak, velük együtt keresnek megoldást a problémára. Ha a gyerek gyámság alá kerül, külön gondozási tervet készítenek a szülőknek is. Ebben, velük együtt gondolkodva végigveszik azokat a lépéseket, amelyeket követve a gyerek hazatérhet. Gondozási tervet egyébként minden gyereknek készítenek, annak is, akit a gyermekjóléti szolgálat gondoz és annak is, aki a szakellátásába kerül. Ebbe belevesznek minden szolgáltatást, anyagi támogatást, amire szüksége lehet és ezt a tervet évente legalább egyszer, vele közösen átbeszélve frissítik is.
Van, hogy ez a munka meghozza a gyümölcsét és még az elején haza tudják juttatni a gyereket. Ha azonban úgy ítélik meg, hogy nem térhet vissza, mert otthon a saját viselkedése vagy a szülők túlterheltsége, a határok hiánya, vagy pszichés illetve fizikai betegség miatt nem lenne biztonságban, gyámság alá helyezik és keresnek neki egy nevelőszülőt, vagy egy olyan intézményt, amely tud róla hosszabb távon gondoskodni. Onnan is van még visszaút, hiszen a családdal való munka itt nem ér véget. Létezik „teszt hazagondozás”, ami fél évre szól és még a gyámsági idő alatt történik, hogy kiderüljön, működik-e.
Miközben beszélgetünk, feltűnik, hogy Ursula elbeszélésében
a magyar szakemberek által sajnos igen sűrűn emlegetett családon belüli szexuális abúzus egyetlenegyszer sem merül fel.
Finnországban is van családon belüli erőszak, szexuális abúzus is előfordul, de nem ez a jellemző.
Ott – Magyarországhoz hasonlóan – a hivatali időn kívüli akut helyzeteket az egész megyét ellátó szociális krízisügyelet kezeli. A gyermekotthonok mérete Finnországban törvényben szabályozott, maximum hét gondozott élhet egy részlegben, tehát hazai fogalmak szerint mindegyik inkább lakásotthonra hasonlít. Az otthon általában két részlegből áll, tehát maximum 14 gyerek él benne. Finnországban, akárcsak nálunk, napközben ketten vigyáznak a gyerekekre, de szükség esetén 3-5 szakember is jelen van, éjszakára normál esetben egy, ha problémás vagy szökős gyerek van az otthonban, több munkatárs van beosztva.
Ám míg Finnországban legfeljebb 7 gyerek felügyeletét látják el így, nálunk előfordul, hogy több mint 12 gyerekre kell vigyázniuk, sőt, előfordul olyan, hogy egy 12 ágyas befogadó otthonban 27 gyerek torlódik össze.
A gyermekotthont a főiskolai végzettséggel rendelkező szociális gondozók működtetik. A szociális munkás egyetemi, a szociális gondozó főiskolai, a szakápoló szakmunkásképzőben szerzett végzettséggel rendelkezik. Felelős vezető csak főiskolát vagy egyetemet végzett ember lehet, de általánosságban elmondható, hogy a szociális munkás megbecsült tagja a finn társadalomnak. Az ő szerepe az ügyfelek – azaz a gyerekek – ellátásának koordinálása, ellenőrzése és a családok támogatása – mérlegelés szerint akár anyagi támogatás kiutalásával is.
Szintén hasonlóság a két ország gyermekvédelmi helyzetében, hogy nincs elég nevelőszülő, az azonban
jelentős különbség, hogy a finn nevelőszülők nagy része a középosztályból kerül ki.
Ursula ezt azzal magyarázza, hogy alapvető elvárás velük szemben a traumatudatos hozzáállás. – Kell egy bizonyos fokú érzelmi intelligencia ahhoz, hogy egy ennyire sérült gyereket tudj szeretni és elfogadni, hogy ezáltal gyógyulhasson – mondja, majd arról beszél, ez a feladat lelkileg nagyon megterhelő, ezért is fontos, hogy ennek a munkának az elvégzéséhez stabil anyagi háttér legyen az ember mögött. – Az ügyfeleink rettenetesen traumatizáltak. Az ember nem tudja előre, hogyan fog reagálni egy-egy gyerek dolgaira, és a nevelőszülőnek is kell mernie segítséget kérni bizonyos helyzetekben. Ehhez az önismeret mellett anyagi biztonságot adó fizetés is kell, hiszen pusztán elhivatottságból nem lehet megélni – magyarázza a szakember.
Nem is lehet panaszuk az anyagi juttatásokra a finn nevelőszülőknek, hiszen a munkadíjuk havi 1300 euró (körülbelül 507 ezer forint). Ezen felül a folyamat elején kapnak egy nagyobb összeget az induláshoz, ha például ágyat, íróasztalt, ruhát kell venni a gyereknek, ezeknek az árát 3500 euró (kb. 1 millió 366 ezer forint) értékben visszatéríti az állam. A mindennapi költségek (buszbérlet, higiéniai holmik stb.) fedezésére még havi 300-400 eurót kapnak (kb. 117-156 ezer forint). Ha csak az utóbbi összeget osztjuk le, abból kiderül, hogy alsó hangon napi 4-5000 forintból finanszírozzák a gyerekek életét.
Összehasonlításképp: Magyarországon a nevelőszülők alapdíja 2025-ben 87 240 forint volt, a kiegészítő díj pedig havonta, gyerekenként 58 160 forint. Ez alapján a nevelőszülőknél élő gyerekekre szánt napi összeg 1900 forint körül van idehaza.
Még mielőtt bárki azt gondolná, a finn és a magyar gazdaság helyzetét nem lehet összehasonlítani, Ursula gyorsan megjegyzi, bár Finnország anyagi helyzete valóban sokkal jobb, mint Magyarországé, az élet nem kerül igazán többe odakint. – Az élelmiszerek ára majdnem ugyanannyi, mint idehaza és a villanyszámla is ki tud jönni körülbelül 80 euróból (kb. 31 ezer forint). A fizetések ezzel szemben jóval magasabbak. 2018-ban, míg én GYES-en voltam – havi 20 ezer forintért – a férjem 2-300 ezret keresett. Nem tudom, most mennyit keresnék ugyanebben a munkakörben otthon, de itt ebben a köztisztviselői állásban
bruttó 4400 euró (kb. 1 millió 715 ezer) a fizetésem – mondja a szociális munkás.
Mi tudjuk: Magyarországon a diplomás bér az Ursuláénak megfelelő munkakörben bruttó 450 000 Ft körül van, tehát nettó 350 körül keresne, egy pályakezdőnek pedig a nettó 300 000 forintot sem feltétlenül éri el a fizetése.
Finnországban tehát tényleg nem anyagi okokból kevés a nevelőszülő. Ahhoz, hogy valaki azzá válhasson, az elhivatottságon túl kell egy PRIDE elnevezésű képzés is, amivel párhuzamosan komoly környezettanulmányt is végeznek nála, és a munkáját a későbbiekben is segítik továbbképzéssel, szupervízióval, mentorral. Meleg párok és egyedülállók is lehetnek nevelőszülők, és családok is fogadhatnak magukhoz állami gondozásba került gyereket, de úgy, hogy velük együtt maximum négy gyerek élhet a famíliában.
Magyarországon ezzel szemben egyre nagyobb nyomás helyezkedik a nevelőszülőkre, hogy minél több gyereket vállaljanak be, háttérbe szorítva annak mérlegelését, bírják-e a terhelést, illetve hogy milyen kockázatokkal jár a nagyobb létszám. Általában ugyanez vonatkozik a gyermekotthoni férőhelyekre is, a 12 fős csoportokban egyre gyakrabban meghaladják az előírt létszámhatárt a kényszerhelyzet miatt.
Visszatérve Finnországhoz, azokat, akik nevelőszülőkhöz kerülnek, nem lehet korlátozni semmiben, de vannak olyan öntörvényű gyerekek, akiket muszáj intézményben tartani, mert előfordul, hogy át kell kutatni a holmijukat, el kell venni tőlük kést, alkoholt vagy drogot, sőt, lehet, hogy korlátozni kell a mozgásukat. – Amikor egy ilyen renitens gyerek bekerül a rendszerbe, fokozott figyelmet fordítunk a biztonságára, igyekszünk vele minél többet foglalkozni és megérteni őt, segíteni a problémái megoldásában. El nem foghatjuk, de ha kell, követjük, amikor megszökik az intézményből – mondja Ursula.
Finnországban egy szociális munkás maximum 30 gyerekért felelhet.
Ő koordinálja ügyfelei ellátását, ő írja meg a gondozási tervet, amelyet évről évre frissít, ő ellenőrzi az ellátást és kapcsolatot tart a gyerekkel is, hiszen büntetőjogi felelősség terheli. (A szerepe a magyar rendszerben leginkább a gyermekvédelmi gyáméhoz hasonlít. )
Mivel a szociális munkásnak értelemszerűen nem mindig van ideje mindenre, Finnországban a gyerekek mellé egy-egy szociális gondozót is rendelnek, aki akut helyzetekben segíti őket. Ursulának most nincs harminc ügyfele, mivel a főnöke azt is figyelembe veszi, ha problémás gyerekkel küzd vagy ha 2-3 családban krízis van. Ilyenkor nem terhel rá új eseteket.
Magyarországon nagyon hasonló a gyermekvédelmi gyámok helyzete – papíron. Nálunk is 30 főben maximalizálják az egy gyámra jutó létszámot, ezzel szemben azonban a gyakorlatban nem ritka az 50 főt is meghaladó gyerekszám.
Amikor Ursulát az ellenőrzésekről faggatom, arról mesél, ilyen szempontból Finnországban sincs kolbászból a kerítés. – Néhány éve kezdtünk el jobban odafigyelni az ellenőrzésre, miután napvilágra került néhány hajmeresztő visszaélés – mondja. A szociális munkásnak kutya kötelessége
a gyerekkel rendszeresen, négyszemközt találkozni és ki kell építenie egy olyan bizalmi kapcsolatot, hogy az el merje mondani, ha nem bánnak vele jól a nevelőszülők vagy az intézményi gondozók.
Ilyenkor a gyerek panaszát ki kell vizsgálni. Tanulnak olyan módszereket, amelyekkel a kis, 2-3 éves gyerekkel is el tudják mondatni az ilyesmit. A szociális munkást törvény kötelezi arra, hogy látogassa a családot, mivel a gyerek és a nevelőszülő interakciójából ki tudja következtetni, milyen a kettejük viszonya.
Egy finn statisztika szerint az 5 és félmilliós Finnországban most 11 300 gyerek él gondozásban, tavaly összesen 4900 gyerek sürgősségi elhelyezéséről kellett gondoskodni. Jelenleg mindenkinek jut hely a rendszerben, de jó lenne, ha nevelőszülőkből még több lenne, mivel a kisebb gyerekeket jobb azoknál elhelyezni.
Magyarországon ma a gondozásba vettek számát körülbelül 23 000-ra becsülik és még sokan várnak arra, hogy bekerüljenek a rendszerbe.
A finnek természetesen az utógondozásra is komoly hangsúlyt fektetnek. A gondozási idő maximum 18-23 éves korig tart, de támogató személyt már annak is biztosít a rendszer az életkezdéshez, aki csak fél évet töltött el benne. Függetlenül attól, hogy nevelőszülőktől vagy intézményből kezd önállósodni a fiatal, az azt megelőző fél évben ez a személy heti egy találkozásban segít neki lakást keresni, utánanéz annak, milyen szociális támogatásokra jogosult és hogyan kell azokat megigényelni. Felteszi a kérdést, jár-e iskolába, mert a tanulók Finnországban lakhatási támogatást kapnak, sőt, olyan is előfordul, hogy teljes egészében az állam állja az albérletet számukra.
Ursula szerint nem csak rengeteg pénzt kéne beletenni a gyermekvédelembe ahhoz, hogy egy finnhez hasonló struktúra meg tudjon valósulni Magyarországon. – Nem érzem érettnek arra a magyar társadalmat, hogy ennyire ellenőrzötten és átláthatóan tudjon működtetni egy ilyen rendszert. Nekünk baromi átláthatónak kell lennünk – mondja, és arról beszél, nem mindig volt ez így Finnországban sem.
2012-ben nagy törést okozott, hogy egy hétéves kislányt halálra kínzott az apja és a nevelőanyja. Akkor ébredt fel a finn társadalom.
Mivel erről a kislányról korábban rengeteg bejelentés érkezett és mégsem tudták megelőzni a tragédiát, komoly szigorítások kezdődtek annak érdekében, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. A következő alkalmat az önvizsgálatra 2023 nyarán egy négyéves kisfiú hasonló halála okozta.
– Azóta rengeteg bejelentést kapunk az óvodából, az iskolából, az utcáról, a szomszédból, a rokonoktól, a boltból, mindenhonnan – magyarázza a gyermekvédelmi szakember. Ma Finnországban az a protokoll, hogy mindenkinek kötelessége felhívni a krízisszolgálatot, ha talál egy kétéves gyereket az utcán, vagy ha azt látja, hogy egy ittas ember vezet kézenfogva egy gyereket. A törvény szerint 7 munkanapon belül ki kell vizsgálni minden bejelentést, szükség esetén környezettanulmányt kell készíteni és kiértékelni, hogy ki kell-e emelni a gyereket a családból. A statisztikák szerint a bejelentések száma az utóbbi években nőtt, a gondozásba vetteké azonban inkább csökken.
Magyarországon, bár felállították a jelzőrendszert, a társadalom edukációja ezzel kapcsolatban egyelőre elmaradt. Itthon is minden szemtanúnak kötelessége jelezni, ha egy gyerek bajban van. Kérdés azonban, mennyire érezzük át ennek a felelősségét. Félő, hogy az igazán aggasztó jeleket nem vesszük, vagy nem akarjuk észrevenni. Az iskolák felől érkezett jelzések nagy része például igazolatlan hiányzásokon alapul. Nagyon ritka, amikor a gyerek markáns viselkedésváltozása miatt jelez egy oktatási intézmény, miközben azt, hogy otthon nincs valami rendben, a gyerek viselkedése tökéletesen visszatükrözi.
A gyermekvédelmi törvény Finnországban nem csak az ellenőrzéseken szigorított, hanem ezzel együtt a szakemberek terhelését és fizetését is rendezte.
Bár korábban ott sem volt elég idő és energia a munka tisztességes elvégzésére, 2023-tól 35-ben maximálták egy szociális munkás ügyfeleinek számát, ezt a számot 2024-re még lejjebb vitték, így lett 30. Ezzel egy időben változott a fizetés is. – 2021-ben még bruttó 3400 eurót (kb. 1 325 889 Ft) kerestem, a bérem négy év alatt nőtt 4400 euróra (kb. 1 715 000 Ft), ami ugyebár húzó- és megtartó erő is. Más megyékben ez a fizetés kevesebb, de már mindenhol 4000 euró (kb. 1 600 000 Ft) felett van az országban – magyarázza.
Az Ursula által elmondottak alapján tehát a finn rendszer szerkezetében nagyon hasonlít arra, amelyet az 1997-es gyermekvédelmi törvényben itthon összeraktak. Az, hogy nálunk miért nem (úgy) működik, mint Finnországban, részben az ágazatból történő folyamatos a forráskivonással magyarázható, részben pedig azzal, hogy a kormányzat csupán a jogszabályok szigorításával, szankciókkal való fenyegetőzéssel próbál tenni az összeomlás ellen, de közben nem monitorozza, hogy a jogszabályok folyamatos változtatása hogyan csapódik le a gyakorlati munkában. Mindebből a gyermekvédelemben dolgozók joggal vonhatják le azt a következtetést, hogy nincs valódi kormányzati szándék a működés optimalizálására.
Ursula szerint az, hogy itthon még nem ébredt rá a magyar társadalom arra, hogy felelőssége van abban, mi történik a bajba jutott gyerekekkel, az eltompult szociális érzékenységgel és azzal a tanult tehetetlenséggel hozható összefüggésbe, amely abból fakad, hogy
az emberek úgy gondolják, hiába emelik fel a szavukat egy ügyért, ez érdemben semmin nem változtat.
A beszélgetés végén döbbenünk rá, most először találkoztunk olyan szociális munkással, aki képességei szerint és felelőssége tudatában, magas hatékonysággal és elégedettséggel végzi a munkáját. Sajnos nem Magyarországon. – Nem kapunk sűrűn köszönömöt – szinte soha –, de nincs is rá szükség. Az hajt, ha néhány hónap vagy év után látom, hogy egy család elindul egy másfajta úton. A tinédzser szóba áll a szüleivel, elindul egy közeledés, akár annak ellenére is, hogy nem lakik otthon. Onnan már van visszaút – mondja, amikor megpendítem a kérdést, mi ösztönzi. Arra azonban, mi kéne ahhoz, hogy a magyaroknál is kiüsse valami úgy a biztosítékot, hogy végül rákényszerítsék az államot a gyermekvédelem gyökeres megújítására, sommás választ ad:
– Nem tudom.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
