Felforgatókönyv – készül az új rendszerváltozás forgatókönyve
„A NER-nél rosszabbat elképzelni is nehéz. Az ilyen velejéig romlott, gátlástalan hazudozásra épülő rendszerekkel az (is) a baj, hogy még az ellenkezője sem igaz annak, amit állítanak. Ezért korántsem magától értetődő, hogy ma milyen úton, miféle eszközökkel tehetnénk rendbe a zsákutcába kormányzott gazdaságot, a feje tetejére állított államigazgatást, a lepusztult közszolgáltatásokat, a megerőszakolt jogrendet” – írja Lányi András. Az író-ökofilozófus kezdeményezésére mától rendszeres vitaestek sorozata indul a Kossuth Klubban szakértők részvételével. A cél, hogy kikristályosodjon az újabb rendszerváltás forgatókönyve, s jövőre meg is jelenjen. A Felforgatókönyv készítésének folyamatáról a Válasz Online podcastja is rendszeresen beszámol majd, most azonban következzenek Lányi András sorai.
A meteorológusok ritkán tévednek és sohasem hazudnak. Az időjárás-előrejelzés ezért nélkülözhetetlen tartozéka a hírműsoroknak: hitelesíti az előtte vagy utána elhangzó, jóval megbízhatatlanabb híreszteléseket.
Könnyű a meteorológusoknak! Még a legbonyolultabb természeti rendszerek is – mint például a légmozgások – mutatnak bizonyos szabályszerűségeket, melyek alapján működésük több-kevesebb biztonsággal modellezhető. Próbálnák csak a politikai változások kimenetelét kiszámítani! Aki a helyi történéseket a globális rendszerösszefüggésektől elvonatkoztatva szemléli,
a legjobb akarattal is csak felelőtlen jósolgatásba bocsátkozhat.
Aki pedig arra keresne választ, hogy a bolygónkon egyszerre és egymástól nem függetlenül zajló bioszférakrízis és a szabadkereskedelmi rendszer összeomlása, népesedési katasztrófa és népvándorlás, globális felmelegedés és hidegháború így együtt milyen hatással lesznek egy-egy ország, például Magyarország jövőjére, az csak egyetlen tudományosan megalapozott kijelentést tehet: hogy fogalma sincs róla. Minden egyéb ügyes blöff – ebből élünk.
Márpedig az ember, amikor cselekedeteit eltervezi, ezt a jövőre vonatkozó várakozások alapján teszi. Így járnak el a nemzetek sorsával kalkuláló politikusok is, csakhogy nekik hosszabb távon, szélesebb összefüggéseket kellene átlátniuk ahhoz, hogy felelősen nyilatkozhassanak: mit kezdjünk az ország véges erőforrásaival, milyen tudásra oktassuk gyermekeinket az iskolában, milyen fenyegetések ellen kell a jövőben védekeznünk, kikkel szövetkezzünk stb. Nem tudják, de meggyőzik magukat, hogy nem is kell tudniuk; egy sokkal egyszerűbb kérdésre keresik ehelyett a választ: mit kell a választópolgárokkal elhitetniük ahhoz, hogy őket válasszák? (Mármint ott, ahol forma szerint még választják az állam vezetőit.)
Tudják, hogy a választópolgár véleményét a tömegmédia alakítja, az pedig többnyire olyan nézeteket terjeszt, amelyek a mindenkori uralom érdekeinek megfelelnek. (Uralmon a vagyon, az információ és a kényszerítő hatalom feletti rendelkezést értem: e három napjainkban szinte maradéktalanul összefonódott.) E körkörös okoskodáson belül tehát nem léteznek megoldhatatlan problémák, igaz, érdemi változásra sem mutatkozik lehetőség. A politikai vetélkedések rendszerint a fennálló rendszer működtetéséből származó előnyök elosztása körül forognak.
Rendszerszintű változásra olyankor kerülhet sor, amikor vezetők és (meg)vezetettek között ez a cinkos együttműködés megbomlik: kezelhetetlenné válik az addigi gyakorlat látványos meg-nem-felelése a körülményeknek vagy a rendszer önképének.
Fordulat ténylegesen csak akkor következik be, ha akad, aki a kínálkozó lehetőséget megragadja.
Az emberek nagy része az esetek többségében elégedetlen ugyan a fennálló viszonyokkal, de ez önmagában mindaddig nem ok a változtatásra, ameddig határozott, új elképzelések nem kezdenek terjedni a nép körében arról, hogy élhetnének másképpen is.
A magyarságnak a huszadik században egyszer sem sikerült ilyen változást kivívnia. 1918-ban, 1945-ben és 1989-ben is külső körülmények, a nemzetközi erőviszonyok drasztikus változása kényszerített ki rendszerváltozást, amely a hazai társadalmat készületlenül érte. Amikor pedig a magunk erejéből próbálkoztunk, 1956-ban, a forradalom heroikus kísérletét elnyomóink vérbe fojtották. Történelmünk sikeresnek mondott korszakaiban (Erdély aranykora, dualizmus, Kádár-rendszer) több példát találunk a körülményekkel való bölcs megalkuvásra, mint a bátor ellenszegülésre, többet az önző, mások rovására elért gyarapodásra, mint az összefogásra.
Aki Magyarországon demokratikus jogállam létrehozásáról álmodozik, annak mindenekelőtt azt kell tudomásul vennie, hogy törekvéseit nem építheti a többség magatartásában megnyilatkozó és a társadalom intézményeiben testet öltő történelmi hagyományra. Éppen ellenkezőleg: a hagyomány a parancs- és tekintélyuralmi rendszerek életképességét igazolja. Azt se feledjük, hogy a magyarok kétharmada először az államszocializmus sivár évtizedeiben tudott rendszeresen jóllakni és tisztességesen felöltözni. Ezt a kétharmadot cseppet sem zavarja, hogy a róluk így-úgy gondoskodó párthűbéri rendszer némi huzavona után 2010-ben visszatért, ráadásul az ötágú csillag helyén kereszttel és szentkoronával.
Orbánéknak sokat kellett tenni azért, hogy a becsapott, kifosztott és elárult ország lakóinak többsége megelégelje uralmukat. Ebből azonban még nem lesz rendszerváltozás.
Ha 2026-ban kormányváltásnál többet szeretnénk, akkor világos elképzeléssel kell rendelkeznünk a céljainkról. Ezzel kapcsolatban a fentiekben két dolgot állítottam. Egyrészt, hogy ezt a tudást nem alapozhatjuk (egyébként tiszteletre méltó és kivételes teljesítményekben gazdag) történelmi örökségünkre. Másrészt, hogy a ránk váró jövő kilátásai a szokásosnál is kiszámíthatatlanabbak, tehát nem nyújtanak támpontot az eligazodáshoz.
Mi lehet akkor mégis, amit a jövőt illetően biztosan tudunk? Egyedül az, hogy mi magunk milyen jövőt szeretnénk, és hogy választott céljaink elérése érdekében miféle cselekedetekre szántuk el magunkat. A saját elhatározásunk – nem az egyénre gondolok, hanem a közakaratra – valóságosabb tényező bármi másnál, amit az „objektív” mérlegelésnél számításba szokás venni. Feltéve, persze, hogy tudjuk, mit akarunk.
Mert a közmegegyezés, ha csak odáig terjed, hogy mit nem akarunk, önmagában nem elég az ország kormányzásához. Az állam védszárnyai alatt garázdálkodó rablókapitalizmusnál, a NER-nél rosszabb rendszert elképzelni valóban nehéz: sem a piaci verseny teljesítményösztönző hatása nem érvényesül benne, sem a kormányzati döntések átláthatósága és számonkérhetősége.
Az ilyen velejéig romlott, gátlástalan hazudozásra épülő rendszerekkel az (is) a baj, hogy még az ellenkezője sem igaz annak, amit állítanak.
Ezért korántsem magától értetődő, hogy ma milyen úton, miféle eszközökkel tehetnénk rendbe a zsákutcába kormányzott gazdaságot, a feje tetejére állított államigazgatást, a lepusztult közszolgáltatásokat, a megerőszakolt jogrendet. Akinek erre biztos receptje van – azt nem érdemes végighallgatni.
A többiek viszont – a felelősen gondolkodó és a közéletben hangját hallató értelmiség – bizony jól teszik, ha ezen törik a fejüket, hogy egy esetleges rendszerváltozásnak ne hamis illúziókkal, idejétmúlt elképzelésekkel és a tőlünk másképpen gondolkodók iránti kölcsönös gyanakvással, áporodott előítéletekkel vágjunk ismét neki – ugyanúgy, mint 1989-ben.
Erre tettem javaslatot tavasszal a Válasz Online felületén, Az ellopott ország – hogyan juttassuk vissza jogos tulajdonosának? című írásomban. Erről nyitunk vitát szeptember 15-től a Kossuth Klubban, ahol egy készülő Felforgatókönyv leendő szerzői és vitapartnereik tartják majd rendszeres összejöveteleiket. Azért is ott, mert 1956-ban ott ülésezett a változások szellemi előkészítése körül komoly szerepet játszó Petőfi Kör. És azért Felforgatókönyvnek nevezzük az eljövendő változások forgatókönyvét, mert meggyőződésünk, hogy az ország helyzetét az alapoktól kezdve kell újragondolni.
Aki mindent felforgat, nem rombolni akar, hanem keresgél. Talán valami rettentően fontos dolgot keres, amit elveszítettünk: kulcsot a jövőhöz.
A programalkotás ugyanis nem a pártok feladata. A közakaratnak a célokról folytatott nyilvános vitában kell formálódnia, a pártok az ott körvonalazódó álláspontok képviseletére hivatottak. Ahol a nyilvános vita feltételei hiányoznak – bizalom egymásban, bizalom önmagunkban, bizalom a szavak erejében, az egyetértés sikerében és az összefogás értelmében –, ott persze nem beszélhetünk közakaratról. Akkor nincs mit számonkérni a közélet szereplőin s a pártvezéreken, akiknek szeme előtt rendszerint egyetlen cél lebeg: a hatalom. Melynek birtokában megvalósíthatják a maguk minden bizonnyal népboldogító szándékait, és megakadályozhatják, hogy a népet mások más úton próbálják boldogítani.
Valahol utat vesztettünk, idézzük Ady Endrét tragikus történelmi sorsfordulókat követően – de vajon hol s miért veszítjük mindig el? Az 1989-es rendszerváltozás után húsz évvel a köztársaság akkori elnöke, Sólyom László fordult ezzel a kérdéssel az általa felkért tudóscsoporthoz. A Szárny és teher címen megjelent röpirat szerzői akkor a gazdaságot bénító, szellemi-erkölcsi leépüléshez vezető korrupcióban és tudáshiányban jelölték meg az újabb történelmi kudarc két fő okát. A korrupció azóta rendszerré vált, a tudáshiány elmélyült, Magyarország kifelé sodródik Európából.
Vitaestjeinken egy újabb rendszerváltozás esélyeit és tennivalóit fogjuk mérlegelni.
1956, 1989 – ha ezt a két pontot képzeletben összekötjük, egy egyenest kapunk, amely az általunk remélt jövő felé mutat.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
