Amit Orbán elszalasztott: ütőkártya volt a kezünkben Székelyföld ügyében
Létezhet egyszerre atlantista és határozottan nemzeti érdeket érvényesítő geopolitikai nagystratégia Magyarország számára? Történész–politológus vendégszerzőnk szerint nagyon is. Horváth Csaba Barnabás állítja: ha ennek megfelelő külpolitikánk lett volna, a Székelyföld autonómiája is közelebb lehetne ma a megvalósuláshoz. Egy elképzelt magyar külpolitikai nagystratégia körvonalai.
Magyarország külpolitikája évtizedek óta két látszólag kibékíthetetlen pólus között őrlődik: a nyugati szövetségi rendszerhez hű passzív igazodás és a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó, a nyugati szövetségi rendszerrel szembekerülő különutas politika között. De valóban választanunk kell? Meggyőződésem, hogy ez hamis dilemma: létezhet olyan külpolitikai nagystratégia, amely egyszerre épít a szövetségi hűségre és a nemzeti érdekek képviseletére. Ebben a cikkben a legközelebbi kérdésektől indulva – a szomszédsági viszonyoktól és a térség törékeny geopolitikai egyensúlyától – haladok a tágabb horizont felé: a kelet-közép-európai együttműködés, az európai hatalmi viszonyok és végül az ázsiai összefüggések felé, bemutatva, hogyan rajzolódhat ki egy Magyarország számára is működőképes, atlantista-érdekérvényesítő nagystratégia.
Bonyolult szomszédság
A magyar kisebbség Románia és Szlovákia demográfiájában, történelmében és identitáspolitikájában elfoglalt kulcsszerepe miatt szinte elkerülhetetlen, hogy Magyarország időről időre konfliktusba kerüljön e két országgal, különösen amíg politikai elitjük jelentős része a nyugat-európai normáknak megfelelő kisebbségi jogokat is elutasítja, sőt, időről időre felbukkannak kifejezetten magyarellenes pártok is. Ez önmagában is törékennyé teszi Magyarország geopolitikai helyzetét a térségben. Ilyen környezetben létfontosságú a különleges szövetségi viszony az Egyesült Államokkal, és a szoros partnerség fenntartása a térség meghatározó középhatalmával, Lengyelországgal, hogy biztosíték legyen a román és szlovák politikában esetlegesen megjelenő szélsőséges nacionalista irányzatok kockázatával szemben.
Ebben a helyzetben elkerülhetetlen a kiegyezés Ukrajnával.
Egyrészt, mert az USA-val való szövetség erősítése nem lehetséges a Lengyelországgal való kapcsolatok rendezése nélkül, Lengyelország számára pedig Ukrajna kulcsfontosságú stratégiai partner. Másrészt magyarország geopolitikai mozgásterét különösen beszűkítené, ha Ukrajna is csatlakozna a Magyarországgal szemben gyakran összezáró román–szlovák pároshoz. Egy román–szlovák–ukrán hármas Magyarország ellenében az USA-t és Lengyelországot is ellenérdekeltté tenné a magyarság támogatásában. Miután egy 2023 decemberi ukrán törvénymódosítás, amely mentességet adott a magyar iskoláknak az oktatási nyelvi korlátozások nagy része alól, és az a tény, hogy a román nacionalizmusnak Ukrajnával is rossz a viszonya (például George Simion kitiltása), lehetőséget teremt a magyar–ukrán kiegyezésre, sőt a szélsőséges román nacionalizmus esetleges fellángolásaival szembeni stratégiai partnerségre is. Egy ilyen megállapodás nemcsak leválasztaná Ukrajnát Romániáról és Szlovákiáról, hanem stratégiai partnerré is tehetné. Egy lengyel–magyar–ukrán stratégiai együttműködés Lengyelországot és az Egyesült Államokat is jóindulatú semlegességre, vagy akár támogató hozzáállásra ösztönözhetné Magyarországgal szemben abban az esetben, ha a jövőben Romániában vagy Szlovákiában szélsőséges politikai irányzatok felemelkedése feszültségeket okozna a kétoldalú kapcsolatokban.
Kelet-Közép-Európa mint önálló pólus?
Mivel térségünk, Kelet-Közép-Európa országai kicsik ahhoz, hogy önmagukban állják meg a helyüket a globális porondon, régóta fel-fel merülő kérdés egy kelet-közép-európai tömörülés lehetősége. Erről szólt a Visegrádi Négyek (Magyarország, Csehország, Lengyelország, Szlovákia) kezdeményezés is, újabban pedig a Bukaresti Kilencek aktívak ezen a téren (a Visegrádi Négyek kiegészülve a három balti országgal, valamint Romániával és Bulgáriával). Számos érv sorakoztatható fel amellett, hogy a brüsszeli döntéshozatal, és az azt domináló német-francia tandem gyakran bántó érzéketlenséggel, és nyugtalanító túlhatalommal viszonyul térségünkhöz, viszont a legkézenfekvőbb válasz erre is egy viszonylagos önállóságra törekvő kelet-közép-európai tömörülés lehet, mert a térség országai összefogva képezhetnek akkora súlyt, amit már a német-francia tandem sem hagyhat figyelmen kívül.
Ha pedig ez a cél, akkor itt megintcsak
indokolt az USA-val való szövetség szorosabbra fűzése,
hiszen az USA már több választási ciklus óta támogatja atlantista irányultságú regionális tömörülések létrehozását a térségben lengyel vezetéssel. Számára ez ellensúlyt jelent Oroszországgal, sőt, még a német-francia tengellyel szemben is. Mivel egy, viszonylagos önállóságra törekvő kelet-közép-európai biztonságpolitikai pólusnak már most ez adja a létező kereteit, ezért ha Magyarország kelet-közép-európai pólusban gondolkozik, a kézenfekvő opció az ehhez a trendhez való csatlakozás volna. Ebből a szempontból sem elhanyagolható Oroszország feltartóztatásának szükségessége és Ukrajna szerepe. Nem mindegy ugyanis, hogy egy ilyen tömörülés mekkora. Ukrajna nélkül egyszerűen túl kicsi volna.
Ha Oroszország megszerezné Ukrajnát, azzal olyan erőfölényre tenne szert, hogy azzal szemben bármiféle kelet-közép-európai összefogás esélytelenné válna. Hogy miért, azt a következő demográfiai összefüggés egyszerűen demonstrálja: A Bukaresti Kilencek össznépessége 95 millió fő. Másik oldalon a szovjet utódállamoknak az eredetileg Szolzsenyicin által kirajzolt belső köre, melyet már szerinte is egy továbbélő orosz birodalomként kellett volna egybentartani, és ami az orosz nacionalisták körében ma is a legnépszerűbb definíciója annak, hogy egy új orosz birodalomnak mely államokat kellene magába foglalnia, Oroszország, Ukrajna, Belarusz és Kazahsztán négyese. E négy ország össznépessége nagyjából 212 millió fő, vagyis több mint duplája lenne a Bukaresti Kilencekének, ha Oroszországnak sikerülne olyan szoros ellenőrzés alá vonni Ukrajnát és Kazahsztánt, mint amit Belarusz felett már amúgy is gyakorol.
Ellenben ha Ukrajna a Bukaresti kilencekhez csatlakozna, akkor az így létrejött tízek lélekszáma már 133 millió fő volna, míg ha a másik oldalon a jelenlegi állapotoknak megfelelően csak Belarusz maradna Oroszország szoros ellenőrzése alatt. Az orosz-belarusz kettős össznépessége csak 153 millió fő lenne. Vagyis népességre (és mivel a térség egy főre eső GDP-je nem marad el Oroszországétól), gazdasági erőre nézve is
az orosz-belarusz kettőssel egy súlycsoportban lenne egy Ukrajnával kiegészült Bukaresti Kilencek.
Ha azonban Oroszországnak sikerülne összekovácsolnia a Szolzsenyicin által megálmodott négyes államszövetséget, akkor egy Ukrajna nélküli Bukaresti kilencek csak kevesebb, mint a felét tenné ki ennek. Az egyik esetben tehát egy ilyen kelet-közép-európai blokk amerikai nukleáris védőernyő mellett sok szempontból egyenrangú félként tudna megállni Oroszországgal szemben, és így Nyugat-Európával szemben is nagyobb önállóságot engedhetne meg magának, míg a másik esetben annyival gyengébb volna Oroszország négyes államszövetségénél, hogy vagy kénytelen lenne alárendelnie magát, vagy hogy ezt elkerülje, Nyugat-Európával alá rendelődne.
Vagyis, hogy Ukrajna Oroszországhoz, vagy a kelet-közép-európai térséghez kapcsolódik-e a jövőben, az jelentős mértékben meghatározhatja, hogy lehetőség nyílik-e egy olyan, kelet-közép-európai blokk létrehozására, amely mind Moszkvával, mind Brüsszellel szemben egyenrangú félként tárgyalhat.
A brit – skandináv – kelet-európai tengely
Egy ilyen atlantista kelet-közép-európai blokk ugyanakkor egy még nagyobb struktúrába illeszkedik. A 2020-es évek eleje óta van formálódóban Európában egy brit-skandináv-kelet-közép-európai tengely, amely egyre inkább ellensúlyát képezi a brüsszeli döntéshozatalt domináló német-francia mag-Európának. A felvázolt stratégiát követve tehát Magyarország ennek is részévé válna. Ez persze elvezet az USA-Európa reláció kérdéséhez: érdemes-e Magyarországnak az USA-val való szorosabb szövetség révén enyhíteni a német-francia mag-Európától való függést akkor, mikor egyébként újra felszínre kerülő kérdés Európa stratégiai autonómiája az USA-val szemben? Azonban ha Európa stratégiai autonómiája olyan formában valósulna meg, hogy annak keretei közt Kelet-Közép-Európa jobban függene a brüsszeli döntéshozatalt uraló német-francia tandemtől, mint amennyire egy atlantista a brit-skandináv-kelet-közép-európai tengely függene az USA-tól, akkor térségünk, és Magyarország számára ez jobb ajánlat lehet.
Természetesen a német-francia mag-Európának sokkal egyértelműbben érdeke lehet a stratégiai autonómia az USA-val szemben, hiszen mindenképp ők Európa vezetői, ezért egy önállóbb Európa szükségszerűen az ő hatalmukat növeli, de Kelet-Közép-Európa számára, ami e téren csak aközt választhat, hogy az USA, vagy a német-francia tandem mellett legyen kisebb szövetséges, már nem egészen ez a helyzet. Márpedig attól még, hogy ugyanazon a kontinensen vagyunk,
a mi dolgunk a saját érdekeinket nézni, nem pedig a német-francia tandemét.
Ez nem jelentené, hogy az ebbe a tengelybe rendeződő skandináv és kelet-közép-európai államok ne maradhatnának az európai gazdasági integráció részei, hanem egy olyan perspektívát rajzol fel, ahol is úgy jön létre egy kétsebességes Európa, hogy a térségünk a nyugati szövetségi rendszeren belül, sőt az Egyesült Államokkal való kapcsolat erősítésével válna az európai integráció egy lazábban kapcsolódó, ha úgy tetszik, „szuverenistább” külső körévé, ilyen módon lazítva a Brüsszeltől, és az azt domináló német-francia tandemtől való függést.
A másik Ázsia
Egy kicsivel még távolabb tekintve, egy ilyen külpolitikai doktrína nem vágná el Magyarországot ázsiai kapcsolatok lehetőségétől sem, csak éppen az Ázsián belüli prioritások újragondolását indokolná: Ázsia országainak igen nagy része valójában az Egyesült Államokkal játszik össze a nagyobb fenyegetésnek tartott Kína, vagy a Közel-Keleten Irán ellen, vagy legalábbis semleges, Washington iránt is baráti pozíciót foglal el. Ennek gerincét a “Quad”, az Egyesült Államok, India, Japán és Ausztrália Kína feltartóztatására 2017 óta fennálló stratégiai partnersége adja, és az elmúlt években alakult szervezetek között viszonylag találó indikátor, hogy mely ázsiai országok részesei az Indo-Csendes-Óceáni. Gazdasági Keretegyezményben (IPEF -India, Japán, Dél-Korea, valamint Délkelet-Ázsiából Brunei, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam) vagy az India-Közel-Kelet-Európa Gazdasági folyosónak (IMEC – India, Izrael, valamint az arab országok közül az Egyesült Arab Emírségek, Jordánia, Szaúd-Arábia). Ellentétben a Kínával, Oroszországgal és Iránnal való gazdasági kapcsolatépítéssel,
az Ázsia e felének országaival való kapcsolatépítés teljes mértekben összeegyeztethető volna egy atlantista külpolitikai doktrínával.
Akár az Egyesült Államok aktív támogatását is élvezhetné. Hogy ez az irány milyen meglepő területeken is komoly lehetőségeket rejt, azt mutatja pl. Varsó és Szöul azon megállapodása, melynek keretében a lengyel hadiipar csúcstechnológiájú dél-koreai K2 harckocsikat gyárthat licenszre.
Az energiakérdés
Nem megkerülhető természetesen az energiaellátás kérdése sem, azonban vannak olyan alternatív források, amelyek egy ilyen külpolitikai stratégia esetén néhány éven belül alkalmasak lehetnek az orosz függést oldó diverzifikációra: Törökország és az új szíriai vezetés idén áprilisban írt alá szándéknyilatkozatot egy, Katart Európával összekötő földgázvezeték építésére Szírián keresztül, amelyet bukásáig Asszad, az ország előző, oroszbarát elnöke blokkolt Oroszországnak tett szívességként. Mivel Katar kitermelhető földgázkészletei Oroszország készleteinek felét is kiteszik, és ha nem hajón, LNG formában, hanem olcsóbb, vezetékes szállításon keresztül érkezik Európába, akkor árban is versenyképes lesz az orosz földgázzal, ezért ez a legjelentősebb lépés lehet térségünk orosz gázfüggésének megszüntetésének irányába. Ebben a kérdésben is képbe kerül az Ukrajnával való kiegyezés lehetősége, mivel Ukrajna Európa második legnagyobb kitermelhető földgázkészleteivel rendelkezik, amelyek meghaladják Norvégia készleteinek kétharmadát, és Románia készleteinek dupláját. Ráadásul e készletek túlnyomó többsége az ország ukrán ellenőrzés alatt álló részére esik, így akkor is Európa második legnagyobb földgázexportőrévé válhat, ha a háború a jelenlegi frontvonal mentén kötött fegyverszünettel zárul. Itt már a vezetékhálózat is rendelkezésre áll, csak a kitermelést kell megindítani. Harmadik alternatív forrásként pedig rendelkezésre áll Azerbajdzsán, ahonnan Magyarország már meg is kezdte vezetékes gáz vásárlását, de még messze nem aknázta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Azerbajdzsán kapcsán jelentős további földgázforrást jelenthet a szomszédos Türkmenisztán, melynek földgázkészletei lényegesen nagyobbak, és már évek óta tervben van, hogy a Transzkaszpi gázvezeték megépítésével rákapcsolják az Azerbajdzsánból induló vezetékhálózatra, azonban ez eddig Oroszország környezetvédelmi ürüggyel megfogalmazott tiltakozásai miatt nem épülhetett meg, de Moszkva pozícióinak gyengülése esetén megvalósulhat. Ez tehát három jelentős alternatív vezetékes földgáz forrás: Katar, Ukrajna, és Azerbajdzsán-Türkmenisztán, amely a közeljövőben elérhetővé válhat térségünk, benne Magyarország számára. Ha egyszer véget ér az ukrajnai háború, és normalizálódnak a kapcsolatok Oroszország és a nyugati világ közt, természetes az is, hogy Oroszország is földgázbeszállító maradjon, de ha a másik három útvonal kiépül, akkor onnantól már csak egy lenne négy fő beszállító közül. Nem élvezne többé monopolhelyzetet.
Lehetőségek a nemzetpolitika számára
A következetes, szövetségi alapon nyugvó, ám nemzeti érdeket érvényesítő külpolitika már eddig is új távlatokat nyithatott volna. Ha Budapest a kezdetektől egyértelműen elköteleződik a közös biztonság mellett – például konstruktívan viszonyul Svédország és Finnország NATO-tagságához –, úgy ez a magatartás diplomáciai tőkévé válhatott volna. Ebben a kontextusban, a megerősödő szövetségi bizalom légkörében Magyarország akár nemzetstratégiai kérdések napirendre tűzésére is esélyt kaphatott volna. Például Románia schengeni csatlakozásának támogatását – a közös célok melletti kiállás jegyében – összeköthette volna a magyar közösség jogérvényesítésével kapcsolatos elvárásokkal, és akár
napirendre kerülhetett volna Székelyföld nyugat-európai normáknak megfelelő Dél-Tirol típusú területi autonómiájának kérdése is.
Ennek kapcsán nem elhanyagolható az a tény sem, hogy míg Svédország és Finnország NATO-csatlakozása a két ország földrajzi fekvése miatt kiemelt stratégiai kérdés volt az Egyesült Államok és a szövetség hadigépezete számára, ezért ennek késleltetése elkerülhetetlenül súlyos feszültségeket keltett, addig Románia schengeni csatlakozása, bár regionális szempontból fontos, az Egyesült Államok és a NATO stratégiai prioritásai közt nem szerepelt, hiszen az amerikai katonai bázisok létét vagy működését nem befolyásolta. Ezért a nyugati szövetségi rendszeren belül valószínűleg sokkal kisebb feszültséget okozott volna, ha egy, amúgy következetesen atlantista és szövetségalapú magyar külpolitika a romániai magyar közösségek, és akár a székely autonómia ügyével köti össze ezt a kérdést. A határozott, de a szövetségesi elvárásokkal összehangolt magyar külpolitika a szövetségesek szemében is legitim tárgyalási pozíciót teremthetett volna. Biztos lett volna a siker? Nem. Feszültségekkel járt volna egy ilyen próbálkozás? Elkerülhetetlenül. De minden valószínűség szerint ennél kisebb eséllyel, és ennél nagyobb feszültségekkel járna bármely más próbálkozás Székelyföld autonómiájának elérésére, ilyen diplomáciai ütőkártya pedig lehet, hogy már évtizedekig nem fog adódni az ügyben.
Nyitókép: Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij találkozója Kijevben, 2024 július 2-án. Fotó: Zsenja Szavilov, AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
