„Ötvenezer sikoly párolgott” – magyar tudósok dilemmái a hirosimai robbantás körül
Az atombomba amerikai kifejlesztésének nem volt alternatívája, japán városok elleni bevetésének viszont több is. Például a be nem vetés, melynek legelső és leghangosabb képviselője az a Szilárd Leó volt, aki hat évvel korábban még arról győzködte az elnököt, hogy indítsanak nukleáris programot a nácik ellen. Szilárd haláláig küzdött annak a fegyvernek a megfékezéséért, amelynek létrehozásában részt vett. Kollégája, Wigner Jenő szerint viszont a bomba korábbi kifejlesztése és ledobása életeket menthetett volna. És a történelem annyira bonyolult, hogy kettejüknek lehetett egyszerre igaza. Összeállítás a hirosimai pusztítás 80. évfordulóján.
hogy lehetne elfelejteni azt a villanó fényözönt
a városból azonnal harmincezren lettek semmivé
a fülledt, komor sötétben
ötvenezer sikoly párolgott
A fenti sorok szerzője ötven percnyi sétatávra lakott a hirosimai atomrobbanás epicentrumától. Tóge Szankicsi (Sankichi Tōge) úgy indult el 1945. augusztus 6-án is otthonából a városközpont felé, mint bármelyik átlagos nyári reggelen, amikor 8 óra 15 perckor pokoli lökéshullám érte. Tóge nem tudhatta, hogy a világtörténelem egyik leghalálosabb katonai demonstrációját kénytelen átélni. Az amerikai hadsereg légiereje másodpercekkel korábban dobta le városára az első működőképes urán alapú bombát egy B–29 Superfortress típusú repülőgépről. (Az új-mexikói sivatagban felrobbantott kísérleti szerkezet plutónium alapú volt.) A 28 éves japán fiatalember csodával határos módon kétszeresen is túlélte a csapást. Először a lökéshullám sodorta el, arcát repülő üvegszilánkok szaggatták meg. Majd sugárbetegség miatt került kórházba, melyből több hónapnyi kezelés után épült fel.
Akik kétezer méternél közelebb voltak az epicentrumhoz, azoknak a biztos halál jutott: megégtek, az összedőlő házak alá kerültek vagy a bomba lökéshulláma által keltett sokk végzett velük.
Tóge Szankicsi 1952-ben jelentette meg kötetét Atombomba versek címmel, mely örök emléket állít a japánok fájdalmának. Augusztus hatodika című költeménye így önti sorokba az eseményeket:
a katonai elosztóközpont padlóján a szar és hugy között
idemenekült diáklányok feküdtek
felpuffadt hasak, kinyomott szemek, bőrtelen testek, kopaszság
azt se tudni, ki kicsoda, de mire a napfelkete rájuk sütött
egyikük se mozdult már
a fullasztó bűzben
a bádoglavórokban pattogó legyek zümmögtek csak
A versek magyarul most először, a hirosimai csapás 80. évfordulójára váltak olvashatóvá a Japán Szemle blog szerzőjének, Gerencsér Gábornak köszönhetően.
A távol-keleti ország szenvedéseit emlékhelyek és filmek sokasága dolgozta fel, például a hirosimai Gyerekek Békeemlékműve, melyet egy leukémiában elhunyt lány története inspirált, aki ezer papírdarut hajtogatott a gyógyulásáért, vagy az 1983-as, Amerikában is forgalmazott Barefoot Gen (Mezítlábas Gen) című animációs film. Érdemes megfigyelni, hogy sem ezek, sem Tóge Szankicsi versei nem keresnek felelőst és nem szólnak a vád hangján. Sőt: ötből négy hirosimai helyszín nevében a „béke” szó szerepel.
Japán hivatalosan nem kért és nem kapott bocsánatkérést az amerikaiaktól. Az USA hivatalban levő elnökei közül Barack Obama volt az első, aki ellátogatott Hirosimába 2016-ban. Megkoszorúzta az áldozatok emlékművét és találkozott túlélőkkel, ahogy a szigetországban mondják, hibakusákkal, és bár a látogatás történelmi jelentőségű volt, Obama tolmácsa, Arthur Binard szerint az amerikaiak „szenvtelen performanszot” adtak elő. Binard érzése szerint a japánoknak ma is „Tóge Szankicsi verseire van szükségük”.
Miért kellett élő japán városokon demonstrálni az atombombát? Volt-e más út? Mit gondoltak az első éles bevetésről az új fegyveren dolgozó magyar tudósok?
Halálos verseny
Tóge Szankicsi sorai és Arthur Binard megjegyzése csak egy-egy példa, hogy Hirosima és Nagaszaki bombázása örökké fájdalmas történelmi pillanat lesz, súlyos morális kérdésekkel. Gondolhatnánk tehát, hogy maga az atombomba megalkotása és a Trinity-teszt nevű próbarobbantás is ilyen.
Utóbbiról szóló, július 16-i cikkünk nyomán lapunk rengeteg visszajelzést kapott, főleg Facebookon, melyek bűnösnek kiáltották ki az amerikai bombaprojekt résztvevőit, köztük a magyar Neumann Jánost, Teller Edét, Szilárd Leót és Wigner Jenőt. Ez persze a kommentmezőn túl is létező álláspont, a tudósok felelősségét hangsúlyozta például a háborús veteránból kutatóvá lett, magát anarchisa szocialistának valló Howard Zinn is. A komoly történészek többsége mégis elveti ezt a nézetet.
Mégpedig azért, mert az első atombomba nem amerikai katonai öncél volt, hanem egy fegyverkezési verseny terméke. Abban a pillanatban, amikor német tudósoknak 1938-ban sikerült uránatomot hasítani és a nyomában fellépő láncreakciót leírni, a bomba megépítése csak idő kérdése volt. Júliusi cikkünkben idéztük a forrásokat, amelyek alapján nyilvánvaló, hogy a fizikusok az Atlanti-óceán mindkét oldalán pontosan tudták, mivel van dolguk: a maghasadás katonai potenciálja tíz hónappal a második világháború kitörése előtt nyílt titok volt.
Igaz, ezt meg kellett osztani a politikusokkal is. A nukleáris láncreakciót elméletben először leíró, majd kísérletekkel is igazoló Szilárd Leónak kulcsszerepe volt abban, hogy Roosevelt elnök értesült az egészről. Az Einstein–Szilárd-levél már 1939 nyarán rögzítette: „rendkívüli hatóerejű új típusú bombákat lehet létrehozni”. Az év szeptemberében kitört a második világháború, és az új szuperfegyver megalkotása élet-halál ügy lett.
Csak abban volt bizonytalanság, hogy a Heisenberg vezette náci tudósoknak, az Oppenheimer fémjelezte amerikaiaknak vagy a Kurcsatov által dirigált szovjeteknek sikerül-e előbb.
Legkésőbb 1942-ig reális forgatókönyv volt, hogy a nácik megnyerhetik a versenyt, és minden bizonnyal be is vetették volna a bombát, talán éppen Európa területén. Onnantól, hogy az amerikaiak rákapcsoltak, a németek pedig defenzívába szorultak, ez az esély elpárolgott, de ott és akkor a nyugati katonai vezetés ezt nem tudhatta.
Ráadásul a szovjetek is élénken érdeklődtek a nukleáris technológia iránt. Sztálin 1943-ban utasította a vezető fizikus Kurcsatovot az önálló atombombaprogram kidolgozására. És bár lassan haladtak, a szovjet hírszerzés sikeresen épült be az amerikai Manhattan-tervbe. Az Oppenheimer film bemutatja, micsoda paranoia övezte amerikai részről az orosz nyomulást, de ebben az esetben a gyanakvásnak volt alapja. A filmben is látható Klaus Fuchs valóban értékes információkat lopott ki Los Alamosból: ezeknek szerepük lehetett abban, hogy a szovjeteknek már 1949-ben sikerült implóziós plutóniumbombát építeni. Pontosan olyat, mint amilyen az első amerikai „szerkentyű” volt.
Nem szokás emlegetni, hogy ki volt az atombombáért folytatott versenyfutás negyedik szereplője: Japán. A távol-keleti szigetországnak bizony volt nukleáris kutatása a világháború alatt, sőt már előtte is intenzíven vizsgálták a maghasadást.
A Ni-go nevű japán nukleáris projekt 1941-ben, az F-go 1943-ban indult, mindkettő katonai felügyelet alatt.
Teller Ede életrajzírója, Hargittai István idéz egy rendkívül érdekes forrást: 1933-ban esélyes lehetett, hogy a magyar tudós ne nyugat, hanem kelet felé induljon az antiszemita fenyegetettség elől. „Edward Teller azt remélte, hogy Japánban maradhat a náci Németországból való menekülése után” – idézi a könyv Yoshio Nishina fizikus levelét. Maga a felvetés, hogy egy magyar tudós kapcsolatba kerül japán körökkel, egyáltalán nem sci-fi: Kármán Tódor mérnök-polihisztor például szerepet vállalt az első japán ipari szélcsatorna létrehozásában. Teller végül Amerikába ment, de ha véletlenül mégis Tokióba kerül, akár lendíthetett is volna a szigetország atomprogramján. Más kérdés, hogy Japánnak az uránforrások szűkössége miatt nem lehetett volna kész bombája 1945-ig.
Szilárd Leó igazsága
Gondoljunk bármit a Japánban történtekről vagy a későbbi hidegháborúról, magabiztosan állítható, hogy a fent leírt készletből a legjobb valósult meg azzal, hogy a világon elsőként az Egyesült Államoknak sikerült működő atombombát építeni. Bármely más lehetőség a genocídiumok folytatásával vagy diktatórikus rezsimek globális terjesztésével lett volna egyenlő. „Nem tudom, hogy a kezünkbe lehet-e adni egy ilyen fegyvert. De abban biztos vagyok, hogy a nácikéba nem lehet” – mondja az Oppenheimer film címszereplője Isidor Rabi kollégájának a történet egy pontján. A „nácik” akár helyettesíthető a „szovjetekkel”. A forgatókönyvíró ebbe a mondatba sűrítette nyolcvan év dilemmáját.
Merthogy maguk az elemi pusztítóerő birtokába jutott amerikaiak is kezdettől vitatták (és ma is vitatják), hogy elfogadható döntés-e városok ellen bevetni az atombombát. E folyamat egyik elindítója és kulcsszereplője egy hazánkfia, Szilárd Leó volt.
A látnoki képességű elméleti fizikus 1921-ben egyetemi hallgatóként költözött Budapestről Berlinbe. Ott is doktorált termodinamikából, majd 1933-ig Albert Einstein közvetlen munkatársa lett. Ez kihozta feltalálói énjét: összesen nyolc szabadalmat nyújtottak be közösen, melyek közül a legismertebb az Einstein–Szilárd-féle abszorpciós hűtőgép. Ez volt az első zárt rendszerű és mozgó mechanikai alkatrész nélküli frizsider, mely áramot se igényelt. (A technikát még ma is használják hordozható hűtőknél és elektromosság nélküli vagy napenergiás helyeken.) Hitler hatalomra jutása után Szilárd Leó emigrált Angliába, majd Amerikába. Ahogy fentebb írtuk, nem kis részben az általa kezdeményezett elnöki levél indította el az USA bombaprogramját, a Manhattan-tervet. Melynek természetesen Szilárd is részese lett, bár nem Los Alamosban, hanem a chicagói telepen. Olasz kollégájával, Enrico Fermivel együtt megtervezte a világ első atomreaktorát, majd kigondolta annak altípusát, a „tenyésztőreaktort”, mely a háború alatt a bombák számára termelt plutóniumot.
Az amerikai filmgyártás két éve valóságos sztárt kreált a találmányától megrémülő, erkölcsi dilemmákon tipródó Robert Oppenheimerből. Nos, akkor Szilárd Leóra mondhatjuk, hogy before it was cool Oppenheimer volt: több mint egy évvel az atombomba elkészülése előtt, 1944 januárjában kifejezte súlyos aggodalmait Vannevar Bush-nak, Roosevelt elnök tudományos tanácsadójának.
Egy levélben megjósolta, hogy a háború után nukleáris fegyverkezési verseny indul,
hacsak nem sikerül létrehozni valamilyen nemzetközi ellenőrző szervezetet – idézi a tudóst William Lanouette a Zseni árnyékban című könyvében.
Szilárd Leó 1945-ben többször is befolyásolni próbálta a lehetséges japán atomcélpontokat mérlegelő Target Committee munkáját, hogy ne városokra essen a katonák választása: memorandumot írt az elnöknek, melyet Einstein is támogatott, majd több körben aláírásokat gyűjtött a Manhattan-terven dolgozó tudósok között. (Ezeket Oppenheimer nem volt hajlandó aláírni.) Petíciójának második, sorsszerűen 1945. július 17-re datált változata – Szilárd a titkosítás miatt nem tudhatta, hogy előző nap hajnalán felemelkedett az első gombafelhő az új-mexikói sivatagban – kordokumentum, világtörténelmi jelentőségű irat, metszően pontos megfogalmazásokkal:
„Csaknem határtalan az a pusztító erő, amelyet a jövőbeli fejlődés megvalósíthatóvá tesz. Az a nemzet viseli a felelősséget abban, hogy az elképzelhetetlen méretű rombolás korának kapuit megnyitja, amely precedenst teremt ennek az újonnan felszabadított erőnek a felhasználásában.”
„Ha a háború utáni helyzet olyan világ létrejöttéhez vezet, amely lehetővé teszi, hogy az egymással rivalizáló hatalmak korlátlanul rendelkezzenek a rombolás ezen új eszközével, akkor a nagyvárosokat […] a hirtelen megsemmisülés állandó veszélyes fogja fenyegetni.”
Szilárd meg akarta ígértetni a katonákkal, hogy csak akkor használják az atombombát Japán ellen, ha az nem hajlandó megadni magát. (A szövetségesek az 1943-as casablancai konferencián eldöntötték, hogy csak feltétel nélküli megadást fogadnak el. Mint a cikk végén bemutatjuk, máig vitatott, hogy Japán hajlandó lett volna-e erre 1945 augusztusában.)
Szilárd Leó hat év alatt drámai utat járt be az atomfegyverért lobbizó realistából a bevetés ellen tüntető humanistáig. 1964-ben bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul küzdött annak a bombának a megfékezéséért, amelynek a létrehozásában részt vett.
Wigner Jenő igazsága
Ha érteni akarjuk a „bombázáspárti” oldalt, megint csak magyarokhoz érdemes fordulni. A Manhattan-terven dolgozó későbbi Nobel-díjas Wigner Jenő 1945-ben aláírta Szilárd petícióját, később pedig úgy fogalmazott, bárcsak azt mondhatná, hogy megbánta az atombombán végzett munkáját. De nem bánta meg. Sőt: egyik Hargittai Istvánnak adott interjújában határozottan vallotta, hogy a bombát előbb kellett volna elkészíteni és bevetni, még Németország ellen. Mert akkor – szólt Wigner logikája – csökkenteni lehetett volna Kelet-Európa szenvedéseit.
Ez az érvelés másoknál is visszaköszön. John A. Wheeler, a Manhattan-terv egyik elméleti fizikusa kiszámolta, hogy mintegy tizenöt millió életet lehetett volna megmenteni, ha 1945 helyett 1944 közepén dobják le az atombombát, és ezzel véget vetnek a II. világháborúnak.
Tény, hogy Hirosima és Nagaszaki bombázásával (illetve a Szovjetunió hadba lépésével) Japán megadta magát, és az európai után azonnal vége lett a háború csendes-óceáni szakaszának is. Az atombombák összesített áldozatainak számát 210 ezerre teszik; ez volt – vulgárisan szólva – az „ára”, hogy nem kellett szigetről szigetre megszállni Japánt, mely nyugati becslések szerint csak amerikai oldalról milliós emberveszteséggel járt volna.
Wignernél kezdetben megjelent a humanista felvetés, miszerint azért nem kellett volna városokat bombázni, mert működhetett volna a semleges helyszínen bemutatott demonstráció is. Aztán ezt a gondolatot elengedte. „Minthogy úgy véltem, hogy egy lakatlan terület fölötti demonstráció japán tudósok és politikusok jelenlétében elegendő lett volna, megkérdeztem erről japán barátaimat. Ők egyikük kivételével azt mondták: »Nem, egy ilyen bemutatónak nem lett volna hatása a császárra.« […] Úgy látszik, Groves tábornoknak igaza volt, és a bombát azon a módon kellett demonstrálni, ahogy történt.” Vagyis Wigner végül arra jutott, hogy a japánok annyira fanatizáltak voltak 1945-ben, hogy csakis a legvéresebb demonstráció érhetett célt.
A magyar tudós nem alap nélkül gondolta ezt: az 1937-es, kínai források szerint 200-250 ezer áldozatot követelő nankingi mészárlástól kezdve az ipari méretekben alkalmazott kényszermunkáig (hírhedt példa a Thaiföld–Burma halálvasút) és a 731-es alakulat Mandzsúriában elkövetett, egészen felfoghatatlan kegyetlenkedésiig lehetne sorolni a japán fanatizmus rettenetes példáit. A szigetország harci morálját a „fekete hó éjszakája”, vagyis Tokió gyújtóbombázása sem törte meg. Az 1945. márciusi amerikai támadásban 100 ezer ember halt meg (ez több, mint Hirosima azonnali áldozatainak lélekszáma), legalább 125 ezren megsérültek és körülbelül egymillió ember vált hajléktalanná. Ma már tudjuk, hogy a tokiói pusztítás jelentősen visszavetette a harci morált, de Anami Korechika hadügyminiszter ennek ellenére is „az utolsó vérig” ki akart tartani a frontokon.
A Manhattan-terv magyar tudósai közül Wignerhez hasonló, sőt keményebb álláspontot képviselt Neumann János és Teller Ede. Pragmatikus alapon mindketten támogatták Japán bombázását, mivel az a háború gyors lezárásához és az USA szuperhatalmi státuszának demonstrálásához, a Szovjetunió elrettentéséhez vezetett.
Erről a témáról is szólt júliusi podcastadásunk, melyben Aszódi Attila atomenergetikai és Kaiser Ferenc biztonság- és védelempolitikai szakértő volt a vendégünk. A bő egyórás beszélgetésben az atomkorszak világrendjének történelmi gyökereiről és működéséről volt szó.
Volt más út?
Míg az atombomba nyugati kifejlesztésének a fegyverkezési verseny miatt nem lehetett alternatívája, a bevetésének több is volt, kezdve a be nem vetéstől a városokon kívüli demonstráción át a Tokió fölötti légi robbantásig. Szilárd Leónak igaza lett: az Egyesült Államok „precedenst teremtett ennek az újonnan felszabadított erőnek a felhasználásában”. De ezt az erőt egy rettenetes háború befejezésére használta (melyet nem ő kezdett), és nem az Európa feletti uralom megszerzésére vagy más politikai célokra.
Hirosima és Nagaszaki bombázása három tényező együttállásával talán elkerülhető lett volna:
- ha a szövetségesek garantálják a császári rendszer fennmaradását;
- ha az amerikaiak kivárták volna, hogy mi a hatása a Szovjetunió hadba lépésének Japán ellen;
- ha az amerikaiak városon kívüli, nem halálos robbantással demonstrálják, hogy van atombombájuk.
Az 1970-es és az a ’90-es években oldották fel az úgynevezett MAGIC-dokumentumok titkosítását, melyek fontos adalékokkal szolgáltak a „lehetett-e volna másképp?” vitához. Ezek alapján az amerikai hírszerzés által feltört japán diplomáciai és katonai üzenetek alapján a szigetország nyitott lett volna a béketárgyalásokra, ha a szövetségesek enyhítenek a feltétel nélküli megadás követelményén.
Truman elnök és környezete ismerte az iratokat, ennek ellenére úgy döntöttek, hogy az atombombát be kell vetni.
A MAGIC mint perdöntő bizonyíték körül késhegyre menő viták vannak. Gar Alperovitz történész és az Oppenheimer-életrajzot jegyző Martin J. Sherwin szerint egyértelmű, hogy az atombomba városok elleni bevetése nem katonai szükségszerűség volt, hanem politikai lehetőség. Ezzel szemben kollégáik, például Richard B. Frank vagy a japán Szadao Aszada azt mondják, a MAGIC-iratok egy nem egységes japán vezetést láttattak, akik nem jeleztek világos szándékot a megadásra.
A „lehetett-e volna másképp?” kérdésre csakis „igen” válasz adható. Teljesen kizárt, hogy Japán fordítani tudott volna a hadi helyzeten, kapitulációja csak idő kérdése volt. Vagyis az atombombák bevetése sem volt szükségszerű. De sosem tudjuk már meg, mi történt volna az augusztusi bombázás nélkül. Meddig tartott volna még a háború? És hány áldozatot követelt volna? Atombombák nélkül megpuccsolták volna-e a béketapogatózó japán császárt? A kérdéseket hosszan lehetne folytatni. Olyan épkézláb kontrafaktuális elképzelés mindenesetre nem létezik, amely szerint városi robbantás nélkül is le lehetett volna zárni a háborút 1945. nyár végén.
A történelmet nem lehet újrajátszani, a nukleáris szellemet nem lehet a palackba visszagyömöszölni. A kulcs, ahogy nyolcvan éve mindig, az kell, hogy legyen, hogy e szörnyű erőt csakis elrettentésre, ne pedig háborúk megvívására használjuk.
Nyitókép: a hirosimai gombafelhő 1945. augusztus 6-án (fotó: Hiroshima Peace Memorial Museum / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
