A nagy találkozás 80 év után – embermentés az ÁVH és a nyilasok börtönéből
Régi kép egy elsőáldozásról. Alig négy évvel később a fotón középen ülő Holló László tanár urat elviszi az ÁVH. Az első sorban térdelő kisfiú édesanyja – több száz másik mosonmagyaróvárit mozgósítva – szabadítja ki. Az anya törleszt: néhány évvel korábban az ő kisfiának, a fehér ruhásnak az életét is megmentette valaki. A börtönbe zárt, négyéves, zsidó származású gyerek deportálását egy titokzatos jóakaró akadályozta meg. Ki volt ő? Nyolcvan évig homály fedte. Most ráleltünk. Történelmi nyomozás a titokzatos kártyapartner, a kommunizmus üldözöttjeit kimenekítő embercsempészek, hiányzó keresztlevelek nyomában. És egy nagy találkozás. (A történet része a szerző készülő kötetének.)
1951-ben különös jelenet játszódott le egy mosonmagyaróvári általános iskolában. Holló László tanár urat óra közben kérették a tanáriba. Tudhatták, hogy nem jön vissza, mert rögtön helyettesítő pedagógust küldtek a helyére.
Két–három hétig nem jelent meg az iskolában, azután megint ő állt a katedrán.
– Monoklisan – emlékszik vissza Kovács Gyula, Holló László egykori tanítványa, aki 74 év elteltével sem felejti a látványt: szét volt verve a tanára feje.
Holló László senkinek nem szólt arról, hol volt addig. Tudta mindenki, hogy az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vitte el, csak azt nem, hogyan szabadult ki a börtönből. Kovács Gyulának fogalma sem volt róla, hogy ezt az ő családjának köszönhették. Azt meg végképp nem gondolta, hogy 80 év múlva majd a tanár úr történetének kapcsán derül fény arra, ki mentette meg 1945 márciusában az ő életét, amikor négyévesen börtönbe zárták, és majdnem deportálták.
Történelmi nyomozás két tételben.
1. tétel: Levél Rákosi pajtásnak
Mosonmagyaróváron vagyunk. Ez az utolsó város a nyugati határ felé Bécs irányában. Az 1950-es évek elején járunk, a Rákosi-korszak idején, amikor üldözöttek tömegei indulnak meg Ausztria irányába. Láthatatlanul menekülnek, észrevétlenül közelítenek a határ felé. Az államhatárt az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) őrzi. Már Győrtől szigorúan ellenőrzik a vonatokat, a határőröknek tűzparancsuk van, a nyomsávval ellátott műszaki határzár (a vasfüggöny) elaknásítva. Mégis mennek. Az ÁVH titkos jegyzőkönyveiben embercsempészként, kémként említik azokat a Salzburgtól Budapestig nyúló hálózatokat, amelyek tagjai átviszik az üldözötteket Ausztriába.
Holló László tanár úr édesapja, Holló Elemér egy ilyen hálózat tagja volt. A csoport magja Bécsben élt, onnan szöktek vissza Magyarországra a menekülőkért. Papokat, szerzeteseket, gyárosokat, rabbikat szöktettek Ausztriába. A műszerészként dolgozó Holló Elemér Budapestre utazott, összegyűjtötte a disszidálni akarókat, és egy megbeszélt helyen átadta a vezetőknek. Ideális volt erre a feladatra, mert Budapesten született. Az első világháború idején megtagadta a katonai szolgálatot, ezért Mosonmagyaróváron volt polgári szolgálatos. Itt ismerkedett meg a feleségével, és egy villaszerű nagy házba nősült a város egyik legszebb részén fekvő Lucsony utcába. A ház padlásán rejtegette a társait.
Holló Elemér kiváló focistaként az NB1-ben is megfordult, rengeteg tanítványa és ismerőse volt. Legalább négy évig minden gyanú nélkül tudta hozni-vinni a menekülőket.
Amikor lebukott, elvitték a fiát is, mert az ÁVH feltételezte, hogy a tanár úrnak is tudnia kellett arról, mi folyik a házukban. Alighanem igazuk volt, mert még az ő esküvőjének napján is ott rejtőzött a padlásukon az apja egyik társa, Hautzinger József.
A társ ma a 301-es parcellában nyugszik a hálózat másik öt felakasztott tagjával együtt, Holló Elemér pedig Márianosztrán, a rabtemetőben. Hét év börtönt kapott, de nem élte túl.
Nem volt enyhítő körülmény. Holló Elemér hangot adott kommunistaellenességének, a műselyem gyár államosítása után például felmondott, mondván, ő nem dolgozik ezeknek. Fiának elvitele azonban általános megdöbbenést keltett a városban.
– Nagyszerű pedagógus volt, áradt belőle a szeretet – mondja Holló Lászlóról Kovács Gyula. A nagyapja révén zsidó származású, de eredetileg evangélikus vallású fiút kommunista édesanyja 1947-ben piarista iskolába íratta, katolikus lett belőle, mert ez volt a feltétel. Gyulát rend felszámolása után is Holló László tanította, de már egy polgári iskolában. Kovács Vincéné, az édesanyja nagyra tartotta a tanár urat. A tanítvány a tanára esküvőjén is ott volt, a házukba járt korrepetálásra. „Én még lóbáltam a kisfiát”, érzékelteti, milyen szoros volt a kapcsolat közöttük.
– Miféle csavargó vagy te, akiért az egész város összefog?
– ezt mondta az ÁVH-s a börtönben a tanár úrnak. A család emlékezete szerint az óváriak ezer aláírást gyűjtöttek össze érte. Holló László pedig másnapra otthon volt.
A fia, ifjabb Holló László úgy tudja, hogy Lizi néni a moziból (vagyis Kovács Vincéné) és Fenyvesi Sándor, a temetőgondnok gyűjtötte az aláírásokat, amit Rákosi Mátyásnak, a kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártja) főtitkárának küldtek el. Talán nem voltak ezren, ahogy a tanár úr fiának, ifjabb Holló Lászlónak mesélték, csak ötszázan vagy százan, de a céljukat elérték. Laci karonülő csecsemő volt akkor, s azóta ezerszer hallotta a történetet. Hogy hajnalban zörgettek a kapun, de az édesanyja nem merte kinyitni.
– Azután apu kiabált: én vagyok, megjöttem – meséli.
Mindez nemcsak a családi legendárium része. Több eleme bizonyítható. Holló Elemér valóban együttműködött Hautzinger Józseffel, 1951 januárjában tartóztatták le. Holló Lászlót pedig 1951 szeptemberétől már nem Mosonmagyaróváron találjuk, soha többé nem kapott városi katedrát. Kimle legendás tanára lett belőle, minden majális az ő emléktáblájának koszorúzásával kezdődik Kimlén, idén a 100. születésnapjáról is megemlékeztek. De ki az a Lizi néni? Kicsoda Fenyvesi Sándor, akik kiszabadították az apját?
Ifjabb Holló László felpattan a biciklijére, hogy kiderítse, élnek-e még leszármazottjai apja megmentőinek. Így talál rá régi ismerősére, Kovács Gyulára. Gyula mutatja neki a régi elsőáldozási képet, ami még a piarista iskolában készült. A két paptanár között öltönyben ül Holló László, az osztályfőnöke, a kis Gyula pedig fehérben térdel nem sokkal mellette. Imádta a tanár urat, de a világon semmit nem tudott arról, hogy az anyja aláírásokat gyűjtött volna osztályfőnöke kiszabadításáért. Viszont pontosan emlékszik arra, amikor Holló Lászlót elvitték, és arra is, amikor visszatért.
A tanár úr fia meg azt nem tudta, hogy az apját megverték a börtönben, nem beszélt róla sosem. A két idős férfinél más-más puzzle-darabka volt, de összeillettek.
– Örülök neki, ha anyám ezt megtette érte. Legalább törlesztett azért, hogy az én életemet is megmentette valaki.
Kicsoda?
– Azt nem tudom.
2. tétel: A hiányzó keresztlevél
Kovács Gyula négy és fél éves volt, amikor az anyját, a későbbi mozis nénit 1945 elején elhurcolták. Valaki feljelenthette: nézzék meg már, mi a lánykori neve Kovács Vincénének! Megnézték. Kohn Erzsébet. A neve maga volt a bizonyíték. Gyula nagyapja, Kohn Arnold volt zsidó származású, aki „echte német” evangélikus lányt vett feleségül. A család nem érzett végtelen boldogságot a nász miatt, de kiegyeztek abban, hogy valamennyi leszármazottjuk evangélikus lesz. A nácik elől Németországból előbb Ausztriába menekültek, majd az Anschluss után Mosonmagyaróvárra, mert a pozsonyi eredetű Kohn nagyapa rendelkezett magyar állampolgársággal. A lányuk is keresztény férjet talált, Kovács Vince személyében.
– Ha jól számolom, „negyedvér” vagyok – mondja Kovács Gyula –, a négy nagyszülőmből egy volt zsidó.
Először a nagypapát vitték el. 1944-ben halt meg Auschwitzban. Azután 1945-ben előbb az édesanyjáért, majd a kis Gyuláért is eljöttek. A kisfiú a városi börtönbe került azzal: ha három napon belül nem mutatják be a keresztlevelét, őt is deportálják.
Üldözöttek tömegeit hajtották Ausztria felé. A nagyjából ezer Moson vármegyei zsidó nagy részét addigra deportálták, de a nagy, országos halálmenet is Mosonmagyaróvár mellett vezetett. A zsidó menetoszlopok nem voltak láthatatlanok, mint később a kommunisták elől menekülőké. Kovács Sándorné Back Irén A mosoni zsidóság emlékezete című háromkötetes könyvében azzal érzékelteti, mekkora tömeget tereltek oda az ország belsejéből, hogy a magyar hatóságok előírták, milyen mélyre kell elásni és mésszel borítani az utak szélét vastagon borító emberi ürüléket. Pontos, kegyetlenül rideg előírás volt arra is, mit kellett tenni az árokba lőtt emberek földi maradványaival, a vagonokból kihajított csecsemők testével.
Egy ilyen menetben hajtották Kovács Vincénét, és oda került volna a kis Gyula is.
A nagymama, Kohn Arnoldné Bauer Anna Mária ugyanis hiába ment el a keresztlevélért a lánya lakásába, addigra Debrecenből menekülő csendőrök költöztek oda, kitessékelték az asszonyt. Akkor elszaladt az evangélikus lelkészhez, hogy kérjen egy másolatot az anyakönyvi kivonatról. Elutasította azzal, hogy gyerekei vannak, a vérzivataros időkben nem kockáztathatja az életüket. Csak hivatalos, intézményi kérvényre adhatja ki a másolatot, magánszemély kérésére nem.
A nagymama beköltözött tehát a városi börtönbe az unokája mellé, nem hagyta magára.
– Nemcsak az én életemet mentették meg, hanem az övét is. Mártírhalált vállalt volna értem, nem hagyott magamra – mondja Kovács Gyula.
A nagyinak eszébe jutott, hogy volt a férjének egy kártyapartnere, egy jó barát, aki az önkormányzatnál dolgozott, hátha ő tudna segíteni. A barát nem viselt fontos tisztséget, utolsó volt a ranglétrán, hivatali szolga. Leült az írógép mellé, belefűzte a hivatalos papírt, megírta a hivatalos kérvényt, ráütötte a hivatali pecsétet, minden szabályos volt, leszámítva a végére odakanyarított aláírást. Azután visszatért a saját szerepköréhez, kikézbesítette a kérvényt. A lelkész kiadta a keresztlevelet. A hivatal megkapta az igazolást, a kis Gyulát pedig elengedték.
– A börtönben láttam először emeletes ágyat, azon aludtunk a nagymamával. A kertben négy-öt méter magas hatalmas téglafal volt, nagy fákkal. Ma is látom magam előtt. Nem éreztem félelmetesnek, fel sem fogtam, mi történik – meséli Kovács Gyula. Csak jóval később, a nagynénik elmondásából értette meg, mi volt a tétje, mi történt volna akkor vele, ha nem érkezik meg a keresztlevél.
Na de ki volt a megmentő?
– Nem tudom, nem emlékszem a nevére. Még a levéltárba is elmentem, hogy segítsenek megtalálni, de nem sikerült – mondja Kovács Gyula.
A mosonmagyaróvári levéltár évek óta zárva tart, ezért elküldtük Szabó Miklós polgármesternek az összes ismert részletet arra gondolva, talán a hivatal dolgozói számára sem mindegy, hogy volt egy elődjük, aki az életét kockáztatta egy kisgyerekért. Túl nagy reményt nem fűztünk a kutatás sikeréhez.
Vida István polgármesteri kabinetfőnök helytörténészekkel tanácskozott, akik megerősítették, hogy a deportálásból kimaradt, feljelentett egyéneket, még a kicsi gyerekeket is a helyi börtönbe zárták, néhány napot adva a keresztlevél előkerítésére. A munkatársaival áttúrták a régi irattárat, és találtak egy hivatali szolgát 1945-ből, akit kényszermunkásként alkalmaztak. Gazdag Ferenc a neve. Meg is küldték az irat fotóját.
– Ez az, igen, nem tudtam volna megnevezni, de most már emlékszem. Ő az, gyakran hallottam a nevét otthon – mondta Kovács Gyula.
Megtaláltuk Gazdag Ferencet.
– Mosonmagyaróvári polgárként büszkék vagyunk mindenkire, aki az embertelenség éveiben is ember tudott maradni. Így az embermentő Gazdag Ferencre is hálás szívvel emlékezünk. Mosonmagyaróvár többszörösen is megszenvedte a huszadik századi rezsimek tombolását. Nácik, nyilasok, sztálinisták kártételeit kellett túlélnünk, és újraépíteni a város szövetét – üzente Szabó Miklós polgármester Kovács Gyulának.
– Az nem kérdés, hogy az életét kockáztatta. A nyilasok szemrebbenés nélkül agyonlőtték volna, ha kiderül, hogy okiratot hamisított a megmentésemért – mondja Kovács Gyula.
A megmentőjével már nem tudott találkozni. Gazdag Ferenc éppen 125 évvel ezelőtt született. Ám a személyi dossziéjából kiderült, hogy hét gyereke volt. Gyula szerette volna megköszönni nekik, amit az apjuk érte tett.
Nekiálltunk tehát megkeresni a Gazdagokat, de hiába érdeklődtünk, nem találtunk ilyen nevű családot Mosonmagyaróváron. Győr-Moson-Sopron megye digitális temetői nyilvántartásában megtaláljuk Gazdag Ferenc sírját, a temetkezési vállalatnál pedig kiderült, a nyughelyét nem váltották meg, már közel húsz éve lejárt. Legkisebb fia sírhelyét azonban gondozza valaki. Postai címet kapunk, levelet írunk.
– Igen, ő volt Gazdag Ferenc egyetlen fia. Még az unokája nyugszik ott, aki fiatalon meghalt egy balesetben – ezt Csontos Lászlóné, egy távoli rokon mondta a telefonba.
Egyetlen fia? A személyzeti lap szerint hét gyereke volt.
– Elvette egy hatgyermekes férfi özvegyét, azok mind a nevelt gyerekei, neki nem maradt leszármazottja. Sadenberger – mondja a rokon, és le is betűzi S.A.D.E.N.B.E.R.G.E.R – így hívják a nevelt gyerekeit.
Hetekig egyhelyben toporgunk, mire rájövünk, miért nem találunk egy Sadenbergert sem. Sch lesz az a szó eleji S. Innentől egész csokorra való nevünk van, minden létező közösségi platformon üzenetet hagyunk nekik. Előbb a dédunoka jelentkezik, pár perc múlva Gazdag Ferenc unokájával beszélünk telefonon. Másnap azért hívnak, hogy találkozhatunk a közel kilencvenéves menyével is.
Szombaton délelőtt bográcsozni gyűlnek össze a Schadenbergerek. Kovács Gyula egy palack borral, édességgel érkezik, az egész helyzetet átlengi az ünnepélyességnek valami különleges formája.
Gyula leül Schadenberger Lászlóné, megmentője menye mellé, és mesélni kezdi a történetet. Az idős asszony nem tudott a vendég érkezéséről, a családja meglepetésnek szánta.
– Megcsinálta, amit kell, de ő erről tovább nem beszélt. Akkor tudta az ember, mikor hallgasson – fűzi hozzá Schadenberger Lászlóné. – Én sem hallottam az egészről.
– Soha nem beszélt erről – mondja Zoltán, Gazdag Ferenc unokája, de az ő kezében van valami, ami segíthet: a nagyapja fényképe. Kovács Gyula fogja az igazolványképet és azonnal megismeri.
– Igen, ő az. Emlékszem rá, többször járt nálunk – állapítja meg. – Puszipajtások voltak az édesapámmal.
Összerakták.
Újabb fotók kerülnek elő, ezen a Schadenberger gyerekek az apjukkal, az 1932-ben meghalt Mátyással láthatóak. Erzsébet férje egyéves volt, amikor az édesapját eltemették, és két-három esztendős, amikor a szép özvegy újraházasodott Gazdag Ferenccel.
– Jó ember volt az apósom, hát ki vesz el hat gyerekkel egy özvegyet?
A következő családi képet a telefon képernyőjén mutatják Gyulának, a kissé elmosódott felvételen a gyerekek Gazdag Ferenccel ülnek a kertben.
Az idős asszony még mindig a hallottak hatása alatt van.
– Gyerekfejjel láttam, hogy kísérték őket. Nem felejtem el – mondja Gyulának a deportáltakról, és sírni kezd. Nyolc éves volt 1944-ben, amikor a zsidókat vagonokba rakták. – Mi reformátusok voltunk, de az öcsémet is el akarták vinni.
Gyula vigasztalja őt, mert az asszony összetörik annak emlékétől, hogy látott egy ilyen menetet. Az idős férfi nagyapját megölték, a várandós anyját úgy hajtották az úton, mint az állatokat. Elvetélt, de tartotta magát, nehogy összeessen, mert akkor vége, és vissza akart térni a kisfiához – de erről most nem beszél, vigasztalóan megérinti az asszony karját.
– Szörnyű idők voltak, rettenetesek – mondogatják egymásnak.
Ildikó, az ifjabb Schadenbergerné szalad az anyósához, ölelgeti:
– Ne sírjon anyuka, ne izgassa fel magát.
Hirtelen már nem lehet követni, ki kivel beszél. Mintha Schadenbergerék azt mondanák, örülnek, hogy Gazdag Ferenc megtette. Gyula még azt, kicsit melengeti a szívét, hogy az anyja jót tett Holló Lászlóval. Őt kisfiúként valaki megmentette, az anyja meg továbbadta ezt a jóságot. A rizikó más volt, de a szabadság ugyanaz. Édesanyja számára azután szó szerint a felszabadító hadsereg érkezett meg az oroszokkal, kommunista lett, így kapta meg a mozis állást. Ami ’44-ben, ’45-ben, ’51-ben történt, kimondhatatlan rettenet, de legalább itt vannak ezek a történetek. Emberség fasizmusban, kommunizmusban. De miért nem mondta el a gyerekeinek egyik sem?
Miért nem tud erről a megmentő családja, miért csak a megmentetté?
Gyulának a nénikéi mesélték el jóval később, mi történt. Mikor már fel tudta fogni. Holló Laci is maga rakta össze az apja szavaiból, meg abból, amit egy focista ÁVH-s mondott, Holló Elemér tanítványa. Gyula most örül a saját anyjának, ők meg Gazdag papának, ölelgetik egymást, latolgatják, hogy Gazdag Ferenc mekkorát kockáztatott.
Megbeszélik, hogy benéznek majd Gyulához, talán még Holló László fiát is meghívják, az embereket mentő Holló Elemér unokáját. Úgy lenne teljes ez a kör.
– Mindig is szerettük Gazdag papát– mondja Schadenberger Zoltán. – Gyakran meglátogattuk a Féltoronyi utcában.
– Ott lakott?
– Ott.
– Végig?
– Végig.
Kétszáz méterre Gyulától, aki a 70-es években a szomszéd utcába építkezett. Jó egy évtizedig éltek egymás mellett, csak Gyula nem ismerte fel az akkor már idős embert, és ő sem a gyerekből többgyermekes családapává vált egykori kisfiút.
Unokák, dédunokák szaladgálnak, a Schadenbergerék nagy és szerető családnak tűnnek. Ünneprontó a kérdés, de hogyan engedhették, hogy a szeretett nagyszülők sírját másnak adják el?
– Másnak? Hogyan másnak? Egy hónapja jártunk ott, megvan az a sír – mondja Gazdag Ferenc menye határozottan.
Hazafelé Gyulával megállunk az önkormányzatnál, mert már csak a fogda hiányzik a történetből. A város főépítésze szerint valóban ott állt az udvaron, de Gyula gyerekkorára már lebontották. Hova zárták őt akkor?
A hátsó utca felől közelítjük meg a Városházát. Ott van a börtön – mutatja Gyula, és a hivatal melletti kétszintes rózsaszín épületre mutat, a Bástya utca 12 számra. Lakóháznak építhetik át, nyitva a kapuja, mi meg besurranunk. Az idős férfi mutatja a farostlemezzel elzárt részt, ott aludt a nagyanyjával, kint az udvaron pedig meglátjuk a téglafalat. Tényleg négy-öt méter magas. Ide hozták be a kisfiút, egy-két ablakon még ott a börtönrács.
– A nagy keresztnél balra, előre a szürkére festett ház faláig, ott lesz a sír – ezt mondta Gazdag Ferenc menye búcsúzóul. Tényleg ott van Gazdag Ferenc sírja, érintetlenül. Egy helyen nyugszik a feleségével, és annak első férjével, Schadenberger Mátyással.
Ő halt meg közülük utoljára. Az évszám már nem fért oda a sírkőre.
Gazdag Ferenc 1900–1981.
Köszönetet mondunk a mosonmagyaróvári zsidó hitközségnek, a város polgármesteri hivatalának, a Magyar Nemzeti Levéltárnak és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatásunkhoz nyújtott segítségükért.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
