Mint a forró krumplit, úgy dobáljuk a gyerekeket – először szólal meg egy befogadó otthon volt vezetője
Hogyan lehetséges, hogy több mint egy évvel a kegyelmi botrány után, ha lehet, még kivéreztetettebbek a gyermekvédelem intézetei? Az állam ahelyett, hogy biztosította volna a megfelelő működést, csupán látszatintézkedéseket hozott. A kifogástalan életvitel vizsgálata alkalmatlannak bizonyult arra, hogy kiszűrje a gyerekeken élősködő csúcsragadozókat. Csak arra volt jó, hogy szakemberek sokaságát űzze el a pályáról. Akik még benne vannak, szigorú titoktartásra vannak kötelezve. Bercsák Nóra azonban már beszélhet. Ő már kiszállt. Drámai képet fest a helyzetről: a szegénységbe kódolt lecsúszásról, túltöltöttségről, kizsigerelt szociális munkásokról, jövőkép nélküli szociálpolitikáról és gyerekekről, akikről lemondott az állam.
– Tavaly ilyenkor még a fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) Alföldi utcai befogadó otthonának vezetője volt. Szeptemberben járt volna le a megbízási szerződése és úgy tervezte, hogy újra pályázik az állásra. Miért döntött mégis másképp?
– Nem sokkal a kegyelmi ügy után – mivel vezető beosztásban voltam – át kellett esnem egy háromnapos pszichológiai alkalmassági vizsgálaton. Akkoriban azt lehetett hallani, lesz egy nagyobb bérrendezés, én pedig nagyon bíztam abban, hogy végre lesz miből felvennem olyan kollégákat, akikre nyugodt szívvel rábízhatom a gyerekeket, így alávetettem magam a procedúrának. Rétvári Bence akkori nyilatkozata, amelyben úgy fogalmazott, azért kell a vizsgálat, hogy kiszűrjék a bűnelkövetőket, mindannyiunknak nagyon rosszul esett. Ez egy 24 órás munka, nekem kora reggeltől estig, néha még éjjel is csörgött a telefonom olyan helyzetek miatt, amiket azonnal kezelni kellett. A gyermekfelügyelők nettó 270-290 ezer körül keresnek, és sokuk albérletben lakik. Ráadásul nem könnyű meló, és a váltott műszak pótlékját – 30-40 ezer forintot – csak akkor kapják meg, ha megfelelő arányban töltik ki ezeket egy hónapban, ha vállalják, hogy össze-vissza rángatják őket a beosztás szerint. Az ő szerepük meghatározó a munkánkban, és rettentő fontos lenne, hogy megbecsültséget kapjanak. Meg persze az is, hogy minél jobb személyiségeket lehessen felvenni ezekre a pozíciókra, olyanokat, akik képesek humorral, kellő határozottsággal fellépni és nem kizárólag büntetéssel, jutalmazással fegyelmeznek. Mindezek fényében elképesztő volt, hogy abban a helyzetben, amiben dolgozni kényszerültünk, még ezt is el kellett viselnünk. Viszont abban bíztam, hogy most végre felfigyelnek a munkánkra, hogy meghallják a vészjelzéseinket és talán jó irányba tudjuk fordítani a magyar gyermekvédelmet. Aztán semmi nem történt.
– Önt mi vitte a gyermekvédelem területére?
– 1997-ben végeztem szociális munkásként. Már a főiskolai tanulmányaim alatt megrázott a felismerés, hogy nem minden gyerek indul ugyanolyan startvonalról. Én egy szerető családban nőttem fel és el sem tudtam képzelni, milyen az, amikor valaki nem tudja megosztani az örömeit, bánatait a szüleivel. A kezdetektől a gyermekvédelem területén dolgoztam. Voltam javítóintézetben nevelőtanár, családsegítőben családgondozó, és volt, hogy tartós munkanélküliekkel foglalkoztam. Az első munkahelyem a Menyecske úti gyermekotthon volt, ahol nevelőtanárként dolgoztam. Akkoriban még nem volt ekkora a baj, de a hibák már látszottak. Nevelőhiánnyal ugyan még nem kellett küzdeni, de a rendszer már akkor sem volt alkalmas arra, hogy beilleszkedni képes, a kihívásokra reagálni tudó felnőtteket bocsásson ki magából. Nagy gyermekotthonok voltak, nagy mosodákkal, nagy ebédlőkkel. Később felismerték, hogy ha nagy tömegekben nevelik a gyerekeket, lehetetlen megtanítani őket arra, hogyan bánjanak a pénzzel, hogyan gondoskodjanak magukról a későbbiekben. 2013 körül született meg a döntés, hogy 2017-ig minden 12 évnél fiatalabb gyereknek helyet csinálnak nevelőszülőknél vagy lakásotthonokban, ahol alacsonyabb, 8-10 fős létszámban, kevésbé hierarchizált rendben élhetnek együtt a gyerekek. Adott esetben családi házban, ahol önállóan gazdálkodnak, a nevelőkkel együtt járnak vásárolni, együtt főznek, mint egy családban. Sajnos elkövették azt a hibát, hogy még mielőtt kiépült volna a nevelőszülői és lakásotthon-hálózat, elkezdték bezárni a nagy gyermekotthonokat. A mára kialakult helyzet már ismert. Most körülbelül 5000 nevelőszülő van, és 7000 kellene ahhoz, hogy a kormányzat a saját magának szabott feltételt teljesíteni tudja.
– A nevelőszülők hiányára hivatkozik a kormányzat a kórházban hagyott újszülöttek esetében is. Hogy történhetett meg, hogy többszáz gyerek rekedt bent tavaly? Mi lesz a következménye annak, hogy sokan még most is kórházban nevelkednek?
– Ez a szociálpolitika csődje. Annál, hogy a kórházakban nevelik fel őket, még az is sokkal jobb lenne, ha különleges gyermekotthonokba tennék őket, amik elvileg már nem is létezhetnének, hiszen ennek a korosztálynak ugye nevelőszülőknél kellene nevelkednie. Ezekben a gyermekotthonokban legalább a gondozó egész nap azzal a 8-10 gyerekkel van, akik a csoporthoz tartoznak, míg a kórházban hagyott gyerekeknek nincs felelőse, lényegében mindenki felelős értük és mindig más arcok hajolnak föléjük. Nyilván ez is jobb a semminél, mert néha legalább kapnak egy-egy mosolyt, de az biztos, hogy a sírást elfelejthetik, mert nem fognak rá választ kapni. Akkor foglalkoznak velük, amikor valaki ráér, nem akkor, amikor nekik lenne szükségük erre.
A kórházban rekedt gyerekek ezek alatt a hetek, hónapok alatt veszítik el az esélyét annak, hogy valaha egy normális felnőtt életet éljenek.
– Mi az oka annak, hogy nincs elég nevelőszülő?
– Valószínűleg az, hogy nagyon karcsú pénzért dolgoznak, az alapdíj összege 2025-ben 87 240 forint Kiegészítő díja, havonta, gyerekenként 58 160 forint. Ez az összeg nagyon kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a traumatizált gyerekeknek ugyanúgy – sőt, talán még inkább – szüksége lenne különórákra, fejlesztésre, vagy akár gyermekpszichiátriai ellátásra, mint a többinek. Ha lelkiismeretes a nevelőszülő, akkor, akárcsak egy normál családban, megpróbál igénybe venni fizetős szolgáltatásokat is, hogy a gyerek időben jusson ellátáshoz. Vannak szuper jó nevelőszülők, de körülbelül a kétharmaduk az 5000 fő alatti településekről kerül ki, ami azért megrázó, mert pont ezeken a településeken nincs kiépülve megfelelő támogató rendszer, amely szükséges lenne ahhoz, hogy ezeknek a gyerekeknek a sérüléseiket gyógyítsák, elmaradásaikat bepótolják.
– A kormányzat szándéka tehát alapvetően jó volt, csak nem tettek bele elég pénzt, hogy meg is tudjon valósulni?
– Igen. Azt gondolom, hogy ha egy társadalomnak van jövőképe, akkor felismeri, hogy ha biztosítja egy gyereknek a fejlődéséhez szükséges feltételeket, akkor később jól működő, adófizető állampolgárként tud vele számolni, aki nem a szociális ellátórendszert fogja terhelni, tehát nem fogja újratermelni a saját sorsát. A jelenleg a szakellátásban lévő gyerekek között sajnos meglepően magas számban vannak olyanok, akiknek már a szülei is az ellátásból kerültek ki.
– Mikor emelnek ki egy gyereket a családjából?
– Ha az észlelőrendszer jelzi, hogy a család súlyosan veszélyezteti a gyerekek testi, lelki fejlődését, épségét. Ilyenkor eljárás indul a gyámhivatalnál, amely mérlegeli, hogy hosszú távon visszavezethető-e a gyerek a családba vagy tartós gondozásba kell venni. Amíg ez eldől – a törvény szerint egy, maximum két hónap alatt –, addig a befogadó otthonban kapnak helyet a gyerekek. Ezek azonban olyan szinten túl vannak terhelve, hogy nincs lehetőség arra, hogy figyelembe lehessen venni ezeknek az egyébként is súlyosan traumatizált gyerekeknek olyan alapvető szempontjait, mint például, hogy a testvéreket ne szakítsuk el egymástól vagy, hogy a család közelében maradjanak. Előfordul, hogy több megyével arrébb találnak csak helyet a gyerekeknek, és mivel anyagi és minden szempontból nagyon alacsony státuszú családokról beszélünk, lehetetlen elvárás, hogy ilyen körülmények között látogatni tudják őket. Annak ellenére van ez így, hogy a nagyon súlyos eseteket leszámítva az lenne a cél, hogy ha a család motivált arra, hogy a gyerekek visszakerüljenek, úgy segítsük a belső működésüket, hogy ez megvalósulhasson. Ez azonban egyre kevésbé működik.
Mint a forró krumplit, úgy dobáljuk a gyerekeket. Arra, hogy a szociális munka által kínált eszköztárral kísérjünk egy családot, ma nincs kapacitás.
– A közelmúltban nagy port vert fel, hogy a szolnoki befogadó otthonban 12 férőhelyre 27 gyerek jut. Önöknél is hasonló volt a helyzet?
– Igen, mi is 80 százalékos túltöltöttséggel vittük végig az évet. Amikor összedőlőben van egy gyermekvédelmi rendszer, a befogadóotthon az első olyan állomás, ami a lakmuszpapírja lehet az összeomlásnak. Itt nem az a fő kérdés, elfér-e még egy matrac, hanem hogy képesek vagyunk-e így odafigyelést, szeretetet, nyugodt, biztonságos légkört teremteni ezeknek a gyerekeknek, akik súlyos traumákkal érkeznek ezekre az átmenetinek szánt állomásokra. Normál esetben egy, maximum két hónapot tölthetnének ezekben, de a rendszer túltelítettsége miatt van, hogy több mint egy évig is bennragadnak.
– A kiemelt gyerekek számának növekedése vagy a befogadó helyek csökkenése okozza ezt a hatalmas torlódást?
– Azt gondolom, hogy mindkettő. A szociálpolitika az elmúlt években nem azokat a családokat célozta, amelyekbe ezek a gyerekek születtek, és kialakult egy nagyon nehéz gazdasági helyzet, aminek az első áldozatai azok a szülők, akik most parkolópályára kerülnek. Egymás után zárnak be a gyárak, lakhatási válság van, és lehet azt mondani, hogy aki akar, dolgozik, de ez általában nem ilyen egyszerű, mert a munkaerőpiac nem illeszkedik azokhoz az alacsony státuszú, alacsony iskolázottságú embertömegekhez, akik munka nélkül vannak. A kórházban hagyott csecsemők nagy része is a szegény, leszakadó megyékből származik. Minden téren elkelne a szociális támogatás, nem csak anyagi szempontból, de az életvezetés, a családtervezés terén is. Nincs már szexuális edukáció az iskolákban, a kistelepüléseken emberfeletti küzdelmet vívnak a családsegítők, de nagyon hamar ki lehet égni ebben a munkában. Egyre kevesebb erőt tud kifejteni a szociális ellátórendszer, amelynek az lenne a feladata, hogy átsegítse a családokat a nehézségeken. Pedig csak arra az elhatározásra lenne szükség, hogy azért a célért küzdünk, hogy a következő generáció már ne erről a szintről kezdje. Ez az elhatározás eddig sem volt meg, ma pedig olyan, mintha ezek a gyerekek már nem is számítanának.
A statisztikát még javítják azzal, hogy megszületnek, de aztán semmit nem kapnak ettől a társadalomtól.
– Tehát ön szerint azért kerül ennyi gyerek állami gondozásba, mert romlik az életszínvonal és a legalacsonyabb szociális státuszú családok kezét elengedi a társadalom?
– Biztos vagyok benne, hogy ez nagy szerepet játszik benne.
– De hogyan, ha szimplán szegénység miatt elvileg nem lehet kiemelni gyerekeket a családból?
– Az anyagi problémák legtöbbször lakhatási nehézséget eredményeznek, és ha túlzsúfolt otthonban él egy család, akkor előbb-utóbb más tünetek is jelentkeznek. Nagyon feszült élethelyzetet eredményez, ha három generáció él együtt harminc négyzetméteren, ahogy a KIX című filmben is láthattuk. Hiába szerető, egymáshoz forduló a családi légkör, a gyerek állandóan kint csavarog az utcán, hiszen otthon senkinek nincs magánélete. A feszültségek, a munkanélküliség kódolva van ebben a helyzetben.
– Ön mióta érzékeli, hogy elengedte a szociálpolitika a legszegényebbek kezét?
– Néhány éve. Sokat elmond erről, hogy a családi pótlékot azért nem emelik, mert érdemtelen szegényekként kezelnek egy bizonyos népréteget, holott azt gondolhattuk, ez a kategória már a múlté. Nagyon könnyű az egyént felelőssé tenni, de gondoljunk csak bele, hogy mindannyian abból táplálkozunk, amit a vér szerinti családtól kapunk. Ha a vér szerinti család tehetetlen állapotban van, akkor a gyerek se fogja észrevenni, milyen lehetőségbe kapaszkodhatna. Ezért lenne fontos, hogy intenzív családsegítés történjen, amíg nem alakulnak ki nagyobb bajok. A kormányzat, ahelyett, hogy az eredmények oldaláról tesztelné a szociális munka hatékonyságát, papírokon keresztül akar bizonyságot szerezni róla. Ez azonban olyan adminisztrációs terheket ró a terepen dolgozókra, hogy alig marad kapacitásuk az érdemi munkára. Persze nem tudunk csodákat művelni, csak kis lépésekben tudunk haladni. Akik generációról generációra leszakadó csoportokhoz tartoztak, azokat csak lassan lehet kizökkenteni ebből az életmódból, de: igenis lehet sikereket elérni. Megérné ebbe pénzt és energiát ölni.
– Tud jó példát?
– Láttam csodás életutakat is, a javítóban például, ahová hat osztállyal került be egy gyerek, nálunk fejezte be a hetediket, nyolcadikat és később, felnőtt fejjel szerezte meg az érettségit, amihez saját elmondása szerint nálunk kapta a bátorítást. Nekünk sikerült benne feltámasztani az igényt arra, hogy feljebb lépjen. A legnagyobb bűn, amit el lehetett követni, hogy levitték az iskolakötelezettség korhatárát 18-ról 16 évre. De az sem kisebb, hogy a politika mára ellenségképet kreált a szegénységből. Azok a mondatok, hogy aki akar, el tud helyezkedni, hogy lusta, akinek nem sikerül és rossz helyen dolgozik, aki keveset keres, nem a valóságot tükrözik. Sokszor abban is segítségre szorulnak ezek az emberek, hogy merre induljanak el munkát keresni.
Sok család megyéről megyére vándorolva keresi a helyét, mert ahol van munkalehetőség, ott megfizethetetlen a lakhatás, és ahol megfizethető, ott nincs munka.
– Milyen traumákkal érkeznek a kiemelt gyerekek a befogadó otthonokba?
– Általában fizikai bántalmazás vagy súlyos elhanyagolás miatt kerülnek hozzánk. A kamaszoknál ez kiegészülhet szexuális abúzussal vagy annak gyanújával. Behoznak olyan gyerekeket, akik éjjel egyedül csámborognak az utcán, de érkeznek be alkohol- és drogproblémákkal is, és van olyan, aki azért kerül hozzánk, mert árván maradt. Nagyon megrázó élettörténettel kerülnek be a gyerekek, és ez a rendszer nem képes arra, hogy az első pillanattól elkezdjen gyógyítani. Sőt. A meglévő traumákra még rárak azzal, hogy nem biztosítja a megfelelő feltételeket. Nincs elég ember arra, hogy a bekerülőt még aznap megnyugtassa, hogy bevezesse az otthonban kialakult szabályokba. Pörgés van, hiszen minél nagyobb a gyereklétszám, annál inkább arról szól minden, hogy tartsuk a napirendet és hogy mindenki megvacsorázva, lefürödve kerüljön ágyba este. A befogadó otthonban, amelyet vezettem, 3 és 12 éves kor között teljesen eltérő állapotú gyerekek voltak. Amikor maximum két felnőtt van tizennyolc gyerekkel úgy, hogy egy részüket még pelenkázniuk is kell, az komoly kihívás, beleszámítva azt is, hogy a gyerekek próbálnak kialakítani egyfajta hierarchiát, adott esetben bántják is egymást. Frusztráltak és a családból hozott modellekben gondolkoznak, az ott elsajátított eszköztárral próbálnak boldogulni. A bekerülés pillanata nagyon meghatározó. A befogadó otthonban dolgozó szakemberek legfőbb feladata az lenne, hogy ezeket a gyerekeket rávezessék arra, hogyan vezessék le a feszültségeiket, hogyan fejezzék ki a vágyaikat, az érzéseiket anélkül, hogy másokat bántanának.
– Tizennyolc gyerekkel két ember van egész nap, éjjel pedig csak egy?
– Igen, ami horrorisztikus megoldás. Nemcsak a gyerek, de a felnőtt védelmében is szükséges lenne, hogy sose legyen egyedül egy gondozó a gyerekekkel, hogy egy gyerek se vádolhasson olyasmivel egy gondozót, ami nem történt meg. De ha éjszaka rosszul van egy fiatal vagy mentőt kell hívni, akkor is kevés egy ember. A gyermekvédelemben dolgozók épp olyan kiszolgáltatottak, mint a gondozott gyerekek.
– Amikor a befogadó otthon vezetőjeként dolgozott, milyen emberek jelentkeztek a meghirdetett státuszokra?
– Ha a szociális felületeken hirdettünk, nagyjából teljes volt az érdektelenség. Bárhol találnak jobb pénzért kevésbé megterhelő, végzettségüknek megfelelő állást a szociális munkások. A befogadó otthonban viszont be vannak dobva a mélyvízbe, arra sincs idő, hogy felvegyék a ritmust. A traumatizált gyerekek másképp működnek, mint egy átlag gyerek. Fájdalmaik, lelki sebeik, csalódásaik vannak. Ahhoz, hogy ezek feldolgozásában tudjuk őket segíteni, nagyfokú tudatosság kell a gyermekvédelemben dolgozók részéről. Akár arra is szükség lehet, hogy ne a jutalmazás–büntetés sémában gondolkodjunk, hanem mindig egyénre szabottan alakítsuk a válaszokat. De 80 százalékos túltöltöttségnél az ember csak arra megy, hogy túlélje a napot baj nélkül, és nem biztos, hogy hazafelé még azon fog gondolkodni, mire van szüksége a frissen bekerült gyereknek, hogy ne zúzzon szét mindent, vagy ne sírjon egész nap.
– Mennyire nehezíti a munkát az, hogy a gyerekek, bár maximum két hónapig lehetnének a befogadó otthonokban, van, hogy több mint egy évet is eltöltenek ott?
– A gyerekek piszok nehéz helyzetben vannak, mert tudják, hogy ez nem a végleges helyük, de azt nem, mikor kell tovább állniuk. Azt viszont látják, hogy a társaik már tíz hónapja ott élnek. Ez nagyon rossz érzés. Hogy szeresse meg egy gyerek a gondozóját, ha tudja, hogy el kell majd válni tőle? Nekünk is figyelembe kell ezt vennünk, de közben mégsem dolgozhatunk úgy, hogy ezért nem szeretjük meg őket és nem törekszünk arra, hogy a gyerekek elkezdjenek kötődni. Hiszen ez is egy fontos minta, amit át kell adnunk. Ha ugyanis megtanulnak kötődni, viszonozni a szeretetet, az a későbbiekben is a javukra válik majd.
– Hol torlódik fel a legtöbb gyerek a rendszerben?
– Többezer gyerek vár ma Magyarország-szerte arra, hogy a gyámhivatal kijelöljön számára egy tartós gondozási helyet, tehát
jelenleg az a helyzet, hogy bántalmazó családokból nem tudnak kiemelni gyerekeket azért, mert nincs férőhely.
A helyzetet úgy próbálták enyhíteni, hogy hoztak egy rendeletet, hogy a szökésben lévők helyére fel lehet venni az újakat, de ez sem minden esetben megoldás, hiszen lehet, hogy ilyen módon például egy kamasz csoportban szabadul fel egy ágy, ahová viszont nem biztos, hogy be lehet tenni egy 7 éves gyereket. Egy gyerek sorsáról nem lehet úgy dönteni, hogy hol van éppen szabad hely. Ugyanakkor mindenki rá van kényszerítve arra, hogy valamilyen döntést hozzon. Ráadásul azzal, hogy a szököttek helyét feladjuk, azt a kevés bizalmat is elveszítjük, amit sikerült kivívnunk a részükről. Holott a gyermekvédelemnek éppen az lenne a feladata, hogy biztos hátteret adjon ezeknek a fiataloknak, akikről ezzel a gesztussal végső soron lemond. A szökésben lévők ugyanis, ha időszakosan is, de általában visszatérnek, hiszen az otthon az egyetlen stabil pont az életükben. Legalábbis mostanáig az volt.
– A gyermekvédelemben dolgozók között is feszültséget okoz, ami néhány éve a közoktatásban. Van, aki azt mondja, azzal tehetnének a legtöbbet a rendszer megmentéséért, ha kiállnának és hagynák, hogy összeomoljon, mások pedig képtelenek sorsukra hagyni a gyerekeket. Önnek mi az álláspontja?
– Onnantól, hogy diszfunkcionális, hogy nem képes megvédeni a gyerekeket, hogy problémát termel ahelyett, hogy gyógyítana, kimondhatjuk, hogy
ez a rendszer már összedőlt.
– Ezek szerint nem elég nagy robajjal dőlt össze, hiszen úgy tűnik, a felsőbb szinteken ebből mit sem vesznek észre.
– Nem tudom eldönteni, hogy nem tudnak arról, mekkora a baj, vagy nem érdekli őket. Az biztos, hogy ezek a nagy, hierarchikus rendszerek szűrik az információt. Akik megtehetnék, hogy panaszkodnak, inkább csöndben maradnak. Az ugyanis
általános jelenség, hogy ha panaszokkal ostromolja egy vezető a felettesét, őt kezdik el hibáztatni.
Amikor télen a penészes fürdőket fotózgatta a miskolci befogadó otthonban az ellenzéki vezető, az intézmény vezetőjét nyilvánították inkompetensnek. Az egyébként, hogy szegényes a berendezés, hogy penészes a vizesblokk, csak látlelet. Nem normális, hogy így van, de ettől még lehetne egészséges az intézmény. Itt viszont már ez a legkisebb baj, amiről tudomást sem vesznek.
– Ön vezetőként adott le jelzéseket a felettesei felé?
– Igen, próbáltam. Például nagyon szerettem volna, hogy amikor 37-38 fokokat mértünk a csoportszobában, a kicsi gyerekekre való tekintettel szereljenek be klímákat, mert a kisgyerekeknél nem lehet ventillátorral hűteni a helyiségeket. Egyrészt, mert nagy termekről beszélünk, másrészt, mert a gyerekek nyúlkálnak. Ha két gyerek összekap és odarohan az ember, nem tud közben arra figyelni, hogy valamelyik kicsi ne nyomja be az ujját vagy a hajcsatját a ventillátor rácsai közé. Írtam a fenntartónak, de választ sem kaptam. Előfordult olyan is, hogy reagáltak. Amikor elment a pszichológus munkatárs, aki addig 8 órában dolgozott, csak nagy nehezen találtunk a helyére valakit, akinek azonban már csak 4 órás státuszt tudott biztosítani a fenntartó. Ő végül az egészségi alkalmassági vizsgálaton elbukott, így tovább kerestünk. Mire újra találtunk egy pszichológust, aki beállt volna a kamasz csoport mellé, már azt a választ kaptuk, nem engedélyezik, mert nincs státusz. Akkor összegyűjtöttem a teljes levelezést és mellétettem, hogy milyen jellegű problémákkal küzdenek ezek a gyerekek. Szerhasználó, szexuális abúzust átélt fiatalok voltak köztük. Jeleztem, létkérdés, hogy biztosítsák a pszichés megsegítésüket. Erre nagy nehezen kaptunk végül egy státuszt.
– Ki dönt az ilyen jellegű ügyekről?
– Minden munkajogi kérdést kivettek a területi Tegyesz-vezető kezéből, ilyen döntéseket csak az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat (OGYSZ) vezetője hozhat meg. A befogadóotthonok az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat alá tartoznak, a gyermekotthonok és a lakásotthonok pedig a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) alá, ahová besorolták az OGYSZ-t is. Régen, amíg közvetlenül az SZGYF alá tartoztak a befogadó otthonok, a rendszer részeként hamarabb kaptak segítséget abban, hogy tartós gondozási helyre irányíthassák a gyerekeket. Most viszont úgy működnek, mint két külön cég: a te bajod, nem az én bajom. Az OGYSZ területi igazgató ugyanis nem felettese az adott lakásotthoni vezetőnek, így a központosítással nehezebbé, kevésbé gördülékennyé vált az együttműködés.
– Hogy érintette önt és a munkatársait a kegyelmi botrány?
– Én nagyon megörültem – nem a kegyelmi botránynak, hanem – annak, hogy végre ránk irányul a figyelem. Amikor a közoktatásban elkezdődtek a tiltakozások, latolgatni kezdtük, vajon átterjedhet-e a társadalom érdeklődése a mi munkánkra is, de be kellett látnunk, hogy az állami gondozott gyerekekkel senki nem foglalkozik. A társadalom amúgy is ezer problémával küzd, és jellemzően nem a szolidaritás van a fókuszában. Én egy ideig naivan azt reméltem, hogy a kegyelmi botránnyal nagyobb nyilvánosságot kap majd az a munka, amit végzünk és ki tudjuk hangosítani a problémákat. De csak a már említett három napos pszichológiai vizsgálat lett a hozadéka, és a kifogástalan életvitelről szóló vizsgálat. Mire odáig eljutottunk, ott tartottunk, hogy ha valaki kiesett táppénz miatt, a hullafáradt kollégáimat meg kellett kérni, halasszák el a szabadságukat. Én nem vagyok a hierarchia és az utasítások híve, a bizalmi légkörben hiszek, amiben mindenki egyformán érzi a munkájának a fontosságát. Ennek jegyében – igaz, mindig nagyon nagy erőfeszítés árán – meg is oldottuk ezeket a helyzeteket. De nem tartom normálisnak, hogy valaki egyetlen pihenőnappal kell, hogy végigdolgozzon egy hetet, a rendszer viszont már egyre inkább erre épít. Vannak olyan helyek, ahol a stáb 50 százaléka hiányzik, és azok váltogatják egymást 12-12 órában, akik még ott dolgoznak. Itt már rég nem beszélhetünk arról, hogy az lenne az optimális, ha két-két gyerekfelügyelő lenne egy csoportnál. Az ember így már nemhogy szabadságot nem tud kivenni, de vasárnapja sincsen.
– Mikor döntött úgy végül, hogy kiszáll?
– A kifogástalan életvitel vizsgálat előtt. Azt, hogy kikérdezzenek, mennyi megtakarításom van, hogy hova járok szórakozni, hogy belenézzenek a bugyimba, hogy arra menjek haza fáradtan a munkából, hogy a szomszéd azt mondja, voltak itt a rendőrök és érdeklődtek utánam? Köszönöm, ezt már tényleg méltatlannak érzem. Mi köze van az államnak ahhoz, hogy nekem mennyi megtakarításom van?
– Ha valaki olyan rafináltan kihasználja a rendszert, mint a Szőlő utcai javítóintézet lányokat futtató igazgatója, Juhász Péter Pál, nagyon is sok minden kiderülhet a megtakarításaiból…
– Érdekes módon mégsem tűntek fel az ellenőrzést végző szakembereknek a 30 milliós autók, ő simán átment a kifogástalan életvitel vizsgálaton. Akkor mégis mire jó mindez? Ha a szakmát békén hagynák, működnének benne az öntisztulási folyamatok. Én már egy évvel ezelőtt hallottam arról más gyermekotthoni vezetőktől, hogy Juhász Péter Pál ellen folyamatosan adnak le jelzéseket, de ezek sorra visszapattannak, megfoghatatlan a fickó, mert felülről védik. És közben Rétvári Bence azt mondja, hogy a kifogástalan életvitel ellenőrzéssel akarják kiszűrni az elkövetőket? Mennyire álszent ez az érvelés!
– Lehet hallani még más, hasonlóan védett személyekről is, akik így élősködnek a rendszeren?
– Kering szóbeszéd magas, igen magas pozícióban lévő, de nem szakmában dolgozó személyről, aki szexuálisan használ és kihasznál szakellátott gyerekeket.
Szakmán belül nincs tudomásom a Szőlő utcai igazgatóhoz hasonló visszaélésről.
– Akiről szóbeszéd kering, az politikus?
– Igen.
– Igaz az, hogy a gyermekotthonok körül virágzik a prostitúció? Ön tapasztalt ilyet, hogy a pár ezer forintos zsebpénzeket a gyerekek ilyen bevételekkel egészítik ki?
– A kamasz csoportban bizony elő-előfordult. Ez attól is függ, egy gyerek mennyire van rossz állapotban, mert aki teljesen értéktelennek érzi magát, az azt mondja, ez az egész semmi. Volt egy 13-14 éves lány, aki szexuális abúzus miatt került ki a családból, és egészen megrázóan, alpári módon beszélt az esetről, mintha ez egy teljesen átlagos történés lenne. Fogalma sem volt arról, hogy ez milyen módon fogja tovább erodálni a semmi kis önértékelését. Úgy érezte, ő ennyit ér. És nehezére esett feldolgozni, hogy emiatt ki lett emelve a családjából, akikhez ragaszkodott. Egy gyerek nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között, csak a diszkomfort érzet jelzi számára, hogy valami nem oké. Ilyenkor még fogalma sincs arról, milyen nehéz lesz azzal együtt élni, hogy használják a testét…
– Mennyi pénz jut egy gyerek ellátására a befogadó otthonban?
– A befogadó otthonokba egy gyermekotthoni központból szállítják a napi ételt, tehát nem önálló gazdálkodás folyik, mint a lakásotthonokban, ahol a nevelőkkel közösen főznek. Utóbbiaknak emlékeim szerint
fejenként körülbelül 1500 forintból kell kigazdálkodniuk a napi ötszöri étkezést.
A gyerekek zsebpénze az öregségi nyugdíjminimumhoz arányosított, így csak annak emelésével emelkedne, de ez ősidők óta változatlan. Így a 14 év feletti gyerekek havi 5130, míg a 14 év alattiak 3705 forintot kapnak. Ezen felül havi szinten kaptunk csoportpénzt, amiből például meg tudtuk ünnepelni a szülinapokat, vagy néha finanszírozni tudtunk valami külsős programot. Nem emlékszem pontosan az összegre, de körülbelül tizenegy-két ezer/hó volt gyerekenként. Ebből tudtuk támogatni, ha a hétvégén a kollégák közösen sütöttek valamit a gyerekekkel, vagy tartalék ételt vettünk rajta, arra az esetre, ha éhesek maradtak az ebéd után.
– Amikor úgy határozott, hogy nem veti alá magát a kifogástalan életvitel ellenőrzésnek és ezért el fogják bocsátani, azt demonstrációnak szánta?
– Én sosem értettem egyet azzal, hogy akkor fog újjászületni a rendszer, ha tömegesen felmondunk, mert a gyerekeket nem lehet cserbenhagyni. Olyan hírek is terjedtek, hogy ha ez bekövetkezik, majd katonákat fognak kivezényelni helyettünk. Azt gondolom, bármit megtesznek azért, hogy a látszat fennmaradjon. Itt az a tét, hogy olyan szakemberek maradnak-e ezek mellett a gyerekek mellett, akik értik a nyelvüket és keresik hozzájuk a megoldókulcsot, vagy sem. Egyszerűen azt éreztem, én lelkiismeretesen szeretem végezni a munkámat, és iszonyú stressz volt, hogy nem tudom, mikor hívnak fel a kollégák egy olyan problémával, amire ebben a befulladt rendszerben képtelen leszek jó választ adni. Nehezen éltem meg az elválást. Volt egy kislány, egy igazi belevaló rosszcsont, akit kihívás volt megfékezni, de nagyon megszerettük egymást, mindig futott hozzám, ha meglátott. Amikor már tudta, hogy nem maradok tovább, elfordult tőlem. Mikor hívtam, hogy jöjjön oda hozzám, elfordult és csak annyit mondott: „Nem, mert maga is elmegy!” Minden ilyen elválás újabb sérülés a gyerekeknek, és én iszonyú hálás voltam azoknak a kollégáknak, akik maradtak. Ezeknek az embereknek nincs magánéletük, folyamatos beosztásban a lyukakat tömködik a süllyedő hajón. Ez az életük.
– Nem bánta meg, hogy elhagyta a süllyedő hajót?
– Amikor egy befogadó otthonban az lenne a feladatod, hogy legyen víziód, de erre esélyt sem kapsz, nincs hova hátrálnod. Kiegyensúlyozott, megbecsült kollégákkal a fedélzeten maradtam volna, de egy olyan rendszerben, amelyikben időzített bombákon ülünk és azon imádkozunk, hogy csak tragédia ne történjen, nem. Ha nálunk bármi történik, enyém a felelősség. Nagyon szerettem azokat, akikkel együtt dolgoztam, tartom is velük a kapcsolatot és azt mondják, azóta tovább romlott a helyzet. Ezért nem bántam meg.
– Milyen felnőttek lennének azokból a gyerekekből, akiket katonákkal tartanak kordában?
– Nem tudom. Azt tudom, hogy a mostani kormányzat folyamatosan a túlélésre megy és nincs társadalmi víziója.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
