„Több mint bűn, ez hiba” – sztártörténész a kutatóhálózat szétveréséről és egy szenzációs csángókötetről
A moldvai csángókról még soha nem látott napvilágot olyan fontos angol nyelvű kötet, mint Molnár Antal történész az 1642-es kutnári zsinatról szóló munkája. A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatójának a Vatikán hivatalos kiadójánál megjelentett könyve egy látszólag periférikus egyházigazgatási témából bontja ki a moldvai csángók történetét, s bizonyítja a közösség magyarországi katolicizmushoz, magyar kultúrához való szoros kötődését. „Vélt sérelmek miatt tudatosan rombolni számomra értelmezhetetlen magatartás” – mondja a Történettudományok Pápai Bizottságának tagjaként is dolgozó szakember, a Magyar Tudományos Akadémiáról korábban leválasztott Történettudományi Intézet igazgatója a kutatóhálózat újabb átszervezéséről. A tervek szerint ugyanis az amúgy is forrásgondokkal küszködő ELTE kapná meg bölcsészeti kutatásokkal foglalkozó intézményeket.
– Az elmúlt másfél évszázadában a magyar történettudomány által egyik legtöbbet vizsgált kérdése a csángóké. Ugyan mi újat lehet még róluk mondani?
– Az én kutatói generációm a csángókról szóló forrásokból tanulta meg, hogy a vatikáni dokumentumok milyen fontosak a kora újkori magyar történelem szempontjából. Moldva évszázadokon keresztül missziós területnek számított, az illetékes bákói püspökök Lengyelországban éltek, a területet közvetlenül Rómából igazgatták – a misszionáriusok és római feletteseik közötti levelezés pedig megmaradt. Ezért kezdtem már egyetemistaként a csángókkal és az ő történetükkel foglalkozni, és bár a témában eddig nem publikáltam, sok anyagot összegyűjtöttem. Valóban sokat írtak róluk nemcsak a történészek, hanem nyelvészek, néprajzosok is. Van azonban egy szempont, amelyet még kevéssé vetettek fel velük kapcsolatban. Régóta foglalkozom a balkáni keresztény, elsősorban katolikus közösségek Oszmán Birodalom alatti történetével, mert roppant tanulságos, ahogy egy másnemzetiségű, másvallású ország, birodalom perifériáján élő csoportok megpróbálnak túlélni. Ezzel a tudással néztem hát rá a csángókra és jöttem rá, hogy történetük megértéséhez a periferikus balkáni keresztény közösségek ismerete adja meg a kulcsot. Ráadásul ezzel a megközelítéssel jobban be tudjuk illeszteni őket a vatikáni kontextusba. A katolikus egyház központjában ugyanis a moldvai magyarok története a keleti periferikus katolikus közösségek részeként érdekes, kizárólagos magyar történetként jóval kevésbé.
– Ellentmondást szimatolunk: arról beszél, hogy ellépett a kizárólagos magyar értelmezési kerettől, ugyanakkor könyvében úgy fogalmaz, nemzeti elkötelezettségéből kezdett foglalkozni a moldvai csángók történetével. Most akkor „katolikus globalista” vagy „elkötelezett nemzeti” kötetet tett le az asztalra?
– A végletes gondolkodás a tudományban soha nem jó. Mint a témával foglalkozó szinte összes magyar kutatót, engem is lebilincselt a – Domokos Pál Péter szavaival – „legelesettebb magyar kisebbség” története, archaikus népi kultúrája és megpróbáltatásai. Egyetemistaként ezért is vetettem bele maga nagy lelkesedéssel a róluk szóló dokumentumok gyűjtésébe, és vettem részt a Moldvai csángó-magyar Okmánytár végül soha meg nem jelent harmadik kötetének előkészítésében. A moldvai magyarok története kicsit a kisebbségi magyar sors metaforája: ami megtörtént velük, megtörténhet a többi határontúli magyar közösséggel. Már a két világháború közötti szakirodalom is veszélyben látta őket, elkerülhetetlennek vélték az azóta amúgy részben be is következett asszimilációt. Amikor nemrégiben visszatértem a témához, arra gondoltam: ha a balkáni katolikus közösségekről összeszedett tudással nézek rá a csángó közösség történetére, akkor ki tudom emelni az ügyet a 19. század óta zajló magyar-román birkózásból.
– Birkózzunk még egy kicsit! Kik is tulajdonképpen a moldvai magyarok? Honfoglaló magyarok maradékai? Középkori kiköltözők utódai? A 18. században Erdélyből elvándorlók leszármazottai?
– Ma már egyetlen felelős magyar történész sem állítja, hogy a moldvai magyarok a honfoglalás előtti magyarság leszármazottai. Többek között a nyelvtudománynak köszönhetően elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy magyarok a középkortól kezdve több hullámban vándoroltak be Moldvába Erdély különböző területeiről, határvédelmi céllal. Mohácsig a Moldvai Vajdaság nagyon szorosan kötődött a Magyar Királysághoz. A 16. században, a középkori magyar állam széthullása után eltűnt a magyar befolyás, erősödött a lengyel. A középkorban a vajda udvarának tisztviselői magyarok voltak és a városi népesség jelentős része – kézművesek, kereskedők – is magyar volt. Ezt különben ma már a mainstream román történetírás is elismeri. Románvásár környékén éltek az északi csángók, ők még a középkorban kerültek mai lakhelyükre, nyelvük sok elemében az Ómagyar Mária-siraloméra emlékeztet. Mára lényegében sajnos asszimilálóldtak. Bákó környékére jóval később, a 17-18. században érkeztek a déli, majd pedig a székelyes csángók, akik többek között az 1764-es madéfalvi veszedelem után a Habsburg Birodalom határőrszervezési nyomása alól akartak kibújni.
– Azaz akárhogy számoljuk, többszáz éve élnek a csángók Moldvában. Miképpen őrizhették meg magyar nyelvüket, kultúrájukat, anyanyelvi oktatás és értelmiség nélkül?
– Egészen a 19. századig volt utánpótlása a moldvai magyarságnak, elsősorban Székelyföldről: sokan próbáltak szerencsét a Kárpátokon kívül. A térség magyarságának lélekszáma azonban nemcsak az asszimiláció, hanem a véres történelem miatt is hullámzott, a területet a 16-17. században rendszeresen pusztították a krími tatárok, a szultán segédcsapatai. De aztán megint érkeztek Erdélyből újabb magyar csoportok. A 17-18. századra, amikor már bőven rendelkezünk forrásokkal, a városlakó magyar lakosság eltűnt, beolvadt, elhurcolták, vagy megölték. Azóta a falusi moldvai magyarságnak nincsen elitje, nincsenek magyar papjai, liturgiája, ám a modernitás előtt a zárt falusi társadalom egyfajta védelmet is jelentett, megtartotta a magyar nyelvet, az archaikus népi kultúrát.
A román történetírás a két világháború között, majd a Ceaușescu-korszak idején is megpróbálta a csángókat Erdélyben elmagyarosított, majd Moldvába került románoknak bemutatni.
Ennek az álláspontnak nincs tudományos alapja, ezt a komolyan vehető román történészek is elismerik.
– Mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy ez az egyetlen magyar csoport, amely kívül esett a polgárosodáson, nemzetté váláson, nyelvújításon? Ráadásul identitását mai napig vallása határozza meg.
– Ahogy említettem, az iparosodásig ezek lényegében teljesen zárt, magyarnyelvű falusi közösségek. Igaz, hogy anyanyelvi miséjük nem volt, de a második vatikáni zsinat előtt másnak sem: a csángók ugyanúgy a latin miséket hallgatták, mint bárki más Európában. Az viszont kétségtelen, hogy papjaik az újkorban sokáig jellemzően olaszok vagy lengyelek; később aztán már a helyi katolikus szemináriumból kikerülő, ott alapvetően román nemzeti identitást elsajátító, román nyelven kommunikáló, csángó származású lelkipásztorok. Akár olaszokról, lengyelekről vagy román nyelvű papokról beszélünk, a magyar nyelvű falusiak nehezen értettek velük szót. Ezért aztán a közösségben kialakult az írni-olvasni megtanult deákok, kántorok csoportja, akik tovább éltették a magyar nyelvű vallásosságot. Idővel az iparosodás, a katonáskodás, az állami oktatás, a munkavállalási mobilitás egyaránt az etnikai-nyelvi asszimiláció felé mutatott, ezt tovább erősítette a román állam mind represszívebb kisebbségellenes politikája. Végül szinte már csak a háztartásbeli asszonyok őrizték az anyanyelvet. Ha ez a generáció is kihal, egy-két szigettől eltekintve a magyar nyelv lényegében eltűnik Moldvából. Márpedig ez nagy veszteség lenne, hiszen az ön által említett jellegzetességek ellenére egyértelműen magyar nyelvű, a magyar kultúrához kapcsolódó sajátos magyar közösségről beszélhetünk.
– Ma már létezik kiterjedt, a magyar állam által támogatott, iskolán kívüli anyanyelv-oktatási program, az elmúlt években a csángó falvakban közösségi otthonok is épültek. Miért tartja elkerülhetetlennek az asszimilációt?
– Bár a modern nemzetpolitika nem szakterületem, tiszteletreméltónak gondolom a moldvai magyar nyelvű oktatásba időt, energiát, pénzt fektető kezdeményezéseket. A történeti tapasztalatok azonban azt mutatják, nehéz fenntartani az erdélyi tömbmagyarságon kívül eső, erős asszimilációs hatásoknak kitett csoportidentitást. Számomra tehát nagy kérdés, hogy az elmúlt években kinevelődött, magyar öntudattal rendelkező értelmiségi rétegen kívül mennyien használják majd helyben a magyar nyelvet a mindennapokban.
hirdetés
– A csángókról szóló magyarországi közbeszéd egyik fontos állítása, hogy beolvasztásukért a Vatikán is felelős, mert a moldvaiak kérése ellenére megtagadta magyar papok küldését, s tiltotta a magyarnyelvű egyházi életet. Az 1642-es kutnári zsinatot feldolgozó munkája azonban arról szól, hogy egy olasz ferences szerzetes és egy magyar pap által összeállított katolikus rituálé egyértelműen a magyarországi egyházat, például Pázmány Péter esztergomi szabályait tekinti mintának. Támogatta-e a Szentszék a moldvai csángók anyanyelvű vallásgyakorlatát, egyházi életét vagy sem?
– Legkésőbb az 1848-49-es forradalom óta a magyarság nagyon erős nemzeti szocializáción ment át, a történetírásunk is sokáig ebben a szellemben működött, akárcsak térségünk összes többi országában. A magyar történettudomány mára a nemzeti kizárólagosság kamaszbetegségét levetkőzte, ahogy a román kutatók nagy többsége is. (Ez nem mindenütt van így, lásd a nemzetépítésben lévő ukrán kutatást, illetve állami gondolkodást.) Mivel felfogásunkat ez a nagyon erős nemzeti szocializáció hatja át, természetesnek gondoljuk, hogy ez a korábbi évszázadokban is így volt – márpedig ez nagyon messze áll a valóságtól a moldvai magyarok esetében is. Azt gondoljuk, hogy a 17. században a Szentszék „elrománosítani” akarta a csángókat, holott ez a korban teljesen máshogy nézett ki. Ahogy most, a szentszéki diplomácia akkor is állami vezetőkkel tart és tartott fenn kapcsolatot, az egyházmegye ügyeiben pedig a helyi püspök dönt, döntött. Ahogy említettem, Moldva missziós területnek számított, a lengyel származású püspökök nem is éltek helyben, ezért a területen dolgozó olasz, lengyel, bosnyák és alkalmanként magyar papok végezték a lelkigondozást. Ők pontosan látták, hogy a helyi katolikusok elsöprő többsége magyar, és ezért az ő igényeikhez szerették volna igazítani az egyházi életet – erről is szólt a kutnári zsinat. Ez a magyarországi egyházhoz kapcsolódó szabályozás végül azért nem vált gyakorlattá, mert idegen volt a papság jelentős részét kitevő balkáni és olasz szerzetesektől.
Ekkoriban Róma nem azért nem küldött nagy számban Moldvába magyar papokat, mert nem akart, hanem mert egyszerűen nem álltak rendelkezésre.
Magyarországon ugyanis a 16. század végén teret nyert a protestantizmus, szétesett az egyházszervezet, hiányoztak a képzett katolikus papok. A kevés Rómában tanuló magyar papnak pedig haza kellett térnie az egyházmegyéjébe, nem mehetett Moldvába misszionáriusnak. A magyar katolikus egyház újbóli megerősödése után, a 18-19. századtól kezdve viszont már Moldvában is megszerveződött az egyházi igazgatás, vagyis a magyar püspökök a helyi főpásztorok ellenében nem küldhettek magyar papokat Moldvába. A 20. században pedig már a mindenkori helyi, román identitású püspök lett a gátja a magyar nyelvű lelkigondozásnak, egyszersmind előmozdítója a románosítási törekvéseknek.
– Hogyan fogadták, amikor a Történettudományok Pápai Bizottságban előállt a kötet tervével? Semmi sóhajtozás, hogy már megint jönnek a magyarok a nünükéjükkel?
– Ahogy általában külföldön szakmai körökben, úgy a Vatikánban sincsen rossz híre a magyar történettudománynak, sőt. A missziós történetírást most nagy érdeklődés övezi, mert hozzájárul a globális katolicizmus megértéséhez. Erdő Péter bíboros úr a kötethez írott előszavában hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a perifériák egyházainak története eljusson a világegyház központjába – pontosan ez volt egyébként az a küldetés, amelyet Ferenc pápa is a történeti kutatás egyik legfontosabb feladatának tartott. Ilyen értelemben ez a kötet mindenképpen nagyon aktuális vatikáni szempontból is. A kollégák tehát örömmel fogadták javaslatomat, hogy illesszük be a könyvet a Bizottság tekintélyes, a Vatikán kiadója által gondozott sorozatba. Amikor 2021 elején a Történettudományok Pápai Bizottságának tagja lettem, eldöntöttem, hogy szeretném a magyar tudomány, némi pátosszal szólva: a magyar nemzet javára fordítani a bizottsági tagságot. Magyar szempontból releváns témát kerestem, amit ugyanakkor „el lehet adni” a magyar viszonyokat, különösen a kisebbségi kérdést nem ismerő közegben is. Itt jöttek ismét elő a moldvai magyarok a kilencvenes évek kutatásai után.
– Jelent már meg moldvai csángókról ilyen presztízsű kiadónál angol nyelvű kötet?
– Nem tudok róla. Tanulmányok láttak napvilágot rangos nemzetközi folyóiratokban a nyolcvanas években a kiváló magyar történész Benda Kálmán tollából. Noha történészként nekem nyilván nincs, nem is lehet konkrét nemzetpolitikai küldetésem, könyvem megjelentetésének egyik célja a történelmi igazságtétel. A téma iránt érdeklődő nemzetközi szakmai közvéleményben sok ferdítés él az ügyről, amit végre jó lenne helyrerakni.
– Számít román válaszra?
– Változnak az idők: a kötet jövő héten esedékes bécsi nemzetközi könyvbemutatóján az egyik megszólaló egy román történész, aki megtisztelő módon igen pozitívan szólt a könyvről. Ahonnan negatív reakció érkezhet, az a régi nézeteket hangoztató helyi, moldvai historikusok, egyháztörténészek köre, de az ő munkájukra a szakmai szempontok helyett még ma is sokszor a régi reflexek alapján működő nacionalista árnyékbokszolás jellemző.
– Átadja majd könyvét a pápának?
– A Bizottság kiadványait Ferenc pápa mindig megkapta, írásban meg is köszönte, úgyhogy könyvem Leó pápához is bizonyosan eljut majd.
– A nemzeti identitás és a katolikus egyház számára is fontos kötetről beszélgetünk. Az elmúlt években a kormányzattól, annak holdudvarából érkező támadások viszont azt érzékeltették, ön és kollégái gyanúsan nemzetietlen, ráadásul naplopó figurák. A történet újabb fejezete, hogy a HUN-REN kutatóhálózatáról leválasztanák a négy bölcsészeti intézetet és azok az ELTE alá kerülnének. Mi a magyarázata az állandó átszervezési dühnek?
– A düh okáról a dühös embereket kellene megkérdezni; a nemzetietlen és naplopó minősítéseket pedig kommentálni sem szeretném. Amit viszont pontosan látok, hogy a kutatási intézményrendszer rángatása nagyon káros, és a 2019, sőt 2012 óta zajló folyamatok súlyosan amortizálják annak a munkának az eredményeit, amelyeket a kutatóintézetek az elmúlt évtizedekben elértek. Azok a kollégáink, akik több mint egy évtizede vannak nálunk, most kerülnek az ötödik munkahelyükre úgy, hogy közben mindvégig ugyanott dolgoztak.
Az állandó átszervezés a kudarc folyamatos beismerése a fenntartó intézmények részéről.
Mindennek ellenére túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magyarországi humán tudományosságnak sohasem voltak ilyen nemzetközi pozíciói. Több európai uniós pályázatot nyertünk el, ami magyar bölcsészként igen nagy szó. Kollégáink éppúgy otthonosan mozognak a nyugat-európai vagy amerikai tudományos környezetben, mint a Balkánon, egyfajta hidat építettünk ki a kontinens nyugati és délkeleti végei között. Szívesen látnak minket Skopjéban és Párizsban is, nincs olyan balkáni ország, ahol ne lennének biztos pozícióink. Ennek a munkának az egyik eredménye a Vatikánban megjelent kötetem is. A konkrét példánál maradva: Domokos Pál Péternek, a csángók apostolának és az ő generációjának erre semmiféle lehetősége nem volt. A politikának mindenképpen felelőssége van abban, hogy ezeket a folyamatokat támogassa, hiszen a nemzeti érdekérvényesítés mindebből jelentős mértékben profitál. Ha nem ismeri fel ennek a jelentőségét, akkor legalább hagyja békében működni. Vélt sérelmek miatt tudatosan rombolni viszont számomra értelmezhetetlen magatartás. Az ismert francia mondás szerint ez több mint bűn, ez hiba.
– A HUN-REN ezek szerint lerúgja magáról a „felesleges” humántudományokat?
– A HUN-REN megalakulásának alapeszméje az egységes kutatóhálózat volt. Gulyás Balázs pontosan két éve vette át a kutatóhálózat vezetését, ettől kezdve Jakab Roland vezérigazgatóval egyetértésben ennek az egységnek a jegyében irányították a kutatóhálózat átalakítását. Többszintű tanácsadó testületeket hoztak létre, levezényelték a nemzetközi átvilágítást, ezt követően hazai és külföldi szakértők bevonásával megkezdődött az egy évig tartó átalakulási folyamat, nagyszámú munkacsoportokkal és negyedévenként tartott nagyívű tanácskozásokkal. Ez a gigantikus vállalkozás hatalmas anyagi és emberi erőforrások mozgósításával járt, szerintem a magyar állam soha nem költött ennyi pénzt tudományszervezésre. Közben elnök úr folyamatosan biztosított bennünket: csakis együtt tudja a közös jövőt elképzelni. A főigazgatók, igazgatók magukévá tették ezt a gondolatot, magam is kampányoltam ennek érdekében a kutatóközösségben és a médiában is. Majd egyszer csak betoppant az ELTE megválasztott rektora, hogy vinne négy kutatóközpontot, amelyet elnök úr azonnal át is adott, hiszen azok itt „feleslegesek.” Ki gondolhatja azt, hogy ez így életszerű? Úgy látom, hogy nem csak és nem is elsősorban a négy kutatóközpont a tét, hanem megkérdőjeleződik az elmúlt évek minden munkája és minden erre költött pénz. Ezzel a lépéssel a 2023-ban meghirdetett program megbukott, ennek minden anyagi és személyi következményével.
– Honnan lesz forrása a kutatóintézetek finanszírozására a továbbra sem alapítványi fenntartású, kivéreztetett ELTE-nek?
– Erre vélhetően senki sem tudja a választ. A tárgyalások jelenlegi állása szerint önálló tagintézményként és önálló gazdálkodással folytathatjuk a munkánkat az ELTE keretein belül. Ugyanakkor a sokszor beígért béremelésből a négy kutatóközpont kimarad, ami azt jelenti, hogy doktorátussal rendelkező, több nyelven beszélő és nemzetközileg is elismert kollégáink, a tudományos munkatársak és a főmunkatársak bruttó fizetése továbbra is 350 000–450 000 forint között mozog. Nálunk senkit sem a pénz motivál, de ez ma Magyarországon éhen halni is kevés. Költségvetésünk az infláció ellenére évek óta folyamatosan abszolút értékben is csökken, ami már jövőre nagyon súlyos anyagi problémákat fog okozni. Ebben a helyzetben a hasonló gondokkal küszködő ELTE biztosan nem tud rajtunk segíteni.
– Nemrég döntött az MTA közgyűlése az ingatlanvagyon államnak történő átadása mellett. Hogyan viszonyul ez a mostani terv az akkori döntéshez?
– Az MTA rendkívüli közgyűlése 2024. december 11-én azzal a céllal járult hozzá a kutatóintézeti ingatlanok eladásához, „hogy ezen ingatlanok maradéktalanul az azokat jelenleg is használó kutatóhálózat tulajdonába kerüljenek, és ott is maradjanak a hazai tudományos kutatást szolgálva.” Ez a terv nyilván nem erről szól, vagyis a közgyűlési határozat erre nem is vonatkozhat, tehát az új helyzet új határozatot igényel.
– Az MTA szerdán közzétett állásfoglalása szerint „meg kell vizsgálni” az állammal kötött ingatlanmegállapodást. Illetve, ha a HUN-REN nem kér a négy kutatóközpontból, akkor az Akadémia szívesen átveszi azokat. Reális ez a forgatókönyv?
– A bölcsész és társadalomtudományi kutatóközpontok vezetői és munkatársai számára ez nyilván megnyugtató megoldás lenne. Az MTA-t 200 évvel ezelőtt a nemzeti nyelv és kultúra ápolása érdekében alapították, vagyis a nemzeti tudományok művelésével foglalkozó kutatóintézeteknek az Akadémiához való visszatérése teljesen logikusnak tűnik. A HUN-REN természettudományos, innovációs és technológiai hangsúlyai mellett a humán tudományok szempontjai akarva-akaratlanul háttérbe szorultak. Ez az „akadémiai fordulat” mind a magyar nemzeti örökség kutatása, mind pedig az új helyzetben helyét kereső Akadémia missziója szempontjából ideális lehetne. De nyilván tudnék érvelni a kutatóhálózat egységének a HUN-REN szervezétén belüli megőrzése mellett is. Az ELTE-hez való csatolás mellett egyetlen szakmai érvet sem tudok felhozni, ennek ellenére most ez a legreálisabb forgatókönyv. Egy történész azonban sohasem veszítheti el az optimizmusát, hiszen a kutatásai során minden élethelyzetre talál olyan forrásokat, amelyek a fényt jelzik az alagút végén. Néhány évvel ezelőtt a firenzei levéltárban egy érdekes iratra bukkantam, amelynek a tanulsága pontosan ránk illik. A balkáni papnövendékek taníttatását biztosító Illír Kollégiumot többször áthelyezték, majd amikor egy új adminisztráció 1627-ben az ismételt mozgatás mellett döntött, a bíboros államtitkár, Lorenzo Magalotti ezzel a gondolattal hűtötte le túlmozgásos kollégái buzgalmát: „Kiváló politikai elvnek tűnik, hogy ilyen és hasonló ügyekben nem lehet jobb reformot végrehajtani, mint a dolgokat az eredeti állapotba visszaállítani, anélkül, hogy sok újítást és változást vezetnének be, amelyek többnyire károsak és értelmezhetetlenek.” Ezzel a „politikai elvvel” nemcsak a kutatók, hanem a magyar tudományosság és ezen keresztül a magyar nemzet is sokkal jobban járna.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
