Az egyházban elkövetett bántalmazások gyökerei – Christoph Schönborn bíboros és Doris Wagner párbeszéde
A napokban jelenik meg A bizalommal visszaélve – Tanulmányok a katolikus egyházban elkövetett bántalmazásokról címmel a Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadó szárnyai alatt, Görföl Tibor teológus szerkesztésében egy átfogó kötet, mely az elmúlt évek legfontosabb publikációit gyűjti össze a katolikus gyermekvédelem témaköréből. A Válasz Online most e könyvből a Christoph Schönborn bíborossal, bécsi érsekkel készült beszélgetést közli. Schönborn világszerte az egyház egyik legtekintélyesebb képviselője, aki a legutóbbi püspöki szinóduson (2024. október 1.) a hatalommal való visszaélésekért, a meghallgatás hiányáért kért bocsánatot a világegyház híveitől. Az alábbi beszélgetés másik résztvevője Doris Wagner volt szerzetesnő, aki 2014-ben könyvet írt arról, hogy a Das Werk nevű lelkiségi mozgalom tagjaként nemi erőszakot szenvedett el egyik elöljárója részéről. Nem klasszikus interjúról van tehát szó (ezért is hosszabbak Wagner fékövérrel szedett részei a szokásosnál), hanem egy szó szerint drámai részleteket tartalmazó párbeszédről. A bizalommal visszaélve c. kötet bemutatója június 13-án lesz, részletek itt.
– Olvastam azt az interjút, amely a Sternben jelent meg Önnel. Úgy nyilatkozott, hogy sokáig naiv volt, és még csak elképzelni sem tudta, hogy megtörténhet ilyesmi az egyházban. Én ugyanezt mondhatom el magamról. Egészen addig, amíg meg nem történt velem, nem tudtam elképzelni, hogy vannak olyan emberek az egyházban, akik képesek ilyesmire. Mindketten sokáig naivak voltunk tehát, csak éppen Ön másképpen találkozott a jelenséggel, mint én, hiszen Ön nem lett erőszak áldozata…
– Fiatal koromban egyszer közeledni próbált hozzám egy pap, akit nagyon nagyra becsültem: szájon akart csókolni! Tettekre nem vetemedett, de szóban kifejezte az óhaját. Egészen megdöbbentett, és egyúttal össze is zavart, ami történt – és az emléke még ma is fel-felötlik bennem. A múlt század ötvenes éveiben került sor az incidensre. Akkoriban a papok egészen sajátos módon tartottak szexuális felvilágosítást a fiataloknak, például a nemi szerv higiéniájával kapcsolatban adtak utasításokat.
Azt hiszem, az egész mögött valami olyasmi húzódik, amiről kevés szót ejtettünk eddig: a hatodik parancs iránti megszállott érdeklődés. Akkoriban a kamaszok önkielégítése jelentette a gyónások legfontosabb tárgyát. Teológiai tanulmányaim idején aztán megfigyeltem, hogy az erkölcsteológiai kézikönyvek túlságosan nagy teret szentelnek a hatodik parancs tárgyalásának. A híres „Noldinnak”, vagyis a jezsuita Hieronymus Noldin többkötetes erkölcsteológiai kézikönyvének, a Summa theologiae moralisnak van egy kötete, amely Isten és az egyház parancsai közül kizárólag a hatodik paranccsal foglalkozik. A teológushallgatók között az a vicc járta, hogy akár pornográf irodalomként is lehetne olvasni. Vagyis az egészben volt valami beteges. Ha ma felteszem magamnak azt a kérdést, hogy mik a bántalmazások gyökerei, akkor, úgy vélem, kétségkívül ezt az egyoldalúságot is figyelembe kell vennem, azt a tényt, hogy hajlamosak voltunk túlságosan részletekbe menően taglalni a hatodik parancsot, mintha a hetedik, az ötödik és a nyolcadik nem is létezne. Az erkölcsteológia hatalmas és káros aránytalanságoktól szenvedett. Miért nem ruháztuk fel – XIII. Leó nyomdokain járva – hasonló súllyal az egyház társadalmi tanítását? Hálás vagyok azért, hogy a katekizmus jóval rövidebben tárgyalja a hatodik parancsot, mint a hetediket, amely a társadalmi igazságosságra vonatkozik. Ám mivel akkoriban elsődlegesen a hatodik parancson volt a hangsúly, az a benyomás adódhatott, hogy az egyházat javarészt ez a kérdéskör foglalkoztatja. Sok fiatal így is érzékelte. Nem volt egészséges, hogy a szexuális cselekmények kerültek előtérbe, nem pedig a belső hozzáállás kérdése. Később, amikor teológiai kérdéseken töprengtem, beláttam, hogy a belső hozzáállás a legfontosabb, tehát az, amit a teológusok habitusnak neveznek, vagyis az erények. Nem az a legelső kérdés, hogy mi történik a hálószobában, hanem az, hogy milyen emberek vagyunk. Üdítő tapasztalat volt, hogy 2015-ben a családról tartott püspöki szinóduson egy német női szakértő, aki részt vett a tanácskozáson, azt mondta: „Kedves püspök urak, kérem, először a nappaliba nézzenek be, ne a hálószobába!”
A bántalmazások kérdésével először tulajdonképpen jó nevű világi iskolákról szóló beszámolók révén találkoztam. Ilyen volt például a felbertali bentlakásos gimnázium, amely úttörő munkát végzett, de ma már nem az eredeti helyén működik. Az iskola alapítója és igazgatója, az orosz származású Alekszej Sztahovics tehetséges pedagógus volt, de pedofil is egyben. A másik jelentés az Odenwaldschuléról szólt, amelynek híres igazgatója, Gerold Becker szintén számos bántalmazást követett el. A Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Zeit hasábjain hosszas vitákat folytattak az iskolák egykori diákjai arról, miért voltak tétlenek a szüleik, miért néztek félre, miért tettek úgy, mintha semmi sem történt volna, miért nem vették észre a jeleket?
Az egyházon belül először 1995. március 25-én szembesültem a bántalmazás témájával: ekkor jelentette meg leleplező írását a Profil című lap az elődömmel, Hans Hermann Groër bíborossal kapcsolatban, akit azzal vádoltak, hogy a hollabrunni kisszemináriumban, ahol tanított, fiatalokat bántalmazott. Akkor már négy éve segédpüspök voltam az egyházmegyében. Groër bíboros, ezt ma is szeretném hangsúlyozni, rendkívül tehetséges ember volt, aki sok jót tett. A kisszemináriumban tanuló diákok arról számoltak be, hogy ő volt a legjobb tanár, modern szemléletet képviselt, az órái izgalmasak voltak, a legújabb szakirodalmat is ismertette, és sokan nem vették észre, hogy a személyiségének van egy másik oldala is. Csakhogy: mégis ki vette észre? Kik voltak az áldozatai? Többnyire gyengébb, elesettebb diákok, mint például Josef Hartmann, aki a nyilvánosság elé tárta a vele történteket: rendkívül szegény családból származott, és úgyszólván kegyelemként élte meg, hogy a kisszemináriumban tanulhat. Benyomásom szerint a bántalmazó magatartáshoz vezető folyamat egyik fontos összetevője, hogy az elkövetőket vonzani kezdik gyengébb, fiatalabb emberek, akiknek segíteni akarnak, de függő helyzetbe is hozzák őket, és ez a kettős viszonyulás aztán bántalmazásba csap át. Nem igazán látom át, hogy lélektanilag miként bontakozik ki az egész. Amikor a Profil cikkét olvastam, először az ötlött fel bennem, hogy a vádak nem lehetnek igazak. Még aznap este megkérdezték tőlem a televízióban, hogy mint segédpüspöknek mi a véleményem a helyzetről. És valóban azt mondtam: „Felfoghatatlan számomra ez a vád, és a náci időszakra emlékeztet, amikor homoszexualitással vádoltak egyes papokat.” Két nappal később viszont már olyan nyilatkozatot adtam ki, amelyben bocsánatot kértem a szavaimért.
– Miként dolgozta fel a tévedését? Sokan ugyanis már nem tudják megtenni ezt a lépést, és képtelenek elismerni, hogy eleinte ugyan nem tudták elképzelni a hírek megalapozottságát, de aztán belátták, hogy helytállóak. Hogyan tudta megváltoztatni a véleményét? Milyen érzés volt?
– Már korábban is lábra kaptak híresztelések Groër bíborosról, de az én fülembe nem jutottak el. Nem tudom – lehet, hogy túl naiv voltam? Tudtam, hogy kissé bogaras, ahogyan azt is, hogy előszeretettel „meglapogatja” az embereket, de a vádak teljesen megleptek. Később aztán több tanúval is beszéltem, főként 1998-ban, amikor ismét napirendre került az ügy; akkor már érsek voltam, és egyházkormányzati feladatokat kellett ellátnom. Több beszámolót hallottam tehát, és elhittem, hogy igazak, mert egybecsengtek azzal, amit Josef Hartmann osztott meg a nyilvánossággal. Olyan kép alakult ki bennem, amely egyrészt nem tette lehetetlenné számomra, hogy továbbra is nagyra értékeljem Groër bíboros számottevő érdemeit, de azt a drámai körülményt is egyértelművé tette számomra, hogy életének egyik szeletét szemlátomást teljesen elkülönítette a többitől. Lemondása után szemtől szembe megkérdeztem tőle, hogyan ítéli meg a vádakat. Ekkor megnyílt benne valami, néhány rövid pillanatra, de aztán nyomban be is záródott – és olyan kitartóan ragaszkodott az álláspontjához, hogy sokakat meg is győzött. Nem tudta megtenni azt a bizonyos lépést… Elég lett volna csak ennyit mondania: „Igen, így történt.” Négy évig segédpüspökként szolgáltam mellette, és nagyon sokat tanultam tőle ebben az időszakban, de egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem (és ezt mindenfajta erkölcsi ítélet nélkül mondom, hiszen az ítélet egyedül Istené), amikor beismerte volna, hogy valamilyen hibát követett el.
Különösen megrendítő a chilei Fernando Karadima esete. Közvetlenül is megtapasztaltam, milyen következményei voltak az ügynek. 2013-ban meghívtak Santiagóba, egy papi lelkigyakorlatra, pontosan akkor, amikor szivárogni kezdtek a Karadimával kapcsolatos vádak. Karadimának kivételes kisugárzása volt, és vallási tekintélye miatt a vádak teljesen megosztották a santiagói papságot. Két csoport létezett: a Karadima-tanítványok és a többiek. Az előbbiek nem tartották „igazi katolikusnak” az utóbbiakat. „Igazi katolikusnak”, „igazi lelki embernek” a Karadima-tanítványok számítottak. Valamelyest hasonló jellegű volt Hans Hermann Groër drámája is, aki egész kört gyűjtött maga köré, és a tagjai közül egyeseknek tényleg volt hivatásuk, több nő például belépett valamelyik szerzetesrendbe. Alapvető probléma volt azonban, hogy a bíboros volt a mester, mégpedig megkérdőjelezhetetlen tekintélyű. A bántalmazó magatartásban összefonódik egymással a vallási tekintély és a bántalmazói hajlam – ez az összefonódás pedig több jelentős személyiségnél megfigyelhető, számos új vallási közösség körében is. Ilyen volt például egy rendtársam, akivel tizenöt évig egymás mellett laktunk a kolostorban: Marie-Dominique Philippe atya, elbűvölő, nagyszerű ember, de ugyanúgy a mester szerepében tetszelgett, és ez a légkör aztán kedvezett annak, hogy bántalmazást kövessen el. Először két osztrák nővér fordult hozzám a panaszaival. Írásban is összefoglalták, amit átéltek. Mindketten kiléptek a rendjükből, férjhez mentek, és ma már családjuk van. Természetesen sokként ért, hogy Marie-Dominique Philippe, aki egyházi közösséget alapított, efféle tetteket követett el, akárcsak Hans Hermann Groër, aki két női kolostort alapított. Hogyan történhetett meg ilyesmi?
– Azt hiszem, valóban elképesztően összetett jelenséggel állunk szemben, amelyet számos nézőpontból, több tudományos szakterület bevonásával kell megvizsgálnunk. Úgy vélem azonban, kijelenthető, hogy a bántalmazást egy egészen egyszerű elv teszi lehetővé: maga a hatalmi egyenlőtlenség.
– Igen.
– Ha olyan emberek kerülnek kapcsolatba, akik nem egyenrangúak egymással, kapcsolatukban nyomban megjelenik a bántalmazás lehetősége, az az eshetőség, hogy a nagyobb hatalommal rendelkező fél fölébe helyezi magát a másiknak. Ezt én magam is átéltem a saját bőrömön, hiszen novícia koromban egyszerűen „senki” voltam, semmilyen igényemnek nem volt szabad hangot adnom, semmibe nem volt beleszólásom, még azt sem dönthettem el, hogy milyen legyen az időbeosztásom, mit vegyek fel és mire gondoljak, mert teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam – azoknak voltam kiszolgáltatva, akik rendelkeztek fölöttem.
Ez a minta pedig valamennyi bántalmazó kapcsolatban érvényesül, és gyerekek, otthonokban lakó gyerekek is átélik. Az az aura, amelyről Ön beszélt, a Karadimához hasonló bántalmazók számára egyszerűen csak olyan eszköz, amelynek segítségével megbízhatónak számító emberekből zárt kört alakítanak ki maguk körül, s a tagjait barátoknak, a többieket pedig ellenségnek minősítik – ez a dinamika egész plébániákat, sőt egész egyházmegyéket meg tud osztani. A kialakított aura és a baráti kör sokszor pusztán a bántalmazók hatalmának fokozását szolgálja, s támadhatatlanná teszi őket, hogy kedvükre megtehessék, amit akarnak. Úgy vélem, igen veszélyes, ha az egyházban vagy bárhol másutt vannak olyan emberek vagy elgondolások vagy bármi egyéb, akiket vagy amelyeket nem szabad megkérdőjelezni, mert érvekkel és tényekkel nem lehet vitába szállni velük. Az ilyesmi mindig veszélyes. És valójában pontosan ezért tartom veszélyesnek, hogy létezik az egyházban egy olyan instancia, amely tanbeli kérdésekben érinthetetlennek számít. A pápai hivatalt is veszélyesnek tartom. Pozíciójánál fogva a pápa ugyanis fölötte áll minden kritikának, hiszen abszolút uralkodó és abszolút törvényhozó, akit az égvilágon senki sem tud felelősségre vonni. Ezt pedig veszélyesnek tartom. Véleményem szerint már nem lenne szabad léteznie ilyen struktúrának, mert az a struktúra, amely kedvez annak, hogy valaki megkérdőjelezhetetlen és bírálhatatlan legyen, egyúttal a bántalmazásnak is kedvezhet.
Miután megerőszakoltak, sokáig tartott, míg egyáltalán megértettem, hogy nem én vagyok a hibás, és aztán megint sok időnek kellett eltelnie, mire el tudtam mondani valakinek a történteket, és kiléptem a közösségemből. De még ezután is sokáig azt hittem, hogy az egész kivételes eset volt, egyébként senkivel nem történik ilyesmi, mivel a papok alapvetően nem követnek el effélét – és amúgy is milyen fiatal nők lépnek még be manapság kolostorba? Egyetemi tanulmányaim során viszont teológiai adatbázisok segítségével cikkeket és más forrásokat igyekeztem találni. Tudni akartam, voltak-e más esetek is, sor került-e vizsgálatokra, és teljesen megdöbbentem, amikor rábukkantam Maura O’Donohue beszámolóira. Kétszeresen is sokk ért, először is azért, mert a jelentések egészen borzalmasak, s rávilágítanak, hogy egyes kolostorokban a püspökök prostituáltként bánnak a nővérekkel, akiket az elöljáróik rendelkezésre bocsátanak, s olykor AIDS-fertőzést kapnak, és abortuszra kényszerítik őket. Az egyik nővér belehalt az abortuszba, amelyre a bántalmazója kényszerítette – és aztán az erőszaktevő mutatta be érte a gyászmisét! Ez annyira rettenetes! Másrészt azért döbbentem meg, mert azt gondoltam: miért nem érdekelt senkit, hogy mi folyik? Miért nem érdekel senkit…? Hát senki sem veszi komolyan a szerzetesnőket? Tényleg csak furcsa kis nők lennének, akiket nem lehet komolyan venni, akikkel senki sem akar azonosulni, és senki sem törődik azzal, mi lesz velük? Tényleg így van? Nem tudom…
Akkoriban azért is súlyosan érintettek a felfedezéseim, mert még egyszer átéltem, hogy az egésszel teljesen magamra maradok, hiszen megértettem: bár nem vagyok egyedül, be kell látnom, hogy voltaképpen senki nem figyel ránk. Azt is láttam, hogy Maura O’Donohue jelentései már a kilencvenes évek óta ott vannak a Kúriánál, és semmi sem történt azóta, egészen a mai napig semmi, nem számítva II. János Pál 2001-ben kimondott rövid bocsánatkérését. Igyekeztem folytatni a kutatásaimat: megkérdeztem afrikai papoktól, akiket jól ismertem, hogy tudnak-e valamit arról, történt-e valami az országukban a pápai bocsánatkérés után. Egyikük sem hallott semmiről. Folyamatosan csak arról értesültem, hogy néhányan megpróbáltak ugyan fellépni a visszás körülmények ellen, de csak magukra haragítottak másokat. Ezt a dinamikát tényleg jól ismerem.
Szintén megdöbbentő volt számomra John T. Chibnall, Ann Wolf és Paul N. Duckro tanulmánya; a három szerző olyan nők számára nyújtott terápiát, akiket szerzetesnőként szexuális bántalmazás ért. Eredményeiket 1998-ban Országos felmérés katolikus apácák szexuális traumáiról címmel jelentették meg a Review of Religious Research című folyóiratban. Mivel nem tudtak megbízható és tényekkel alátámasztott kutatásokra támaszkodni, önállóan kezdtek vizsgálódni, és három amerikai szerzetesi közösséghez tartozó nőkkel beszéltek. Sokkoló eredmények születtek: a megkérdezettek negyven százaléka nyilatkozott úgy, hogy szexuális bántalmazás áldozatává vált, harminc százalékuk abban a kolostorban, ahol élt. Ezek a felmérések és Maura O’Donohue beszámolói arról tanúskodnak, hogy efféle tettekre az egész világon sor került. Egyáltalán nemcsak Afrikában, hanem Brazíliában és Írországban, Olaszországban és a Fülöp-szigeteken is, akárcsak az Egyesült Államokban. Ha szóba hozom a dolgot az egyházhoz tartozó embereknek, sokan azt mondják: „Igen, persze, tudom.” Lelkigyakorlatos házak vezetői is bevallják suttogva, hogy szerzetesnőknek tartott lelkigyakorlatokon elő szokott jönni a téma. De hát akkor mégis miért nem beszél róla senki? Mert hatalmi egyenlőtlenség uralkodik! A nőknek egyetlen szavuk sem lehet az egyházban. Ön említette már, hogy el kellett olvasnia meghatározott szövegeket, amikor belépett a rendbe. Én évekig csak takarítottam, zöldséget hámoztam és mosogattam.
Léteznek bizonyos sztereotípiák a szerzetesnőkkel kapcsolatban, akik könnyen beskatulyázhatók: mindig mindenben szolgálatkésznek kell lenniük, nem akarhatnak semmit, le kell mondaniuk magukról, és mindenben odaadást kell tanúsítaniuk. Ha szenvednek, akkor mosolyogniuk kell, semmiről nem szabad beszélniük, és csak arra törekedhetnek, hogy szolgáljanak – egészen szörnyű ez a kiszabott szerep!
De el kell ismernem, hogy eleinte lenyűgözött ez az életforma. Nem mindenki képes arra, hogy ennyire lemondjon magáról. Csakhogy idővel kapiskálni kezdtem, micsoda hatalmas csapda fenyegeti így az embert – ha egyszer már kész részévé válni az egésznek, nem mondhatja már többé, hogy „álljunk csak meg, hát én is vagyok valaki!” Én is értek valamihez, engedjetek tanulni, vagy legyen szabad azzal foglalkoznom, amihez értek. Soha nem adódik már olyan helyzet, amelyben az ember kimondhatna ilyesmit.
Miért ne lenne megengedhető, hogy azok a nők, akik belépnek valamilyen szerzetesi közösségbe, szabadon foglalkozzanak azzal, ami érdekli őket, miért ne tanulhatnának, miért ne ápolhatnának baráti kapcsolatot másokkal, miért ne lehetnének önállóak, s miért ne élhetnének bátran úgy, ahogyan helyesnek tartják? Miért nem lehetnek az egyházban a nők egyenrangúak a férfiakkal? Miért nem lehetnek ugyanolyan jogosítványaik, mint a férfiaknak, miért nem élvezhetnek ugyanolyan státuszt, miért nem alakíthatnak ki egyenrangú viszonyt, és miért nem beszélhetnek egyenrangú félként a püspökökkel, miért nem léphetnek fel ugyanolyan igényekkel és miért nem hozhatnak ugyanolyan döntéseket, mint a férfiak? Miért nem? Azt hiszem, csak akkor fog véget érni a nők bántalmazása az egyházban, ha változások történnek ezen a téren.
– Az egyenlőtlenség, amelyről beszélt, ősrégi bűne az egyháznak. Milyen gyakran hallottam nővérekre tett lekicsinylő megjegyzéseket papok szájából! Amikor gyóntatni mentek a kolostorba, „viccesen” azt mondták: leporoljuk a nővéreket. Becsülték is őket, de közben alapvetően mindig úgy gondolták, hogy a nővéreknek szolgálniuk kell. Én magam is kapok segítséget szerzetesnőktől. A püspöki palotában három indiai nővér dolgozik, nagyon jóravaló és derűs közösséget alkotnak. Sok programunk van, sok vendég érkezik, és a nővérek nagyon sokat dolgoznak a házban, aminek örülök, és hálás is vagyok érte. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a jövőben már nem ez lesz az általános. A férfiak és a nők közötti egyenlőség hiánya ugyanis kétségkívül a bántalmazások egyik gyökere. Sokszor meghatározott papkép is együtt jár vele: a papok a szakralitás képviselői, a „plános úr” érinthetetlen. Ahol ez a papkép uralkodik, ott állandó veszélyt jelent a tekintélyelvűség. Előfordulhat, hogy mindenről a plébános dönt, és többet megenged magának, mint mások. Hála Istennek, nemcsak így lehet gondolkodni a papságról. Ahol másként áll a helyzet, az egyházközség élete is másként zajlik.
– Olyan kérdést hozott szóba, amely rendkívüli mértékben foglalkoztat engem: a papok szolgáltatják ki a szentségeket, a papok közvetítő szerepet játszanak. Papok nélkül nem lehet elképzelni az egyházat, mivel a papok in persona Christi cselekednek, amikor kiszolgáltatják a szentségeket. Ehhez kapcsolódik az az elgondolás, amely szerint szentelésük alkalmával a papok ontológiai átalakuláson mennek keresztül. Én analitikus filozófiából doktoráltam, és foglalkoztam kissé ontológiával – csak egy kicsit. Teljesen képtelennek tartom azt a felfogást, amely szerint valaki ontológiailag átalakul a kézfeltétel által; véleményem szerin ide nyúlnak a klerikalizmus gyökerei, és a bántalmazások problémájának is ez az egyik gyökere. Önnek mi a véleménye erről?
– Bocsássa meg, hogy így fogalmazok, de az említett felfogás valóban esztelenség. Több tucat előadást tartottam a II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló konstitúciója, a Lumen gentium 10. fejezetéről, amelyben a következő olvasható: „A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság nem egyszerűen csak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól.” Ebből a mondatból egyesek, korábbi teológiai elképzelésekre is támaszkodva, azt a következtetést vonták le, hogy a papoknak más a lényegük, más a természetük – ami a szöveg teljes félreértéséről tanúskodik. A mondat ugyanis pontosan ennek az ellenkezőjét fejezi ki: a papok nem fokozatilag különböznek a többi hívőtől. Egy időben ez az ideológia igen elterjedt volt, főként az úgynevezett francia iskolában: a papok lelkisége másféle, mint a hívőké, a papság pedig a keresztény egzisztencia magasabb szintjén helyezkedik el. A zsinat azonban pontosan ezt az elgondolást utasította el. Pontosan ezt! A keresztény létezésnek csupán egyetlen magasabb foka van, ez pedig a szentség. A szentség pedig teljesen demokratikus, bárki eljuthat rá. Ezért e téren a zsinatnak az a legfontosabb megállapítása, hogy „nem fokozatilag, hanem lényegileg”; azt akarja kifejezni, az a mondanivalója, hogy valamennyi keresztény egyenrangú. A kereszténység elsajátításának egyik eszköze, az egyik a sok közül, a szolgálati papság. De csak az egyik eszköze. És ezért különbözik lényegénél fogva az általános papságtól. Az általános papság egészen egyszerűen azt jelenti, hogy mindannyian keresztények vagyunk. A kereszténység szempontjából nincsenek különbségek köztünk. Ha egy pápát szentté avatnak, hát nem annak alapján, hogy pápa, hanem azért, mert igazi keresztény volt. Soha nem felejtem el, hogy egy alkalommal beszédbe elegyedtem a Hittani Kongregáció portásával, a nyolcvanas évek elején, amikor Ratzinger bíboros került a testület élére, s megkérdeztem tőle: „Milyen az új prefektus?” Mire a hölgy azt válaszolta: „È un vero cristiano” – „igazi keresztény”. Szerintem ennél jobban nem lehet megdicsérni egy papot, nem lehet annál jobbat mondani róla, mint azt, hogy igazi keresztény. Nem azt, hogy pap. A papság a feladata: ő vezeti az eucharisztia ünnepét. De hogy milyen ember, azt pontosan ugyanazon ismérvek alapján lehet eldönteni, mint bármely más keresztény esetében.
– Azt is kimondaná tehát, hogy a papszentelés során nem valamiféle titokzatos átalakulásra kerül sor?
– Hát persze! A szentelés szolgálatra rendeli a papot, mondja Szent Tamás, mégpedig Isten népének szolgálatára. És ha szolgálatát ráadásul még igazi keresztényként is végzi, akkor szent lehet belőle, olyan lehet, mint a szent arsi plébános, mint Avilai Szent Teréz és a többiek. Attól azonban, hogy ráruházódott ez a szolgálat, hogy megbízatást kapott erre a szolgálatra, még nem lesz magasabb rendű keresztény. Csak éppen oly mélyen meggyökerezett már ez az elképzelés…
– Nagyon mélyen húzódik, és az egész egyházjogot áthatja az a logika, hogy a papok valamiképpen mások, mint a normális emberek. Számomra például meghatározó tapasztalat volt, amikor kiléptem a közösségből, hogy egy sor teológus változásokat követelt az egyház szerkezetében és életében – oly heves vitákat folytattunk a dokumentumról, amelyet megfogalmaztak. Éppen úton voltam Freiburgból, ahol Doris nővér néven éltem, Erfurtba, ahol az első saját lakásom várt, és közben megálltam Münchenben, ahol a Cusanuswerk ösztöndíjasainak találkozójára került sor, amelynek keretében a memorandum szövegéről és tartalmi elemeiről vitáztunk. A egyes témakörökből más-más ösztöndíjasok készültek fel. Akkoriban még nem bújtam ki Doris nővér bőréből, bizonyos kérdésekben egészen határozott álláspontot képviseltem, és a női papság témáját választottam. Mindenestől meg voltam győződve róla, hogy biztosan megvan az értelme annak az egyházi tanításnak, amely szerint nők nem lehetnek papok, és csak azt tartottam feladatomnak, hogy megvizsgáljam, milyen érvekkel támasztják alá a két szembenálló vélekedést. Nekem nem volt személyes véleményem, de meggyőződésem volt, hogy szükségképpen értelmes, amit az egyház tanít. A vitára készülve több szöveget is elolvastam, és egyszer csak teljesen megdöbbentem (és ekkor tényleg választóvonalhoz érkeztem), mert arra lettem figyelmes, hogy a tanítóhivatalnak nincsenek komoly érvei. Elolvastam Manfred Hauke női papságról szóló doktori értekezését, és nagyon zavart, hogy biologista érvekre hivatkozott. Egy helyütt például azt mondja, hogy a férfiak testi formájuknál fogva is inkább kifelé irányulnak, a női test felépítése viszont egyetlen középpont köré szerveződik. És ezt még rajzokkal is illusztrálta… Az egész teljes képtelenség volt, úgy éreztem, mintha valami szatírát olvasnék.
Ezután áttanulmányoztam a kérdéssel foglalkozó pápai iratokat, és ráakadtam az egyetlen érvre, amelyre az egyház hivatkozni szokott: az utolsó vacsora termében nem voltak jelen nők.
– Zsidó hagyomány szerint a nők is részt vettek a pászkavacsorán.
– Pontosan. Elég, ha az ember csak a bevezető újszövetségi kurzust meghallgatja az egyetemen, és máris tudja, hogy erre nem lehet hivatkozni. Először is azért, mert az evangéliumok történeti-kritikai megközelítése mellett nem tudjuk biztosan kijelenteni, hogy valóban nem voltak jelen nők az utolsó vacsora termében. Másodszor azért, mert nagyon bizonytalan, hogy az utolsó vacsorán valóban sor került a papság megalapítására, s ezeknek a perceknek egyáltalán van-e különösebb közük a mai egyházban létező papsághoz. Az említett biologista érveken és az utolsó vacsorára hivatkozó érven kívül még a hagyományra is szokás hivatkozni, arra, hogy eddig az egyházban nem szenteltek pappá nőket, soha nem voltak még női papok. Véleményem szerint azonban ezt az érvet sem lehet komolyan venni.
Miután alaposan átgondoltam ezeket az érveket – pontosabban látszatérveket –, felmerült bennem a kérdés: miért ne lehetnének akkor tehát papok a nők? Miért félnek oly sokan az egyházban attól, hogy elfogadják a női papságot? Annak fényében is, amit Ön az imént arról mondott, hogy a papság olyan eszköz, amely nem egyenértékű a kereszténység magasabb szintjével. Miért nem állapítják meg vezető beosztású férfiak, hogy nincsenek nyomós érvek a női papsággal szemben – miért is ne próbálhatnánk ki akkor? Vagy legalábbis miért ne ismerhetnénk el, hogy nincsenek meggyőző érvek, és miért ne mondhatnánk, hogy „rendben, a gyakorlatban tényleg nehéz lenne kivitelezni a dolgot, hiszen egyeseknek tényleg irritáló lenne; ha viszont őszinték lennénk, elindulnánk ebben az irányban”.
A cölibátussal kapcsolatban egyébként pontosan ugyanez a helyzet. Nincs okunk arra, hogy ne szenteljünk pappá olyan férfiakat, akik nem vállalják a cölibátust. Ennek ellenére a cölibátus továbbra is védelmet élvez, jóllehet sok nyomorúságos történetet ismerünk olyanokról, akik szenvedtek és szenvednek miatta. E szabályozástól nemcsak papok szenvednek, hanem nők is, és azok a gyerekek, akiknek pap az apjuk. Mégis foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, noha egyáltalán nem lenne szükség rá. Egyre csak azt kérdezem: miért? Milyen félelmek rejlenek a háttérben? Talán az egész a hatalomról szól, és azok félelméről, akiknek hatalmuk van az egyházban. Ahogyan a politikai téren cselekvők félnek a női kvótától, az egyházi hivatalviselők is félnek attól, hogy lemondjanak eddig élvezett, kényelmes kis férfivilágukról, és olyan helyzetbe kerüljenek, hogy nők és családos férfiak is betölthetik ugyanazokat a hivatalokat, mint ők.
– Nekem elég sok családos kollégám van, hiszen az osztrák keleti katolikus egyházak is a hatáskörömbe tartoznak. Mintegy harminc olyan pap van Ausztriában, aki nős, és családja van; jól ismerem a családjukat. A kérdés, amelyet említett, széles körű vitához kapcsolódik. Két alapvető szempontom van ezzel kapcsolatban. Megítélésem szerint a hagyományra hivatkozó érv a döntő. Ez az érv nem kifejezetten teológiai természetű, hanem tényre hivatkozik. Tény ugyanis, hogy a kereszténységben valóban kötelező érvényű hagyománya volt és van annak, hogy csak férfiak lehetnek papok és püspökök, s ez hosszú ideig más felekezetek körében is így volt. Néhány évtizede változtattak a hagyományon az anglikán egyházak, a protestáns egyházak pedig már valamivel korábban. A hagyományra hivatkozó érvet súlyosnak vagy súlytalannak egyaránt lehet minősíteni. Luthernek legalábbis soha nem jutott volna eszébe, hogy nőket lelki hivatalra ordináljon, és ebben a 19. század derekáig konszenzus uralkodott. Lehet persze azt mondani, hogy a tilalomnak kulturális és társadalmi okai voltak, de ettől függetlenül a tény tény marad. „Tények ellen nincs érv”, tartja a mondás. A hagyományra hivatkozó érven kívül az a kérdés is figyelmet érdemel, hogy tartalmilag megfelelő-e a jelenlegi gyakorlat: megfelelőképpen kötődik-e az egyházi hivatal a férfi nemhez, annak alapján, hogy Jézus férfi volt? Az efféle megfelelőségi érveket nem könnyű megítélni. Hasonló jellegű az a sokszor emlegetett (és biztosan nem alaptalan) érv, amely szerint az egész csak a hatalom biztosításáról szól, arról, hogy ne kelljen megosztani másokkal az egyházi hatalmat.
Igen jelentős az az érv, amely az egyház egységére hivatkozik. Láthatjuk, hogy az anglikán közösséget élesen megosztja a női papok és a női püspökök kérdése. A katolikus egyháznak szembe kell néznie a kérdéssel, de nagyon körültekintően kell eljárnia.
A nők pappá szentelésével kapcsolatban még valamit meg szeretnék említeni a bántalmazások szempontjából. XXIII. János pápa már a zsinat előtt megállapította, hogy a nőkérdés korunk egyik nagy jele. Nekem is ez a véleményem. A bántalmazások jelensége új megvilágításba fogja helyezni a nők egyházi szerepének kérdését. A közelmúltban tartott vatikáni gyermekvédelmi csúcstalálkozó előtt sokat töprengtem azon, miért vár a pápa ilyen sokáig a kezdeményezéssel? És milyen hatása lehet az egésznek? Meggyőződésem szerint az az elsődleges cél, hogy ugyanúgy kezdjünk gondolkodni a jelenségről. A saját élettörténetem, a saját tapasztalataim tükrében azt kell mondanom, hogy először is közös tudatra van szükségünk. Egyelőre pedig nem alakult ki efféle közös gondolatiság, közös tudat. Szeretném felidézni, amit az egyik dél-európai bíborossal kapcsolatban éltem át. Egy szerzetesnővért súlyosan bántalmazott egy magas beosztású pap. Megpróbáltam felrázni az érintett ország püspökeit, beleértve az illetékes püspököt, a bíborost is – de sikertelenül. A nővért kizárták a közösségéből, a magas rangú pap pedig továbbra is hivatalban van. Miután a helyi egyház szintjén nem értem el semmit, egy másik osztrák püspökkel együtt levélben tájékoztattam az ügyről Benedek pápát. Benedek pápa azt a rendelkezést hozta, hogy a nővért hallgassák meg a szerzetesi kongregációban. Végül aztán levélben értesítettek, hogy a bécsi ordinariátus téves információkat kapott. Később ismét szembesítettem az üggyel a bíborost, aki azt válaszolta: „Persze, persze, ti északiak, beleértve Benedek pápát is, egészen máshogy viszonyultok a dologhoz, mint mi, déliek.” Egyszerűen nem ismerte el a történteket! Ezért várom azt a világ összes püspöki konferenciájának ülésétől (és azt hiszem, a pápának is ez a célja), hogy közös gondolkodásmódot alakítsunk ki a bántalmazásokkal kapcsolatban.
– Megemlítette az imént, hogy a bántalmazott szerzetesnővért végül meghallgatták. Én is nagyon hálás vagyok azért, hogy Ön találkozik és szóba áll velem, s így nyilvánosságot kaphat az, amit mindketten fontosnak tartunk. Azért is vagyok hálás, mert engem nem hallgattak meg, nem figyeltek rám. 2010-ben jelentettem először az elöljárómnak, ami velem történt, mert meggyőződésem volt, hogy meg fog rémülni, s annyira megrázza az ügy, hogy megtesz mindent, amit ilyen esetben meg kell tenni. Elvégre vannak szabályok arra nézve, hogy miként kell bánni az elkövetőkkel, s miként kell bánni az áldozatokkal. Csakhogy semmi ilyesmi nem történt. Ekkor azt gondoltam: na jó, az én közösségem ilyen, az én közösségem nem követi az előírásokat, és nem akar fényt deríteni az ügyre. Ha viszont írok a püspöknek, majd akkor… De ebben a reményemben is csalatkoznom kellett. Néhány rendtársam szintén írt püspököknek, de csak elutasításba ütköztek. Sokan ugyanúgy járnak el, mint Groër bíboros és a környezete – csak az egyik oldalt látják, és semmit sem értenek az egészből, s egyszerűen nem hisznek nekünk, nem hiszik el, ami velünk történt. De aztán újra reménykedni kezdtem: ha sikerül elérnünk, hogy vizsgálatnak vessék alá a közösséget, hogy pápai vizitációra, pápai vizsgálatra kerüljön sor, akkor majd történik valami, és felelősségre vonják a bűnösöket. De erre sem került sor. Közben pedig tudtam, hogy Maura O’Donohue jelentései már évtizedek óta elkészültek, és semmi hatásuk nem volt… Legyen szabad megkérdeznem Öntől: hogyan lehetséges, hogy efféle jelentések fekszenek a Szerzetesi vagy a Hittani Kongregáció előtt, s a nyilvánosság mégsem tudhat meg semmit arról, hogy történik-e valami a beszámolókkal? Mégiscsak kell lennie valakinek, akinek feladata az ilyen jelentések elolvasása, s az előírások szerint meg kell tennie a szükséges lépéseket. Miért nem történik semmi e téren? Ki a felelős érte? Hová fordulhat az ember? Kivel tudja felvenni a kapcsolatot?
– Az Ön közösségének vizitációjáról semmit sem tudok mondani, mert nem ismerem az ügy lefolyását. Jó ismerem viszont egy másik közösség történetét – a pápai vizitáció után feloszlatták. Ebben az esetben megtörténtek a szükséges lépések, s más olyan eseteket is ismerek, amelyeknél szintén határozott és egyértelmű lépésekre került sor. Ausztriában közösen rögzítettünk olyan szabályokat, amelyek az egész osztrák katolikus egyházra nézve meghatározók, s igyekszünk is követni őket. Nem véletlenül fogalmazok úgy, hogy „igyekszünk követni” a szabályokat. 2010-ben, amikor nálunk is előtérbe került a bántalmazás témája, először megkérdeztük a kormányt, szeretne-e létrehozni olyan vizsgálóbizottságot, amelynek a katolikus egyház is alárendelné magát. A kormány nem kívánt létrehozni ilyen bizottságot. Ma már értem, hogy miért nem, hiszen minden intézményt át kellett volna vizsgálnia, nemcsak az egyházat. A nemleges válasz után a püspöki konferencia elnökeként független bizottság létrehívását kezdeményeztem. Megkérdeztem a köztiszeletben álló Waltraud Klasnicot, Stájerország egykori tartományi elnökét, el tudná-e képzelni, hogy létrehoz egy független bizottságot, amelynél bárki bejelentheti, ha bántalmazás éri. A bizottság létrejött, mégpedig az egyháztól függetlenül, és az egyház is alárendelte magát neki. Klasnic asszony választotta ki és kérte fel a tagjait, majd megmutatta a kész listát, az egyház pedig azt mondta: egyetértünk a testület összetételével. A bizottság 2010 óta végzi a munkáját, s rendkívül egyértelmű szabályok alapján mintegy kétezer bántalmazási (szexuális bántalmazási és másfajta visszaéléssel kapcsolatos) bejelentést dolgozott fel. Megvizsgálja a bejelentések hitelességét, és peres úttól függetlenül megítéli, hogy az érintett személyeknek milyen mértékű önkéntes jóvátételben kell részesülniük, s hány terápiás foglalkozást kell kifizetni nekik. Egyházi részről létrehoztunk egy alapítványt, amelyet anyagilag támogatnak az egyházmegyék és a szerzetesi közösségek, mégpedig nem az egyházi hozzájárulásokból, hanem saját vagyonukból. Az alapítvány pénzt fizet az áldozatoknak. Minden egyházmegyében van egy kijelölt biztos, és olyan bizottság is működik, amely megvizsgálja a biztosi hivatal eredményeit, s javaslatokat tesz a püspöknek. Azt kell mondanom, hogy az egész példásan működik. Több osztrák tartomány is alkalmazni kezdte ezt a modellt a gyerekotthonokhoz és már intézményekhez kapcsolódó bántalmazási vádak kivizsgálására. Klaus Mertes is sokszor elmondta, hogy az osztrák egyház jó példával járt elöl.
Az eljárás világosan meghatározott elvek szerint bonyolódik. Ha a biztosi hivatalon keresztül bántalmazási bejelentés jut el hozzánk, és a bizottság megállapítja, hogy komoly vádról van szó, az érintett papot felmentjük a szolgálata alól. Nem ítéljük el nyomban, megilleti az ártatlanság vélelme, de a vizsgálat idejére felfüggesztjük. Nekem ez sokszor nagyon nehezemre esik, mert az egyházközségek olykor hevesen reagálnak. Alaposan meg kell tehát fontolnunk, hogy mit mondjunk az egyházközségnek. Mennyiben kell védelmeznünk a személyt, és mennyiben az a dolgunk, hogy érzékeltessük az áldozattal, valóban komolyan vesszük? A bírósági vizsgálat után olykor rehabilitációra kerül sor, máskor érvényben marad a felfüggesztés. Nagyon ritkán esik meg, hogy valaki önmagát jelenti fel. Mióta püspök vagyok, kétszer fordult elő, hogy egy pap feljelentette magát bántalmazásért – és őket igen nagyra értékelem. A legtöbben viszont nem ismerik el a bűnösségüket. Ez hatalmas lelki megrázkódtatást és terhet jelent számomra. Ezért egyszer azt mondtam egy papnak, miután egy másik pap éppen bevonult a börtönbe, mert feljelentette magát: igazából neked lenne ott a helyed! Egyértelműen súlyos vétkeket követett el, és minden lelkipásztori tevékenységtől eltiltottam. Minden súlyos ügyet jelentenünk kell Rómának. Ratzinger bíboros érdeme, hogy a Kúria bizonyos szempontból heves ellenállása ellenére bíróságot állított fel a súlyos esetek, a delicta graviora számára, ami igen jelentős lépés volt. Az elmúlt években sok-sok papot elbocsátottak tisztségéből. […]
– Mivel végtelenül sokat jelent nekem, még egyszer konkrétan hallani szeretném Öntől, amit eddig még senkitől nem hallottam az egyházban, legalábbis egyetlen olyan személytől sem, aki magasabb tisztséget töltött volna be: azt szeretném hallani, hogy hisz nekem. Oly sokszor oly sok embernek elmeséltem a történetemet, feljelentést tettem, és sok más dolgot is megpróbáltam, de egykori közösségemből senki nem mondta nekem, hogy „hiszünk neked – és nem lett volna szabad megtörténnie, amit átéltél!” Ön ki tudná mondani?
– Igen, én hiszek Önnek.
– Köszönöm.
A 2019-es rádióinterjú részleteinek leiratát több olyan tény árnyalja, amelyeket fontosnak tartunk megosztani, hogy olvasóink teljes képet kapjanak a beszélgetésről.
Doris Wagner a Das Werk katolikus közösség tagjaként elmondása szerint 2008-ban lett nemi erőszak áldozata egy rendtársa részéről. Az ügyben az illetékes világi hatóság, a feldkirchi ügyészség nem emelt vádat a megnevezett pap ellen, mivel a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem találta megalapozottnak az erőszak vádját, a kapcsolatot kölcsönös beleegyezésen alapulónak találta. Nem emelt vádat a németországi Erfurt ügyészsége sem, részben mert ugyancsak nem látta megalapozottnak a vádat, részben illetékesség hiánya miatt. Egy másik, ugyanazon közösséghez tartozó pappal később Wagner később konszenzuális kapcsolatba került, vele azóta polgári házasságot kötött, ezért ma már Doris Reisinger néven működik.
A szintén a Das Werk közösséghez tartozó Hermann Geißler atya ellen 2012-ben tett panaszt, mely szerint a pap a gyóntatószékben illetlenül megérintette és megpróbálta megcsókolni, míg a pap szerint arcát az arcához érintette. Ez ügyben a Szentszék két vizsgálatot folytatott le. Az első, 2012-es vizsgálat során a Hittani Kongregáció, ahol Geißler dolgozott, figyelmeztetésben részesítette a papot meggondolatlan viselkedés miatt, de nem állapított meg bűncselekményt. A 2019-ben lefolytatott második eljárásban az Egyház legfelsőbb bírósága, az Apostoli Szignatúra felmentette Geißlert. Ezzel az eljárással kapcsolatban Wagner kifogásolta, hogy csak írásbeli vallomást tehetett, noha egy másik nő részéről is azonos vád fogalmazódott meg Geißler ellen.
Mivel a témában az áldozatok vallomásai mellett a világi és egyházi hatóságok eljárásaira is támaszkodunk, Schönborn beszélgetés végén tett kijelentésének értékeléséhez itt is indokoltnak látjuk ismertetni ezek eredményeit – egyúttal úgy gondoljuk, hogy az érsek által az interjúban elmondottak jelentősége messze túlmutat a beszélgetőtárs személyén.
Néhány forrás: 1.; 2.; 3.; 4.; 5.; 6.
Nyitókép: Christoph Schönborn a bécsi érseki palotában 2025. május 9-én (fotó: AFP/APA/Alex Halada)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
