Lányi András: Választási útmutató Kétharmad-Magyarországon – Válasz Online
 

Lányi András: Választási útmutató Kétharmad-Magyarországon

Lányi András
| 2024.01.23. | vélemény

„Magyarországon annak, aminek értelme lenne, sohasem volt realitása. Aminek pedig van realitása, annak rendszerint nincs értelme” – írja Lányi András. Rendszeres vendégszerzőnk nemrég jelentkezett Menekülés a győztesek táborából című, publicisztikáit tartalmazó kötettel, az alábbi írás azonban friss és ropogós, az idei első Lányi-esszé a Válasz Online-on. Arról, hogy ideje lenne elkezdeni politizálni – ha nincs értelme, akkor is.

hirdetes

Hogyan szavazzunk? Kire szavazzunk? Ez a kérdés idén komoly fejtörést okoz majd a választópolgárok egy részének. Igen kis részének, de ez most nem számít. Merthogy a többség magabiztosan és mintegy rutinból beikszeli vagy a leválthatatlan miniszterelnök pártját, vagy az ellenzéki pártok közül azt, amelyiknek a nevét meg tudta jegyezni. Oszt’ annyi.

Ez az írás azonban nem nekik szól. Hanem azoknak, akik még homályosan emlékeznek: volt idő, amikor nem a pártoknak voltak szavazói, hanem a szavazópolgároknak voltak pártjai. Hogy alapesetben a politika a társadalmi csoportok érdekeinek a képviseletéről szólt, és a vetélkedés különféle programok között zajlott. Onnan nézve értelmezhetetlen a szakadék, amely jelenleg a politikától húzódozó civiltársadalmat elválasztja a hatalomszerzésre mint üzletágra szakosodott vállalkozások vetélkedésétől. Hát akkor önöknél kit képviselnek a képviselők? – kérdeznék tőlünk a régiek, e naiv marslakók, és nehéz lenne nekik elmagyarázni, hogy is van ez mostanában.

Mi tehát, egy kihalófélben lévő faj, a zoon politicon ritka és ritkaságánál fogva értékes példányai arra a pártra adjuk majd szavazatunkat, amelynek programja a leginkább megfelel a jó kormányzásról alkotott elképzeléseinknek. Nem is a pártra, hanem annak jelöltjére, igaz? Hiszen a programot a nevében fellépő személyek tettei, képességei, moralitása hitelesítik.

De kire is szavazzunk?

Sokan közülünk, én úgy vettem észre, nyugati típusú szociáldemokráciában reménykednek, és arra várnak – az idősebbek már vagy harminc esztendeje –, hogy az esélyteremtő-gondoskodó állam mérsékelje a tűrhetetlen és igazolhatatlan mértékű társadalmi egyenlőtlenségeket, anélkül, hogy az egyéni szabad vállalkozás útját eltorlaszolná előlük. (Annak idején a Fidesz is az ő szavazataikkal, a rablókapitalizmus elleni fellépés ígéretével szerzett elsöprő többséget.) Ők legszívesebben most is egy klasszikus Szociáldemokrata Pártra voksolnának.

Akiket a rendszerváltozás rendszere és annak kiteljesedett formája, a NER a leginkább átvert és cserbenhagyott, azok a közép- és kisvállalkozók. Ők egy percig sem rúghattak labdába a multikkal paktáló állammal, a hatalmát készpénzre váltó posztkommunista nómenklatúrával, utóbb az Orbán-klánnal és vazallusaival szemben.

(Nem az egészen kicsikre gondolok, és nem az új hiányszakmákra, hanem arra a bizonyos polgári középre, amelynek anyagi biztonságát vállalkozásai sikere biztosítja.) Mert ahol mutatkozott egy kis piaci rés – rés a valóságos teljesítmények piaci versenye számára –, azt haladéktalanul betömte a velejéig korrupt pályázati rendszer és a protekció. Maradt a sorban állás a hatalom kegyeiért. A kkv-k többségének, és különösen a földhöz, piachoz és hitelhez nem jutó gazdatársadalom maradékának alighanem egy igazi Kisgazdapárt felelne meg.

A harmadik komoly esélyes a Szabadelvű Párt lehetne. A névválasztás jelezné a különbséget, amely korunk eltorzult liberalizmusától megkülönbözteti azt a szabadelvű hagyományt, amelynek képviselői hazánk újkori történetének legfényesebb lapjain szerepelnek. A fiatal szavazóknak mindenesetre könnyebb dolga lenne, ha nem nekik kellene nyugatra menekülniük a hazai közállapotok elől, hanem itthon részesülhetnének a nyugati – köztudottan hanyatló és dekadens, de mégis – liberális demokrácia előnyeiben.

Negyedikként gondoltam a Zöld Konzervatívok Pártjára. A politika terén az ökológia, azt mondják, az első valóban modern konzervatív irányzat. A globális technokrata hálózatok és birodalmak uralmát a zöldek a hagyományos modern értékek és jól azonosítható helyi érdekek nevében vonják kérdőre. Mi maradt az autonómiából? Mi van a szolidaritással? És persze, mi lesz az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen természeti feltételeivel? Mondanom sem kell, hogy a zöldek szerint, ami fennáll és védelemre szorul, az nem a hatalom rendje, hanem az életé: az életformák gazdag sokfélesége.

hirdetés

Szavazzunk a… jól van, nem felejtettem el: Magyarországon ilyen pártok jelenleg nincsenek. Pont ezt akartam mondani. Azért nincsenek, mondják, mert nem volt realitása annak, hogy legyenek. A szociáldemokráciát kisajátította és kompromittálta a pártállami utódpárt, ami minden volt, csak nem szociáldemokrata. A történelmi kisgazda-örökségből az önjelölt örökösök kínosan gagyi népszínművet csináltak. A liberálisok másfél évtized alatt eljutottak Kis Jánostól Kóka Jánosig – ami azért teljesítmény. A zöld pártkezdemények még el sem érték a közönség ingerküszöbét, amikor már egymás torkának estek. Akkor miről beszélek?

(Történelmi kitérő) Mindenekelőtt arról, hogy

Magyarországon annak, aminek értelme lenne, sohasem volt realitása. Aminek pedig van realitása, annak rendszerint nincs értelme. Még szerencse, hogy a történelem nem mindig igazolja a reálpolitikusokat és reálpolitológusokat.

Az utókor pedig mindig azokra a nevezetes napokra emlékszik és azokat ünnepli, amelyeken olyasmi történt, amit nem lehetett előre látni. Ezek a váratlan, a józan észnek ellentmondó események nem következtek volna be, ha kezdeményezőik a köznapi értelemben vett realitásokkal számolnak, a körülményekkel és az erőviszonyokkal. De az a mágnás, aki kitalálta nekünk ezt a lehetetlen országot, amely „nem volt, hanem lesz”, vagy a két világhatalom közt nyaktörő módon balanszírozó erdélyi fejedelmek, vagy a 48/49 megmagyarázhatatlan katonai sikereiért leginkább felelős tábornok és az ő társaik (talán már a honfoglalók is) felismerték, hogy az elkövetkezendő eseményekkel kapcsolatban az egyetlen tényező, amelyben az ember biztos lehet, az a saját elhatározása. A többi jószerencse dolga: sors bona, nihil aliud. (Ez Zrínyi Miklós jelmondata volt: jószerencse, semmi más. Neki történetesen nem volt szerencséje. Történelmi kitérő bezárva.)

Kellene tehát alapítani egy szocdem, egy liberális, egy kisgazda és egy zöld konzervatív pártot. Lépjünk be mindegyikbe, vagy ki-ki abba, amelyik a legjobban tetszik neki, az eddigiekből, ugye, ez következik. Meg az, hogy ennek az égvilágon semmi értelme sem volna. Mert előbb magával a politikával kellene kezdeni valamit. Vagyis saját magunkkal. De annyi, remélem, kiderült legalább, hogy nem a vadonatúj eszmék vagy alternatív programok hiánya teszi oly’ sivárrá az ellenzéki szcénát. Még a régiek sincsenek tisztességgel képviselve. Hát akkor micsoda?

A politika eredendően civil tevékenység: nyilvános párbeszéd közös dolgainkról. E párbeszéd színterei hiányoznak, és hiányzik mindenekelőtt a párbeszéd értelmébe vetett bizalom. A többséget a közügyektől távol tartja a félelem, a bizalmatlanság és a beletörődés. A települési, szakmai, munkahelyi és kulturális szervezeteket a NER megfosztotta az önrendelkezés jogától és eszközeitől. A parlamenti ellenzék tehetetlenül asszisztál az egyre leplezetlenebb parancsuralmi rendszer kiépüléséhez. Honnan indulhatnának ki új, hiteles kezdeményezések? Miképpen formálódna közvélemény a sok magánvéleményből ott, ahol hiányoznak – Bibó István szavaival – a szabadság kicsiny körei? Sokan sokféleképpen mondogatjuk ezt mostanában, de semmi érdemleges nem történt ezügyben. Lehet, hogy a politikai megújulás azzal kezdődne, ha a politikusok szidalmazása helyett végre politizálni kezdenénk?

Számos hazai példa mutatja: ahol a civil társadalom képes az összefogásra, ott a hatalom kénytelen elfogadni partnerének, és az önvédelmi kezdeményezések erején, kitartásán múlik, sikerül-e az úthengert megállítaniuk, legalább ideig-óráig.

Ha azt akarjuk, hogy az iskola, az egészséges környezet, a tudományos kutatás szabadsága, a lakhatás, a zöldterületek, a munkavállalói jogok, az egyetemi autonómia és más egyebek védelmében fellépő önkéntesek ne maradjanak többé magukra, hanem a szolidaritás ereje védje és segítse őket, akkor meg kellene próbálnunk túllépni a saját előítéleteinken, sérelmeinken, csalódásainkon, gyávaságunkon és kényelemszeretetünkön. Ha sikerülne, az maga volna a változás.

Ami a „mondanivalót” illeti, azzal teli a padlás. A magyar állam többé elemi kötelességeinek sem képes eleget tenni. A közoktatást tönkretették. Az alulfizetett, agyonszabályozott, túlterhelt pedagógusok tömegesen hagyják el a pályát, a tanulni vágyó fiatalok az országot. Az egészségügy a végóráit éli. A vasúti közlekedés összeomlott. A parlament törvénygyárrá silányult, a jogszabályok naponta változnak a hatalom pillanatnyi érdekei szerint. A fenekestül felforgatott közigazgatás a működésképtelenség határára jutott, a köztisztviselői kar függetlenségének még a látszata is eltűnt.

A fejlesztési források és a nemzet vagyona a gátlástalanul harácsoló pártklientúra zsebébe vándorol, amely, más választása nem lévén, készségesen finanszírozza a kormányzati pazarlás, korrupció és megalománia költségeit. Az állam eladósodása külföldi hitelezői felé újabb csúcspontra jutott, az infláció nálunk a legmagasabb, a jövedelmek a legalacsonyabbak az unióban. A NER minden törvényes akadályt elhárított a nagy szennyezők és az ingatlanspekuláció útjából, ennek érdekében a környezetvédelem intézményrendszerét módszeresen leépítette. A gépkocsi- és akkumulátorgyártó nagyhatalom pedig rövidesen ugyanabban a hulladéktemetőben végzi, ahol a vas és az acél országa rozsdásodik.

Elárultuk szövetségeseinket. A keleti diktatúrák és a nyugati demokráciák közötti, egyre mélyülő és egyre veszedelmesebb konfliktusban Magyarország, történelmi hagyományait megtagadva, fájdalmas történelmi tapasztalatait feledve az orosz szoldateszka, a kínai imperializmus és az iszlám fundamentalizmus szövetségének oldalára állt. A nyugat ellenségeit leplezetlenül szolgáló külpolitika hazánk elszigetelődéséhez vezetett Európában. Erkölcsi hitelünket, érdekérvényesítő képességünket hosszú időre elveszítettük.

Tudásunk hanyatlik, gazdaságunk holtvágányon, nemzetközi megítélésünk a mélyponton – ez így nem mehet tovább! Khm. Kicsit belefeledkeztem: ilyen kiáltványt ma már bárki tud írni. Anyag van hozzá bőven. De érdemes-e? Kihez jut el? Mire számít, aki ilyeneket irkál?

Egymillió szavazatot megszerezni: ez technikai kérdés. A rendelkezésre álló pénz, médiafelület, tárgyi és személyi infrastruktúra nagyságán múlik. Előteremthető lenne vagy sem, nem tudom, csak azt, hogy jelenleg (szerencsére? sajnos?) a politika megújulásának nálunk nem ez állja útját – hol vagyunk mi ettől? Beszéljünk magyarul: még az első párszáz elkötelezett ember is hiányzik. Az elszántság hiányzik a civil önvédelmi kísérletekből, hogy védekezésből támadásba menjenek át, és a rendszerszintű visszásságok tapasztalatára a rendszer megváltoztatásának követelésével válaszoljanak. Hiába nőtt milliós nagyságrendben azoknak a száma, akik a kormányzó pártokra többé nem szavaznak és parlamenti ellenzékükből se kérnek, továbbra sincs, aki megszólítsa őket, s az is kérdés, hogy válaszolnának-e a szólongatásra.

Pedig az egymástól távoli településeken, egymás gondjáról tudni nem akaró szakmákban védekező végvári harcosok számára nem plusz terhet jelentene, hanem megkönnyebbülést, ha számíthatnának egymás segítségére.

Erre gondolhattak a kínjukban pártot alapító független polgármesterek is (szívből gratulálok, PHSZ!) – hogy már nincs veszítenivalójuk. A kultúrharc áldozatai, tudósok, tanárok, irodalmárok, filmesek, egyre több hivatás művelői juthatnak hasonló következtetésre. Akadnának nyugdíjasok is, akik már, és fiatalok szép számmal, akik még megengedhetik maguknak, hogy időt, energiát áldozzanak a szervezkedésre, hálózatépítésre.

Ami pedig bennünket, a független sajtó munkatársait illeti, tényleg ideje volna, hogy valami újba kezdjünk. Mert lassan kifogyunk az ötletekből, hogyan cifrázzuk ugyanazt éveken át: hogy mit miért nem lehet s miért nem érdemes Kétharmad-Magyarországon?


Nyitókép: képviselők szavaznak az Országgyűlés rendkívüli plenáris ülésén 2023. július 3-án (fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#civil#Lányi András#Magyarország#NER#választás