„Vissza fogunk térni” – az ukrán Nyú Jork ifjúságának hihetetlen története

Olja Ruszina
| 2023.07.11. | riport

Létezik az ukrajnai Donyeck megyében egy település: Nyú Jork. Amerikai nagytestvéréhez annyi köti, hogy ezt a helységet is nyugat-európai telepesek alapították. A szovjet időkben minden a fenolgyártásról szólt, másfél éve pedig a háborúról. Nyú Jork ugyanis a donbaszi fronton fekszik. Olja Ruszina ukrán újságíró annak járt utána, keleti honfitársai hogyan birkóznak meg a háború és a menekülés nehézségeivel, miközben Nyú Jorkban irodalmi fesztivált szerveznek, a fiatalok pedig már az újjáépítést tervezgetik. Tragikus fejlemény: a fesztivál megálmodója, Viktorija Amelina e cikk magyar változatának szerkesztése közben, július 1-jén halt meg a kramatorszki RIA pizzázót ért orosz rakétacsapásban. Olja Ruszina riportját a Válasz Online a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásának köszönhetően közli.

Az Ukrán Fegyveres Erők vezérkarának napi jelentéseiben 2021-ben kezdett megjelenni Nyú Jork település neve. Mivel cirill betűkkel a község neve megegyezik New Yorkéval, egy olyan mondat, hogy környékét ágyútűz érte, kétértelmű lett volna, így a médiában pontosították a nevét: „a Donyec-medencei Nyú Jork”.

Csakúgy, mint Kelet-Ukrajna számos városában, Nyú Jork gazdasági fellendülésében is a nyugat-európai telepesek játszották a főszerepet, akik a 19. század végén, a 20. század elején a helyi települések első kohászati ​​üzemeit és bányáit létesítették. Később ezeket a bolsevikok államosították és megteremtették a „Donbasz szovjet iparáról” szóló legendát, mintha azelőtt ott nem lett volna semmi. Donyeckben például walesiek, Nyú Jork esetében pedig német mennoniták voltak az úttörők.

A községben később több mendemonda is járta, hogy miért választottak a németek amerikai nevet: egyesek azt állították, hogy valamelyik telepes felesége amerikai volt és az ő honvágya miatt, mások pedig azt, hogy az új település ugyanolyan gyors fejlődésében reménykedtek, mint az óceán túlpartján lévő druszájuk esetében történt. A 20. század elején valóban gyorsan fejlődött a község: volt itt gőzmalom, vasút, tűzoltóság, gyárak, könyvesbolt, oktatási intézmények.

Aztán jött a szovjethatalom, elkezdődtek a megtorló intézkedések, a második világháború után pedig Nyú Jork elvesztette eredeti nevét is. Attól kezdve a település neve több mint fél évszázadig Novhorodszke volt.

Amikor a már független Ukrajnában meghozták a dekommunizációs törvényt, amely elkezdte kitörölni a térképről a szovjet rezsimhez kapcsolódó földrajzi neveket, Novhorodszke nem szerepelt az átnevezési listán. Annak ellenére, hogy a szovjetek vették el történelmi nevét, erre az új névre formailag nem vonatkozott a törvény, hiszen nem dicsőített sem kommunista közszereplőket sem a totalitárius rendszert.

Így aztán maga a település lakossága indított mozgalmat a történelmi név visszaadásáért. A kezdeményezés néhány évig erőt gyűjtött, és végül eljutott az Ukrán Legfelsőbb Tanácshoz, ahol 2016-ban nyilvántartásba vették a törvénytervezetet. A parlamenti képviselők halogatták az ügyet, de végül 2021 júliusában meghallották polgáraikat és visszakeresztelték Novhorodszkét Nyú Jorkra.

Ezért került csak akkor fel a kelet-ukrajnai háborús események térképére az amerikai megapolisz druszája, pedig ez a község a korábbi években is ott volt a megszállt terület határvonala mellett. A Nyú Jork központjában található dombról lehet látni Horlivka nagyvárost, amely már a „Donyecki Népköztársaság” nevű orosz bábszülemény területén van. Jól látható innen a horlivkai fenolüzem, amely a szovjet időkben egész nemzedékek legfőbb munkahelye volt. 

Aki szkeptikus, felhívhatta volna a figyelmet, hogy egy tipikus provinciális kisváros életén, amely hosszú éveken át volt a frontövezetben, mit sem változtat egy mégoly egzotikus név. Nyú Jork mégis maga felé tudta fordítani a média és saját lakossága figyelmét, mégpedig azzal, hogy a történelmi név visszaszerzéséért folytatott küzdelem megmozgatta a helyi közösség aktív részét. A település központjában, az egykori Garten Strassén (ma – ukránra fordítva – Szadova utca) kulturális központ nyílt. Az aktivisták kiálltak és megmentették a lebontástól Peter Dick 1903-ban épült négyemeletes gőzmalmát, az épület helyi nevezetességgé is vált (2022-ben egy orosz rakétatalálat után leégett). A – 2022. február 24-i – totális invázió előtt hat hónappal itt rendezték meg az első irodalmi fesztivált, amelyre Ukrajna minden részéből gyűltek össze írók és zenészek. Ugyanakkor mutatták be a község első online kiadványát – „NewYorker.City” néven. A községi iskolák felső tagozatos diákjai esszéket írtak Nyú Jorkról, az öt díjnyertes még ki is tudta élvezni nyereményét – egy utazást Kijevbe és Lvivbe, amelyre kevesebb mint két hónappal a teljes körű invázió előtt került sor.

Nem sokkal később ismét el kellett hagyniuk a községet, és egyelőre egyikük sem térhet haza. A háború kilenc évig Nyú Jork közelében folyt, most pedig a település az eddig tapasztalt legsúlyosabb tűz alatt áll. Bahmut és Avdijivka – a két szomszédos város – gyakorlatilag csupa rom, magában Nyú Jorkban pedig egyre kevesebb az olyan történelmi örökség, amely szokatlan történetére emlékeztet.

„Most sokkal jobban féltem, mint gyerekkoromban”

Amikor Kelet-Ukrajnában kitört a háború, Valerija 10 éves volt, alig valamire emlékszik azokból az időkből. 2022-ig Nyú Jorkban meg sem szólaltak a szirénák, de a gyerekeket megtanították: ha fütyülő hangot hallasz, az azt jelenti, hogy lövedék repül valahol, csak nem tefeléd; ha pedig susogáshoz hasonló hangot hallasz, gyorsan feküdj a földre, lehetőleg valami mélyedésbe.

„Február 24-én azt látod, hogy nem Kramatorszkot, Szlavjanszkot vagy Torecket (Donyeck környéki városok – a szerző) lőtték, mint korábban, hanem Harkivot, Odesszát, Kijevet. Egyszerűen képtelen vagy megérteni, hogy mi történik – mondja a lány. – Lehet, hogy a totális háború kezdetekor azért féltem annyira, mert a tudatalattimban még megmaradt néhány gyerekkori emlék a háború 2014-es kezdetéről. Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, nagyon féltem a különböző berepülésektől. Már felnőttem, fel tudtam fogni, hogy milyen következményei lehetnek ezeknek a robbanásoknak, emiatt jobban rettegtem, mint gyerekkoromban. Nagyon jól értem azokat, akik először hallják ezeket a hangokat.”

Mindezek ellenére Valerija nem utazott el azonnal, februárban Nyú Jorkból, csak egy hónappal később. Bár Keleten a tüzérségi tűz már néhány héttel az invázió előtt felerősödött, és Nyú Jork a teljes körű háború kezdetével gyakorlatilag a tűzvonalba került – ezt a merész döntést nem volt könnyű meghozni.

„Az az igazság, hogy már február 24-én összepakoltunk, arra gondoltunk, hogy elmegyünk Dnyipróba. Felhívtam anyukámat, aki azt mondta: »Dolgozni megyek, mit akarsz?« Anyukám iskolai tanárnő… Néhány óra múlva mégiscsak beszüntették a tanítást. Megörültem, azt hittem, hogy akkor most megyünk. De anya váratlanul azt mondja: »Vegyél macskaeledelt.« És tessék, mindenütt robbanások, én pedig megyek a boltba és azt látom, hogy zárva van. Az eladó a szomszéd városból, Toreckből járt ide dolgozni. Csak nézek és rájövök, hogy Toreckből nem jött busz. Elgondolkoztam – tulajdonképpen mi történik?

Aznap kellett volna indulnunk, de rájöttünk, hogy nem utazhatunk. Egyszerűen nem tudunk elmenni. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre maradunk. Én akkor értettem meg, mit is jelent az otthon. Ha elmész valahova szabadságra, vagy mert épp valami dolgod van, mindig megvan az a hely, ahova vissza fogsz jönni. De

ha elmenekülsz valahova, akkor már nem tudod, mikor térsz vissza… Nagyon nehéz erre elszánnod magad. Sírtam, amikor bepakoltam a bőröndömet.

Azelőtt így gondolkoztam: itt ez a kis falu, ahol nem történik semmi. Különösen akkor éreztem ezt, ha Kijevből vagy Mariupolból érkeztem vissza. Néha kicsit fájdalmas volt a hazatérés – mosolyog szomorúan Valerija. – Amikor pedig elkezdődött a totális háború, először fordult elő, hogy az fájt, amikor el kellett hagynom.”

A lány most 19 éves, Lviv megyében lakik és idén akar egyetemre menni. Egyelőre pedig a „NewYorker.City” online kiadványnál dolgozik, pontosan annál, amelynek a Nyú Jork-i irodalmi fesztiválon volt a prezentációja. Ez az ukrán helyi médiafejlesztési ügynökség projektje volt. A kiadványon eleinte egy egész csapat dolgozott, de mostanra Valerija egyedül maradt a szerkesztőségben. Figyelemmel kíséri a falu és a környező helyek történéseit, ír a pusztításokról és az áldozatokról, arról, hol juthatnak az emberek humanitárius segélyhez vagy megrongálódott lakhelyük helyreállításához szükséges anyagokhoz, hogyan menekülhetnek el és így tovább. Az „Oroszország meggyilkolta őket” emlékhonlappal közösen minden nap történeteket közöl az áldozatokról.

Néhány éve a településen élő, aktív tinédzserek többségével együtt Valerija is ott volt, amikor megalakították „Az Ukrán Nyú Jork Haladó Ifjúsága” (UNHI – ukránul ІМУН) civil szervezetet, amely részt vett az irodalmi fesztiválon, számos saját rendezvényt tartott és oktatási tevékenységet folytatott, többek között a község történelmi nevének visszaállításáért szervezett mozgalomhoz is csatlakozott. Vezetője az egyik helyi iskola 29 éves ukrán nyelvtanárnője. Azt mondja, a nagy háború lehetőségéről már néhány hónappal előre kezdtek el beszélni: a katonaság és a hatóságok figyelmeztettek, hogy mindenesetre elő kell készíteni a Nyú Jork-i fiatalok menekülési útvonalait. Pontosan abban az időben jelentek meg a médiában az első hírek arról, hogy orosz csapatokat vonnak össze az ukrán határ mentén.

„Akkoriban sok külföldi újságíró érkezett hozzánk. Mindig ezt kérdezték: »Maguk értik egyáltalán, hogy hol élnek?« Furcsa kérdés: »Persze, hogy értjük, 2014 óta itt élünk!« Bizony előfordul, hogy nehéz az élet, »túl zajos«, de mi már tudjuk, hogy megy ez.

Később a katonaság már egyre nyomatékosabban figyelmeztetett a kitelepítésre. Mi, fiatalok össze-összejöttünk és különféle lehetőségekről vitatkoztunk: mit és hogy teszünk majd, ha nem lesz térerő? Hogyan fogunk elutazni? Mit tegyünk, ha valaki eltéved, vagy ha valamelyik öreg nem akarja elhagyni a községet? És végül: mit teszünk megszállás esetén? Volt, aki komolyan vette ezt az egészet, volt, aki nem hitte, mások pedig úgy kiborultak, hogy csak sírni tudtak. Valószínűleg egyikünk sem fogadta el teljesen a gondolatot, hogy erre reális esély van.”

A szervezet utolsó tagja – Szasko, aki nagyszüleinél élt – 2022 nyarán hagyta el Nyú Jorkot. Hrisztyina, Valerija és a többiek nagyon aggódtak, hogy ne kerüljön az oroszok kezére, és biztos, ami biztos, törölték a közös chatből, a Facebook és az Instagram oldalairól, letisztították az összes közös publikációt, hogy a srácot sehogy se lehessen kapcsolatba hozni az „Ukrán Nyú Jork Haladó Ifjúsága” kezdeményezéssel. Szasko barátai elterjesztették, hogy összevesztek vele, hogy mindez közismert legyen a község lakossága körében és így alibiként szolgálhasson a srác számára.

„Segítettünk neki mindenben: evakuációs mikrobuszt kerítettünk, pénzt, lakhatást és élelmet, de fellélegezni csak akkor tudtunk, amikor elment” – mondja Hrisztyina. Valerija hozzáteszi: „Féltettük, hiszen mindannyian felelősek vagyunk egymásért, akárki is legyen az: a szervezetünk vezetője vagy bárki más.”

Az evakuációról az idős embereket a legnehezebb meggyőzni. Valerija a nagymamájával volt így. Végül egyenesen megmondta neki, hogy ha az oroszok betörnek a községbe, akkor a nagymamát főbe fogják lőni, mert a fia ukrán katonaként szolgált. Ezután a néni egy ideig beszélni sem volt hajlandó az unokájával. De abba beleegyezett, hogy elutazzon. 

Az ukrán katonaként szolgáló fiú Valerija apja. Februárban esett el, a totális háború legelején, az egyik orosz rohamban. Pár nappal a halála előtt fejsérülést kapott és kórházba kellett volna mennie, de nem volt hajlandó befeküdni, hogy a bajtársaival maradhasson.

„A faluban már hallották, hogy elesett, járta a pletyka, de a családunk még nem tudott semmi biztosat. Igazából tudtuk, hogy valami baj van, mert nem válaszolt az üzeneteinkre és a telefonhívásainkra. De még előbb, amikor az az agyrázkódása volt, a telefonja is megsérült, és először arra gondoltam, hogy a telefon felmondta a szolgálatot. Aztán egy ismerősöm írt és rákérdezett: »Lera, édesapád meghalt?« Anyukámmal elkezdtük hívogatni apám barátait. Egy ismerős az »Ajdar« zászlóaljból, amelyik a szomszédos állásokban volt, azt mondta:

»Igen, minket kimenekítettek onnan, de őket nem tudták kihozni, még a sebesülteket sem, mert az oroszok folytatták a rohamot.« Apám holtteste ott is maradt. Talán ez volt számomra a legszörnyűbb, hogy csupán hallomásból kellett értesülnöm a haláláról.”

Utoljára néhány hónappal a totális háború előtt látta őt Valerija, amikor rövid időre szabadságolták, és haza tudott jönni. Meséli, hogy az apja nagyon szerette volna, hogy a lánya mutassa be neki a barátját, de arra jutottak, hogy erre majd legközelebb kerítenek sort. Így aztán soha nem ismerkedtek meg. Valerija most ritkán találkozik azzal a fiúval, mert az ország egy másik szegletében dolgozik, de a lány azt mondja, hogy biztonsági okokból nem beszélhet róla. 

Nyú Jork-iak – távol az otthonuktól

„Az invázió kezdetétől fogva tartottam a kapcsolatot a fesztivál csapatával, sok önkéntesünk volt az ottani UNHI szervezet fiataljai között – mondja Viktorija Amelina írónő, a Nyú Jork-i irodalmi fesztivál megalapítója. – A torecki kitelepítés jól működött, így nem az utazás megszervezése volt a feladat, hanem közvetíteni az információkat és rábeszélni az embereket a távozásra. Nehéz visszaemlékezni az összes március-áprilisi eseményre. Voltak Nyú Jorkban, akiknek egyszerűen takarót és gumimatracot hoztam, másoknak szállást kerestem, egy lányt pedig, akinek sürgős orvosi kezelésre volt szüksége, személyesen vittem el Írországba.

Emlékszem, áprilisban történt – egy taxiban ültem Kijevben és bőgtem, mert két kislány anyukája nem volt hajlandó elutazni, mi pedig éppen akkor láttuk, hogy mi történt Bucsában. Muszáj volt beszélnem a taxisofőrnek a Nyú Jork-i fesztiválról és elmagyaráznom, hogy miért sírok. De ez az anyuka rövid idő múlva elfogadta a döntést, hogy muszáj elmenekülni, később már én segítettem neki, hogy Németországba utazhasson. Az egyik Nyú Jork-i asszony mindmáig az én lakásomban él Lvivben – természetesen ingyen.”

Mára az UNHI-ból huszonketten szétszóródtak Ukrajnában, néhányan külföldre kerültek. Valerija és Hrisztyina először Kijevben voltak, mint menekültek, aztán továbbmentek. Korábban Nyú Jorkban szolgált Lvivből egy katona, aki kapcsolatai révén segített Valerijának szállást találni. Ő hozta össze Valeriját egy önkéntessel és az unokaöccsével, akinek a lengyel határtól harminc kilométerre lévő faluban van egy háza. Valerija a családjával most ebben a házban él. Az az ember pedig, aki az ő számára megtalálta ezt a szállást, később eltűnt Bahmut környékén, azt mondják, nagy valószínűséggel elesett. 

Hrisztyina és az édesanyja Kijevből az ország nyugati részébe ment tovább, Ternopil környékére, ahol a helybéliek biztosítottak nekik lakhatást, ahogy más menekülteknek is.

„Három tulajdonos lakik ott és még nyolc ember, akiket befogadtak magukhoz. Segítettünk a kerti munkákban és a főzésben, hogy legalább ezzel köszönjük meg nekik, mert pénzt nem voltak hajlandók elfogadni tőlünk, nemcsak a szállásért, de még az élelmiszerekért sem, amit vásároltak” – emlékszik vissza a lány.

Amikor Hrisztyina megértette, hogy senki sem tudja, mikor térhetnek majd biztonságban haza, állandó lakóhelyet kezdett keresni. Családjából az összes férfi a háborúban szolgál. Az öccse arra kérte, hogy ha a helyzet tovább éleződik, vigye külföldre az édesanyjukat. Ezért választotta Hrisztyina is Lviv megye határmenti részét. Valerijával különböző településeken élnek, de meg tudják látogatni egymást.

A Nyú Jork-i szervezet fiataljai eleinte civileknek nyújtott humanitárius segélyekkel foglalkoztak, később áttértek a katonák számára történő segítségnyújtásra: pénzt gyűjtöttek és különböző felszereléseket vásároltak. Csináltak egy sorozat „Nyú Jork” márkájú ruhát és sablont ukránbarát feliratokhoz, a frontra röplapokat és élelmiszert küldtek, valamint civilek számára készítettek egy videót az elsősegélynyújtásról.

A videót a 18 éves Matvij, Hrisztyina és Valerija kollégája vette fel. Matvij Kijevben lakik, Tata Kepler stábjában dolgozik; a kijevi nő civilben több népszerű fővárosi bárt vezet, most pedig orvosi felszerelést, lőszert hord ki a frontra, a felszabadított településekre és a „szürke zónába”.

Matvij idén végzi el a szakközépiskolát. Levelező tagozaton tanul villamos technológiát a Nyú Jorkkal szomszédos Toreck városában. A srác azonban félig tréfálkozva elmondja, hogy nem volt túl sok szerencséje a tanulmányaival: először a világjárvány jött, aztán elkezdődött a totális háború. Elmehetett volna Harkivba, hogy ott tanuljon. Amikor a donyecki régió megszállás alá került, sokan mentek oda Nyú Jorkból. De inkább egy kicsit tovább akart otthon maradni.

„Gyerekorom óta tudtam, hogy a falunkat azelőtt nem Novhorodszkének hívták, hanem Nyú Jorknak. A környezetem az óvodában és az iskolában is ukránbarát volt. Szerintem a helyi fiatalok kábé 95 százalékának ilyenek a nézetei. Az idősebbek között vannak oroszbarátok, de nekem nincs velük kapcsolatom.”

Matvij ideje nagy részét nap mint nap az önkéntesek központjában tölti. Az első időkben egyetlen szabadnapja sem volt, most egy kicsit több ideje van, de az élete így is többnyire, mint mondja, „a dobozok között” telik. Több taktikai egészségügyi tanfolyamot is kijárt, és tábori egészségügyi szakdolgozói képesítést szerzett. Mikor elvégzi a szakközépiskolát, el kell majd gondolkoznia a továbbtanulásról, de azt mondja, hogy még nem tudja, hová akar menni.

Matvij egy csoporttal többször is elment Donyeck és Harkiv megyébe, olyan félig lezárt településekre, amelyek közel vannak a frontvonalhoz, és a legtöbb önkéntes számára elérhetetlenek. A parancsnokságuk képviselői be tudnak jutni oda is, mert kapcsolatban állnak a fővárosi rendőrség taktikai-operatív elhárító zászlóaljával. Ezt az alakulatot Kijev védelmére hozták létre, de a főváros elleni orosz támadás visszaverése után más feladatokat kapott. Ezek közé főleg a veszélyes régiókba tett utazások tartoznak. „Kimegyünk valahol egy mezőre. Egy több száz házas faluból két ház maradt összesen” – írja Matvij.

A totális háború előtt sem a katonai dolgok, sem az orvostudomány nem érdekelte; Matvij el sem tudta képzelni, hogy egyszer majd ilyen hosszú ideig kell majd ezekkel foglalkoznia. Mindmáig emlékszik az első foglalkozásra, amin részt vett.

„A gyakorlópályán tartották. Eleinte nehéz volt megjegyezni, hogyan kell helyesen összehajtogatni az érszorítót, milyen részei vannak, a felhelyezéséről nem is beszélve. Aztán az volt a feladatunk, hogy először ötvenszer tegyük fel magunknak, majd pedig a párunknak. Így tanultuk meg.

Mindenkinek meg kell tanulnia az elsősegély-készlet használatát, az érszorító alkalmazását, értenie kell az orvostudományhoz. Nem csak a katonáknak, a civileknek is. Mert Oroszország nemcsak a frontvonalat, hanem a hátországot is lövi. Bárhová repülhet lövedék, bárki megsérülhet” – ismétli Matvij, felidézve azt a napot, amikor az oroszok Kijev központját lőtték. A parkban egy gyalogos hidat és egy játszóteret találtak el, a közeli múzeumban betörtek az ablakok, az egyetem épülete szintén megrongálódott.

Álmok a visszatérésről

A második Nyú Jork-i irodalmi fesztivál szlogenje „A jövő felszabadítása” kellene, hogy legyen. „Egyszerre akartuk megtanulni a stratégiai gondolkodást és a hosszú távra szóló játékot, az Oroszország felől jövő folyamatos fenyegetés ellenére” – mondja Viktorija Amelina. A teljeskörű invázió előtt már megtervezte, hogy kiket szeretne meghívni Nyú Jorkba 2022 őszére. De nem mindegyikük fog tudni eljönni a győzelem után a megújított fesztiválra. Például a luhanszki Olekszandr Mahov riporter, majd katona tavaly tavasszal Harkiv alatt elesett. Halála után Anasztaszija Bliscsik, Olekszandr menyasszonya szintén felhagyott az újságírással és bevonult.

Nyú Jorkban, amely 2014 óta a frontvonal szomszédjában éli életét, továbbra is tüzérségi tűz alatt élnek az emberek. Hrisztyina, aki jelenleg a saját iskolájában dolgozik és online tartja az óráit, azt mondja, hogy a tanítványai közül egyesek a faluból jelentkeznek be az online foglalkozásokra. Az ő számukra a tanulás körülményei természetesen sokkal rosszabbak: az órákat bombázások és áramkimaradások szakítják meg, máskor pedig hosszú ideig az óvóhelyeken kell maradniuk. Alig néhány nappal a vele való beszélgetésünk előtt szenvedett Nyú Jorkban repeszsérülést egy kilencéves kisfiú.

„Amikor az »Álmaim városa« témában írtunk dolgozatot, hangsúlyoztam a gyerekeknek, hogy nyugodtan kitalálhatnak akár egy egész várost, nem muszáj olyanról írni, ami valóban létezik. Ennek ellenére a legtöbben Nyú Jorkról írtak: hogyan fog kinézni a háború után, mit szeretnének ott felépíteni, megváltoztatni… A legvadabb ötletek között volt, emlékszem, egy mozgólépcső-fasor”.

Matvij azt mondja, hogy Nyú Jork válhatna új otthonává Donyeck megye azon lakosainak, akiknek már nincs hova visszatérniük – például a bahmutiaknak vagy a marjinkaiaknak.

„Kemény munka lesz ez: befektetőket találni, új munkahelyeket teremteni, újjáépíteni a falut. De helyünk van ehhez elegendő – lehet új vállalkozásokat alapítani, új bizniszbe kezdeni, nem feltétlenül kell mindent az egy fenolüzemhez kötni. Ráadásul Nyú Jork Donyeck megye központjában található – innen mindig kényelmesen el lehetett jutni a megye bármely részébe. Lehetne itt egy lokális közlekedési csomópont. A felszabadulás után Donyeck mindössze félórányira lesz autóval.

Valerija a február 24-én Nyú Jorkban vásárolt pár zokniját a totális háború kezdete óta őrzi. A zokni világosnarancssárga, kis fénylő pettyekkel. Egyetlenegyszer sem hordta, „győzelmi zokninak” hívja és csak a győzelem napján fogja felvenni.

„Ami a háború utáni Nyú Jorkot illeti, azt hiszem, az emberek vissza fognak térni.

Nagyon nehéz evakuálva élni egy számodra ismeretlen városban vagy országban. Haza akarsz menni. Tényleg sok az aktív ember minálunk, és ők hozzánk és a civil szervezetünkhöz hasonlóan vissza fognak térni és magukra vállalják az újjáépítést – mondja Valerija. – Tudod, mostanában azt mondják, hogy a donyecki régióban a leginkább lerombolt városokat és településeket nem fogják újjáépíteni. De én úgy gondolom, hogy ezt nem az elnök vagy a megyei hatóságok kell, hogy eldöntsék, hanem azok, akik ott akarnak és ott is fognak élni. Ha ők újjá akarják építeni az otthonaikat, akkor meg is teszik.”

Olja Ruszina riportját magyarra fordította: Bárász Péter

Ez a szöveg az „Ukrán írók Európáért, Európa az ukrán írókért” projekt keretében készült. A projektet a Rozstaje.art szervezte a magyar Fiatal Írók Szövetsége támogatásával, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia kormányának társfinanszírozásában, a Nemzetközi Visegrádi Alap programja, a Visegrádi Támogatások útján. Az alap küldetése, hogy előmozdítsa a fenntartható közép-európai regionális együttműködést segítő elképzeléseket.

Nyitókép: a szerző felvétele

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>