A kiégés oka nem a túl sok munka, hanem valamilyen kapcsolati konfliktus – így segíts magadon
Rossz hír: a kiégéses tünetek valódi kiváltója nem a túl sok munka, hanem valamilyen kapcsolati konfliktus. Jó hír: van több bevált módszer is, hogyan küzdhetünk meg a belső szürkeséggel. Lelkipásztori és mentálhigiénés megfontolások Bellovics Gábor jezsuita tollából – A Szív újság és lapunk immár hagyományos együttműködésének köszönhetően nagycsütörtökön a Válasz Online-on.
Először is tisztázzuk, hogy az még nem kiégés, ha rengeteget dolgozol, és bármennyire szereted is, amit csinálsz, megfáradsz benne. Még akkor sem, ha tényleg kivagy, mert huzamosabb ideig nem tudsz megpihenni és feltöltődni. Egy nagyon kedves pszichoterapeuta ismerősöm úgy fogalmazott, hogy ő még olyan kiégett pácienssel nem találkozott, akinek ne lett volna valamilyen markáns konfliktusa az életében. Mert az „igazi” kiégéshez az is kell, hogy érzelmileg igénybe legyél véve – és ennek mindennél jobban ki vannak téve azok, akik emberekkel foglalkoznak.
Minél régebb óta hordozzuk magunkban az elakadt konfliktust, és minél kevésbé tudunk rajta változtatni, úgy maradunk egyre jobban magunkra. S ahogy a kapcsolataink gyérülnek, a bezárkózás és a magány ural el bennünket, a legrosszabb esetben akár depresszióba is eshetünk. Ezért is annyira fontos, hogy megvizsgáljuk, a saját életünkben mi igényli a legtöbb érzelmi energiát. Az, amikor nem értjük meg egymást a többiekkel? Viszonylag ritkán fordul elő, de akkor nagyon markánsan jelentkezik, és elképesztően intenzív energiákat tud elvinni. De a konfliktus lehet tisztán belső is, például amikor felmerül benned, hogy megéri-e mindaz, amit beleteszel egy ügybe… Hogy van-e abban a formában értelme annak, amit csinálsz… Hogy hiába dolgozol szívedből-lelkedből, lepattansz… Valljuk be őszintén, aki kicsit is komolyabban odafigyel az érzéseire, vagy emberekkel foglalkozik, találkozott már ilyennel. Pláne nagy a veszélye, hogy kiégésbe torkolló belső konfliktusfolyamatok induljanak el benned, ha nem vagy a helyeden.
El tudom képzelni, hogy lehet olyan életszituáció, amikor csak a konfliktusos helyzetből való kilépés a megoldás. Ennél gyakoribb, hogy addig-addig húzzuk a helyzetet, nyomjuk el a belső feszültséget, míg egyszer csak hirtelen kirobban, és ettől beáll valamilyen változás. Ha azonban valamit idejében és tudatosan tennénk a helyzetünk megváltoztatása érdekében, első körben egy nagy adag bátorságra van szükségünk, hogy ki tudjuk mondani, életünknek egy olyan szakaszában vagyunk, amikor – bár kívülről nézve tűnhetünk tehetségesnek, ügyesnek, sikeresnek – a belső megélésünk szerint az egésznek semmi értelme sincs. Kimondani… de kinek?
Ölelő hallgatás
Helyezkedjünk egy pillanatra annak a bőrébe, akinek megpróbálod elmondani, ami a szívedet nyomja. Egyből elkezd jobb kedvre deríteni? Mert megijeszti, hogy nem vagy jól, mert nem bírja ki, hogy neked nehéz? Mert nem tudja a választ, hogy mitől lennél jobban? De ha megijed, akkor nem tud együttérezni veled, melléd állni, azaz nem segít, hanem éppen hogy növeli a magányodat…
A kulcs az, hogy ne küzdjünk a rossz érzések ellen, mert akkor még azzal is súlyosbítjuk az illető helyzetét, hogy úgy érezheti, nem volna szabad rosszul éreznie magát. Ehelyett először is fogadjuk el, hogy egy mégoly tehetséges, sikeres ember is érezheti, megélheti úgy, hogy nincs értelme annak, amit csinál. Segíteni pedig azzal tudunk rajta, ha odaülünk mellé, és meghallgatjuk.
Engedjük, hogy elmondja, mi megy végbe benne, mire emlékeztetik az érzései. Jó, erre nem képes mindenki, hiszen hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy ne essünk kétségbe, ne kezdjünk szorongani, és terelni a témát, ahogy meghalljuk a másik baját. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, számos esetben elbukunk, mert úrrá lesz rajtunk a szorongás, és nem bírjuk ki közbeszólás nélkül.
Hadd idézzem fel egyik legmeghatározóbb, a meghallgatás képtelenségéhez kapcsolódó élményemet. A Tűzoltó utcai gyerekklinikára hívtak egy tizenhét éves, végstádiumban lévő leukémiás fiúhoz. Amikor először jártam nála, nem különbözött sokban bármilyen más betegtől, tudott beszélni, posztoltak róla a szülei, és megkapta a betegek szentségét. De amikor másodszor mentem hozzá, az utolsó napján… Csak feküdt az ágyon, csontsoványan. Annyira elfogott a szorongás, hogy mit is tudnék mondani neki én, hogy pár perc múlva felálltam, és indulni készültem, mondván, hadd pihenjen. Nem volt bátorságom kimondani, hogy tehetetlen vagyok, és ettől rettenetesen rosszul érzem magam. Intett, hogy nem kell mondanom semmit, csak maradjak még egy kicsit. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és nem szavakra vágyott, hanem arra, hogy ne legyen egyedül.
A meghallgatás lényege, hogy ott legyél, abban a helyzetben, amiben a másik van. Nem vonódsz bele teljesen a problémájába, de hagyod, hogy megérintsen. Mellé szegődsz, s ha nála esik az eső, akkor te magad is vizes leszel. Valahogy úgy, mint ahogy egy kisgyereket vigasztal az anyukája vagy az apukája. Nem felvidítja, hanem lehajol, sőt leguggol, hogy teljes testével egészen közel lehessen hozzá, és úgy öleli magához. Valamiféleképp a megtestesülés titka is ebben a gesztusban rejlik: Isten szemmagasságba ereszkedik az emberrel, magához öleli és felemeli.
Segíts magadon…
Mit tehetünk a kiégést megelőzendő még az előtt, hogy segítségért kellene fordulnunk valakihez? Először is mérjük fel az erőforrásainkat, mielőtt belekezdünk valamibe. Jézus mondja: „Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? […] Vagy ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene?” (Lk 14,25–31). Jobb, ha előre szembenézünk vele, hogy amikor belső indíttatásból választunk hivatást vagy teljesítünk küldetést, akkor azt nem azért csináljuk, hogy minél többen hallgassanak minket, hogy minél szimpatikusabbak legyünk másoknak, hogy minél többen megtapsoljanak vagy bólogassanak. Elkerülhetetlen, egyfajta prófétai sors, hogy legyenek a hivatásunkban holtpontok. Ám ha a helyünkön vagyunk, történetünk gyújtópontja kellően mély, és sokkal inkább van köze az evangéliumhoz, Jézus személyéhez és Isten valóságához, mint bármi máshoz, akkor már nem az számít, ki mit gondol rólunk; s ha megtapasztaljuk a belső tüzet, már nem az számít, látjuk-e a munkánk kézzelfogható eredményét.
Egészségünk érdekében és jóllétünk védelmében meg kell húznunk a határainkat, és önvédelemből vállalnunk kell egy sor konfliktushelyzetet. Hadd hozzak példát megint a saját életemből. Meg kellett békélnem azzal, hogy ha egy vasárnap három misén prédikálok, hall engem mondjuk ezer ember, és ha abból csak minden tizedik megérintve érzi magát, s szeretne lelki beszélgetés formájában személyesen kapcsolódni ahhoz, amit mondtam, akkor is képtelenség, hogy mindegyikőjüknek a rendelkezésére álljak. Egyszerűen fizikailag lehetetlen, nyilvánvalóan nincs és nem is lehet kapacitásom rá. Pedig milyen jó lenne, nem?
És ne várjuk, hogy mindenki megértse a helyzetünket. Mindenekelőtt értsük meg mi magunk, és tegyünk magunkért, hogy legyen időnk fellélegezni, feltöltődni, és biztosítsuk eleve, hogy hosszabb távon is tudjunk működni. A világosan meghúzott határok segítenek szűrni a konfliktushelyzeteket, amelyek abból adódnak, hogy mások nem értenek meg bennünket. Biztosan úgy érzi, akire nem jut időm, hogy barátságtalan vagyok, és tényleg nem szeretem ezeket a konfliktushelyzeteket, mégis felvállalom őket, saját magamért. Annak ellenére, hogy tudom: vannak, akik úgy vélik, mindenünket oda kell adnunk, és hogy tudom: vannak helyzetek, amikor lehetünk nagylelkűek.
Kezeket fel!
Hogyan előzhetünk meg egy olyan állapotot, amelybe bele sem szeretnénk kerülni? Érdemes az életvitelünket strukturálisan átgondolni, és rendszeresen foglalkoznunk magunkkal, pontosabban azokkal a konfliktusainkkal és feszültségeinkkel, amelyeket akár hónapok vagy évek óta hordozunk magunkban. A rendszeres önismereti munka szerepét betöltheti akár a hagyományos jezsuita szemlélődő imádság is. Ennek egyik formája a Szent Ignác-i examen, azaz a szerető figyelem imája, amelyben mintegy Isten szemével tekintek vissza a napomra.
Amikor Ignác a XVI. században felfedezi a belső ima erejét, persze nem a diagnosztizált burnoutról, hanem lelkiállapotokról beszél. (Ne feledjük, akkoriban a társadalom többsége nem azzal volt elfoglalva, hogy milyen lelki folyamatok mennek végbe a bensőjükben. Avilai Szent Teréz vagy Loyolai Szent Ignác előtt jószerével szavai sem voltak az egyháznak a belső megélésekre.) Ignác a belső szürkeséget vigasztalanságnak nevezi – a lélektan ma úgy mondaná: érzelmileg beszűkült állapot –, az ezzel ellentétes érzést, a vigaszt pedig olyan békés állapotként írja le, amelyben nem a rendezetlen ragaszkodásaink irányítják az életünket, hanem tisztán látjuk gyengeségeinket. Ahhoz tudnám hasonlítani az ignáci vigaszt, mint amikor a sötét szobában felkapcsoljuk a villanyt, és végre tudunk tájékozódni, mert világosan látjuk, hol vannak az árnyékok, és merre a fényesebb területek. Utóbbiakból tudunk erőt meríteni.
A szürke időszakokon való túllendülésben segít az is, ha tudatosítjuk, hogy
a krízisnek nemcsak az a sajátossága, hogy előbb-utóbb eljön, vagy hogy roppant nehéz elviselni, hanem az is, hogy elmúlik.
Tudjuk, hogy rossz benne lenni, de azt is, hogy nem szoktunk belehalni, csak megpróbál.
S végül még egy ószövetségi kép. A választott nép az amalekitákkal harcol. Amikor Mózes feltartja a kezét, a választott nép diadalmaskodik, amikor pedig leereszti, akkor az ellenség áll győzelemre. Ám Mózes karja egy idő után elfárad. S mi történik? A zsidók leültetik egy kőre, odalép hozzá Áron és Húr, az egyik jobbról, a másik balról. Miért? Hogy segítsenek neki föltartania a kezét. Így küzdenek meg a krízissel, együttes erővel, egymás kezét fogva. S ha Mózes elfáradhatott, mi is nyugodtan elfáradhatunk – igen, akár abban is, hogy szüntelenül Isten felé fordulunk, és másokon segítünk. Mert nem kell csak a saját erőnkre hagyatkoznunk: számunkra is van segítség. Hihetünk benne: mindig lesz, aki a kezünket megtartsa.
Az írás eredetileg A SZÍV jezsuita magazin 2023 áprilisi számában jelent meg. A cikk podcast változata SZÍV Hetes néven a 777blog csatornáján hallgatható meg.
Nyitókép: Bellovics Gábor jezsuita (k) – fotó: Jézus Szíve Jezsuita Templom
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
