A kiégés oka nem a túl sok munka, hanem valamilyen kapcsolati konfliktus – így segíts magadon – Válasz Online
 

A kiégés oka nem a túl sok munka, hanem valamilyen kapcsolati konfliktus – így segíts magadon

A Szív
A Szív
| 2023.04.06. | Nagytotál

Rossz hír: a kiégéses tünetek valódi kiváltója nem a túl sok munka, hanem valamilyen kapcsolati konfliktus. Jó hír: van több bevált módszer is, hogyan küzdhetünk meg a belső szürkeséggel. Lelkipásztori és mentálhigiénés megfontolások Bellovics Gábor jezsuita tollából – A Szív újság és lapunk immár hagyományos együttműködésének köszönhetően nagycsütörtökön a Válasz Online-on.

hirdetes

Először is tisztázzuk, hogy az még nem kiégés, ha rengeteget dolgozol, és bármennyire szereted is, amit csi­nálsz, megfáradsz benne. Még akkor sem, ha tényleg kivagy, mert huzamo­sabb ideig nem tudsz megpihenni és feltöltődni. Egy nagyon kedves pszi­choterapeuta ismerősöm úgy fogal­mazott, hogy ő még olyan kiégett pá­cienssel nem találkozott, akinek ne lett volna valamilyen markáns konfliktusa az életében. Mert az „igazi” kiégéshez az is kell, hogy érzelmileg igénybe le­gyél véve – és ennek mindennél job­ban ki vannak téve azok, akik embe­rekkel foglalkoznak.

Minél régebb óta hordozzuk ma­gunkban az elakadt konfliktust, és mi­nél kevésbé tudunk rajta változtatni, úgy maradunk egyre jobban magunk­ra. S ahogy a kapcsolataink gyérülnek, a bezárkózás és a magány ural el ben­nünket, a legrosszabb esetben akár de­presszióba is eshetünk. Ezért is annyi­ra fontos, hogy megvizsgáljuk, a saját életünkben mi igényli a legtöbb érzel­mi energiát. Az, amikor nem értjük meg egymást a többiekkel? Viszony­lag ritkán fordul elő, de akkor nagyon markánsan jelentkezik, és elképesztő­en intenzív energiákat tud elvinni. De a konfliktus lehet tisztán belső is, pél­dául amikor felmerül benned, hogy megéri-e mindaz, amit beleteszel egy ügybe… Hogy van-e abban a formá­ban értelme annak, amit csinálsz… Hogy hiába dolgozol szívedből-lel­kedből, lepattansz… Valljuk be őszin­tén, aki kicsit is komolyabban odafigyel az érzéseire, vagy emberekkel foglal­kozik, találkozott már ilyennel. Pláne nagy a veszélye, hogy kiégésbe torkol­ló belső konfliktusfolyamatok induljanak el benned, ha nem vagy a helyeden.

El tudom képzelni, hogy lehet olyan életszituáció, amikor csak a konfliktusos helyzetből való kilépés a megoldás. Ennél gyakoribb, hogy addig-addig húzzuk a helyzetet, nyomjuk el a belső feszültséget, míg egyszer csak hirtelen kirobban, és ettől beáll valamilyen változás. Ha azonban valamit idejében és tudatosan tennénk a helyzetünk megváltoztatása érdeké­ben, első körben egy nagy adag bátorságra van szükségünk, hogy ki tudjuk mondani, életünknek egy olyan szakaszában vagyunk, amikor – bár kívülről nézve tűnhetünk tehetsé­gesnek, ügyesnek, sikeresnek – a belső megélésünk szerint az egésznek semmi értelme sincs. Kimondani… de kinek?

Ölelő hallgatás

Helyezkedjünk egy pillanatra annak a bőrébe, akinek meg­próbálod elmondani, ami a szívedet nyomja. Egyből elkezd jobb kedvre deríteni? Mert megijeszti, hogy nem vagy jól, mert nem bírja ki, hogy neked nehéz? Mert nem tudja a vá­laszt, hogy mitől lennél jobban? De ha megijed, akkor nem tud együttérezni veled, melléd állni, azaz nem segít, hanem éppen hogy növeli a magányodat…

A kulcs az, hogy ne küzdjünk a rossz érzések ellen, mert akkor még azzal is sú­lyosbítjuk az illető helyzetét, hogy úgy érezheti, nem volna szabad rosszul éreznie magát. Ehelyett először is fogadjuk el, hogy egy mégoly tehetséges, sikeres ember is érezheti, meg­élheti úgy, hogy nincs értelme annak, amit csinál. Segíteni pedig azzal tudunk rajta, ha odaülünk mellé, és meghallgat­juk.

Engedjük, hogy elmondja, mi megy végbe benne, mire emlékeztetik az érzései. Jó, erre nem képes mindenki, hiszen hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy ne essünk kétségbe, ne kezdjünk szorongani, és terelni a témát, ahogy meghalljuk a másik baját. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, számos esetben elbukunk, mert úrrá lesz rajtunk a szorongás, és nem bírjuk ki közbeszólás nélkül.

Hadd idézzem fel egyik legmeghatározóbb, a meghallga­tás képtelenségéhez kapcsolódó élményemet. A Tűzoltó ut­cai gyerekklinikára hívtak egy tizenhét éves, végstádiumban lévő leukémiás fiúhoz. Amikor először jártam nála, nem kü­lönbözött sokban bármilyen más betegtől, tudott beszélni, posztoltak róla a szülei, és megkapta a betegek szentségét. De amikor másodszor mentem hozzá, az utolsó napján… Csak feküdt az ágyon, csontsoványan. Annyira elfogott a szoron­gás, hogy mit is tudnék mondani neki én, hogy pár perc múlva felálltam, és indulni készültem, mondván, hadd pi­henjen. Nem volt bátorságom kimondani, hogy tehetetlen vagyok, és ettől rettenetesen rosszul érzem magam. Intett, hogy nem kell mondanom semmit, csak maradjak még egy kicsit. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és nem sza­vakra vágyott, hanem arra, hogy ne legyen egyedül.

A meghallgatás lényege, hogy ott legyél, abban a hely­zetben, amiben a másik van. Nem vonódsz bele teljesen a problémájába, de hagyod, hogy megérintsen. Mellé sze­gődsz, s ha nála esik az eső, akkor te magad is vizes leszel. Valahogy úgy, mint ahogy egy kisgyereket vigasztal az anyu­kája vagy az apukája. Nem felvidítja, hanem lehajol, sőt leguggol, hogy teljes testével egészen közel lehessen hozzá, és úgy öleli magához. Valamiféleképp a megtestesülés titka is ebben a gesztusban rejlik: Isten szemmagasságba ereszkedik az emberrel, magához öleli és felemeli.

Segíts magadon…

Mit tehetünk a kiégést megelőzendő még az előtt, hogy se­gítségért kellene fordulnunk valakihez? Először is mérjük fel az erőforrásainkat, mielőtt belekez­dünk valamibe. Jézus mondja: „Ha va­laki közületek tornyot akar építeni, va­jon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befe­jeznie? […] Vagy ha egy király had­ba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tíz­ezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene?” (Lk 14,25–31). Jobb, ha előre szembené­zünk vele, hogy amikor belső indítta­tásból választunk hivatást vagy telje­sítünk küldetést, akkor azt nem azért csináljuk, hogy minél többen hallgas­sanak minket, hogy minél szimpatiku­sabbak legyünk másoknak, hogy minél többen megtapsoljanak vagy bólogas­sanak. Elkerülhetetlen, egyfajta prófé­tai sors, hogy legyenek a hivatásunk­ban holtpontok. Ám ha a helyünkön vagyunk, történetünk gyújtópont­ja kellően mély, és sokkal inkább van köze az evangéliumhoz, Jézus szemé­lyéhez és Isten valóságához, mint bár­mi máshoz, akkor már nem az számít, ki mit gondol rólunk; s ha megtapasz­taljuk a belső tüzet, már nem az szá­mít, látjuk-e a munkánk kézzelfogható eredményét.

Egészségünk érdekében és jóllétünk védelmében meg kell húznunk a ha­tárainkat, és önvédelemből vállalnunk kell egy sor konfliktushelyzetet. Hadd hozzak példát megint a saját életemből. Meg kellett békélnem azzal, hogy ha egy vasárnap három misén prédikálok, hall engem mondjuk ezer ember, és ha abból csak minden tizedik megérintve érzi magát, s szeretne lelki beszélgetés formájában személyesen kapcsolódni ahhoz, amit mondtam, akkor is képte­lenség, hogy mindegyikőjüknek a ren­delkezésére álljak. Egyszerűen fizikai­lag lehetetlen, nyilvánvalóan nincs és nem is lehet kapacitásom rá. Pedig mi­lyen jó lenne, nem?

És ne várjuk, hogy mindenki meg­értse a helyzetünket. Mindenekelőtt értsük meg mi magunk, és tegyünk magunkért, hogy legyen időnk felléle­gezni, feltöltődni, és biztosítsuk eleve, hogy hosszabb távon is tudjunk mű­ködni. A világosan meghúzott hatá­rok segítenek szűrni a konfliktushely­zeteket, amelyek abból adódnak, hogy mások nem értenek meg bennünket. Biztosan úgy érzi, akire nem jut időm, hogy barátságtalan vagyok, és tényleg nem szeretem ezeket a konfliktushely­zeteket, mégis felvállalom őket, saját magamért. Annak ellenére, hogy tu­dom: vannak, akik úgy vélik, min­denünket oda kell adnunk, és hogy tudom: vannak helyzetek, amikor le­hetünk nagylelkűek.

Kezeket fel!

Hogyan előzhetünk meg egy olyan állapotot, amelybe bele sem szeret­nénk kerülni? Érdemes az életvite­lünket strukturálisan átgondolni, és rendszeresen foglalkoznunk magunk­kal, pontosabban azokkal a konflik­tusainkkal és feszültségeinkkel, ame­lyeket akár hónapok vagy évek óta hordozunk magunkban. A rendsze­res önismereti munka szerepét be­töltheti akár a hagyományos jezsuita szemlélődő imádság is. Ennek egyik formája a Szent Ignác-i examen, azaz a szerető figyelem imája, amelyben mintegy Isten szemével tekintek vis­sza a napomra.

Amikor Ignác a XVI. században fel­fedezi a belső ima erejét, persze nem a diagnosztizált burnoutról, hanem lelkiállapotokról beszél. (Ne feledjük, akkoriban a társadalom többsége nem azzal volt elfoglalva, hogy milyen lel­ki folyamatok mennek végbe a benső­jükben. Avilai Szent Teréz vagy Loyolai Szent Ignác előtt jószerével szavai sem voltak az egyháznak a belső megélések­re.) Ignác a belső szürkeséget vigaszta­lanságnak nevezi – a lélektan ma úgy mondaná: érzelmileg beszűkült állapot –, az ezzel ellentétes érzést, a vigaszt pedig olyan békés állapotként írja le, amelyben nem a rendezetlen ragaszko­dásaink irányítják az életünket, hanem tisztán látjuk gyengeségeinket. Ahhoz tudnám hasonlítani az ignáci vigaszt, mint amikor a sötét szobában felkap­csoljuk a villanyt, és végre tudunk tá­jékozódni, mert világosan látjuk, hol vannak az árnyékok, és merre a fényesebb területek. Utób­biakból tudunk erőt meríteni.

A szürke időszakokon való túllendülésben segít az is, ha tudatosítjuk, hogy

a krízisnek nemcsak az a sajátossága, hogy előbb-utóbb eljön, vagy hogy roppant nehéz elviselni, hanem az is, hogy elmúlik.

Tudjuk, hogy rossz benne lenni, de azt is, hogy nem szok­tunk belehalni, csak megpróbál.

S végül még egy ószövetségi kép. A választott nép az amalekitákkal harcol. Amikor Mózes feltartja a kezét, a válasz­tott nép diadalmaskodik, amikor pedig leereszti, akkor az ellenség áll győzelemre. Ám Mózes karja egy idő után elfá­rad. S mi történik? A zsidók leültetik egy kőre, odalép hozzá Áron és Húr, az egyik jobbról, a másik balról. Miért? Hogy segítsenek neki föltartania a kezét. Így küzdenek meg a krízissel, együttes erővel, egymás kezét fogva. S ha Mózes elfá­radhatott, mi is nyugodtan elfáradhatunk – igen, akár ab­ban is, hogy szüntelenül Isten felé fordulunk, és másokon segítünk. Mert nem kell csak a saját erőnkre hagyatkoznunk: számunkra is van segítség. Hihetünk benne: mindig lesz, aki a kezünket megtartsa.


Az írás eredetileg A SZÍV jezsuita magazin 2023 áprilisi számában jelent meg. A cikk podcast változata SZÍV Hetes néven a 777blog csatornáján hallgatható meg.


Nyitókép: Bellovics Gábor jezsuita (k) – fotó: Jézus Szíve Jezsuita Templom

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt

#A Szív#Bellovics Gábor#jezsuita#kiégés#pszichológia