„Nem sztrájkolunk. Nyomorultak vagyunk”– csak titokban mertek beszélni velünk a vidéki tanárok
Félelem, elkeseredés és fásultság jellemzi azoknak a vidéki tanároknak az életét, akiket legalább név nélkül sikerült rábírnunk arra, hogy nyilatkozzanak mindennapi küzdelmeikről a Válasz Online-nak. A budapesten tüntető vagy engedetlenkedő pedagógusoktól eltérően ők ugyanis még véleményt sem mernek nyilvánítani, annyira rettegnek a következményektől. Se tartalékuk, se lehetőségeik. Iskolák a tűréshatáron. Megrendítő közelkép.
A közelmúltban járta be a hír a hazai közéletet: több mint tízezer magyar diák tanul Ausztriában. Hogy közülük hányan ingáznak Magyarországról és hányan élnek „emigrációban”, nem tudni, de tény: aki a nyugati határsávban látja meg a napvilágot, annak könnyebb a magyar oktatásügy romjain átlépve egy stabilan finanszírozott oktatási rendszerben megtalálni a helyét. Miután felvillantottuk fővárosi elitiskolákban tanító pedagógusok történeteit, ideje képet adnunk a vidéki, azon belül is a nehezebb sorsú településeken élő tanárok helyzetéről.
Felvettük hát a kapcsolatot egy évtizedek óta az ország legszegényebb régiójában oktató, klasszikus értelemben vett falusi tanítóval, aki a környék értelmiségijeként sikerrel hozta vissza a köztudatba az egykor szebb napokat látott település dicsőséges múltját és hagyományait, identitást és méltóságot adva ezáltal a helyieknek és turisztikai úticélként jelölve meg általa a helységet az ország térképén. Hogy melyik településről van szó, ezúttal nem írhatjuk le, ahogy a tanár nevét is el kell titkolnunk, a szavai alapján ugyanis, amelyekkel a környékbeli pedagógusok helyzetét írta le, egyértelművé vált: névvel vállalt nyilatkozattal könnyen létbizonytalanságba sodorhatnánk. Ezt mindenképp szeretnénk elkerülni.
Ebben erősített meg minket az összes többi tanár is, akivel később beszéltünk. Többen direkt utasítást is kaptak a legutóbbi tantestületi értekezleten, hogy senkinek ne nyilatkozzanak, mert „utánuk nyúlhatnak”. Így nem csak a nevüket, de az iskolát, sőt, mivel többnyire kis településekről van szó, a helységet sem nevezzük meg, ahol dolgoznak. A most következő néhány személyes történetet tehát álnevekkel közöljük. Nevezzük a falusi tanítót mondjuk Sándornak…
Sándor: „Ha a Horthy rendszert tanuljuk, még egy hetedikes, falubeli gyereknek is feltűnik, hogy az egészen hasonló ahhoz, ami ma van.”
Amikor elmondom neki, miért keresem, a hangja komolyra vált. „Nálunk mára megfagyott a levegő. Vihar előtti csend van és végtelen elkeseredettség” – mondja némi hallgatás után.
Kiderül: az ő iskolájukban akkora a pedagógushiány, hogy előfordult már hiányzás, betegség miatt, hogy egy tanár egyszerre három osztályban helyettesített. Terembe be, teremből ki.
Több szakos tanár hiányzik, a természettudományi órák egy részét például egy idősebb biológus látja el, aki egy távolabbi településről jár hozzájuk.
„Nálunk senki nem sztrájkol. Mi is nyomorultak vagyunk, az itteni emberek is azok, teljes létbizonytalanságban élünk, a döntéshozók pedig súlyosan visszaélnek ezzel – mondja Sándor, aki kollégáihoz hasonlóan 30 óráig ingyen helyettesít, az állam ugyanis csak az ezen felüli munkaórákért fizet. „Rettenetes a túlterheltség, van, aki heti 33 órában tanít és azon felül látja el összes többi feladatát: felkészülés, javítás, adminisztráció, kapcsolattartás a szülőkkel, szabadidős programok stb.” – folytatja, majd arról beszél: ebben az iskolában tavaly úgy kezdték meg a tanévet, hogy 19 helyre 12 tanár jutott. „A mi szakmánkkal mindent meg lehet most csinálni” – teszi hozzá. Mint mondja, a legnagyobb hiány tanítóból van. „Itt szeptemberben két első osztály indult, mindkettőben felsős szaktanár az osztályfőnök” – meséli.
Beszédes, hogy arrafelé, ahol Sándor dolgozik, a helyi viszonyok miatt 20 ezer forintos területi pótlék jár a tanároknak. Ő 38 éve van a pályán, de mint mondja, még egyszer sem fordult elő, hogy kiküldött volna valakit óráról. „Az a lelki, idegi, szakmai terhelés, amely egyre nehezebbé teszi a pedagógusmunkát, napról-napra koptatja az alkotó embert”–mondja. Nemrég történt, hogy miután egy felsős diákot rendreutasított, az visszaszólt neki a padból:
„Nekem maga ne beszéljen, két hét alatt az erdőn többet keresek, mint maga egy hónap alatt itt az iskolában!”
Az igazán szomorú a történetben az, hogy a fiúnak igaza volt. A 25 ezer forintos napidíjjal, aki akarja, könnyedén túlszárnyalja egy tanár havi bevételét, ha elmegy téglát pakolni az építőiparba, vagy fát vágni az erdőre. Az állam ráadásul nem siet kifizetni a tanároknak azt sem, ami jár nekik. Sándor, akit a járvány idején élet és halál közé sodort a Covid, hónapokra kiesett a munkából. A Covid-pótlékot hiába várta a Kásler-féle minisztériumtól, azt csak az idei év elején, másfél év késéssel fizette ki neki az állam.
„Aki ma pedagógusként dolgozik, mind elkötelezett a szakmája mellett, akár fideszes, akár nem” – mondja. Úgy érzi, a nemzetet most mégis a tanártársadalommal fordítják szembe. „Nem baj. A gyerekeket mi neveljük. És őket sem lehet megtéveszteni. Ha a Horthy rendszert tanuljuk, még egy hetedikes, falubeli gyereknek is feltűnik, hogy az egészen hasonló ahhoz, ami ma van.”
Ferenc: „Ha meg merik tenni azokkal, akikről a hírek szólnak, miért ne tennék meg velem, itt, a világ háta mögött?”
Ferenc alsó tagozatos tanító egy kisvárosban. Az övé még egy egészen jó összetételű, tanárokkal jól ellátott intézménynek számít, ő legalábbis a szomszédos városok iskoláinak helyzetét ismerve így fogalmaz. Persze – teszi hozzá – most nem beszél arról, hogy milyen az iskola felszereltsége, hogy a tanárok biztosítanak-e ezt vagy azt ahhoz, hogy a diákok egyáltalán tanulni tudjanak. Meg arról sem, hogy éhesek-e a gyerekek, mert persze minden osztályban akad, aki a legalapvetőbb nehézségekkel küzd…
„Itt, vidéken sokkal nagyobbak a különbségek egyes intézmények közt, mint Budapesten belül. Nagyobbak a társadalmi különbségek is” – mondja, majd hozzáfűzi:
a legnagyobb probléma mégsem a szegénység, hanem az általános félelem, ami az egész országban eluralkodott.
A tanárok azért nem mernek tüntetni, sztrájkról már nem is beszélve, mert nem merik bevállalni a retorziókat – mondja. „Ezt sikeresen elérték a célzott kirúgásokkal. Amikor láttuk, hogy a legbátrabbakat kirúgták a polgári engedetlenség miatt, rögtön mindenki arra gondolt: ezek bármit megtehetnek. Ha meg merik tenni azokkal, akikről a hírek szólnak, miért ne tennék meg velem, itt, a világ háta mögött?”
A városban mindössze ketten vannak férfi tanítók. Ferenc a maga 59 évével a tantestület fiatalabb feléhez tartozik. Bár a legújabb rendelkezések szerint a nyugdíjas tanárok azonnal visszafoglalkoztathatók, anélkül, hogy ki kellene várni a törvényben megszabott 6 hónap pihenőidőt, a tankerület Ferenc iskolájában furcsa módon mégsem engedi, hogy visszavegyék a nyugdíjba vonulókat. A 22-26 órában maximált kötelező óraszám náluk eléri a plafont, heti 25-26 órát tanítanak, ehhez jön még a heti 4-5 helyettesítés, így hetente átlagosan 30 órát tartanak meg ugyanazért a bérért.
„Arra törekszenek, hogy a helyettesítéseket úgy osszák el közöttünk, hogy lehetőleg ne lépjük át a 30 óra munkát, mert azután fizetniük kellene érte. Így egy évben akár 60 órát is dolgozhatunk ingyen”
– magyarázza. Kérdésemre, hogy mennyi jár a fizetett túlmunkáért, csak legyint. „Talán bruttó 3500 forint egy órára. Ha van mondjuk az embernek 4 fizetett órája, az nem éri el a nettó 6000 forintot.” Nem tudom, van-e ma az országban alacsonyabb órabérrel dolgozó diplomás ember, mint a tanár, aki eszerint kevesebb mint 1500 forintot kap egy óráért…
„Egymás között megy a háborgás, de összefogás, szolidaritás nem nagyon van a tanárok között, inkább a fásultság, a közöny az uralkodó” – mondja Ferenc. „Az emberek tehetetlenek. Mindenki tudja, hogy a szakszervezetnek sincsenek eszközök a kezében.” A most bevezetendő minősítési rendszer, amelyben az igazgató minősíti majd a tanárokat, Ferenc szerint visszahozza a káderek korát és fel fogja forgatni a tantestületeket.
„Ha a portfóliórendszer bevezetése után egy évvel nem törölték volna el a bérek minimálbérhez való rögzítését, egészen másképp nézne ki ma minden Magyarországon. Nekünk öreg pedagógusként a fizetésünk nem éri el a 300 ezret, pedig ebben benne vannak a bérpótlékok és az osztályfőnöki pótlék is. Akik gyereket nevelnek, ne adj’ Isten egyedülállóként, még nehezebben jönnek ki. Vannak olyanok is, akik tanítás mellett végzik a főiskolát, ők 150-160 ezret kapnak kézhez pótlékok nélkül. Persze vidéken kicsivel olcsóbb az élet, de a szupermarketekben itt is ugyanannyiba kerül az élelmiszer, mint máshol” – mondja Ferenc, akinek a felesége „még idejében kiszállt”. Akkor fordított hátat hivatásának, amikor bevezették az előző pedagógusminősítő rendszert. Az asszony kozmetikusként dolgozik, így párban megérzik ugyan az inflációt, de megélhetési gondjaik azért nincsenek.
„Szeretem a gyerekeket, jó közöttük lenni és ők is szeretnek engem – mondja, amikor arról kérdezem, mi tartja még a pályán. „Ők tartanak fiatalon. A mostani viszonyok tényleg elveszik az ember kedvét a tanítástól, de amikor bemegyek a gyerekek közé, mindezt elfelejtem” – vallja Ferenc, aki saját kontójára vett egy kivetítőt, azzal helyettesíti az interaktív táblát az óráin, amelyekből ki tudja, mennyi maradt még hátra. A tervek szerint az asszonnyal együtt hamarosan felköltöznek Pestre a gyerekeik után és akkor valószínűleg ő is abbahagyja a tanítást.
Zsuzsa és Péter: „Nagyon sokrétű társadalmi problémát jelez, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amely nem tesz semmit a gyerekeiért”
Az általam megismertek közül még egy házaspár történetét mesélem el. Mindketten több mint 35 éve tanítanak egy nagyobb városban. Egy egész élet tapasztalatai és a bennük felgyűlt keserűség más-más formában bukik ki belőlük, ahogy beszélgetésünk fokozatosan mélyül. Zsuzsa pszichopedagógus és logopédus, egy gyógypedagógiai intézményben dolgozik, utazó gyógypedagógusként öt környékbeli általános iskolában fejleszt sajátos nevelési igényű gyerekeket, akik között vannak autisták és enyhe értelmi fogyatékos vagy kevert specifikus diagnózissal rendelkező gyerekek, akik tanulási nehézségekkel küzdenek. Az ő intézményében évek hosszú sora óta nagy a pedagógushiány, a kollégák többsége túlmunkában dolgozik.
„Mivel nálunk mindenki gyógypedagógus, érdemben meg tudjuk tartani a helyettesítéseket. Tavaly rendszeresen jártam be értelmileg akadályozott csoportokhoz egy kolléganőm helyett, aki éppen tanult. Nagyon szerettem azokat az órákat. Természetesen ezért pénzt nem kaptam, mert a helyettesítések száma nem érte el azt az óraszámot, amiért már fizetnének” – mondja Zsuzsa. Mivel a környéken 12 iskolát kell ellátniuk, az intézményben letanított 5-6 óra után sokuknak még van egy 8. és egy 9. órája is egy-egy környékbeli településen.Ha 4-5 körül hazaérnek, akkor meg várja őket az adminisztráció. Aki osztályfőnök, azt sokszorosan.
„A 40 órás munkahetet bőven ledolgozzuk, de félévzáráskor heti 55 órát is dolgozunk”
– mondja Zsuzsa, aki szerint az elmúlt tíz évben borzasztó sokat romlottak a gyerekek mentális és kognitív képességei. „Tíz évvel ezelőtt sokkal könnyebb volt gyógypedagógusnak vagy bármilyen pedagógusnak lenni. A gyerekek ma jóval kevesebbet képesek elsajátítani, ami annak tudható be, hogy nincs mögöttük a szülő. A mai fiatalok többsége nem teszi meg, amit mi megtettünk a gyerekeink nevelésénél, vagy értünk megtettek a szüleink. Nem ülnek le velük tanulni, nem ellenőrzik, nem kérdezik ki őket. Legalábbis ezen a vidéken nem. Azt viszont elvárják, hogy mi az oktatás mellett neveljük is őket. Nagyon sokrétű társadalmi problémát jelez, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amely nem tesz semmit a gyerekeiért” – fűzi hozzá Zsuzsa, aki férjéhez hasonlóan többségében hátrányos helyzetű gyerekeket tanít: munkanélküli szülők gyerekeit, szegény körülmények közül érkező gyerekeket és olyanokat, akiknek bár dolgoznak a szüleik, mindent megadnak nekik, csak épp az odafigyelést nem.
„Nem jön be a szülő, ha behívja az ember, ha pedig bejön, nem együttműködő. Nem csodálkozom, hogy sokan felállnak vagy az utcára mennek a pedagógusok közül” – mondja Zsuzsa, akinek gyógypedagógusként megtiltották, hogy bármi ilyesmiben részt vegyen. Be kellett érje azzal, hogy kockás ingben demonstrálja az álláspontját. Amikor arról kérdezzük, ha kiment volna, mi ellen tüntetett volna, azt mondja, a rengeteg fölösleges plusz teher ellen, a fölösleges adminisztráció, a fölösleges megbeszélések, beszámolók, értekezletek ellen, amiket sokkal egyszerűbben is el lehetne intézni, ha nem felülről irányított rendszerben élnének a pedagógusok. Hanem, ahogy régen, az igazgató irányíthatná a tantestület életét. „Nem is értem, hogy születhet meg valakinek a fejében a mai helyzetben, amikor alig van pedagógus, hogy még éket verjen az egy tantestületben dolgozók közé ezzel az új minősítési rendszerrel, amelyben mindenki a főnöke kénye kedvére lesz értékelve. A tanári munkát nem lehet ezzel a módszerrel mérni” – fűzi hozzá.
„Tizennyolc évesen, az érettségi után kezdtem gyerekek mellett dolgozni, képesítés nélküli nevelőként. A munkahelyemen két tündéri gyógypedagógussal ismerkedtem meg és akkor határoztam el, hogy ha megtehetem, egyszer én is azzá válok. Hála Istennek sikerült és egy kicsit az ő példájukat továbbadva végzem ezt a szakmát – mesél tovább Zsuzsa, akit ma már egyértelműen csak a gyerekek szeretete tart a pályán. „El kell vonatkoztatnom a környezettől, a szülőktől. A gyerek minderről nem tehet.
Férje, Péter egy helyi általános iskolában tanít, ahol nem dolgozik két ugyanolyan szakos tanár és közel sincs minden szak lefedve. „Most még csak nehéz megoldanunk a helyettesítést, de ha még egy tanár elmegy, katasztrófa lesz” – mondja a férfi, majd sorolni kezdi:
minden osztályfőnök maga tanítja a nyelvtant, irodalmat az osztályának, mert magyartanár nincs, technikatanár sincs, ezt is az osztályfőnökök tanítják a saját osztályuknak, az igazgatóhelyettes szeret rajzolni, ezért a rajzot ő oktatja, a kémiatanár egy másik településről jár át, az énektanár szintén óraadó.
„Borzasztó, förtelmes, kilátástalan a helyzet. Én nem tudok olyan szóvirágokat mondani, mint a feleségem. Minden kolléga azt várja, hogy szakadjon össze a rendszer és építsenek egy újat helyette. Ami itt van, az katasztrófa. Emelhetnek fizetést, ebből attól még nem lesz semmi” – véli Péter, aki aki szerint a helyi tanárokra mázsás súllyal nehezedik a felelősség amiatt, hogy a szülők nem törődnek a gyerekeikkel, de a tanártól mindent elvárnak. „A mi vidékünkön az országos szintű vezetésünk attitűdjén kívül ez a szülői hozzáállás és ebből kifolyólag az vezet majd a rendszer összeomlásához, hogy képezhetetlenek lettek a gyerekek. Száz gyerekből kettő, ha képezhető” – jósolja a száz százalékban kisebbségi összetételű iskolában tanító pedagógus. Péter szerint pedig a lehetőség meglenne, mert diákjai közül nagyon sokan jobb módban élnek, mint a tanárok.
„Találóan jellemzi a mai helyzetet, hogy a minap egy csöpp gyerek az egyik kollégámnak szegezte a kérdést: magának hány gyereke van? A kolléga mondta, egy, mire a gyerek teljesen őszintén megrökönyödve csak annyit mondott: Úristen, akkor maguk miből élnek?”
Péternek fel se kell tenni a kérdést, magától mondja: „Hogy mi tart a pályán? Most már semmi. Pár évvel ezelőtt még talán a csillogó gyerekszemek tartottak, de ma már mindenki csak egy jobban fizető, nyugodtabb helyet remél. Szerintem ugyanennyi pénzért is elmenne bárki közülünk egy kicsit nyugodtabb és megbecsültebb állásba” – fogalmaz.
A tanár házaspár három gyereket nevelt fel. Ketten már kirepültek, egy még érettségi előtt áll. „35-36 éve dolgozunk mindketten, a fizetésünk most lépte át a nettó 250 ezret” – mondja Péter. A kérdésre, hogy hogyan tudnak ebből kijönni, az asszonynak elcsuklik a hangja. Idén eljutottak oda, hogy bár még nem nyugdíjasok, csak a gyerekeik segítségével tudnak megélni. „Látja, most sír szegény. Hát Istenem, megfordult az élet! Ilyen szar, megalázó a helyzet, hogy a gyerek segít a szülőknek…” – mondja Péter.
Zsuzsa küzd a könnyeivel, de folytatja: „Gyógypedagógusként megtapasztaltam, mekkora ereje van az állatasszisztált terápiáknak és van egy kutyusunk, amellyel terápiás felkészítésre járunk. Erőnkön felül, hetente több alkalmommal viszem a közeli nagyvárosba egy nagyon jó kutyakiképzőhöz és intézzük a vizsgájával, a hospitálással kapcsolatos feladatokat is, amik szintén nem két forintba kerülnek. Rengeteg pénzt toltunk már bele, és eljutottunk oda, hogy a fiaim segítsége nélkül már nem tudjuk végigvinni a folyamatot. És ez csak egy szelete a helyzetnek.
Nyaralni nem voltunk már két éve, csak olyan volt, hogy leugrottunk a Balatonra a fiaimmal egy napra. Nem is aludtunk ott, csak mentünk és jöttünk…”
A szót ismét Péternek kell átvennie: „Na, ilyen megalázó a tanár helyzete. Nem minden a pénz, de a megbecsülés, az jó lett volna. De mivel se megbecsülés, se pénz, megette a fene az oktatást ott, ahol van. Amíg az ember nem talál jobb helyet, addig tanít, ezt a tizenkét fős tantestületből öten bevallották rajtam kívül. A többi bevallani sem meri.”
Péterék vidékén nincs fizetőképes kereslet a különórákra. Lennének gyerekek, akik szeretnének korrepetálásra járni, de nem fizetik meg az óradíjat érte. Megköszönik, hoznak egy tábla csokit, egy üveg bort, de nem fizetnek. „Ez már nem hivatás, már nem is szakma, ez egy elviselt semmi. Kemény szavak, de higgye el, hogy igazak” – mondja Péter. „Nem csak a hangulatunk rossz a kialakult helyzettől, de az egészségünk is rámegy. Nekem évtizedek óta van egy betegségem és az utóbbi időben érzem magamon, hogy sokkal rosszabbul tartom magam – magyarázza Zsuzsa, majd hozzáteszi: „Nagyon megrendítő, amit most körülöttünk tesznek a szakmában. A megélhetésünket ássák alá, a hitünket és a meggyőződésünket akarják elvenni. Ez még abban az undok kommunizmusban, a Kádár-rendszerben sem történt meg, pedig akkor is voltak ronda dolgok. Rémisztő, ami felé tartunk.”
Nyitókép (illusztráció): MTI/Illyés Tibor
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
