„Keresztény szemszögből elfogadhatatlan” – természetpusztítás helyett rendelkezésünkre áll a földi manna – Válasz Online
 

„Keresztény szemszögből elfogadhatatlan” – természetpusztítás helyett rendelkezésünkre áll a földi manna

A Szív
| 2023.01.26. | Nagytotál

Rendszeres olvasóink számára az már nem újdonság, hogy a Válasz Online havonta egyszer egy teljes cikket közzétesz A Szív jezsuita magazinból a két lap együttműködésének köszönhetően. Az azonban teljesen új, hogy saját munkatársunk írását közölhetjük – onnan. Most ez történik: Laky Zoltán kollégánk A Szívnek írta meg, hogyan kell a keresztény embernek a természethez viszonyulnia, s hogy Magyarország hogyan áll az ügyben, hogy jó gazdaként bánjon a természet erőforrásaival.

hirdetes

A természettudomány az elmúlt szá­zadokban számos magyarázattal állt elő arra, hogy mi lehetett a titokzatos táplálék, amellyel Izrael fiai a pusztai vándorlás idején táplálkoztak, míg Ká­naánba nem értek. Az a bizonyos manna lehetett az esők után rohamos növekedésnek induló kocsonyamoszat, de akár az éjjeli harmattól megduzzadó úgyne­vezett mannazuzmófajok valamelyik képviselője is. A legvalószínűbb elmé­let úgy tartja, hogy egyes si­vatagi növények, köztük a mannatö­vis, a mannacserje, a tevetövis vagy a pusztai selyemkóró fiatal ágain kép­ződő, glükózban, fruktózban és pektin­ben gazdag, ragadós, édes, gyantasze­rű izzadmány volt. Ezt a beduinok ma is begyűjtik hajnalban, és fogyasztják.

Bármi volt is a manna, ezek a táp­lálékok csekély mennyiségben állnak rendelkezésre a sivatagi éghajlaton, így maradéktalanul egyik elmélet sem ma­gyarázza meg az ószövetségi történetet – mindegyik föltételezi a Gondviselés csodáját is. Ezzel ellentétben a termé­szet ma számos olyan erőforrást bocsát az emberiség rendelkezésére, amely ré­sze ugyan a teremtés csodájának, de nem feltételezi Istennek a természet rendjét fölfüggesztő beavatkozását, ha­nem folyamatosan a rendelkezésünkre áll – kis túlzással csak „alá kell állnunk”.

Civilizációnk természeti erőforrá­sokra épül: anyagi szükségleteink ki­elégítésére használjuk a vizet, a leve­gőt, a talajt, az állat- és növényvilágot, a Föld ásványkincseit – az egykor élt te­remtmények maradványaiból keletke­zett szénhidrogénektől a maghasadás erejét a kezünkbe adó uránércig. Az ember a Szentírás üzenete szerint is azt a feladatot kapta, hogy „uralkod­jon” a teremett világ létezői fölött, és évezredeken keresztül úgy tűnt, hogy a természeti erőforrások az idők vége­zetéig rendelkezésünkre állnak majd, mert kimeríthetetlenek.

Az utóbbi évszázad során a termé­szettudomány eredményei rávilágítot­tak, hogy ez tévedés. Az ásványok, beleértve a fosszilis energiahordozó­kat, véges mennyiségben állnak ren­delkezésre, és ha a jelenlegi ütemben folytatjuk felhasználásukat, akkor né­hány száz éves távlatban elfogynak. A modern technológia alapját adó ipa­ri fémek – köztük a ritkaföldfémek, az arany, a réz vagy a kobalt – készletei ki­merülőben vannak, miközben az irán­tuk mutatkozó igény rohamosan nő. Sőt, ma már az építkezések üteme is olyan mértékben növekszik, hogy már olyan, alapvető és bőségesnek gon­dolt erőforrásból is világméretű hiány alakult ki, mint a homok.

A tudomány másik riasztó felfedezé­se az volt, hogy az emberiség energia­igényének ma még hetvenhét százalé­kát biztosító szénhidrogének – a szén, a kőolaj és a földgáz – elégetése olyan mértékben fokozza az üvegházhatást, hogy az emiatt bekövetkező globális át­laghőmérséklet-emelkedés alapvetően boríthatja fel a Föld ökológiáját, járul­hat hozzá emberek milliói számára a fi­zikai életkörülmények drasztikus rom­lásához és a teremtett világ biológiai sokszínűségének pusztulásához.

Ez pedig keresztény szemszögből elfogadhatatlan: az ember számára Is­ten kertként adta az önértékkel is ren­delkező teremtett világot, amelyet Is­ten gondoskodó uralmában tudatosan részt vállalva kell megőriznünk – ezt az istenképmási létben gyökerező hivatást a Szentírás és a katolikus egyház társa­dalmi tanítása is elénk állítja.

Teremtésvédelem és energia

Szent VI. Pál már 1971-ben leírta, hogy a természettel való visszaélés vétke visszaszáll az emberre, Szent II. János Pál pedig globális ökológiai megtérés­re szólított fel. A nemrég elhunyt XVI. Benedek pápaságának első beszédétől számtalan alkalommal kötötte össze az ökológiai problémákat és az ember bel­ső állapotát, Istennel való kapcsolatát. Úgy vélte,

ha az emberek békében élnének Istennel és egymással, a Föld valóban csodálatos kert lenne, s a fizikai értelemben vett sivatagok azért szaporodnak a világban, mert a belső sivatagok is egyre szélesebbé válnak.

Ferenc pápa első önálló enciklikája [a Lumen fidei kezdetűt még XVI. Bene­dek kezdte el írni – a szerk.], a teremtett világ megőrzésének kérdéseit vizsgáló Laudato si’ kiemelt szerepet szán a ter­mészet megóvásának. A szentatya azóta is hozzájárul a kérdésben folytatott globális párbeszédhez.

Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma külön fejezetet szen­tel a környezetvédelemnek, különös figyelemmel az energiaforrások té­májára: „Morális, a méltányos árat és a generációk közötti szolidaritást kö­telezővé tévő nézőpontból, a tudós közösségek hozzájárulásával kell dol­gozni, hogy új energiaforrásokat fe­dezzenek fel, tovább fejlődjön az alter­natív energiaforrások felhasználása.” Azokról az energiaforrásokról van itt szó, amelyek kiaknázása nem vagy mi­nimálisan járul hozzá a teremtett világ harmóniáját veszélyeztető üvegházha­táshoz.

Ezek az energiaforrások – szem­ben a fosszilisokkal – tényleg nem fogynak el. A napsugárzás és a Föld mélyének hője, a szél mozgási ener­giája az ember számára kimeríthetet­len. Az erdők élő anyaga, biomasszája és a folyók mozgási energiája sajnos már kimeríthető – a fákat kivághat­juk, a folyókat kiszáríthatjuk –, de ha jól gazdálkodunk velük, ezek is képe­sek folyamatosan regenerálni magu­kat. Ilyen értelemben tényleg olyanok, mint a manna. Sőt, talán úgy is tekint­hetünk rájuk, mint Kánaán gyümöl­cseire, amelyeket a sivatagi vándorlás után élvezhetett Izrael népe.

Szélturbinák és tájvédelem

De mennyire élünk ezekkel a gyümöl­csökkel? Az egyik legősibb megújuló energiaforrás, amelyet már évszázadok óta használunk – hajókon vagy mal­mokban –, a szél. Az elmúlt néhány év­tizedben újra felfedeztük jelentőségét, és áramtermelő szélturbinákat telepí­tettünk a szelesebb régiókban. Jelenleg a világ energiaigényének három százalékát fedezzük így, igaz, az elmúlt húsz évben szinte a nulláról jutottunk el erre a szintre, és évente mintegy százötven­milliárd dollárnyi új befektetés érkezik a területre – mintegy háromszor annyi, mint a szén-, a földgáz- vagy a nukleá­ris szektorba. Többet (mintegy évi két­százmilliárd dollárt) csak a napenergi­ába invesztál az emberiség.

Az első ország, amely elektromosá­ram-termelésének legalább felét szé­lenergiából fedezte, Dánia lett 2020-ban. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy sok pénzt fektettek a tengeri és szárazföldi szélparkokba, hanem az or­szág kedvező földrajzi fekvésének is: Európában az Atlanti-óceán, az Észa­ki-tenger és a Balti-tenger partvidéke kedvez a leginkább a szélenergia kiak­názásának, a kontinens középső terü­letei kevésbé. Nem véletlen, hogy e té­ren olyan országok járnak az élen, mint Litvánia, Írország, az Egyesült Király­ság, Portugália és Németország.

Magyarországon a Dunántúl északi részén lehet gazdaságosan szélener­giát kitermelni, az itteni potenciál a németországi adottságokkal vetek­szik – ám csak a töredékét használjuk ki.

A hazai energiapolitikában mosto­hagyerek a szél, az elmúlt évtizedben lényegében tilos volt szélerőműveket építeni. A Kisalföld térségében kon­centrálódó jelenlegi kapacitás az évez­red első évtizedében épült ki, 2011 óta azonban a stagnálás jellemző. Ez most változott meg: a kormány az elmúlt hónapokban rehabilitálta a szelet, és Magyarország európai uniós helyre­állítási tervében már komoly össze­geket kért a szélenergia fejlesztésére is, így dinamikus növekedés indulhat meg a területen.

Érdemes megjegyezni, hogy a napelemekkel és a szél­turbinákkal kapcsolatban nemcsak hazánkban folytak viták: Franciaor­szágban például jelentős lakossági és politikai ellenállás van azok részéről, akik szerint a napelemparkok tönkre­teszik a hagyományos francia kultúrtáj és tengerpart látványát, és bár csende­sebben, de Ausztriában is folyik dis­kurzus arról, hogy egyre több alpesi táj látképét alakítják át a hegyekbe, akár 1600-1800 méter tengerszint fölötti magasság fölé telepített turbinák.

Napelemboom Magyarországon

Kisebb mértékben, de ugyanez a prob­lémakör a napenergiával kapcsolat­ban is felmerül. A szentkúti Mária-kegyhelyre zarándoklóknak például feltűnhetett, hogy néhány éve Ma­gyarország egyik legnagyobb nape­lemparkját telepítették Bátonyterenye és Mátraverebély térségében a szelíd, festői mátrai dombokra. Dél-Tirolban például tilos ilyen napelemparkok te­lepítése, csak a házak tetejére megen­gedett – de védett építészeti környe­zetben az ilyen beruházások is nagy körültekintést igényelnek.

A napenergia hasznosítása te­rén hazánk sokkal jobban áll, mint a szélenergia területén. A kedve­ző szabályozás és a sok beruházás eredményeként 2022 tavaszára a ha­zai naperőművek beépített termelé­se átlépte a háromezer megawattot, ezzel a nyári hónapokban a magyar­országi nappali áramfogyasztás kö­zel negyven százalékát sikerült fedez­ni, ami nemzetközi összevetésben is jó eredmény, bár éves szinten azért még elmaradunk a jellemzően mele­gebb, több napsütést kapó régiókban található éllovasoktól (ilyen például Ausztrália, Honduras, Olaszország és Görögország).

Napelemek egy osztrák legelőn (fotó: AFP/Hemis/Roy Philippe)

A nagy napelemparkok mellett a la­kossági telepítések is főszerepet ját­szottak a látványos fejlődésben, ám a magyar napenergiaboomnak van árnyoldala is. A kapacitás olyan gyor­san nőtt, hogy az elektromos hálózat nem tudott lépést tartani vele: a nap­sütéses időszakokban képtelen volt felvenni a hatalmas mennyiségű ára­mot, ezért a kormány az ősszel beje­lentette, hogy a lakosság már csak úgy telepíthet napelemet, hogy a felesleg­ben megtermelt áramot nem tölthetik fel a közműhálózatra. Ebben a tekin­tetben sokat segített volna, ha köz­ben nincs tiltva a szélenergia, hiszen az időjárás törvényszerűségei miatt a kétféle megújuló energiaforrás ter­melési csúcsai nem egyszerre jelent­keznek, vagyis együttes használatuk segít kiegyenlíteni az ingadozásokat.

Az ingadozások márpedig az idő­járásfüggő energiaforrásoknál tör­vényszerűek. Például Németország­ban, amely a nap- és szélenergia terén is óriási erőfeszítéseket tett az elmúlt évtizedben (2020-ban a teljes áram­fogyasztás negyven százalékát meg­újuló forrásból fedezték), ma is nagy gondokat okoznak a Dunkelflauténak (sötét szélcsend) nevezett időszakok. Ezek kiegyenlítésére a leggyakrabban a fosszilis erőműveket pörgetik fel, de hosszú távon inkább a megtermelt és tárolt megújuló energia későbbi fel­használása lenne a cél.

Ennek egyik útját az akkumuláto­rok jelentik, ám amint arra a hazánk­ban Gödtől Debrece­nig lakossági ellenállást és politikai csatorozásokat kiváltó akkumulátor­gyár-beruházások rámutatnak: nem biztos, hogy az energia- és vízigényes akkumulátorgyártás maradéktalanul megfelel a teremtésvédelem elveinek. Egy másik út lehet a csúcsidőszakok­ban fölösleges nap- és szélenergia eltá­rolására, hogy hidrogént állítanak elő (ez energiaigényes folyamat), amely­ből aztán elégetve vagy üzemanyag­cellákban felhasználva később tiszta energiaforrás válhat.

Hő a földből

A legnagyobb arányban jellemzően azok az országok alkalmaznak meg­újuló energiát, ahol nem időjárásfüg­gő energiaforrásokra támaszkodnak: ilyen a víz- és a földhőenergia. Izland például szinte teljes áramfo­gyasztását e két forrásból fedezi, de a megújuló energia sokat emlegetett többi „eminense”, Uruguay vagy épp Svédország is nagyban támaszkodik a vízenergiára. Csakhogy erre nem minden országnak vannak meg az adottságai: nagy esésű, bővizű folyók­ra van szükség hozzá. Nálunk cseké­lyebb szerepet játszik: vízerőműveink, például a tiszalöki és a kiskörei hoz­zájárulása áramtermelésünkhöz egy százalék alatt van.

Magyarországon éppen környezetvédelmi okokból szá­mít szinte tabunak a vízenergia továb­bi bővítése, hiszen a bős–nagymarosi vízlépcső példája arra mutat rá, hogy az ökoszisztémában okozott károk nagyobbak lehetnek, mint amekko­ra hasznot a karbonkibocsátás csök­kentése hoz.

A geotermális energia viszont ti­pikusan olyan terület, ahol nem kell kedvezőtlen, nem kí­vánt hatásokkal számolni, mégsem használjuk ki kellően az országunkban rendelkezésre álló „mannát”. A ter­málvizek hazájaként jók az adottsá­gaink. Azért távolról sem annyira, mint mondjuk a vulkanikus területen fek­vő Izlandé, ahol a lakások majdnem kilencven százalékát így fűtik, és az áramellátásban is huszonöt százalék a geotermia aránya.

Magyarországon viszonylag ala­csony mélységben találunk magas hőmérsékletet, de termálvizeink jellemzően nem érik el a 200-300 fokot, amivel elektromos áramot tudnánk előállítani. Elérik viszont a 70-90 fo­kot, így fűtésre kiválóan fel lehetne használni őket. Az évezred első évti­zedében sok magánberuházás zajlott e téren, de 2011 óta a stag­nálás a jellemző. A szakmabeliek sze­rint a hőtermelésre felhasznált energi­ánkból tíz százalékot mindenképpen geotermikusan kellene megtermelni – ez az érték most másfél százalék kö­rül lehet.

Atomenergia és mértékletesség

Noha nem megújuló energiaforrás, említést érdemel az atomenergia is, hiszen karbonmentes termelési forma, és az elmúlt években sokan hangoztat­ták (erre utalnak az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület modelljei is), hogy pusztán a megújuló energiára tá­maszkodva nem lehet elérni a 2015- ös párizsi klímaegyezményben rög­zített, legfeljebb 1,5 fok felmelegedést engedő célt. Az egyház társadalmi ta­nításának kompendiuma szorgalmaz­za, hogy emelkedjen az atomenergia felhasználásának biztonsági foka, de nem szól arról, hogy az atommag­hasadás mint természetes jelenség kihasználása ellentétben állna a te­remtésvédelem elveivel – miközben a világi természetvédelmi mozgalmak gyakran ellenzik a használatát.

Minden energiaforrás kiaknázása körültekintést igényel: felelős gazda­ként kell bánnunk azokkal az erőfor­rásokkal, beleértve a megújulókat is, amelyeket rendelkezésünkre bocsátott a Teremtő, de összhangban olyan el­vekkel, mint az ökoszisztémák vagy a tájkép szépségének védelme és az emberi közösség biztonsága. Így tu­dunk megfelelni a ránk bízott felelős­ségnek, amely arra vonatkozik, hogy a teremtett világot kertként őrizzük és gondozzuk, figyelembe véve a jövő generációk érdekeit is. És bármilyen forrásból állítjuk elő a civilizációnkat működtető energiát, az egyház társa­dalmi tanítása arra is int bennünket, hogy ne pazaroljunk: legyünk mér­tékletesek a nyersanyag- és energia­felhasználásban.


Az írás A Szív jezsuita magazin februári számában jelenik meg.


Nyitókép: AFP/Scanpix Denmark/Soeren Bidstrup

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#jezsuita