„Keresztény szemszögből elfogadhatatlan” – természetpusztítás helyett rendelkezésünkre áll a földi manna
Rendszeres olvasóink számára az már nem újdonság, hogy a Válasz Online havonta egyszer egy teljes cikket közzétesz A Szív jezsuita magazinból a két lap együttműködésének köszönhetően. Az azonban teljesen új, hogy saját munkatársunk írását közölhetjük – onnan. Most ez történik: Laky Zoltán kollégánk A Szívnek írta meg, hogyan kell a keresztény embernek a természethez viszonyulnia, s hogy Magyarország hogyan áll az ügyben, hogy jó gazdaként bánjon a természet erőforrásaival.
A természettudomány az elmúlt századokban számos magyarázattal állt elő arra, hogy mi lehetett a titokzatos táplálék, amellyel Izrael fiai a pusztai vándorlás idején táplálkoztak, míg Kánaánba nem értek. Az a bizonyos manna lehetett az esők után rohamos növekedésnek induló kocsonyamoszat, de akár az éjjeli harmattól megduzzadó úgynevezett mannazuzmófajok valamelyik képviselője is. A legvalószínűbb elmélet úgy tartja, hogy egyes sivatagi növények, köztük a mannatövis, a mannacserje, a tevetövis vagy a pusztai selyemkóró fiatal ágain képződő, glükózban, fruktózban és pektinben gazdag, ragadós, édes, gyantaszerű izzadmány volt. Ezt a beduinok ma is begyűjtik hajnalban, és fogyasztják.
Bármi volt is a manna, ezek a táplálékok csekély mennyiségben állnak rendelkezésre a sivatagi éghajlaton, így maradéktalanul egyik elmélet sem magyarázza meg az ószövetségi történetet – mindegyik föltételezi a Gondviselés csodáját is. Ezzel ellentétben a természet ma számos olyan erőforrást bocsát az emberiség rendelkezésére, amely része ugyan a teremtés csodájának, de nem feltételezi Istennek a természet rendjét fölfüggesztő beavatkozását, hanem folyamatosan a rendelkezésünkre áll – kis túlzással csak „alá kell állnunk”.
Civilizációnk természeti erőforrásokra épül: anyagi szükségleteink kielégítésére használjuk a vizet, a levegőt, a talajt, az állat- és növényvilágot, a Föld ásványkincseit – az egykor élt teremtmények maradványaiból keletkezett szénhidrogénektől a maghasadás erejét a kezünkbe adó uránércig. Az ember a Szentírás üzenete szerint is azt a feladatot kapta, hogy „uralkodjon” a teremett világ létezői fölött, és évezredeken keresztül úgy tűnt, hogy a természeti erőforrások az idők végezetéig rendelkezésünkre állnak majd, mert kimeríthetetlenek.
Az utóbbi évszázad során a természettudomány eredményei rávilágítottak, hogy ez tévedés. Az ásványok, beleértve a fosszilis energiahordozókat, véges mennyiségben állnak rendelkezésre, és ha a jelenlegi ütemben folytatjuk felhasználásukat, akkor néhány száz éves távlatban elfogynak. A modern technológia alapját adó ipari fémek – köztük a ritkaföldfémek, az arany, a réz vagy a kobalt – készletei kimerülőben vannak, miközben az irántuk mutatkozó igény rohamosan nő. Sőt, ma már az építkezések üteme is olyan mértékben növekszik, hogy már olyan, alapvető és bőségesnek gondolt erőforrásból is világméretű hiány alakult ki, mint a homok.
A tudomány másik riasztó felfedezése az volt, hogy az emberiség energiaigényének ma még hetvenhét százalékát biztosító szénhidrogének – a szén, a kőolaj és a földgáz – elégetése olyan mértékben fokozza az üvegházhatást, hogy az emiatt bekövetkező globális átlaghőmérséklet-emelkedés alapvetően boríthatja fel a Föld ökológiáját, járulhat hozzá emberek milliói számára a fizikai életkörülmények drasztikus romlásához és a teremtett világ biológiai sokszínűségének pusztulásához.
Ez pedig keresztény szemszögből elfogadhatatlan: az ember számára Isten kertként adta az önértékkel is rendelkező teremtett világot, amelyet Isten gondoskodó uralmában tudatosan részt vállalva kell megőriznünk – ezt az istenképmási létben gyökerező hivatást a Szentírás és a katolikus egyház társadalmi tanítása is elénk állítja.
Teremtésvédelem és energia
Szent VI. Pál már 1971-ben leírta, hogy a természettel való visszaélés vétke visszaszáll az emberre, Szent II. János Pál pedig globális ökológiai megtérésre szólított fel. A nemrég elhunyt XVI. Benedek pápaságának első beszédétől számtalan alkalommal kötötte össze az ökológiai problémákat és az ember belső állapotát, Istennel való kapcsolatát. Úgy vélte,
ha az emberek békében élnének Istennel és egymással, a Föld valóban csodálatos kert lenne, s a fizikai értelemben vett sivatagok azért szaporodnak a világban, mert a belső sivatagok is egyre szélesebbé válnak.
Ferenc pápa első önálló enciklikája [a Lumen fidei kezdetűt még XVI. Benedek kezdte el írni – a szerk.], a teremtett világ megőrzésének kérdéseit vizsgáló Laudato si’ kiemelt szerepet szán a természet megóvásának. A szentatya azóta is hozzájárul a kérdésben folytatott globális párbeszédhez.
Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma külön fejezetet szentel a környezetvédelemnek, különös figyelemmel az energiaforrások témájára: „Morális, a méltányos árat és a generációk közötti szolidaritást kötelezővé tévő nézőpontból, a tudós közösségek hozzájárulásával kell dolgozni, hogy új energiaforrásokat fedezzenek fel, tovább fejlődjön az alternatív energiaforrások felhasználása.” Azokról az energiaforrásokról van itt szó, amelyek kiaknázása nem vagy minimálisan járul hozzá a teremtett világ harmóniáját veszélyeztető üvegházhatáshoz.
Ezek az energiaforrások – szemben a fosszilisokkal – tényleg nem fogynak el. A napsugárzás és a Föld mélyének hője, a szél mozgási energiája az ember számára kimeríthetetlen. Az erdők élő anyaga, biomasszája és a folyók mozgási energiája sajnos már kimeríthető – a fákat kivághatjuk, a folyókat kiszáríthatjuk –, de ha jól gazdálkodunk velük, ezek is képesek folyamatosan regenerálni magukat. Ilyen értelemben tényleg olyanok, mint a manna. Sőt, talán úgy is tekinthetünk rájuk, mint Kánaán gyümölcseire, amelyeket a sivatagi vándorlás után élvezhetett Izrael népe.
Szélturbinák és tájvédelem
De mennyire élünk ezekkel a gyümölcsökkel? Az egyik legősibb megújuló energiaforrás, amelyet már évszázadok óta használunk – hajókon vagy malmokban –, a szél. Az elmúlt néhány évtizedben újra felfedeztük jelentőségét, és áramtermelő szélturbinákat telepítettünk a szelesebb régiókban. Jelenleg a világ energiaigényének három százalékát fedezzük így, igaz, az elmúlt húsz évben szinte a nulláról jutottunk el erre a szintre, és évente mintegy százötvenmilliárd dollárnyi új befektetés érkezik a területre – mintegy háromszor annyi, mint a szén-, a földgáz- vagy a nukleáris szektorba. Többet (mintegy évi kétszázmilliárd dollárt) csak a napenergiába invesztál az emberiség.
Az első ország, amely elektromosáram-termelésének legalább felét szélenergiából fedezte, Dánia lett 2020-ban. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy sok pénzt fektettek a tengeri és szárazföldi szélparkokba, hanem az ország kedvező földrajzi fekvésének is: Európában az Atlanti-óceán, az Északi-tenger és a Balti-tenger partvidéke kedvez a leginkább a szélenergia kiaknázásának, a kontinens középső területei kevésbé. Nem véletlen, hogy e téren olyan országok járnak az élen, mint Litvánia, Írország, az Egyesült Királyság, Portugália és Németország.
Magyarországon a Dunántúl északi részén lehet gazdaságosan szélenergiát kitermelni, az itteni potenciál a németországi adottságokkal vetekszik – ám csak a töredékét használjuk ki.
A hazai energiapolitikában mostohagyerek a szél, az elmúlt évtizedben lényegében tilos volt szélerőműveket építeni. A Kisalföld térségében koncentrálódó jelenlegi kapacitás az évezred első évtizedében épült ki, 2011 óta azonban a stagnálás jellemző. Ez most változott meg: a kormány az elmúlt hónapokban rehabilitálta a szelet, és Magyarország európai uniós helyreállítási tervében már komoly összegeket kért a szélenergia fejlesztésére is, így dinamikus növekedés indulhat meg a területen.
Érdemes megjegyezni, hogy a napelemekkel és a szélturbinákkal kapcsolatban nemcsak hazánkban folytak viták: Franciaországban például jelentős lakossági és politikai ellenállás van azok részéről, akik szerint a napelemparkok tönkreteszik a hagyományos francia kultúrtáj és tengerpart látványát, és bár csendesebben, de Ausztriában is folyik diskurzus arról, hogy egyre több alpesi táj látképét alakítják át a hegyekbe, akár 1600-1800 méter tengerszint fölötti magasság fölé telepített turbinák.
Napelemboom Magyarországon
Kisebb mértékben, de ugyanez a problémakör a napenergiával kapcsolatban is felmerül. A szentkúti Mária-kegyhelyre zarándoklóknak például feltűnhetett, hogy néhány éve Magyarország egyik legnagyobb napelemparkját telepítették Bátonyterenye és Mátraverebély térségében a szelíd, festői mátrai dombokra. Dél-Tirolban például tilos ilyen napelemparkok telepítése, csak a házak tetejére megengedett – de védett építészeti környezetben az ilyen beruházások is nagy körültekintést igényelnek.
A napenergia hasznosítása terén hazánk sokkal jobban áll, mint a szélenergia területén. A kedvező szabályozás és a sok beruházás eredményeként 2022 tavaszára a hazai naperőművek beépített termelése átlépte a háromezer megawattot, ezzel a nyári hónapokban a magyarországi nappali áramfogyasztás közel negyven százalékát sikerült fedezni, ami nemzetközi összevetésben is jó eredmény, bár éves szinten azért még elmaradunk a jellemzően melegebb, több napsütést kapó régiókban található éllovasoktól (ilyen például Ausztrália, Honduras, Olaszország és Görögország).
A nagy napelemparkok mellett a lakossági telepítések is főszerepet játszottak a látványos fejlődésben, ám a magyar napenergiaboomnak van árnyoldala is. A kapacitás olyan gyorsan nőtt, hogy az elektromos hálózat nem tudott lépést tartani vele: a napsütéses időszakokban képtelen volt felvenni a hatalmas mennyiségű áramot, ezért a kormány az ősszel bejelentette, hogy a lakosság már csak úgy telepíthet napelemet, hogy a feleslegben megtermelt áramot nem tölthetik fel a közműhálózatra. Ebben a tekintetben sokat segített volna, ha közben nincs tiltva a szélenergia, hiszen az időjárás törvényszerűségei miatt a kétféle megújuló energiaforrás termelési csúcsai nem egyszerre jelentkeznek, vagyis együttes használatuk segít kiegyenlíteni az ingadozásokat.
Az ingadozások márpedig az időjárásfüggő energiaforrásoknál törvényszerűek. Például Németországban, amely a nap- és szélenergia terén is óriási erőfeszítéseket tett az elmúlt évtizedben (2020-ban a teljes áramfogyasztás negyven százalékát megújuló forrásból fedezték), ma is nagy gondokat okoznak a Dunkelflauténak (sötét szélcsend) nevezett időszakok. Ezek kiegyenlítésére a leggyakrabban a fosszilis erőműveket pörgetik fel, de hosszú távon inkább a megtermelt és tárolt megújuló energia későbbi felhasználása lenne a cél.
Ennek egyik útját az akkumulátorok jelentik, ám amint arra a hazánkban Gödtől Debrecenig lakossági ellenállást és politikai csatorozásokat kiváltó akkumulátorgyár-beruházások rámutatnak: nem biztos, hogy az energia- és vízigényes akkumulátorgyártás maradéktalanul megfelel a teremtésvédelem elveinek. Egy másik út lehet a csúcsidőszakokban fölösleges nap- és szélenergia eltárolására, hogy hidrogént állítanak elő (ez energiaigényes folyamat), amelyből aztán elégetve vagy üzemanyagcellákban felhasználva később tiszta energiaforrás válhat.
Hő a földből
A legnagyobb arányban jellemzően azok az országok alkalmaznak megújuló energiát, ahol nem időjárásfüggő energiaforrásokra támaszkodnak: ilyen a víz- és a földhőenergia. Izland például szinte teljes áramfogyasztását e két forrásból fedezi, de a megújuló energia sokat emlegetett többi „eminense”, Uruguay vagy épp Svédország is nagyban támaszkodik a vízenergiára. Csakhogy erre nem minden országnak vannak meg az adottságai: nagy esésű, bővizű folyókra van szükség hozzá. Nálunk csekélyebb szerepet játszik: vízerőműveink, például a tiszalöki és a kiskörei hozzájárulása áramtermelésünkhöz egy százalék alatt van.
Magyarországon éppen környezetvédelmi okokból számít szinte tabunak a vízenergia további bővítése, hiszen a bős–nagymarosi vízlépcső példája arra mutat rá, hogy az ökoszisztémában okozott károk nagyobbak lehetnek, mint amekkora hasznot a karbonkibocsátás csökkentése hoz.
A geotermális energia viszont tipikusan olyan terület, ahol nem kell kedvezőtlen, nem kívánt hatásokkal számolni, mégsem használjuk ki kellően az országunkban rendelkezésre álló „mannát”. A termálvizek hazájaként jók az adottságaink. Azért távolról sem annyira, mint mondjuk a vulkanikus területen fekvő Izlandé, ahol a lakások majdnem kilencven százalékát így fűtik, és az áramellátásban is huszonöt százalék a geotermia aránya.
Magyarországon viszonylag alacsony mélységben találunk magas hőmérsékletet, de termálvizeink jellemzően nem érik el a 200-300 fokot, amivel elektromos áramot tudnánk előállítani. Elérik viszont a 70-90 fokot, így fűtésre kiválóan fel lehetne használni őket. Az évezred első évtizedében sok magánberuházás zajlott e téren, de 2011 óta a stagnálás a jellemző. A szakmabeliek szerint a hőtermelésre felhasznált energiánkból tíz százalékot mindenképpen geotermikusan kellene megtermelni – ez az érték most másfél százalék körül lehet.
Atomenergia és mértékletesség
Noha nem megújuló energiaforrás, említést érdemel az atomenergia is, hiszen karbonmentes termelési forma, és az elmúlt években sokan hangoztatták (erre utalnak az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület modelljei is), hogy pusztán a megújuló energiára támaszkodva nem lehet elérni a 2015- ös párizsi klímaegyezményben rögzített, legfeljebb 1,5 fok felmelegedést engedő célt. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma szorgalmazza, hogy emelkedjen az atomenergia felhasználásának biztonsági foka, de nem szól arról, hogy az atommaghasadás mint természetes jelenség kihasználása ellentétben állna a teremtésvédelem elveivel – miközben a világi természetvédelmi mozgalmak gyakran ellenzik a használatát.
Minden energiaforrás kiaknázása körültekintést igényel: felelős gazdaként kell bánnunk azokkal az erőforrásokkal, beleértve a megújulókat is, amelyeket rendelkezésünkre bocsátott a Teremtő, de összhangban olyan elvekkel, mint az ökoszisztémák vagy a tájkép szépségének védelme és az emberi közösség biztonsága. Így tudunk megfelelni a ránk bízott felelősségnek, amely arra vonatkozik, hogy a teremtett világot kertként őrizzük és gondozzuk, figyelembe véve a jövő generációk érdekeit is. És bármilyen forrásból állítjuk elő a civilizációnkat működtető energiát, az egyház társadalmi tanítása arra is int bennünket, hogy ne pazaroljunk: legyünk mértékletesek a nyersanyag- és energiafelhasználásban.
Az írás A Szív jezsuita magazin februári számában jelenik meg.
Nyitókép: AFP/Scanpix Denmark/Soeren Bidstrup
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
