Kinek van joga Petőfihez? – A költő, akit a nyilasok és a kommunisták is ünnepeltek
Kétszáz évvel ezelőtt ezen a napon, 1823. január 1-én született a legismertebb magyar költő, Petőfi Sándor. Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa lapunknak küldött esszéjében az elmúlt kétszáz év magyar eszmetörténetét áttekintve vizsgálja meg, mikor és hogyan próbálták a hatalmon lévők felhasználni a 26 éves korában a segesvári csatamezőn elesett költő művészetét. „A szabadság – prófétaság – magyarság fogalmi hármas kifejezésre juttatja, hogy a liberális, a konzervatív és a szocialisztikus áramlatok képviselői miért lelhettek kimeríthetetlen kincsesbányát Petőfi költészetében” – véli Papp István. Írásával nyitjuk meg a Petőfi-emlékévet.
Húszévesen szeretjük azt hinni, hogy magunkhoz ölelhetjük és lebírhatjuk az egész világot. Nem gondolta ezt másképp a szlovák szülők gyermekéből a magyar nemzeteszme legnagyobb hatású képviselőjévé lett költő sem, aki 1843 márciusában ekképpen látta sorsát Jövendölés című versében: „Anyám, az álmok nem hazudnak / Takarjon bár a szemfödél / Dicső-neve költő fiadnak / Anyám, soká, örökkön él.” Mindezt persze tekinthetnénk a véletlen ráérzés ritka példájának, de hogy valóban mennyire maradandónak bizonyult a vers idején még vándorszínészi pályára vágyó fiatalember jóslata, arról nem csupán a kultusz és az irodalomtörténet árulkodik. Hanem a többek között Petőfi Sándor életművének marxista szellemben való vizsgálatára vállalkozó irodalomtörténész, Pándi Pál visszaemlékezése: „Én 1945. március 15-én nem tartózkodtam Magyarországon. Lágerlakó voltam. A lágerből dolgozni vittek bennünket, és láttam, hogy annak a városnak a falain hirdetmények jelennek meg azzal, hogy a magyar menekültek március 15-i ünnepélyt rendeznek. Itt és itt, ekkor és ekkor XY színész Petőfi Nemzeti dalát fogja szavalni. Április 8-án felszabadultam, a hónap végén hazajöttem, és itthon még ott voltak az utcákon a plakátok, hogy a felszabadult Budapest népe megünnepli március 15-ét. Petőfi Nemzeti dalát szavalja Major Tamás. S akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan is van ez. Ott a nyilasok szavalják a Nemzeti dalt, itt a kommunisták szavalják a Nemzeti dalt. Szóval kinek van joga a Nemzeti dalhoz?”
A „Kinek van joga Petőfihez?” kérdést számtalan alkalommal feltették a költő halála óta eltelt évtizedekben. Rövid írásomban arra vállalkozom, hogy felvillantsam a különböző történelmi korszakokban kik és milyen céllal vélték felhasználhatónak a költő életművét. Előtte azonban érdemes átgondolni néhány szempontot, hogy miért is válhatott Petőfi alakja olyan gyújtóponttá, amely egymással hevesen szemben álló irányzatok fáklyáit egyaránt lángra lobbanthatta.
Sokak által méltatott tehetségén, romantikus és tragikus eseményekben bővelkedő életén, hányatott sorsa és a nagybetűs történelem tagadhatatlan egybefonódásán túl három olyan fontos elem volt, amely vonzó pólust kínált a múltból igazolást keresőknek.
Az első jelzős szerkezet a „szabadság költője” lehet, másképpen fogalmazva a törhetetlen, makacs individuumé, aki a legmostohább körülmények között sem hajlandó a megalkuvásra. Ahogyan A farkasok dala című versének záró strófájában fogalmazott: „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor… / De szabadok vagyunk!” Igen, Petőfi a szabadság kora, a liberalizmus legfényesebb évtizedeinek költője is volt, s a szabadság vágya és akarása nem csupán a politikai cselekvésben, hanem a mindennapi kis kompromisszumok terén is vonzó példát jelentett a mindenkori útkereső fiatalság számára. Ez az individuális életfelfogás ugyanakkor nagyon szorosan kapcsolódott össze a „prófétai szereppel”, amelynek hitvallását ugyancsak Petőfinél lelhetjük meg, egyik legismertebb költeményében, A XIX. század költőiben: „Ujabb időkben isten / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé.” Nem szükséges sokat taglalni, milyen mélyen gyökeredző értelmiségi szerepfelfogás magvait hintette el Petőfi, amely azonban nem csupán Magyarországon, hanem általában minden, a szociális és nemzeti ébredéssel egyszerre birkózó nép történetében ismerős lehet. Nem kell sokat lapoznunk a Petőfi összesben, hogy megérkezzünk a honi költészet régi áramlataiba illeszkedő költeményhez, amelyben megtalálhatjuk a hősünkre jellemző világfelfogás harmadik pillérjét: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.” (Magyar vagyok).
A szabadság – prófétaság – magyarság fogalmi hármas kifejezésre juttatja, hogy a liberális, a konzervatív és a szocialisztikus áramlatok képviselői miért lelhettek kimeríthetetlen kincsesbányát Petőfi költészetében. Ő még a nagy próbatételek előtt alkotott, amikor úgy tűnt, hogy a liberális nacionalizmus, a szabadság és a demokrácia kiterjesztése, a magyarság és a nemzetiségek viszonya kezelhető és megoldható ellentétpárok, s el fog érkezni az idő, amikor a „bőség kosarából mind egyaránt vehet”.
Petőfi rövid élete úgy ért véget, hogy nem kellett azokra a nagyon súlyos ellentmondásokra választ adnia, amelyek az utána következő magyar eliteket és értelmiségi nemzedékeket feszítették, viszont már feltette azokat a kérdéseket, amelyeket az előtte járó generációk még nem érzékelhettek.
Nem sokkal azután, hogy utoljára látták élve Petőfit Fehéregyháza és Héjjasfalva között, versei közül több is népszerű formában terjedt, szinte népdalként élve tovább. Családja viszont nyomorúságos helyzetbe került, így legkevésbé nyílt módjuk szerettük emlékének ápolására. Szülei 1849 kora nyarán meghaltak az országban dúló kolerajárványban, tőlük még versben búcsúzott el a költő. A végtelenül kiszolgáltatott Szendrey Júlia 1850 júliusában eldobta az „özvegyi fátyolt”, s kezét nyújtotta Horváth Árpád történésznek. A kortársak nagy része e cselekedetben árulást látott, egy elvárt szerep tudatos be nem töltését. Még a radikális szólamoktól igencsak tartózkodó Arany János is megírta A honvéd özvegye című versét, amelyben alighanem sokak véleményét fejezte ki e kegyetlen sorokkal: „Eldobtad a tiszteletes gyászt / Korán vetéd el azt, korán / Meglehet e gyász néha-néha / Emlékeztetett volna rám.” Feloldhatatlan élethelyzet volt ez: Szendrey Júlia saját jogán tehetséges, jó tollú író volt, ahogyan a később publikált alkotásai bizonyítják, de nyilvánvalóan árnyékban maradt Petőfi zsenije mellett. A Szeptember végén híres soraival egyfajta erkölcsi bilincsbe zárta őt a költő, ugyanakkor 1850 nyara aligha vitathatóan a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka, egy reményeiben meghasonlott ország végtelenül érzékeny közvéleményével. E felzaklatott korban nem nyílt reális esélye a higgadt, bölcs mérlegelésnek.
Júlia végül alig 40 évet élt, s 1868-as halálát csupán két évvel élte túl fia, Petőfi Zoltán, aki próbálkozott színészettel, versírással és műfordítással, hánykódott otthonok és hivatások között, de keresztapja, Arany János sem tudott rajta segíteni, míg végül 1870-ben a tüdővész kioltotta életét. A legtovább „István öcsém” élt a Petőfi családból: 1880-ban halt meg, és a Békés megyei kisváros, Kondoros alapítói között tartja számon a helyi emlékezet, az általános iskola udvarán őrizve sírkövét.
Amit a családtagok nem tehettek meg, arra inkább a barátok és a kortársak vállalkoztak. 1854-ben megjelent az első Petőfi-életrajz Gyulai Pál, a népnemzeti iskola legnagyobb hatású irodalomtörténésze tollából. Jókai Mór 1863-as, Politikai divatok című regényében Pusztafi név alatt állított emléket hajdani barátjának. A kiegyezés után immár akadály nélkül folytatódhatott a kor igényeihez szabott Petőfi-kép építése.
Ennek emblematikus eseményét jelentette az 1874-es díszkötéses válogatás, amelyet szintén Gyulai szerkesztett, s benne a tájköltészet, a családi líra és a népdalok felé hajló Petőfi alakja domborodott ki, a forradalmi versek gondos mellőzésével.
Vagyis megkezdődött a konzervatív zsánernek megfeleltethető költő jelképes szobrának kifaragása. Ennek a célnak a szolgálatába szegődött az 1876-ban alapított Petőfi Társaság, amely Jókai Mór elnökletével a költő kéziratainak összegyűjtését, műveinek kiadását, életrajzának elkészítését tűzte ki célul, illetve azt, hogy saját kiadványaikkal „szépirodalmunk szomoru állapotán tőlük telhetőleg segítsenek”. Az utóbbi törekvés nem vált valóra, hiszen a másolás és az utánzás nem az eredeti tehetségek, hanem az epigonok szülőanyja, nem történt ez másként Petőfi esetében sem. 1879-ben jelent meg a Koszorú című közlönyben a költő egyetlen, hitelesnek tartott arcképe. Az oldalra dűlő fejjel néző Petőfi a dagerrotípiát 1847-ben jegyajándéknak szánta, később a magyar fotóművészet egyik nagy alakja, Klösz György restaurálta. Ám az első publikálást követően csaknem elveszett, s hosszú lappangás után, 1957-ben egy másik jeles fényképész, Escher Károly találta meg s adta át az immár a költőről elnevezett irodalmi múzeumnak.
A 19. század közepén egy ideig vita dúlt a szülőhely illetékessége körül, ám 1880-ban a magyar állam megvásárolta a kiskőrösi szülőházat, megteremtve ezzel az első hivatalos emlékhelyet. Két évvel később felállították Petőfi Sándor máig álló szobrát a mai budapesti Erzsébet híd közelében. 1899-ben halála ötvenedik évfordulóján immár teljessé lett az államosított Petőfi-kultusz, ahogyan arról a Magyar Történelmi Társulat folyóirata, a Századok tudósított: „Az ünnep középpontja a fehéregyházi csatatér volt, hol Petőfi drága hamvai a névtelen hősökkel közös sírban pihennek; továbbá Segesvár, melynek várfokán a költő két év előtt felállított ércszobra áll. Az ünnepet a Petőfi Társaság rendezte. Ott voltak a magyar országgyűlés, a magyar kormány, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság, s más tudományos és irodalmi intézeteink képviselői, a vidék nagyszámú közönsége, s ott voltak Petőfi kedves népe, a székelység ezrei.” A legjobb úton jártunk, hogy a finomra hangolt, megszelídített Petőfit elrakják a hivatalos emlékezet érdektelen fiókjainak egyikébe. Ám ekkor váratlan hangok támadtak.
Az 1900-as Népszava naptárban, Csizmadia Sándor munkásköltő az erősödő szociáldemokrácia kürtjeit fújta meg: „Soha költő, legalább magyar költő oly tiszta, átható és éles hangon a nép jogait nem hirdette, a társadalom elnyomói ellen oly őszinte haraggal, oly határozottan és nyersen nem dörgött, mint Petőfi.” Hamarosan a Nyugat első nemzedékének nagyjai is letették a garast a politikus Petőfi Sándor neve mellé. Ady Endre 1910-ben A forradalmár Petőfi című kötethez írt előszót, amelyben merészen kihívta a hivatalos emlékezetet: „Úgy válogattam össze Petőfi Sándor forradalmi verseit, hogy megtessék e fölséges ember aktualitása s rokonsága azokkal, akik ma Magyarországon (bár fáj az ijesztő szó) forradalmat csinálunk.” De nem szabad elfeledkeznünk a jeles mecénásról, Hatvany Lajosról sem, aki szó szerint egy életet áldozott rá, hogy a Nemzeti dal szerzőjére vonatkozó forrásokat összegyűjtse, s több kiadást megélt Így élt Petőfi című munkája a Nyugat első számaitól az 1950-es évek végéig tartó páratlan kutatómunka eredménye.
A centenárium felé közeledve jelent meg 1922-ben Horváth János Petőfi-életrajza, amely mindmáig a legmonumentálisabb áttekintés a költő munkásságáról. Ebben a műben fogalmazódott meg az úgynevezett szerepjátszás-elmélet, amely nagyon érzékeny ponton érintette az életművet, hiszen a művészet és politikum viszonyát tette mérlegre.
A berendezkedő ellenforradalmi rezsim nem tudott mit kezdeni Petőfi emlékével, ezt jól érzékeltette a balul sikerült emléktörvény is. 1922 decemberében a korábbi miniszterelnök, Huszár Károly, mint a Nemzeti Egység Pártjának szónoka, magyar hazafiként, a nemzeti gondolat képviselőjeként próbálta Petőfi emlékét a bethleni konszolidációba begyömöszölni, s ekkor Cserti József ellenzéki, kisgazda képviselő váratlanul elkiáltotta magát: „Éljen Petőfi szelleme! Éljen a magyar népköztársaság!” Erre a kormánypárt soraiból többen „Disznó!”, „Komédiás”, „Kun Béla bérence” kifejezéseket vágtak az ellenzéki honatya fejéhez, de a feloldhatatlan ellentmondást már nem lehetett elsimítani. Petőfi radikális politikai gondolkodása túlságosan közismert volt ahhoz, hogy egy per definitionem konzervatív rezsimben megtalálhassa a helyét. A szónoklat félbemaradt, s az emléktörvény tárgyalása nem folytatódott. Ám a direkt politikai akció kudarca nem jelentette azt, hogy konzervatív nézőpontból ne lett volna keresnivaló Petőfi életművében. Erre a potenciára érzett rá a korszak jeles történetírója, Szekfű Gyula, amikor Petőfi-centenárium című tanulmányában arra az ellentmondásra építette fel mondandóját, hogy a költő a szabadságharc kitörése után egyre inkább magyar nacionalistaként, mintsem a világszabadság lánglelkű, egyetemes apostolaként viselkedett: „Nincs tehát okunk húzódozni, még exkluzív nemzeti szempontból sem, Petőfinek kétségtelen, nem tagadható világforradalmiságától. Ellenkezőleg, ha magyarok vagyunk, csak büszkék lehetünk rá, hogy ez a nagy költő, ki a világforradalomnak, a szabadságra törő rabszolganépek világszolidaritásának legszebb himnuszait írta, magasztos álmaiból magyar földre tért vissza és magyar földön, újra megtalálva a »Cserebogár« altatódalát, a magyar haza területi épségéért áldozta ifjú boldogságát, napsugaras életét.” Ám a Három nemzedék írójának emlékezetpolitikai kísérlete mégis elszigetelt próbálkozás maradt, így azután a költő születésének 100. évfordulóján joggal tehette fel a kérdést Babits Mihály Petőfi koszorúi című nagyszerű költeményében: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni? / az igazi arcát?”
Ezek után aligha meglepő, hogy Petőfi Sándor a két világháború közötti időszakban egyre inkább az ellenzéki politikai-szellemi világban vált fontos szereplővé, s életművével való azonosulás egyre határozottabban a fennálló rendszerrel való szembenállást érzékeltette. Nem véletlen, hogy 1942-ben a Petőfi téren tartotta a Magyar Történelmi Emlékbizottság az egyik legkomolyabb háború alatti tüntetést, s ekkor kezdték az úgynevezett Petőfi-jelvényt árusítani.
Azok a diákok, akik e kitűzőt kabátjukon hordták, gyakran idézték Illyés Gyula Petőfi című munkáját, amely nem szabályos életrajz, inkább a Nyugat és egyben a népi mozgalom egyik nagy alakjának főhajtása a költő életműve előtt.
Ez a Petőfi-értelmezés eltért mind a klasszikus szociáldemokrata, mind a konzervatív jobboldali felfogásoktól, de kétség kívül a forradalmár költőt helyezte a középpontba: „Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe, és az elmaradt, illetve fejlődésében erőszakosan visszavetett nemzetet a világ népeinek közösségébe.” Itt tehát a szociális és a nemzeti értelmezés valamiféle összebékítéséről volt szó, amely világosan tükrözte a népiség felfogását.
1945 korszakforduló nem csupán az ország, hanem a Petőfi-emlékezet históriájában is. Elkezdődött a második államosítás időszaka, a költő immár a nemzeti kánon legmagasabb helyére emelkedett, s az 1948/49-es diktatórikus fordulatot követően Adyval és József Attilával együtt egyenesen a magyar irodalom fő irányvonalának képviselőjévé vált. E Révai Józseftől származó, ám a közvélemény szemében leginkább Horváth Mártonhoz kötődő szemlélet a halálozás centenáriumán tartott ünnepségeken vált egyértelművé. Horváth Lobogónk Petőfi című előadásában így fogalmazott: „Megszületett Magyarországon is a munkásosztály és élcsapata: a kommunisták pártja, amely harcaival bizonyította be, hogy méltó Petőfi példájához, a nép szeretetében, hajlíthatatlan forradalmiságában, megnemalkuvásban, a célkitűzés merészségében és önfeláldozásban.” Az államosításnak, amely ezúttal nem a nemzeti, hanem a forradalmár Petőfit érintette, nyilvánvaló jegyei lettek: 1945-ben a mai is álló hidat Horthy Miklós helyett Petőfiről nevezték el, a költő arcképe díszítette az 1947-ben bevezetett 10 forintos bankjegyet, 1949-től Budapest II. helyett a Petőfi Rádió szólt a hallgatóknak, 1954-ben megalakult a Petőfi Irodalmi Múzeum mint a honi literatúra legfőbb emlékhelye. 1955-ben mutatták be a Feltámadott a tenger című filmet, melynek forgatókönyvét Illyés Gyula írta, s a költőt Görbe János formálta meg a filmvásznon.
Ám bármennyire is szerette volna, mégsem tudta legyűrni a diktatúra Petőfi emlékét. Hiszen a szabadság szeretetét nem lehetett kiiktatni az életműből.
Így azután a Petőfi Kör adott helyet az 1956-ot megelőző szellemi-politikai erjedésnek, október 23-án Sinkovits Imre Petőfi szobránál szavalt a gyülekező tömegnek, október 31-én a magyar történelemben páratlan módon megszületett egy költő nevét viselő politikai alakulat: a Petőfi Párt.
Ez a korábban már létező Nemzeti Parasztpárt újjáalakulását jelentette, viszont többen úgy érezték, hogy egyes kompromittálódott vezetők miatt tiszta névre van szükség.
Mivel a forradalom leverésével hatalomra kerülő kádári MSZMP nagyon erősen tartott a társadalom bármiféle mozgolódásától, Petőfi emlékével váratlan gondok támadtak. Papíron továbbra is érvényben volt a forradalmi költő mint előkép programja, csak éppen a forradalomról nem volt kívánatos beszélni. Így aligha véletlen, hogy a korszak két, Petőfivel legtöbbet foglalkozó, az aczéli kultúrpolitikában fontos szerepet játszó irodalomtörténésze, Pándi Pál és Fekete Sándor nem készült el az átfogó, marxista, s egyben az aktuális kultúrpolitika igényeinek megfelelő, átfogó Petőfi-monográfiával. Tulajdonképpen kínos feszengést jelentett minden március 15-e a hatalom számára, így azután jó érzékkel vetette papírra Utassy József Zúg Március című költeményében az 1960-as évek végén: „Én szemfedőlapod lerántom: / Kelj föl és járj Petőfi Sándor / […] Szedd össze csontjaid, barátom / Lopnak a bőség kosarából.”
A hatalom válasza Petőfivel kapcsolatban az volt, mint általában március 15-e vonatkozásában: megpróbálták az ifjúság hősévé lefokozni, mint ahogyan az ünnepet a fiatalok programjává tenni és gyorsan letudni. E megközelítés jegyében nevezték el a korszak reprezentatív szabadidőközpontjának szánt épületet, a mára lebontott Petőfi Csarnokot, amelyet 1985-ben nyitottak meg. Az ifjúság szórakozzon, egyen-igyon, táncoljon, nézzen indián filmeket a tévében, de lehetőleg ne gondolkozzon el Petőfi versein, s különösen ne a forradalom emlékén. Ám ezt a nézetet a korszakban sem mindenki osztotta: elég a Petőfi ’73 című, Kardos Ferenc rendezte játékfilmre gondolnunk, amelyben farmernadrágos fiúk játszották el egy középiskola udvarán a forradalmat, vagy az ugyanebben az esztendőben Tolcsvay László megzenésítette Nemzeti dalra. Egy betűt nem tett hozzá Petőfi verséhez, de mégsem nyerte el a cenzorok tetszését, hiszen mindenki világosan látta, miről is van szó.
A rendszerváltás kora nem tett sokat hozzá Petőfi emlékezetéhez, most először sem az államosítás, sem az ellenzéki kultúrában való múltidézés lehetősége nem vetődött fel. Nemcsak Európa, de Magyarország is „újra csendes” lett ebben a vonatkozásban. Ám a költő életműve éppen arról tanúskodik, hogy nem csupán ez a két választás lehetséges, hanem számtalan egyéb variáció is. Akárhogyan is legyen, az elmúlt kétszáz évben Petőfi megmaradt állandónak, s az emlékezetéből csak az bizonyul ma is érvényesnek, amit autonóm, szabad lelkek teremtettek.
Nyitókép: Petőfi Sándor miskolci szobrának leleplezése 1951-ben (fotó: Fortepan/Zsivkov Anita-Koós Árpád/Kocsis András fényképei)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
