Szentebb ünnepről, jó könyvekről, igaz mesékről: vendégünk Szabó Borbála író [HetiVálasz 155]
Családi hagyomány náluk, hogy kinyitják az ismerőseik előtt december 24. estéjét. Nem elírás, tényleg így van: aki bejelentkezik, jöhet. Miért „szentebb” így az este? Milyen egy jó karácsonyi mese? Olvasó felnőtt lesz-e a gyerekből, akinek a szülei könyvet adnak a kezébe? Karácsonyi podcast Szabó Borbála íróval, akinél az út az istentelenített ünneptől a szakralitásig vezetett. Műsorvezető: Borbás Barna.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
A Pagony Kiadó a tavalyi szezonra megjelent Téli mesék c. kötetében Nyári karácsony címmel olvasható meséje. Trollkodás?
Ez valós történet! Viszonylag erőszakos első gyerek voltam, aki irányítani akarta a világot maga körül, és annyira szerettem a karácsonyt, annyira vártam rá, hogy elkezdtem a nyár közepén szervezkedni és – mint a mesében olvasható – tényleg összeraktam egy elég jó ünneplést. Mégis, egyfajta pofára esés volt nekem, hogy mindent azért nem irányíthatunk. Hiába álltak bele szegény többiek, hogy legyen a homokozóban nyári karácsonyfa, azért mégsem kaptunk ajándékot, nem lett olyan az egész, mint az igazi. Mert a világ rendjét nem lehet átalakítani – ez szomorú tapasztalat nekem azóta is.
Idén is meghirdette ismerősi körökben a „nyitott karácsonyt”. Ez miről szól?
A férjem és az én családomhoz is nagyon sok ember járt mindig. Minden másban különböztünk, mert én liberális-baloldali családból származom, ő pedig katolikus, sokgyerekes közegből. De mindkettőnknek ismerős volt, hogy rendszeresen nálunk alszik 15-20 ember, nagy bulik vannak. […] Az, hogy hagyomány lett nálunk, hogy kinyitjuk december 24. estéjét, és ismerősök is jöhetnek hozzánk, sokkal kockázatosabbnak hangzik, mint amilyen valójában. Az emberek nehezen fogadnak el szeretetet vagy szívességet, ezért nagyon kevesen jelentkeznek. Nálunk nyitva vannak az ajtók, de ők úgy érzik, hogy nehéz ezt elfogadni. Mindig három-négy ember van nálunk „pluszban”. […] Nagyon jól szokott elsülni: például amikor kap valaki egy társast a gyerekek közül, akkor együtt játszanak a vendégekkel.
Ha a korábbi családi közegében a karácsony egyáltalán nem szólt a keresztény hagyományról, most miért tartja fontosnak?
Gyerekkoromban nagyon sokszor előfordult, hogy összegyűltünk a családdal, elkezdődött az ünnep. Csakhogy nem volt semmilyen szertartás. Álltunk a fánál, és az lett a szakralitás helyett, hogy mindenki egy nagyon hosszú csillagszórót tartott, és nézett a másikra. Érződött, hogy valami hiányzik, hiszen itt volt valami a keresztény hagyományban. Rendben, mondhatjuk, hogy ezt elutasítjuk, nem kell nekünk. De mivel nincs helyette semmi, keletkezik egy fura vákuum. Valójában nincs semmi más, amivel megtölthetnénk ezt az ünnepet, csak a rítus, a szakralitás. Oké, mondjuk, hogy a „szeretet ünnepe”, hiszen ez a kereszténységben is első helyezett. Formailag stimmel. De azért mégsem az igazi.
Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
