Válságban a civilizációnk? Igen, és ez páratlan lehetőség a jobb életre!

A „válság” szó kínai írásjegye két részből áll. Az egyiknek a jelentése: „veszély”. A másiké: „lehetőség”. Vagyis a válságok, bár veszélyekkel fenyegetnek, egyúttal lehetőséget is jelentenek. Lehetőséget valami új megvalósulására, ami szebb és jobb a réginél. Jelen esetben egy ökologikus civilizáció kialakítására, amely a mértékletes boldoguláson, a lakóhely szeretetén, a közösségek újrafelfedezésén, a civil kurázsin, a demokrácia kiterjesztésén alapszik – véli Takács-Sánta András. A humánökológus egyetemi docens a Válasz Online-nak küldött írásában bemutatja, hogy noha mitikus, az emberiség történetében előzmény nélküli időkben élünk, tarthatatlan az ökokatasztrofista álláspont, amely szerint minden mindegy, úgysem kerülhetjük már el az összeomlást. Esszé.

És a hullámokból megérted
Hogy a sötét mindig elérhet

De a világ képzelet
Hát napot képzelj, s életet

Engem melléd, hogyha kell
Én így képzellek téged el

És a hullámokból megérted
Hogy a napfény mindig elérhet

Nézz fel

(Kátai Tamás / Thy Catafalque: Tenger, tenger)

Mitikus, az emberiség történetében előzmény nélküli időkben élünk: az évről-évre mélyülő ökológiai válság korában. Minden korábbinál nagyobb mértékben és gyorsabb ütemben alakítjuk át bolygónkat. Tevékenységeink nyomán ijesztő tempóban változik a Föld éghajlata, rohamosan csökken az élőlények sokfélesége, szintetikus vegyületek tömege kerül környezetünkbe, rengeteg légszennyező anyag terheli településeink levegőjét, a talajok termékenysége pedig több okból is csökken. Ezek az egymással is összefüggő gondok (és még néhány másik) emberek és rengeteg más élőlény életminőségét fenyegetik. Gyakran a puszta létüket is. Olyannyira, hogy a jelenlegi trendek piaci-fogyasztói civilizációnk ökológiai öngyilkossága felé mutatnak. Nem mellesleg az ökológiai válság nem is az egyetlen (bár talán a legfőbb) tünete globális civilizációnk egyre súlyosbodó krízisének.

Egyesek szerint azonban a helyzet nemcsak kritikus, hanem immár reménytelen is: azt állítják, hogy a társadalmi összeomlás óhatatlanul bekövetkezik a közeljövőben. Szerintük túl késő már bármit is tennünk az összeomlás elkerülésére, sőt többek szerint akár még az enyhítésére is. Hamarosan káosz fog uralkodni, erőszakos konfliktusok robbannak ki a fogyatkozó természeti források birtoklásáért, emberek tömegei halnak meg, az életben maradók életminősége pedig drasztikusan romlik. Mindezek következtében a legtöbb, amit tehetünk, hogy alkalmazkodunk a helyzethez: biztosítjuk a magunk, illetve szűkebb körünk túlélését az eljövendő zűrzavarban. Ugorjunk tehát ki a süllyedő hajóból, és kapaszkodjunk erősen egy deszkába. Vagy fogjunk össze néhányan, és tákoljunk egy mentőcsónakot („Noé bárkáját”) kis csoportunk számára.

Az előző bekezdésben vázolt felfogást nevezem ökokatasztrofista hozzáállásnak. Az alábbiakban először azt mutatom meg, hogy ez a hozzáállás nem csupán könnyen vitatható, hanem egyenesen káros is. Ezután pedig alternatívát ajánlok: olyan hozzáállást, amely szerint a (viszonylag) békés átmenet az új, a piaci-fogyasztói civilizációt meghaladó, ökologikus civilizációba (bármennyire is valószínűtlennek tűnik jelenleg) reális forgatókönyv. Ugyanakkor csak abban az esetben valósulhat meg, ha kellően sokan vállaljuk föl a felelős és gyors cselekvést, továbbá ha nem ijedünk meg társadalmaink gyökeres átalakításától (ami persze nem egyszer hagyományok fölelevenítését jelenti).

A jövő kiszámíthatatlan

A jövő bizonytalan, ami negatív érzelmekkel tölt el minket. Emiatt az emberek ősi vágya, hogy valamiképp megismerjék a jövőjüket. Innen fakad sokak nem különösebben megalapozott bizalma mindazokban, akik határozottan állítják magukról: ők látják a jövőt. Ebből az ősi vágyból táplálkozik a modernitás egyik nagy ígérete is, miszerint a modern tudomány révén előrejelezhetjük a jövőbeni történéseket. Hiába bizonytalanodtunk el az elmúlt évtizedekben a modernitás számos alapvető meggyőződésében, mind a mai napig bőven akadnak olyan tudósok, akik nemcsak elhiszik magukról, hanem igyekeznek másokkal is elhitetni, hogy ők ismerik a jövőt. És mind a mai napig bőven akadnak olyan emberek, akik hisznek is nekik.

A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a magabiztos jövendőmondók elenyésző kivételtől eltekintve mindig kudarcot vallanak, nem egyszer nevetséges módon. Igaz ez a fejlődés és a hanyatlás híveire egyaránt.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben egyes modernisták (köztük a Nobel-díjas Glenn T. Seaborg) például arról vizionáltak, hogy 2000-ben atommeghajtású űrhajókkal utazunk majd a Marsra, miközben néhány, szintén magas tudományos rangot birtokló ökokatasztrofista (például Paul R. Ehrlich) már a civilizáció teljes összeomlását, a népességszám drasztikus csökkenését vetítette előre ekkorra (sőt akár már korábbra). Nehéz eldönteni, ki tévedett nagyobbat.

Fotó: AFP / China OUT

Miért sülnek föl még a legeszesebb váteszek is? Elsősorban azért, mert nemhogy egyetlen komplex rendszer, hanem egymásra ható komplex rendszerek jövőbeli viselkedését kellene előrejelezni. Ez pedig lehetetlen. Ezek a rendszerek túl bonyolultak az emberi agy számára, éppen ezért még szofisztikált segédeszközöket alkalmazva is csak korlátozottan érthetjük meg őket. Vagyis azt állítani magunkról, hogy látjuk a jövőt, még a legnagyobb elmék esetében sem más, mint hübrisz: korlátaink el nem ismerése. Legyünk bármilyen okosak, rendelkezzünk a legmodernebb műszerekkel vagy módszerekkel, a jövőt illetően szinte csak tévedhetünk. Az ökokatasztrofista felfogás is itt mond csődöt: bizonyosnak tartja a sötét jövőt, holott a jövőről mindössze annyit állíthatunk biztosan, hogy kiszámíthatatlan – a Mad Max zord, keserű világa bármennyire is reális eshetőség, csupán egyetlen lehetséges kimenet a sok közül.

Az ökokatasztrofizmus káros

Még a legelnagyoltabb disztópia vagy akár egyetlen disztopikus kép is önveszélyes. Merthogy minden, a világba kiáltott sötét jövőkép egy lépéssel közelebb visz bennünket ahhoz, hogy a jövőnk valóban sötét legyen. A biztosnak tekintett borús jövő ugyanis megingatja az embereket abban a hitükben, hogy érdemes tenni az ökológiai összeomlás ellen. Sőt, egyeseknél nem is engedi, hogy kialakuljon ez a hit. Ily módon persze az ökokatasztrofista jóslatok könnyen önbeteljesítővé válhatnak. Vagyis a határozottan kinyilatkoztatott sötét jövőképek kimondottan károsak, mivel megölik a változásba vetett hitünket, és ezáltal megbénítják a cselekvést. Mindez ráadásul megalapozatlanul történik, hiszen ahogy láttuk, a jövőt egyikünk sem ismerheti.

Ám az ökokatasztrofizmus nemcsak a jövő társadalmára nézve, hanem a jelenben, az egyén szintjén is pusztító. Amennyiben szilárdan hiszünk a megmásíthatatlanul sötét jövőben, az óhatatlanul is rányomja a bélyegét mindennapjainkra.

Egyetlen, rövidke életünknek jelentős részét folyamatos félelemben, rettegésben, ökodepresszióban éljük majd – akár már egészen fiatal korunktól. Vagyis az ökokatasztrofista gondolatok terjesztése akár emberek tömegeinek életét teheti tönkre, keserítheti meg – megint csak a megalapozatlan magabiztossággal kinyilatkoztatott borús jövőképek miatt.

Az összeomlás már zajlik

Alighanem a Jelenések könyvének a nyugati kultúrára nagy hatást gyakorló apokalipszisképe az, amely alapvetően meghatározza sokak gondolkodását az ökológiai összeomlásról is: angyali trombitaszóra egyik pillanatról a másikra következnek be a kataklizmák. Az ökokatasztrofisták jelentős része szerint most még nincs nagyobb baj, de hamarosan egyik napról a másikra eljön majd az összeomlás.

Csakhogy a történelmi példák (amelyek közül többet is bemutat Jared Diamond Összeomlás című könyvében) arra tanítanak bennünket, hogy az ökológiai összeomlások évtizedekig tartanak. Ennek megfelelően napjaink ökológiai összeomlása sem a jövő zenéje, hanem már jócskán zajlik – legfeljebb azért nemigen tapasztaljuk még, mert egyelőre elsősorban a perifériás területeken történik. Mindezt már akkor is látjuk, ha csupán az éghajlatváltozásra tekintünk: a mezőgazdasági hozamokat sok helyütt csökkentve máris hozzájárul az éhínséghez; az aszályosodó területeken fontos oka az édesvíz szűkösségének és az ebből fakadó erőszakos konfliktusoknak; a világóceán szintjének emelkedéséhez hozzájárulva pedig egyre többeket kényszerít otthonuk végleges elhagyására. De az éhínség globális okai között ugyanígy említhető a termőtalajok pusztulása, az édesvíz-szűkösség kapcsán pedig például a vízkészletek elszennyezése – és a sor még hosszasan folytatható.

Orosz Örs a nyári szlovákiai folyószennyezésnél (Fotó: Németi Róbert / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

Vagyis az ökológiai összeomlás nem egy, a jövőben bekövetkező, de akkor majd elsöprő erejű, megállíthatatlan folyamat. Sokkal inkább egy már évtizedek óta lassan zajló, eddig is rengeteg kárt okozó folyamat, amit ugyanakkor elvileg képesek vagyunk megállítani, még ha az eddig bekövetkezett károkat nyilván nem is tudjuk már semmissé tenni.

A bárkaépítők naivitása és önző mivolta

Az ökokatasztrofizmus szószólói ha netán javasolnak is bármit a túlélés érdekében, rendszerint az elvonulást, a vidékre költözést, az egyéni (családi) szintű önellátást tanácsolják. Azzal együtt, hogy a fentiek akár előremutató cselekvések is lehetnek,

vajon nem naivitás-e azt gondolni, hogy az eljövendő zűrzavarban létezhetnek majd olyan kis csoportok, amelyek primitív fegyvereik segítségével képesek lesznek megvédeni magukat a nyomorgó millióktól?

Egy zsúfolt világban, amilyen a miénk, aligha maradnának ilyen szigetek, ahol viszonylagos béke honol. A sorsunk közös. (Nem mellesleg: vajon morálisan elfogadható-e, ha csak magamban vagy a szűk csoportommal készülök az összeomlás utáni életre, és nem foglalkozom a többi ember sorsával, nem is beszélve más élőlényekéről?)

A kapcsoló átállítása: a jövőt nem ismerhetjük, de mindnyájan tudjuk alakítani

A jövőt rendszerint a jelen trendjeinek egyenesvonalú meghosszabbításaként képzeljük el, pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberi történelem olykor hatalmas kanyarokat vesz, amelyeket rendszerint nem látunk előre, mert nagyon bonyolult rendszerekről van szó. Ha ragaszkodunk a jövő előrejelzéséhez, akkor legalább képzeljünk el kanyarokat is. A tudomány az utóbbi időben a jó irányba mozdult a valószínűségi előrejelzésekkel: a kutatók különböző lehetséges jövőforgatókönyveket vázolnak föl, amelyekhez valószínűségeket rendelnek. Az ilyen típusú leíró jövőforgatókönyvek már tudomásul veszik a jövő bizonytalanságát, és elfogadják, hogy különféle tényezők változásainak függvényében akár nagyon különbözőképpen alakulhatnak a jövőbeli események. (Ilyen típusú forgatókönyveket használ többek között az IPCC, vagyis az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete is.)

Mindebbe természetesen beleférnek az ökológiai összeomlás forgatókönyvei is, hiszen megvalósulásuk valószínűsége nem csekély. Ugyanakkor a valószínűségi előrejelzések már érzékeltetik azt is, hogy a katasztrófa bekövetkezése még véletlenül sem szükségszerű, és rámutathatnak arra is, hogy milyen tényezőkön kell változtatnunk a kedvezőbb forgatókönyvek megvalósulása érdekében. Ily’ módon ezek a forgatókönyvek figyelmeztetésül is szolgálhatnak: jelzik, hogy ha egy bizonyos irányba haladunk, kataklizma vár ránk – ám egyúttal ezek elkerülésének lehetőségére is rávilágítanak.

Ám a leíró jövőforgatókönyvek még akkor sem jelentenek igazán jó megoldást, ha esetleg bizonyos kanyarokat megpróbálunk elképzelni. Az ökokatasztrofizmusból akkor lehet csak tisztességesen kigyógyulni, ha gyökeresen megváltoztatjuk a viszonyulásunkat a jövőhöz: amennyire csak lehet, mellőzzük a leíró jövőforgatókönyveket, és helyettük a normatív (iránymutató) jövőforgatókönyveket részesítjük előnyben. Másképpen fogalmazva: ahelyett, hogy azt találgatnánk, mi fog velünk történni, azzal kellene foglalkoznunk, hogy mit tehetünk önmagunk megsegítésére, egy minél kedvezőbb jövőkép megvalósulása érdekében. Nem ismerhetjük a jövőt, abban viszont biztosak lehetünk, hogy a jelenbéli cselekvéseink befolyásolni fogják, mi vár majd ránk. Éppen ezért arra kell törekednünk, hogy amikor a jövőről gondolkodunk, minél inkább csak kívánatos (de azért a realitás talaján maradó) jövőképeket vázoljunk föl, és nézzük meg, mi mindent kellene tennünk ahhoz, hogy ezek váljanak valóra. A jövő persze sosem lesz pontosan olyan, mint amilyennek azt mi ideálisan elképzeljük, ám arra kell törekednünk, hogy a lehető legjobban hasonlítson majd rá.

Radikális zöld aktivisták Amerikában (Fotó: CHIP SOMODEVILLA / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP)

A zöldmozgalom világszerte adós ezekkel a lelkesítő, cselekvésre sarkalló pozitív víziókkal. Ennek alighanem fontos oka, hogy nem sikerült átállítani a kapcsolót a fejünkben: a legtöbben még mindig a jövő leírására törekszenek annak formálása helyett. Pedig a jövőt mindnyájan képesek vagyunk alakítani. Sőt, még az sem kizárt, hogy egy-egy egyéni vagy kisközösségi cselekvésnek aránytalanul nagy hatása lehet, nagymérvű társadalmi változásokat indíthat el. Ennek megértéséhez hosszabb idézet következik most. A közelmúlt egyik legelismertebb kritikai társadalomtudósa, Immanuel Wallerstein így fogalmaz a Magyar Tudomány 2010. júliusi számának hasábjain:

Ha egy rendszer normálisan működik, akkor viszonylag determinált, azaz minden változtatási szándék ellenére a rendszer visszakerül az egyensúlyi állapotba. Így bizonyos értelemben csak kis lehetőség van a befolyásolására. Egy kaotikus helyzetben viszont, amikor a rendszer lebomlóban van, a helyzet pont fordított. Egy egészen kis cselekvés is hatalmas változásokat eredményezhet. Ekkor nyílik meg a tér a szabad akarat számára. Ebben a pillanatban a viszonylag szabad akarat állapotában vagyunk. Ez annyit jelent, hogy […] mindenki befolyással van a kimenetre. Azok, akik a káoszelmélettel foglalkoznak, a pillangóhatásról beszélnek. A pillangóhatás abból áll, hogy a világ egyik felén lévő pillangó szárnycsapásaitól időjárási változások keletkeznek a másikon. Egy parányi pillangó hatalmas változások előidézője lehet a világ másik felén. Úgy kell gondolkodnunk saját magunkról, hogy minden helyzetben ilyen pillangók lehetünk. Pillangó vagyok az egyik pillanatban, pillangó leszek a másikban. Ebben az értelemben az, amit csinálunk, számít, a társadalmi akciók számítanak, mivel növelik a pozitív változások valószínűségét. De azzal a tudattal kell cselekednünk, hogy nem tudható, ki fog győzni. Ilyen feltételek mellett kell működnünk, és egy bizonyos ponton a rendszer logikája szerint egy bizonyos számú cselekedet az egyik vagy a másik irányba viszi a rendszert, és elérkezünk egy új rendhez.

×××

Az új rend egy ökologikus civilizáció volna. Ennek fölépítéséhez kellene hozzátennünk mindnyájunknak a magunk kis részét. Globális, piaci-fogyasztói civilizációnk ugyanis csődöt mondott, tévútnak bizonyult.

Eltűnése tehát kívánatos, nem szabad ragaszkodnunk hozzá, és könnyeket sem igen szabad ejtenünk érte. Nem kell tehát megpróbálnunk megőrizni, legfeljebb rövid távon, amíg nem tudunk belőle kilépni, a gyors katasztrófát elkerülendő. Hosszabb távon legfeljebb csak bizonyos elemeit szabadna megtartani (hiszen kétségtelenül vannak értékei is). Az életet viszont meg kell őrizni, így mihamarabb új civilizációt kell építenünk, amelybe minél zökkenőmentesebben volna jó eljutnunk. Vagyis késleltetnünk kell a süllyedést, miközben egy új, kisebb hajó ácsolásán dolgozunk, ahová lehetőleg minél több utas át tud majd szállni. És ha már átszálltunk, a régi hajó nyugodtan elsüllyedhet. Ez a folyamat nem összeomlás lenne, hanem átmenet. Fájna-e ez a folyamat, járna-e megrázkódtatásokkal? Egészen biztosan, még ha nem is annyira, mint egy összeomlás. Ám arra kell törekednünk, hogy minél békésebb és fájdalommentesebb legyen.

Ökológiai gazdaság Franciaországban (Fotó: Jean-Francois FORT / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP)

Nem létezik királyi út az ökológiailag fenntartható társadalmak felé. A fent fölvázolt út is jócskán rögös, ráadásul semmi garancia sincs arra, hogy célba is érünk. Mégis ez tűnik a leginkább járhatónak. Az út egyik legnagyobb nehézsége, hogy felelősségvállalást és azonnali cselekvést feltételez minden olyan ember részéről, aki fölismerte a gyors és gyökeres társadalmi változás szükségességét, és akár csak egy kicsit is hisz a békés átmenet lehetőségében. Aki eljutott eddig a felismerésig, annak most gyakorlatilag minden mást félre kellene tennie, társakat kellene találnia, és haladéktalanul el kellene kezdenie a cselekvést . Mindez azonban kényelmetlen teher. Abban hinni, hogy majd a „döntéshozók” vagy a szakértők megoldják helyettünk a problémákat, kényelmes pozíció. Azt vallani, hogy az összeomlás elkerülhetetlen, kényelmes pozíció. Nekünk magunknak egyik esetben sem kell túl sok mindent tennünk. A másik két út tehát lényegesen kényelmesebb – csupán annyi a gond velük, hogy a pusztulásba vezetnek. Vagyis a nehezebb, kényelmetlenebb út egyértelműen a kisebbik rossz, úgyhogy mégiscsak jobban járunk, ha azt választjuk – ahogy azt Herkules is tette.

Az út nehézsége azt is jelenti, hogy nem minden rossz kerülhető el. Már csak azért sem, mert nyakig ülünk az ökológiai válságban. Kénytelenek vagyunk tehát alkalmazkodni a már bekövetkezett, illetve a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kedvezőtlen változásokhoz. Az alkalmazkodás szükségességének beismerése ugyanakkor nem lehet egyenlő azzal, hogy lemondunk az ökológiai válságot kiváltó folyamatok megfékezéséről. A kedvezőtlen változások mérséklése és az azokhoz történő alkalmazkodás egyaránt fontos az ökológiai válság elleni cselekvésben – egyiket sem vethetjük el.

Emelkedett élet vészterhes időkben és azokon túl

Úgy élni a mai, mitikus időkben, hogy minden fenyegető folyamat dacára hiszünk egy békés átmenetben, és vállalva felelősségünket meg is teszünk érte minden tőlünk telhetőt, szép, jó és örömteli élet. Alighanem a legemelkedettebb élet, amit ezekben a vészterhes időkben élhetünk. Természetesen „azzal a tudattal kell cselekednünk, hogy nem tudható, ki fog győzni”. A legrosszabb, ami történhet, hogy elbukunk – de legalább nem tehetünk magunknak szemrehányást ekkor sem, hiszen megtettük, amit megtehettünk. Ugyanakkor túlságosan nagy a tét ahhoz, hogy ne próbáljunk győzelemre játszani.

Hajlamosak vagyunk túl negatívan tekinteni a válságokra. A „válság” szó kínai írásjegye két részből áll. Az egyiknek a jelentése: „veszély”. A másiké: „lehetőség”. Vagyis a válságok, bár veszélyekkel fenyegetnek, egyúttal lehetőséget is teremtenek. Lehetőséget valami új megvalósulására, ami szebb és jobb a réginél. Jelen esetben egy ökologikus civilizáció kialakítására, amely a mértékletes boldoguláson, a lakóhely szeretetén, a közösségek újrafelfedezésén, a civil kurázsin, a demokrácia kiterjesztésén alapszik – továbbá azon, hogy újrakapcsolódunk más élőlényekhez és a transzcendenshez. Az elmúlt évtizedekben az ökológiai válságra reagálva szerte a világon milliónyian kezdtük el építeni ezt az új civilizációt. Nem a félelem vezérel bennünket ebben, hanem egy jobb minőségű emberi élet vágya. Az uralkodó civilizáció válsága páratlan lehetőséget nyújt erre az építkezésre.


Nyitókép: 2022. szeptember 2-án készült fotó a Jangce folyó mentén, Kína Hubei tartományában (STR / AFP)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: esszé