Méreg a pusztán – az ivermectin miatt védett madarakat kell menteni

·2022.09.28
A koronavírus elleni szernek hitt ivermectinnel mérgezik a gazdák a mezők élővilágát, a féregirtótól tömegesen pusztulnak a bogarak, ritka madárfajok tűnnek el – és az állattartók még csak nem is sejtik, mit tesznek. Lehetetlen küldetésnek ígérkezik ezt megfordítani, ezért a lehető legfurcsább mentőcsapat állt össze: a tájrestaurátor, a börtönparancsnok, a traktoros madarász, a szamármentő régész, a gulyás és a juhász meg kétszáz magyar szürke és félezer juh. A nagy magyar mentőakció története két kis madárért – az állampusztai büntetés-végrehajtási intézetből.

Az Állampusztai Büntetésvégrehajtási Intézet 800 hektáros területén zajlik az egyik legérdekesebb tájrekonstrukciós kísérlet. Indulunk, int az őr, emelkedik a sorompó, záródik mögöttünk a pengekerítést megszakító hatalmas fémkapu. 

Fura egy madár az ugartyúk. Dülledt sárga szemeivel úgy néz ki, mintha folyton halálra lenne rémülve. Évezredek óta így fest, de mára kiderült, tényleg van oka az ijedelemre. Az utolsó is eltűnt belőle itt, ahol most járunk. Ameddig a szem ellát, fehér só borít mindent, csak a talajból kiemelkedő zöld szigeteket nem. Ezek itt is, ott is megtörik a tájat, az egész nagyon hasonlít egy tengerparthoz, csak épp víz nincs. És most már ugartyúk, meg széki lile sem, ez a két fura madár, amely tőlünk délebbre tényleg a tengerparton él. 

De még nem tartunk itt, egyelőre csak a kapu záródik be mögöttünk. Belépünk a szögesdróttal övezett több ezer hektáros börtönbirtokra, amelyből 800 hektáron Lengyel Szabolcs, az Ökológiai Kutatóközpont biológusa és csapata a széki lile és az ugartyúk visszatéréséért dolgozik. Fura egy helyzet, most az unió LIFE programjának támogatásával próbálják visszaállítani azt, ami korábban részben éppen az uniós szabályok miatt romlott el. 

A birtok magját Wágner Pál még 1883-ban adományozta a magyar államnak, hogy a jó magaviseletű rabok hosszú büntetésük végén mezőgazdasági munkát végezve nagyobb eséllyel illeszkedjenek vissza a társadalomba. Az útról jól látszanak a büntetés-végrehajtás dolgozóinak szolgálati lakásai, jellegzetes Kádár-kockái, a játszótérrel együtt. Érdekes lehet itt gyereknek lenni. 

A Kerekér Szíve Pihenőparkban találkozunk Lengyel Szabolcs biológussal. Még szoknunk kell az érzést, hogy a már eleve zárt területen belül ez a rész külön szögesdróttal van körbevéve. 

– Legalább biztonságos – nevet a kutató, miközben kávét tölt nekünk. Fura, hogy a börtönőrök egy börtön területén kapcsolódnak ki, de a kis horgásztó, a medence, a röplabdapálya és a park tényleg kellemes.

A panzió a bázisunk, innen indulunk a terepre Lengyel Szabolcs hatalmas fehér terepjárójával. Néhány perc múlva, amikor először csúszik meg a kerék, mintha jég lenne alattunk, már értjük, miért kell ilyen erős autó a sík terepre. Ahogy azt is, miért vágynak ide a börtönőrök. 

Először még minden zöld, azután fehér foltok jelennek meg, mintha valami kiszóródott volna az úttestre. Ahogy egyre nő a fehérség, a biológus figyelni kezdi az arcunkat, mikor ismerjük fel, hova is érkeztünk. Most már fehér a talaj, benne elszórva ritkás növényzet, köztük kisebb-nagyobb zöld szigetek. Hasonló tájat sem láttunk itthon soha.

– Ez a vakszik – mutat a fehér részre Lengyel Szabolcs. Csak nehezen jövünk rá, hogy ez egy összetett szó, annyit jelent, hogy a szikes pusztán fehér vakfoltok látszanak. Ugyanaz a kopár szik, amiről Arany János ír a Toldiban, és a legtöbb szülő homlokán ezer redő látszik, amikor próbálja elmagyarázni a gyerekének, mit is jelent az, amit be kell magolnia: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, és csak akkor derül fel az arca, amikor a „Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta” – sorhoz ér, mert azt legalább érti. Hát most nem ég a szik, hűvös van, lóg az eső, a szürke felhők szinte a földig érnek. Felcsippentünk egy kicsit a fehér talajból a kezünkbe.

– Só, csak nem nátriumklorid, hanem nátrium-hidrogénkarbonát – mondja útitársunk, és bátorít, kóstoljuk meg. Vadnak tűnik az ötlet, hogy földet együnk, még ha az fehér is, de azért egy kicsit belenyalunk. Éreztük már valahol ezt az ízt. A kutató szerint régen összesöpörték a fehér port és mosószert gyártottak belőle, mert lúgos, jelentős a tisztítóhatása. Szódabikarbóna – rakjuk végül össze háziasszonynyelven, ez lehet a talajban.

„Tengerpart”, tenger nélkül (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Sétálunk, próbálunk betelni a látvánnyal, közben Lengyel Szabolcs az itt élő orchideafajokról, meg korábbi kutatásairól mesél, például a szintén „tengerparti” madárnak számító gulipánok praktikájáról, ahogy egymás fészekaljaiba csempészik a fiókáikat. Azt kutatta, hogy kinek előnyös ez, az elhagyó szülőknek vagy a becsapott nevelőszülőknek. 

– Mindenkinek – ennél tömörebben PhD-értekezést még nem foglaltak össze. 

A magasabban fekvő partra indulunk, ahol egy traktor hatalmas körbálákat gyárt. Csillog-villog, vadonat új, ez az ökológiai projekttraktor. Oroszi Zoltán ugrik le róla, a nagyszakállú férfi elégedetten bólogat, rendben van a járgány. 

– A nyolcvanas években rengeteg ugartyúk volt itt, el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer eltűnhetnek innen. Képzelje el a madarat: nagy sárga fej kidülledő szemekkel két hurkapálcikaszerű vékony lábon. Széki lile is sok volt, ma is látom magam előtt, ahogy felcsíp valamit, szalad, csíp, szalad. Csak mentél a pusztán, azután jött egy ugartyúk, meg egy széki lile, ugartyúk, széki lile. Majdnem unalmas lett, annyi volt belőlük – és a távolba mutat az utolsó ugartyúk fészke felé. Ennyi maradt belőlük.

Miután a traktort leállítja, akkora a csend, hogy még a fűszálak rezdülését is hallani lehet. Ide aztán senki emberfia be nem jöhet engedély nélkül, hogy megzavarja az ugartyúkot meg a széki lilét. El sem tudjuk képzelni, mi baja lehetett itt ezeknek a védett madaraknak. Értenénk, ha egy kisváros szélén felparcellázott területen élne, ahol társasházakat húznak fel a mezőn, de itt? 

– Mi sem értettük sokáig – mondja Oroszi Zoltán a fejét vakarva. – Korábban éjjel ilyen hangja volt a pusztának, ma meg, semmi. Elnémult az ugartyúk. 

„Csak mentél a pusztán, azután jött egy ugartyúk” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Előveszi a telefonját és mutatja, hogyan rikoltozott a madár miközben alkonyatkor vagy éjjel nagy megiramodások és megtorpanások közepette kisebb-nagyobb ízeltlábúakat kapott fel a talajról. Nagyra meresztjük a szemünket, mert már sokféle traktorost láttunk életünkben, de olyannal még sosem találkoztunk, akinek madárhang-határozó lenne a telefonjára telepítve, és közben a „biomassza redukció” fontosságáról beszélne.

– Sok dudvát letakarítunk a területről az őszi tisztítókaszálással. Szombaton, vasárnap is dolgozunk, szívből, lélekből csináljuk.

– magyarázza. Közben Lengyel Szabolccsal egymásra néznek, mikor esik le nekünk: nem traktorossal, hanem egy vérbeli madarásszal van dolgunk, csak most éppen nem gyűrűzéssel vagy madárbefogással segít, hanem bálázással. 

Régi ismeretség ez köztük, Lengyel Szabolcs még a rendszerváltás környékén került ide az egyik legismertebb magyar természettudós, Székely Tamás révén, akinek egy madarász megsúgta, hogy a ritka széki lile legnagyobb hazai populációja itt él a büntetés-végrehajtás területén. Az Egyesült Királyság bathi egyetemén tanító Székely professzor mindent tud a széki liléről, Törökországban mintegy ezer pár megfigyelésével jött rá, hogy ez az egyik legkülönlegesebb madár a világon. 

A frissen kikelt fiókákat ugyanis a tojó legtöbbször azonnal elhagyja, hogy egy másik hímmel újra párosodjon, tehát az állatok nagy részével szemben náluk nem a nőstény, hanem a hím gondozza az utódokat. Nem cédaságból vagy szívtelenségből: a lilék között több a hím, mint a nőstény, és így tudnak több utódot nagyobb biztonsággal felnevelni. 

A madár nem csak a déli tengerpartokon fészkel, hanem nálunk is, hogy ősszel visszatérjen a Földközi-tengerhez. A kutatóknak sikerült engedélyt kapniuk a börtön parancsnokától, így a magyar székilile-állományt is kutathatták. Lengyel Szabolcs a kilencvenes években csatlakozott hozzájuk, akkor még 80-100 pár költött itt és 20-25 ugartyúk is fészkelt ezen a területen. 

Amikor azután a tudósok a kétezres évek elején visszatértek nosztalgiázni, megdöbbentek a látványon. A fogvatartottak által korábban itt legeltetett kétezer birkának már nyoma sem volt, és velük együtt a védett madarak is eltűntek. A legszembeötlőbb a táj átalakulása volt. A sós, rossz minőségű talajon korábban csak alacsony növények maradtak meg. 

–  Addigra viszont megjelentek a cserjék, mindenfelé ezüstfák nőttek, a mélyebben fekvő terület pedig elnádasodott – magyarázza Lengyel Szabolcs. 

Látja a csodálkozást rajtunk: miért baj, hogy most bokrok, fák is nőnek valahol, ahol eddig nem? Ha a táj visszavadul?

 – Mert korábban itt a nyílt talajon fészkelő madarak éltek, a széki lile és az ugartyúk is földönfészkelő. Ha megjelennek a fák, azok idevonzzák a ragadozó madarakat, mert – mint egy vadászlesen – meg tudnak ülni rajtuk, belátják a terepet. A lile és az ugartyúk talajra rakott fészkei könnyen észrevehetők, és így védtelenek maradnak a tojások és a fiókák – magyarázza. – Nem lehet visszavadítani a környéket, mert az már legalább négyezer éve kultúrtáj, a bronzkorig itt vadon élő állatok legeltek, azóta viszont haszonállatok.

Gyanakodva összevonjuk a szemünket, de Lengyel Szabolcs a biológia tudományok doktora, ráadásul éppen ez a szakterülete, aligha tévedhet ebben. Jelzi, hogy majd visszatérünk rá, de most Zoltán gépét nézzük és azt, hogy a területen valóban elszaporodtak a ragadozó madarak. A bálák csaknem mindegyikén ül egy ölyv, egy vércse vagy varjú. 

– A varjak is ragadozók, megeszik a tojásokat és a fiókákat is – erősíti meg Lengyel Szabolcs. A kétezres évekre ráadásul jelentősen lecsökkent az itt élő rovarok száma, és így a madarak tápláléka is. Jó okuk volt hát arra, hogy elmenjenek innen a széki lilék és az ugartyúkok is – de nem egyedül: a gulipánokkal, a gólyatöcsökkel meg a piros lábú cankókkal és a többi „tengerparti” madarunkkal együtt.

A széki lile legnagyobb hazai populációja néhány év alatt összeomlott.

Oroszi Zoltán lendületes mozdulattal kapaszkodik vissza a projekttraktorra. A susnyást annyira kell visszavágnia, hogy jövőre már a marhák és a juhok is elbírjanak vele. Lengyel Szabolccsal visszatérünk a vakszikes részre, mert a kutató szeretné megmutatni Európa legnagyobb löszszigetét. Ha nem lenne ilyen hosszú és reménytelen aszály évek óta, akkor előfordulhatna, hogy a padka tényleg szigetként emelkedne ki a sóssá váló vízből. Leülünk a szélére, és Szabolcs visszatér oda, hogy ez a táj, benne az akár másfél méternél is magasabb löszhátakkal nem új jelenség, nagyjából így nézhetett ki akkor is, amikor még európai bölények legeltek itt. Húsz-harminc év alatt viszont elvadult, és az ökológusoknak az a dolguk, hogy „visszaszelídítsék”. 

Lengyel Szabolcs a löszszigeten (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– A közel-keleti termékeny félhold után a Kárpát-medence volt az egyik első terület Európában, ahol megjelent a mezőgazdaság – állítja a kutató. Mi pedig azon tűnődünk, vajon miért felejtették ezt megemlíteni nekünk tanulmányaink során? – Sokáig azt hitték, hogy ugyanúgy erdő borította, mint Nyugat-Európát, de ez nem teljesen pontos így, mert itt hatalmas nyílt területek is voltak, ezért is válhatott a Kárpát-medence Európa egyik legrégebben, öt-hat ezer éve már művelt tájává. Ez a szikes puszta jóval a honfoglalás előtt is így nézett ki. Honnan tudjuk? A kunhalmok alatt végzett fúrásokból, amelyek azt mutatták, hogy ezek megépülésekor is volt már szikesedés ezen a tájon – magyarázza Lengyel Szabolcs.

Nem véletlenül említi a honfoglalókat: innen nem messze, Hartán a 900-as évek elejéről származó gazdag sírokat találtak, köztük egy olyat, amelyből 150 női ezüsttárgy került elő. Persze ez a táj a honfoglalás után gondozottabb volt, mert nagy számban tartottak itt állatokat.

– Ha nincs legelő állat, akkor előretörnek az invazív növények, nincs trágya és trágyabogár sem. 

Már a nevük is undorítóan hangzik, nem fognak hiányozni – gondoljuk, de Lengyel Szabolcs nem először találkozik ilyen finnyáskodással: – Ha eltűnik a trágyakedvelő rovarvilág, eltűnik a széki lile, az ugartyúk is – magyarázza türelmesen. 

Vezetőnk korábban klasszikus kutatói munkát végzett, madarakat, rovarokat vizsgált. Az Egyesült Államokban a nevadai Reno város egyetemén írta a PhD-jét, de egyre inkább nyomasztotta a sok rossz hír, folyton azt olvasta a lapokban, hogy ez tűnik el, meg az, ez pusztul ki, meg amaz. Miközben ő a gulipánok fióka-örökbefogadási szokásait nézegette, egyre ritkult az a madár is. 

– Elegem lett ebből. Volt valaha egy ilyen madarunk, rovarunk, növényünk, most már nincs, és ne is legyen? Hagyjuk pusztulni? Mindet? Az a feladatunk, hogy visszahozzuk, megteremtsük a feltételeket ehhez. Igen, ez lehetetlennek ígérkezik, de egyre inkább azt éreztem, hogy ez vonz, ezt a kihívást keresem.

Stratégiailag megtervezni, költségvetést tenni mellé, partnereket keresni, meggyőzni embereket, hogy ezek a madarak, rovarok fontosak, és visszatérhetnek, hiszen a környéken még van egy-két példány belőlük. Szeretek nagyban gondolkodni, sok száz hektáros programokat kitalálni, amiket évtizedek alatt valósítunk meg – mondja lendületesen.

Egy nyúl ugrik meg mellőlünk a löszszigetről, miközben nézzük, hogyan távolodik, gyorsan megkérdezem, hány madarat ígértek meg az uniós LIFE programnak ide a miklapusztai tájegység egy részére.

– Négy-öt párt – mondja. A helyzet tényleg nehéz, ha még ehhez is a lehetetlent kell megkísérteni. Lengyel Szabolcsnak van már gyakorlata ebben, a nevéhez kötődik Európa legnagyobb gyep-helyreállítási programja, amelynek során a Hortobágyon 760 hektár szántót gyepesítettek vissza, hogy újra élőhelyet kínáljanak azoknak az állatoknak, növényeknek, amelyek ezen a tájon mindig is éltek. A mostani program még csak most kezdődik, és már itt van ötszáz birka és 210 szürkemarha. 

Felkászálódunk, hogy a nyájhoz induljunk. A vakszikes részre érve majdnem rálépek egy sötéthátú bogárra. Lehajolok hozzá, a kutató azt mondja, ez egy pusztai gyalogcincér. Gyerekkoromban rengeteget láttam belőle a mezőn, de ma már gyalogcincérből sincs már olyan sok, ráadásul ennek barnás a szárnya, vagyis egy ritka alfajhoz tartozik, százezer forint az eszmei értéke.

Pusztai gyalogcincér (fotó: Lengyel Szabolcs)

– Ez a terület egyik kincse, alig van már belőle – mondja Szabolcs. – Az uniónak a két madárral adjuk el a programot, de a madarak akkor térnek vissza, ha helyre áll a terület egészséges ökológiai egyensúlya, vagyis újra elszaporodnak a gyalogcincérek is. 

Furcsa feladvány, aminek a megoldását magyar szürkének hívják. Szabolcs úgy vezet a marhák felé, mint ahogy az indiánok közlekedtek a Cooper-regényekben: csak mi nem az előttünk járó lábnyomában, hanem a keréknyomában haladunk, hogy minél kevéssé károsítsuk a különleges fehér talajt. 

Közben elmeséli, hogy a rovarok előbb ritkultak meg, mint ahogy eltűntek a legelő állatok. A trágya ugyanis manapság nagyon gyakran mérgezett. 

Az állatokat ivermectinnel kezelik. Ez az a féreghajtószer, amelyről annyi szó esett a koronavírussal kapcsolatban. A japán Ómura Szatosi professzor Nobel-díjat kapott azért, mert embereknél alkalmazva sikerült kiirtani vele olyan fonalférgeket, amelyek Afrikában és Ázsiában horrorszerű betegségeket okoznak. A díjjal a folyami vakság elleni gyógymódot ismerték el, de bármilyen zseniális a készítmény, a koronavírus ellen nem hat, viszont ezt sokan nem hitték el. Egyébként máig az egyik legelterjedtebb állatgyógyászati szer a világon. 

A baj az vele, hogy az állatoknak akkor adják, mielőtt tavasszal kihajtanák őket a legelőre. A féregirtó hat hét alatt ürül ki a szervezetükből, vagyis az állatok mérgezett trágyát ürítenek a mezőkre, a talajlakó bogarak pedig ebből táplálkoznak, ide rakják a petéiket, melyek nagyrészt elpusztulnak.

Kezdetben tehát még volt trágya, csak az nem táplálékul, szaporodóhelyként szolgált az ízeltlábúaknak, hanem temetőként.

Miután csatlakoztunk az Európai Unióhoz, a börtön területén megszűnt a legeltető állattartás. Korábban a fogvatartottakkal kihajtatták a nyájat, majd az állatok húsából börtönkoszt lett. Az uniós fogvatartási szabályok azonban ezt nem engedik, mert lényegében minden pásztor mellé kellett volna egy minibörtönt építeni fegyveres őrrel és öltözővel. Láttuk befelé jövet, hogy az intézet területén még a mangalicákat is külön pengekerítés védi, a fogvatartottakat pedig az őrtoronyból nézik trágyázás közben.

hirdetés

Akkorát ugrik az autó, hogy majdnem beütöm a fejem a terepjáró tetejébe. 

– Beverted? Az lett volna 1G, ha nem, akkor csak negyed G-vel gyorsultál – nevet Szabolcs. Ökológushumor a szikespusztán, érthető, nehéz a terep, de már látjuk a szürkemarhákat. 

Lengyel Szabolcs nagy mentőprogramjához a forrást nagyobb részt az Európai Unió LIFE programja biztosítja. Anyaintézménye, az Ökológiai Kutatóintézet a fő kedvezményezett, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága adja a marhákat, a területet pedig a büntetés-végrehajtástól bérlik húsz évre. De miért érdeke egy börtönnek, hogy ökológusok, pásztorok járjanak a területén? Szerencsére a börtön parancsnokai is szívükön viselték a terület sorsát, így a kezdetektől fogva támogatták a projektet.

Kustár Rozália, a Dunatáj Természet- és Környezetvédelmi Közalapítvány, a harmadik partner kuratóriumának elnöke, ők bérlik a területet, állítják helyre az infrastruktúrát és biztosítják a pásztorokat. Rozália eredetileg régész, a szomszédos Harta honfoglaláskori sírjainak feltárásánál dolgozott, így találkozott először az ugartyúkkal meg a széki lilével. A ritka madarakat megmutató madarász nevezetesen Oroszi Zoltán volt, a „traktorosunk”, az ugartyúkozás összehozta őket, ma ők ketten egy párt alkotnak és Zoltán az alapítvány ügyvezetője. A közalapítvány pedig területeket vásárol, hogy megmentse a szikes pusztát, tavakat, vagy éppen a magyar parlagi szamarakat. A régésznő ezt már a szürkemarhák mellett meséli, és nevet rajtunk, hogy csavarja az orrunkat a trágya szaga, amire ők ketten Lengyel Szabolccsal úgy tekintenek, mint valami lehetőségre. Hát, lehetőségből van itt bőven: a 130 hatalmas, méltóságteljes tehén és a 107 borjú kérődzve dolgozik rajta. Az egyiknek olyan hatalmas a hasa, hogy Mecsei Zoltánnál, a pásztornál rá is kérdezünk.

A szürkegulya (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Nem biztos, hogy a vehem látszik benne: jobboldalról van a bendő, baloldalról a borjú, én ezt így tanultam – mondja az emberünk. Nézegetjük hát a tehenet, melyik oldalon nagyobb a hasa. Jobbról. Ha Mecsei Zoltán jól tanulta meg a leckét, nem lesz itt kisborjú. 

– Mi nem az ivermectin ellen vagyunk, nem szeretnénk betiltatni, dehogy szeretnénk. Csak azt javasoljuk, hogy megelőzési jelleggel ne az állatok legelőre kihajtása előtt adják be a szert, hanem hat héttel korábban – emeli ki Lengyel Szabolcs. 

– A mi marháink is kaptak – teszi hozzá Mecsei Zoltán –, de jóval azelőtt, hogy augusztus végén kihajtottuk a gulyát a mezőre. 

Kérdeznénk valamit a csordapásztortól, de emberünk határozottan kiigazít bennünket.

– Ez nem egy marhacsorda – mutat az állatokra. – Én pedig nem pásztor vagyok.

Most már gyanakodva nézzük, mert határozottan pásztornak néz ki, de a traktorkaland óta óvatosak vagyunk, hátha valójában bogárszakértő. De nem, csak a szavakat használjuk rosszul, azt szeretné kiigazítani:

– A marhacsordát minden reggel kicsapják a legelőre, és estére a csordapásztor hazahajtja őket. Mi kihajtottuk ide az állatokat, és késő őszig itt is maradunk. Ez tehát itt egy gulya, én pedig nem csordapásztor, hanem a gulyás vagyok. 

A távolban látszik is a lakókocsija. 

Ágoston Attila, a juhász nem szívbajoskodik az elnevezésen. Ma a lekaszált sásra hajtotta az állatokat, a Dunatáj Közalapítvány elnöke pedig aggódik, nehogy lesántuljanak az éles tarlón, de a pásztor nyugtatgatja, nem lesz baj. 

– Megeszik ezt is, de azért nem ízlik nekik annyira. A vakszikes területen egész nap elvannak, csak úgy nyalják a fehér talajt – meséli, Lengyel Szabolcs meg bólogat, a birka is megnyalja a sót, hát persze.

Ágoston Attila a nyájjal (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Első lépésként elnyerték a pályázatot, majd másodikként az állatok visszatértek a szikes mezőkre, itt legelnek egészen késő őszig, segítenek megújítani a tájat. Kicsit furcsa, hogy a világot trágyával meg bogarakkal kell megmenteni, de azért így elsőre a recept nem tűnik bonyolultnak.

Csakhogy rögtön összedőltek a szép tervek, amikor nyáron a legnagyobb hőségben a gémeskútban egy döglött juhot találtak. Mégis hogyan, hiszen a magas kútkáva miatt az állat magától nem ugorhatott bele? Valakinek érdeke volt, hogy mégis beleessen, mert fertőzött vízzel nem lehet itatni. Ha nincs kút, odavész a nyáj, oda a program. 

Aki ezt így gondolta, semmit sem tud a mi tájrestaurátorunkról, az elszánt régészről, a bálázó gépet vezető madarászról, a gulyásról meg a juhászról. Persze, hogy megoldották. Ám nem mindenkinek érdeke a táj elvadulásának visszafordítása, mert a vaddisznó éppen nem a hófehér nyílt terepet szereti, hanem a susnyást, a sást, a nádat. Nem minden vadásztársaság támogatja hát a programot. 

Búcsúzóul még az utolsó ugartyúk fészkéhez indulunk valamelyik szomszéd falu határába. Szabolcs lefékez, mert valakik elárasztották az utat. Miért tennének ilyet? Vezetőnk mutatja, hogy a sekély, de jelentős kiterjedésű vízfelületre leereszkednek a vonuló madarak, könnyebb őket lelőni. 

„Könnyebb őket lelőni” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Természetvédelmi területen vagyunk, a cipőnk orrát mégis nyalja a sós víz. A védett szikes puszta pusztul, éppen az ilyen átgondolatlan elárasztás az egyik legnagyobb veszély. A kutató elszánt arccal indul vissza velünk a bázisba. Lesznek itt még csaták, de ha minden jól megy, végül eltűnik az ezüstfa, a nád, a bálák, visszatérnek a ritka bogarak és madarak, esténként megint hallani a gülüszemű ugartyúk rikoltozását, pont úgy, mint amikor a honfoglalók az ezüstveretekkel díszes lányaikkal megérkeztek Hartára. Első éjjel pedig megkérdezték: mégis mi ez a rettenetes hang? A puszta szelleme – felelte valaki. Azóta is így tartják a helyiek. A madár meg szaladgált és rikoltozott tovább.

*

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: riport