„Kómában vagyunk” – a Parno Graszt vezetője KATA-ügyről és 30. születésnapjukról

·2022.07.18

A Parno Graszt úgy ünnepli 30. születésnapját csütörtökön a Budapest Parkban, hogy még a zenekarvezető is elismeri, valójában nem is 30 éve alakultak. Oláh József nem tudja megmondani, pontosan mikor, de nem is ez számít: a ma is családi vállalkozásként működő együttes elképesztő útja a krampácsolástól és rossz edényeken való kalimpálástól a világ nagy színpadaira az egyik legszebb kárpát-medencei történet, amelyet elmesélhetünk. Így is teszünk most egy interjú formájában – amelyből kiderül az is, hogy a KATA-megszüntetés nekik is durván odavág.

Újra jön az időszak, amikor a hegedűvonóba dugdossák az emberek a húszezrest, a zenész meg majd abból él?

– Már hogy a KATA eltörlése miatt?

Amiatt.

– A szintizős, megélhetési zenészeknél, akik családi rendezvényeken muzsikálgatnak, ez eddig is így volt, szeptembertől viszont lehet, hogy hivatalos rendezvényeken, fesztiválokon is feljönnek majd az emberek a színpadra, aztán tíz-húszezer bele a vonóba vagy a tamburámba, és akkor küldi a nótát Juliska Mariskának… De hogy ne vicceljük el: fogalmam sincs, mi lesz. Egyelőre nem tértünk még magunkhoz, teljes kómában vagyunk.

Tehát a Parno Grasztot is érinti a KATA-döntés?

– Hogyne érintene minket! Tele van a koncertnaptárunk, egy rakás fellépés szeptember után van. Hogy akkor azt most hogyan lehet számlázni, mennyiért lehet megcsinálni… Egyelőre teljes a homály.

Önök elég ismertek, népszerűek. Így sincs esély, hogy hassanak a döntéshozókra? Akár összefogva más művészekkel?

– Nem tudom, összefogással lehetne-e, bölcs emberektől mindenesetre úgy hallottam, hogy széllel szemben nem nagyon érdemes vizelni. Az ember úgy egészen biztosan hugyos lesz.

Persze ez tényleg mindenkit érint, s nem is biztos, hogy minket a legrosszabbul. Rengeteg ismerősöm van, akik dolgoznak, és mellette, esténként mennek el zenélni. Aprópénzért, de nem tudják másképp leszámlázni, csak a katás megoldással, amely most már majd nem lesz.  

Ön zenekarvezetőként nyilván a zenéből él. A többiek is, vagy ők dolgoznak mást mellette?

– Harminc év színpadi lét után ma már mindenki zenészként él nálunk.

Épp harmincéves jubileumot ülnek a Budapest Parkban csütörtökön. Miközben nem is harminc éve alakultak…

– Nem tudjuk pontosan belőni, mikor alakultunk. Mindig nagy kérdés volt, honnan számoljuk. Lehetne 1987-től: anyám akkor verbuválta a táncszínházat Paszabon. Akkor viszont most nem 30, hanem 35 évesek vagyunk.

Édesanyja meglátta a tehetségüket, azért szervezett családi zenekart, táncszínházat?

– Édesanyám egyszerűen örült nekünk. Nem hiszem, hogy valaha is abban bízott, hogy lesz egy ilyen csapat, ami majd ennyire fogja vinni. Inkább az öröm mozgatta, mint most engem is: nagyon nagy öröm az, hogy a gyerekemmel egy színpadon vagyok. Neki ugyanez volt, csak hát ugye az még akkor kicsiben, ez meg most nagyban van. Több mint valószínű, hogy az is benne volt, hogy ne kallódjunk el. Mert ugye a Paszabon – hát Paszabon nem sok minden van. Ha azt akarom, hogy a gyerekek ne kolduljanak, ne legyenek kábítószeresek, vigyék valamire, akkor a zenéhez kell nyúlni. Most én ugyanazt csinálom, mint anyám annak idején. Bár én már Pesten élek, de megyek le, amikor időm van, aztán beülök Paszabon a kicsi gyerekekkel muzsikálni.

„Édesanyám egyszerűen örült nekünk” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Mégsem 1987-et ünneplik alakulási időpontként. Miért?

– Mert korábban is zenéltünk már, a hetvenes években. Ha így számoljuk, akkor meg 45 éves a zenekar. Én általában onnan számoltam mindig, amikor kiadtuk az első lemezt. De akkor meg csak 20 éves a Parno Graszt.

Szóval akkor miért épp a 30-at ünneplik most? Mi történt 1992-ben?

– Akkor már színpadon voltunk, a magja a mai zenekarnak megvolt. Azért.

Akár köthetnék az alakulást ahhoz a pillanathoz is, amikor László Sándor meglátta önöket a Fonóban játszani, hogy nem sokkal később már a menedzserük legyen és elinduljon a profi karrier lemezekkel, külföldi turnékkal.

– Ahhoz a pillanathoz is lehetne akár, igen. A mai napig Sanyival vagyunk, most is ő a menedzserünk.

Többször elmesélte már, hogy amit a színpadon látott, nem érdekelte. Az nyűgözte le, amit a kocsmában örömzenéltek utána.

– Igen, ezt mindig elmeséli.

Akkoriban ezek szerint még művészkedtek a színpadon?

– Nem erről van szó. Arra a gálára a Fonóba a táncszínházas produkcióval hívtak meg minket, az pedig kötöttebb program. Szerettem azt is nagyon, de a mi világunk tényleg az, amikor szabadon játszunk, a magunk örömére. Sanyi is attól dobott hátast, mi meg azóta is azt csináljuk, akármekkora a színpad. De az 1992-es dátum nem rossz: ahhoz, hogy az első lemez olyan lett, amilyen lett, kellett az azt megelőző tíz év: nem mondhatom, hogy felültünk a szekérre, aztán azóta vágtat velünk a fehér ló.

Otthon, falusi zenekarként még autentikus cigány dalokat játszottak, csak később kezdett el dalokat írni?

– Írtam én saját dalokat már a kezdetek kezdetén is. A vasúton gyalogoltam nap mint nap, ellenőriztem a síneket, hogy nincs-e törés – ez volt a munkám. Aközben.

– Krampácsolás közben mégis hogy lehet dalt írni?

– Volt nálam egy kalapács, egy papír, meg egy toll, merthogy írni kellett, hol van síntörés. Ehelyett én ütöttem a ritmust, énekeltem a dalt, ami épp az eszembe jutott. Elmentem így 20 kilométert is, közben alig vártam, hogy hazaérjek és felvegyem a gitárt. Hogy megnézzem végre, hogyan szól ez rendesen.

Otthon aztán leírta a szöveget, az akkordokat?

– A szöveget esetleg. Az akkordokat nem nagyon írhattam le, merthogy nem voltam velük tisztában. Az a helyzet, hogy még ma sem vagyok. Múltkor is fogtam valamit, aztán a gyerekeket kérdeztem, hogy ez mi, hogy is hívják ezt az akkordot a d-moll meg a c között…

Mégis hogyan, kitől tanulta akkor a zenét?

– Minálunk az a fura, ha nem tud valaki játszani. De nem tudom, hogyan tanultam. Pál István Szalonna, a prímás azt mondta, hogy ördög vagyok. Ő se érti. Az hagyján, hogy zenélek úgy, hogy hülye vagyok hozzá, de ráadásul dalokat is írok így. Olyan dalokat, amelyeket konkrétan imádnak az emberek, mások meg feldolgozzák őket. A tetejébe: a kecskeméti filmgyárban is dolgozom, csinálom a cigány mesék zenéjét. A legeslegelső mesém kikerült a Velencei Filmfesztiválra – és elnyerte a legjobb zene díját.

Nem értem ezt a dolgot. Legjobb, ha a Jóisten adományának tekintem.

A többiek is mind Istentől kapták volna a zenei tehetséget? Valami különlegesnek csak kell lenni a családjukban, vagy a falujukban, Paszabon…

– Mondok egy történetet. Előző vasárnap volt az unokámnak a keresztelője, a legkisebb fiam is ott volt velünk. Bementünk a templomba, ment a mise. Volt ott egy billentyű, amivel máskor az énekeket kísérik, de most nem játszott rajta senki. A pap nagyon jó ismerősünk, mondta, hadd járkáljon a gyerek, úgyse tudja bekapcsolni. Nem telt bele egy perc, már meg is szólaltatta. Erre megkérdezte Peti, a polgármester úr, hogy hány éves ez a gyerek. Tizennyolc hónapos! „Ennek nem szintetizátorozni kéne még, hanem csörgőzni a homokozóban!” Ezt mondta.

Megsértődik, ha azt mondják, hogy a vérében van a zene?

– Szilágyi Tóni, a hegedűsünk jött mindig ezzel a vér dologgal, én meg mindig legyintettem, nem hittem benne. Most már úgy látom, tényleg lehet benne valami. Máshogyan is zenélünk mi, cigányok. Amikor a Bohemian Betyars-zal játszunk, mondom néha, hogy „majd gyertek utánam”. Erre ők: „mi nem cigányok vagyunk, nem fogunk tudni úgy utánad menni, mi játsszuk, amit kell, ahogy van”. Szóval mostanában esett le, hogy a „vérében van a gyereknek” tényleg létező dolog: a 18 hónapos fiam esetében nem találok nagyon más magyarázatot.

Sok zenét hallgat valószínűleg.

– Persze. Sok Parno Grasztot!

Bármilyen cigány közösségben meg lehet valósítani ezt a zenecsodát, vagy ez függ attól is, ki melyik cigányságon belüli csoportból származik?

– A környezet számít. Vannak települések, ahova bemész, és nincs zenekar, nincs zenész, nincs semmi se, pedig cigányok lakják azt a falut is. Egy időben ráadásul a mi zenénket épp a cigányok nem tudták hova rakni. Mostanra azért ez változott szerencsére, egyre többen tudják, érzik, hogy ez a mienk, meg is hallgatják, de sok helyen és sokáig az volt, hogy csak néztek és várták a szintist. Nem tudtak bulizni a saját autentikus hangszereikre, dalaikra. Szóval vegyes a kép. Én konkrétan a románokról hittem azt, hogy mindegyik tud táncolni, meg úgy hegedül, mint a veszedelem. Közben kiderült, hogy nem.

Önök is úgy kapták tehát örökségül a cigány dalokat, hogy volt zenész a környéken?

– Úgy. Anyámék nagyon mulatósak voltak. Paszabon ez ma is így van: ha leesik egy falevél, máris megy a dili-dili-dili-dili-dili-dili-dili. Mi is ott voltunk gyerekként, amikor a felnőttek mulattak, így átvettük az öregektől a dalokat, most meg átveszik tőlünk a fiatalok. Bulizni rá: ez volt a lényeg akkor és ez ma is. Ezeket a dalokat mindet úgy hangszereltem át, hogy legyenek jó kis dögös cigánydalok, hadd táncoljanak rájuk a cigányok.

Gyerekkorukban otthon voltak ehhez autentikus cigány hangszereik?

– Összeszedtem a rossz edényeket, amikor kicsi gyerek voltam. Meg a fedőket, meg mindent: amiből hangot tudtam kicsikarni, abból kicsikartam. Így jött a hagyományos cigány zenébe a kanna is, mint hangszer: merthogy az volt a háznál. Apámnak meg volt egy Simson Star motorja. Az összes gázbowdent leszedtem róla, azt tettük a gitárra húrnak. A legjobb pengető-alapanyag meg a régi hipós doboz volt, az a szürke. Abból vágtuk ki. Igazság szerint akkor kezdett valódi hangszerünk lenni, amikor már színpadra álltunk. Akkor mondtam Jancsi bátyámnak, hogy meg kellene tanulnia bőgőzni. De bőgője nem volt, az első lemezt is akusztikus basszusgitáron játszotta fel. Aztán lett bőgő is. De úgy volt az hangolva, ahogy neki kézre állt, más bőgős azon nem tudna játszani. Én is így vagyok a tamburámmal. Behangoltam valahogy, ahogy nekem jó, úgy játszom rajta, nem a „hivatalos” módon.

Bátyja idei halála után kikerült a bőgő a zenekarból. Nem tervezett felvenni valakit, hogy ne boruljon a hangkép?

– Külsőst? Nem. A családban még kicsik, akik majd bőgősök lehetnek, de bevárjuk őket. Nem akarom ezt kiszervezni a családból. A hangkép pedig nem borul így sem: a fiam a harmonikával hozza a basszusokat. Amúgy ő is a maga módján játszik. Elvittem egyszer tanárhoz, az megnézte és azt mondta, nem tud neki mutatni semmit, annyira más technikát használ, mint az iskolai. Nem is akartam igazán taníttatni őket zenére, csak néha volt ilyenem. Mindenkinek jó a füle, jó az érzése, miért ne zenéljünk akkor érzésből, a fülünk után?

Még dallistát sem írok koncert előtt. Minek? Úgyis csak akkor érzem, milyen hangulatban van a közönség, ha már megy a muzsikálás.

Aztán ha buliznának, nem fogok lassút játszani nekik, csak mert az van a dallistában. Olyan sincs egyébként, hogy leülünk egy új dalom köré és próbálunk, próbálunk, verjük, hogy akkor így legyen jó, vagy úgy legyen jó. Nem. Eljátszom egyszer, aztán mehet is közönség elé. Mindenki hozza bele, amit érez, akkor lesz tökéletes.

Azért most csütörtökön a Budapest Parkban muszáj lesz dallistát írni – egy sor vendégük lesz, már csak ezért is.

– Most muszáj lesz, igen, ez most megtervezettebb koncert lesz, de nem baj: jubileumi buli, különleges esemény. Annyira nem lesz azért más a szokásoshoz képest, mint amikor mondjuk a Müpában játszottunk – na, az nagyon nem az én világom. Ott nem lehet bulizni. Itt meg iszonyat buli lesz.

A Bohemian Betyars-zal együtt játszanak megint. Cigány gyerekek a fehér gyerekekkel… Van ebben szándékos üzenet?

– Hogyne volna. Egyrészt imádunk velük játszani, ráadásul nekünk is kellett egy kis vérfrissítés. Viszont nem akartam a Parno Grasztba belepiszkálni, modern hangszerekkel teletömködni. A mi zenekarunk maradjon autentikus, főleg akusztikus hangszerekkel. Náluk viszont van dob, basszusgitár, elektromos gitár… Ha közösen lépünk fel, nekünk is benne van ez a hangzásunkban, anélkül, hogy a Parno Graszt identitása sérülne. De benne van az is, amit említ. Hogy így eljön ránk olyan is, aki amúgy nem jönne. Elkezdi hallgatni a mi zenénket is, és ő már akkor nem fogja úgy nevelni a gyerekeit, hogy minden cigány gyilkos, betörő és rossz ember.

„Paszabon ha leesik egy falevél, máris megy a dili-dili-dili-dili-dili-dili-dili” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Néhány éve a zenekar tagjait, többek között a fiát nem engedték be egy pesti szórakozóhelyre – nyilvánvalóan a származásuk miatt. Ma is van még ilyen?

– Persze. Van. Jó hír viszont, hogy lehet azért hatni az emberekre. Volt olyan, akivel ha az utcán szembejött egy cigány ember, átment a másik oldalra, aztán megismert minket, még le is jött hozzánk, ott ette velünk a paprikás krumplit Paszabon. Meg lehet változtatni a hozzáállást ebben a kérdésben, csak hát ott kell, hogy legyünk.

Csak eközben az ember azt látja, hogy mondjuk az Országos Roma Önkormányzat tagjai a családtagjaik zsebébe szórják a százmilliókat, hogy Farkas Flóriánok nem tudnak elszámolni közpénzekkel… Nem ezek a pozícióban lévő cigányok döntik romba mindazt a munkát, amit e téren ön is végez a zenével?

– De. Az elején egyébként még én is politizáltam, benne is voltam egy ilyen kerekasztalban. Aztán az ott helyet foglalók meglátták a költségvetést, és azt kellett hallanom az asztalnál, hogy ki mennyiért jött, mennyit visz haza. Akkor azt mondtam, hogy srácok, jó, én most megyek, ennek így nincs értelme. De kapcsolatban vagyok ezekkel az emberekkel, még haverjaim is vannak köztük, szóval ítélkezni sem akarok. Ki tudja, ha odakerülnék rendesen, nem ugyanezt csinálnám-e.

Hát hiszen ott volt, aztán mégsem ugyanazt csinálta. Most mondta, hogy felállt attól az asztaltól.

– Felálltam, igen, de nem vagyunk egyformák.

Nem tudná az ott osztozkodókat megtanítani mondjuk zenélni?

– Remek ötlet! Az biztos, hogy a cigányság csak magán tud segíteni, de annak előfeltétele az előítéletek lebontása. Mi azért tudunk tenni a zenénkkel. És azért teszünk is.

Amikor külföldön kérdezik, milyen Magyarországon cigányként élni, akkor mit mond?

– Régebben volt, hogy kérdezgették, ma már nem nagyon. De mit mondanék? Én itthon vagyok, itthon is érzem magamat. El tudok menni zenélni, hála Istennek van koncertem rengeteg. Nem agyalok sokat. Egyébként meg

nem csak a cigányoknak nem jó itt. A magyaroknak se jó. És ahogy elnézem, nem is lesz nekik jobb. Már ami a nagy kilátásokat illeti. Amitől jobb lesz mindenkinek, legalább néhány órára, az a zene. A buli. Azt meg mi szállítjuk, amíg csak bírjuk.

S minthogy családban marad, a Parno Graszt akár száz év múlva is létezhet – az unokái, dédunokái vezetésével.

– Teljes mértékben. Nagyon bízom benne, hogy nem fogják elcseszerinteni a fiúk. Remélem, hogy érzik a súlyát. Mert ugye ez nem csak néhány dal, nem csak buli. Valamit ezzel át is adunk – nemcsak a cigányoknak, hanem a magyar embereknek is, a külföldieknek is.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú