A gitárkirály rezidenciája: miért Paksra jár a világ egyik legizgalmasabb zenésze?
Úgy fest, Paks lesz a világ egyik legkülönlegesebb gitárosának magyar rezidenciája: a helyi Nemzetközi Gastroblues Fesztivál szervezői másodszorra hozták el Eric Gales-t, de ez most még döbbenetesebb, mint három éve volt: a zenész csillaga nagyot emelkedett azóta. Mégis, egy családi szervezésű vidéki fesztiválon szakadt le a fejünk a játékától – előtte ráadásul még egy zártkörű workshopon is részt vehettünk vele. Hogy mi a háttere mindennek? Hagyomány, ízlés – és persze az atomerőmű miatt rendelkezésre álló pénz.
A rasszizmus. Tudtam, hogy előkerül majd. Három éve, amikor először találkozhattam Eric Gales-zel, már akkor sem sajnálta az időt a témára. Nem beszélve idén megjelent lemezéről – azon is van dal, amelyben arról énekel: amikor elmegy otthonról, a felesége nem tudhatja, hazaér-e. A bőrszíne miatt, mármint. Két lehetősége van ilyenkor a magamfajta magyarnak, aki a Black Lives Matter-mozgalom eszközeit meglehetős ellenszenvvel szemléli az óceán túlpartjáról, s nincs teljesen meggyőződve róla, hogy az Egyesült Államok minden baját a „rendszerszintű rasszizmus” okozza. Az egyik lehetőség tehát, hogy legyintünk, egyszerűen mozgalmárként könyveljük el a beszélőt. A másik meg az, hogy nyitottan hallgatjuk és nem akarjuk jobban tudni nála, mi van ott, ahol ő él. Utóbbi hozzáállást választjuk most is, ezen a workshopon vagy masterclass-előadáson, az Erzsébet Nagy Szálloda báltermében péntek délután. Pakson vagyunk ismét, akárcsak három éve – akkor is rácsodálkoztunk, hogy
a Nemzetközi Gastroblues Fesztivál szervezői el tudták hozni az egyik legfigyelemreméltóbb amerikai gitárost, énekest, szerzőt. Most meg még inkább meg vagyunk döbbenve.
Az idei év ugyanis sorsfordítónak látszik Eric Gales életében. Nagyon úgy fest, hogy a régóta meglévő szakmai elismertséget végre közönségsiker is követi – nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy Gales idei lemezét (Crown) a blues-berkekben megkérdőjelezhetetlenül nagyágyúnak számító Joe Bonamassa producelte, s a címadó dalban – amelyhez klip is készült – gitárpárbajt is vív a két puskakezű.
Az I want my Crown című dal arról szól ugye, hogy Gales most már kéri a koronáját, ami neki kijár: s míg ez mástól a magát meg nem értett zseninek képzelő lúzer nevetséges nyöszörgésének hatna, Gales esetében a helyén van. Stílusára ugyanis messze nem csak a blues volt hatással, de például a hiphop is, amelynek gyakori mondandója, amit a műfaj magyar meghonosítója, Ganxsta Zolee így fogalmazott meg: „Ki a faszagyerek? Lóri, te tudod! – Te vagy a faszagyerek, há Zoli, én tudom!”
Gales-nek egyébként felnőtt élete is különféle gangekhez kötődött, súlyos droghasználattal, börtönnel megspékelve. Külsőre sem az a tipikus blues-gitáros méretes arany fukszokkal a nyakában. Inkább valami gengszterrap-atyaúristent láthat benne, aki csak fotóról ismeri. Nyilván azt látják benne olykor odahaza a rendőrök is, aztán ha még kiderül, hogy fegyveres ügyekért, drogért ült is… Teljesen életszerű, hogy akadnak gondjai a külsejéből következően. A Gales-t igazoltatók a zenész mostani sikerei után remélhetőleg egyre többször fogják felismerni és tudni:
ez az ember jóval több annál, ami első ránézésre vagy a bűnügyi nyilvántartásból látszik belőle. És itt nem csupán különleges gitározásáról meg egy-két jó dalról van szó.
Az is érdekes persze: négyévesen a bátyja hangszerén kezdett játszani, a jobbkezes hangszert egyszerűen megfordítva, ezért aztán teljesen más technikával, fogásokkal dolgozik, mint a jobbkezes gitárosok – vagy azok, akik balkezesek bár, de áthúrozzák a hangszert. Tizenéves volt még csak, amikor már csodagyerekként emlegették, Carlos Santana zengett róla ódákat, a hóna alá is nyúlt. A zenélést sosem hanyagolta, de húszas-harmincas éveiben egyre mélyebbre csúszott a drogos-ganges életmódban – elmondása szerint ötször kellett visszahozni az életbe. Ez tartósan aztán egy nőnek sikerült, akit el is vett feleségül, s hat éve teljesen tiszta. LaDonna Gales a zenekarnak is tagja, perkázik és énekel, most pedig itt van ezen a workshopon, az első sorban ül – s olykor még kérdez is a férjétől.
Merthogy ez az egyórás rendezvény ilyen: Gales mesél, játszik, kérdésekre válaszol. Kiválasztott közönség számára: nagyjából százan vagyunk, a honi gitáros és zenei élet kiválóságai hallgatják – itt van a legendás László Attila csakúgy, mint Ferenczi György vagy Benkő Zsolt. Az ifjabb nemzedékből meg Kóródi Tamás, a gitáros jutuber, aki itthon, magyarul is meghonosította a világszerte elég nagy nézettségeket produkáló műfajt:
Gales mindenkit lenyűgöz. Improvizációi játékosak, élők, saját magát legalább annyira igyekszik szórakoztatni és meglepni, mint a hallgatóságot – amikor pedig beszél, az tiszta, őszinte. Helyenként meglepően az: amikor halálközeli élményeiről beszél, rendesen elérzékenyül. Síráshatárra.
Gales eszközei ilyenek: tiszták, érzelmesek és erőszakmentesek. Ezért sem lehet egyszerűen besorolni a BLM-kultuszba. Ő ugyanis azt mondja: felőle lehet bárki rasszista, a zenéje úgyis hatással lesz az illetőre.
Aztán onnantól a rasszistának kell megküzdenie a kognitív disszonanciával, hogy „hát ez baromi jó”, szemben az érzéssel, hogy „de hát ez csak egy feka”. Gales hazájához fűződő ambivalens érzéseit mutatja, hogy bár „valakik himnuszaként” utal rá, mégiscsak eljátssza az amerikai himnusz általa készített átiratát a kis pódiumon. Nem a Hendrix-féle zúzás ez (amely művészileg hibátlan volt, a háborúellenes üzenet tökéletes átadása 1969-ben, Woodstockban). A Gales-féle átirat egyszerűen gyönyörű. A probléma a fekete bőrszín miatt itt, Pakson persze nem létezik: s nem a válogatott hallgatóság miatt csupán. A Gastroblues-on ez amúgy lehetetlen is lenne. Egy fesztiválon, amelynek fő zenei profilja a feketék teremtette blues.
Az már kevésbé kézenfekvő, hogy Gales idei sikerei közepette is itt kezdi meg európai turnéját, s még egy ilyen beszélgetős workshopra is ráállt az esti koncert előtt. Csak egy ilyen trécselős óra is millió körüli tétel szokott lenni a befutottabb előadók esetében, hát még a koncert ára! Az összegeket ugyan nem árulja el a fesztivál alapítója és főszervezője, a mindenki által csak Kaktuszként emlegetett Gárdai György, annyit azonban elmond, hogy igen, Gales árai jócskán felkúsztak mostanra. Szerencsére ők még az idei nagy siker előtt foglalták le, de olcsónak így sem volt mondható.
Hogy mégis megszervezték az eseményt, ahhoz a jubileumi év is kellett: az idei volt a 30. Gastroblues. Érdemes volt hát emlékezetessé tenni a fesztivált, amely az egyik legkülönlegesebb a hazai kínálatban. Családi vállalkozás, Kaktusz zeneszeretetéből nőtt ki az egész – állandó alkalmazottjuk nincs is, a szervezést a családtagok is mellékállásban csinálják, amikor kell. A menedzsmentekkel való tárgyalás nem Kaktusz dolga – „A magyaron kívül folyékonyan csak trágárul beszélek. Nem vagyok rá büszke” –, de a zenei kínálatról ő dönt. Nagyjából egy elv szerint: ide gagyi produkció nem jön. Ezt pedig azért teheti meg, mert nem a jegybevételektől függ a rendezvény sorsa: Paks város önkormányzata ötéves támogatási szerződést írt alá velük a 25. fesztivál alkalmából. A volt paksi polgármester, később a paksi orosz beruházásért felelős miniszter, most a külügy kötelékében ugyanezen dolgozó Süli János is nagy támogatója a programnak, az MVM Paksi Atomerőmű is szép summát tesz bele, plusz most már ingyen biztosít helyszíneket is a klubkoncerteknek.
Bár Kaktusz köztudott fideszes-jobbos kötődései miatt azt hihetnénk, hogy a tusnádfürdői Gastro Blues Fesztivál is az övé, ez nem így van. „Minden évben gyűjtünk a határontúliaknak, idén a kárpátaljai reformátusoknak jött össze egymillió forint, ezért különösen rosszul esett, hogy épp egy erdélyi ember nyúlta le a nevünket, a tartalmunkat.” Szóval a tusnádi Gastro Blues nem az ő terjeszkedésük eredménye, eredményeik mindenesetre egy kisváros életében mindenképpen látványosak: Pakson és környékén például lehetetlen szállást szerezni a fesztivál idején. Ha valaki az utolsó pillanatban kapcsol, úgy jár, mint mi. A helyi kollégium autentikusan 80-as éveket idéző, emeletes ágyas utolsó szabad szobájában tudtuk álomra hajtani a fejünket az esti Eric Gales-koncert után.
Amiért önmagában is megérte volna eljönni. Bár a fesztivál fő koncertjeinek helyet adó csarnok akusztikailag legendásan alkalmatlan koncertek tartására, az első sorból az ember direktben Gales erősítőjét hallja – és nem is lehetne boldogabb attól, hogy leszakad a feje. Mert van itt zúzás, meg van érzelmes soul, a végén nagyok megidézése Beethoventől az AC/DC-ig, plusz Smokeface névre hallgató, egész fejét fedő maszkja alól indokolatlanul füstfelhőket eregető basszusgitáros show-elemként (nagyszerűen játszik egyébként ő is). Egy dalra még LaDonna is előre jön – és nagyon jót énekel.
A lényeg, hogy végig valódi zene van: míg lemezein Gales tartja a dalformát, koncertjei nagyrészt egy-két dal, néhány geg és pár előre begyakorolt elem köré szőtt kiszámíthatatlan improvizációk – ezért nem is tudnak unalmassá, rutinszerűvé válni.
S hogy bár másodszorra játszott Magyarországon, Budapesten még nem láthattuk? Nem baj. Ha nálunk Paks lesz Eric Gales rezidenciája, ám legyen. Az itteni fesztivál családiassága, osztálytalálkozó-jellege, mennyiség helyett minőségre törekvése önmagában is különleges élmény mindig.
Idén is az volt. Az évben, amelyben Gales megkapta a koronát, amelyre oly’ régóta vágyott. Paks tehát jó úton van afelé, hogy királyi rezidenciává váljon. Örömmel is hallgatnánk még néhány ilyen „trónbeszédet”.
Nyitókép: Eric Gales (forrás: FREDRIK SANDBERG / TT NEWS AGENCY / TT News Agency via AFP)
