Hangrobbanás Pakson (nem képzelt riport életről, zenéről, tehetségről)

·2019.07.26

Július elején először lépett fel Magyarországon a jelenkor egyik legjobb gitárosa, Eric Gales. Nem a fővárosban, hanem Pakson volt a debütálás, s amíg kollégánk odaért, volt ideje elgondolkodni a könnyűzene jelentőségén, a tehetség mibenlétén – s minderről még a főhőssel, a csodagyerekként indult, drogos korszakon és börtönön is túl lévő Gales-zel is volt alkalma eldiskurálni. Műfaji határokat erősen feszegető kulturális utazás következik.

„Ljubljana végül is csak egy ugrás. Jó, nem kicsi ugrás, de még éppen belefér. Bele kell, hogy férjen.” Így indult az egész, ezekkel a gondolatokkal, amelyeket egyébként egy Facebook-hirdetés váltott ki. Bluesfesztiválról adott hírt, ami önmagában érdektelen, hiszen olyanból közelebb is van elég. Csakhogy itt Eric Gales neve villogott a virtuálplakáton.

Hogy rögtön országhatárokat is átléptem volna érte, abból a nyájas olvasó már sejtheti, hogy Eric Gales jó. (Jól sejti.) Rápillantottam mindenesetre a naptáramra. Munka, rendezvény, épp aznap. Rövid szentségelés után nézni kezdtem, melyik másik környező vagy legalább közeli országban játszik Gales a nyáron. Bécs? Prága? Zágráb? Katt a koncertnaptárára, hogy aztán ne higgyek a szememnek. Paks! Az amerikai gitár- és zenezseni, aki sosem járt még hazánkban, a Tolna megyei városkában debütál, tehát csak egy kőhajításnyira!

A Gastroblues Fesztiválon ráadásul, amelyet nem mellékesen a Heti Válasz miatt ismertem meg, amikor öt éve fesztiválmellékletet készítettem a lapba. Megjelenés után a főszervező („Kaktusz”) jelentkezett, hogy kihagytam őket, micsoda dolog. Ahelyett viszont, hogy tovább hepciáskodott volna, inkább meghívott, nézzem meg a fesztiváljukat. Mentem, döbbenetem nyoma pedig itt olvasható: kiderült ugyanis, hogy a számomra addig csupán az atomerőművéről híres város csodás kis nyaralóhelyszín, a fesztivál pedig családias, kedves. Többször is mentem azóta, idén mondjuk nem terveztem: fene hitte volna, hogy elhozzák Eric Gales-t.

Dunlop Sessions: Eric Gales

Mert azért minden erénye ellenére (például itt alakult meg a Magyar Atom, Tátrai Tibuszék ma is játszó formációja, de a blues-gyökerű magyar előadóknak is afféle éves találkozóhelye Paks) tény, hogy az idén már 27. alkalommal megrendezett Gastroblues a nemzetközi színtérről leginkább a „valaha híres együttes volt, a leghíresebb tag rég meghalt vagy kilépett, a többiek meg ugyanazon a néven eljönnek olcsóbbért”-típusú zenekarokat (Robben Ford együttese, vagy idén a Ten Years After) hozta el szakmányban. Esetleg nagyon híres gitárosok kevésbé híres, szintén gitáros öccseit (Cliff Moore).

Szóval amint megláttam, hogy jön Gales, tudtam, hogy július első hétvégéjét Pakson töltöm. Sőt. Azonnal interjút kértem tőle. Hogy minek? Ezen, bevallom, nem gondolkodtam, a minden újságíróban kötelezően megbúvó marketingesnek nem volt ideje előbújni belőlem. Ha lett volna, bizonyára közli velem, hogy Eric Gales a magyar olvasónak semmit sem mond, pont nem érdekel nagyjából senkit, hogy eszik-e vagy isszák. Különben is: eldobsz egy követ, gitárost talál el. Minek még importálni is Amerikából? Csakhogy nem volt ideje előbújni annak a bizonyos marketingesnek. Kivételesen nem elsősorban az olvasó igénye hajtott, hanem bizony a sajátom. (Bocs.) Mentségemül: van elég macera ezzel a hivatással, az újságírással, főleg manapság. Amiért mégis megéri a vesződséget, azok többek közt éppen ezek a pillanatok: amikor nagyon okos, nagyon bölcs, vagy nagyon önazonos embereket, netán kivételes tehetségeket mutathatok be. Olyanokat, akik valódi hagyományban gyökerezve képesek létrehozni valami egyedülállót – ezáltal visszaadni némiképp a homo sapiensbe vetett, egyre ingatagabb hitemet.

Gales márpedig éppen ilyen. Cseppet sem tipikus bluesgitáros. Fekete, persze, de inkább úgy néz ki, mint valami anyázós rapper Bronxból. Méretes aranylánc, baseball-sapka… Persze teljesen mindegy, hogy néz ki, hiszen nem a külsejéért, nem az identitásáért, hanem a teljesítményéért tisztelem. Épp ezen morfondíroztam az autópályán Paks felé – hogy pont a Pride hétvégéje van, s mennyivel jobb, hogy ahelyett én Gales-t fogok hallgatni Pakson. Meg hogy milyen régimódi is az én értékszemléletem. A tisztelet, akár áhítatos tisztelet annak jár, aki valami tiszteletreméltót tett, alkotott. Lehet az magyar, román vagy amerikai, férfi, nő, fekete, fehér, macsó vagy transszexuális, szegény vagy gazdag: mindegy, ki ő, minek vallja magát, honnan jön, ha van ilyen teljesítmény. Mint a L’ecsó című rajzfilmben a mottó: főzni bárki tud. Ami, ugye, nem jelenti, hogy mindenki tud, azt viszont igen, hogy a tehetség bárhonnan jöhet.

S akárhonnan jön: csoda. Ez a csoda a fontos, nem az identitás meg a magánéleti ügyek. Utóbbiak tehetséges ember esetén lehetnek érdekes adalékok, hozzá is járulhatnak a motivációhoz, azaz közvetetten a műhöz is, de mindenképp másodlagosak. Ha pedig nincs tehetség, nincs mű, nincs teljesítmény, akkor teljesen érdektelen, hogy az illető kicsoda, minek vallja magát. Önmagában az identitás tehát nem méltó semmilyen tiszteletre.

Annyira elkanyarodtam fejben a témától, hogy majdnem az autópályáról való lekanyarodást is elnéztem, az utolsó pillanatban azért kapcsoltam, ami már csak azért is remek, mert Eric Gales-zel jóval a koncert előtt volt időpontom a paksi Erzsébet Nagyszállóba.

Szerencsére nem késtem el. Itt vagyok időben a szálloda éttermében, s itt ül Gales is, egész együttesével. Mellette a felesége, aki vokálozik is, szemben velük a két nagyon mogorva zenész, a dobos és a bőgős-billentyűs. Gales épp lazacot rendel, amikor mellételepszem. Csak nem lett nagyon egészséges és nagyon vega a modern blues nem is olyan rég még drogos, emiatt börtönt is járt rosszfiúja? „Dehogy. Csak szeretem a lazacot.” Azért ez megnyugtató.

A zenéje, a játékstílusa viszont egyáltalán nem az – az leginkább felkavaró, impulzív. Egy-egy jól sikerült szóló után fél-extázisban olykor magasba tartja a hangszerét és kiszól a közönségnek: „Ezzel fogom én újra naggyá tenni Amerikát”. Na, de mit fog ehhez szólni Donald Trump? „Egyáltalán nem érdekel, mit szól ehhez Trump. Az sem érdekel, más mit szól”-mondja, majd közli: a zene sokkal hatékonyabb útja Amerika naggyá tételének, mint a politika. Estéről estére látja a közönséget, tele lelkesedéssel, örömmel, bárhol jár a világon. „Az a gond, hogy sokan otthon el vannak szállva ettől az Amerika-dologtól, miközben Amerika csak egy része a bolygónak.” Na, de mégiscsak szuperhatalom, a popkultúrában meg főleg az. „Egyetértek. Ez következik a gazdasági világhatalmi státuszból is, meg abból is, hogy a dalok tényleg jók. Nem véletlenül mondtam egyébként azt a Trump-parafrázist. Tapasztalatból. Tegyük fel, van két ember, aki nem ért egyet semmiben. Mi hozza őket össze a leginkább? A közös érdek a zenében. Ott nem számít semmi más, minden kívül marad a falakon. Csak a zene marad.”

Jaj, szegény Gales, ha tudná, hogy itthon még a zene is politika, hogy újjobbos pejhedző állúak kormányportálokon hirdetik: „Annál fontosabb, hogy végre leröhögjük a panteonból a Beatlest, a Rolling Stones-t, Jimi Hendrixet és a többi ósdi totemet. De ez tényleg csak a kezdet.” Leszámolás. Az a fontos. Elvenni a hülye ma emberétől, amit szeret, mert az a csúnya hatvanas évek, főleg hatvannyolc, hát az vitte romlásba a világot, az a „legócskább nemzedéket” termelte ki, a Beatles meg amúgy is „sekélyes barmok” gyülekezete volt. Igen, tényleg leírta ezt egy bilibe lógó kezű 2019-ben, néhány nappal paksi látogatásom előtt.

Gales-nek mindenesetre nem számolok be erről. Úgysem értené a nyomorunkat, azaz: nem akarom, hogy értse. Magyar vagyok, a messziről jött vendég lássa csak szebbik arcunkat. Azt a közönséget, amelynek fontos az a hagyomány, amelyet ő is tovább visz, meg is újítva azt. A mellettem lazacot eszegető figura, ha még csak 44 éves is, pontosan ebből, a hatvanas években megalapozott hagyományból nőtt ki. A kicsi Eric Gales Memphisben élt, öt testvér közül a legfiatalabbként. Bátyjai már zenéltek, s mivel egyikük balkezes volt, Eric is az ő megfordított gitárján tanult meg játszani. Csupán négy éves volt. Hét volt, amikor egy utcazenésztől elkérte a hangszerét – Memphisben mindehol ment még az élő zene akkortájt – és első dollárjait megkereste a hangszerrel. Csodagyereknek számított. Woodstockban is fellépett – na nem az 50 évvel ezelőtti legendás fesztiválon, hiszen még nem is élt akkor –, a 25 évvel ezelőtti jubileumon. Nem kisebb név vitte fel a színpadra, mint az eredetin is fellépő Carlos Santana. Aki végighozsannázta akkor a sajtót a még huszadik évét sem betöltő Gales-ről.

Carlos Santana Talks about Eric Gales on Arsenio ’92

Santana rögtön felfogta, hogy valami nagyon különlegeset hall, nem csupán egy nagyon technikás srácot. A zene Gales-nél többet jelent a bluesnál. Kevés olyan fickó van ebben a műfajban, aki a kötelező Hendrix-es, Stevie Ray Vaughan-os gitározáson túl jó viszonyt ápol a latinnal, a jazz-zel, sőt, némileg a klasszikus zenével is. Talán a blues nem volt elég érdekes számára, megunta? „Dehogy, nagyon érdekes volt a blues mindig. Csak minden más is legalább ilyen érdekes.” Ebben is a bátyja hatása volt, ő mutatott neki mindenféle zenét. „Egyszerűen tetszett minden, ami zene, úgyhogy elkezdtem keverni a műfajokat, stílusokat.”

Meséli most, hogy a kottával is megismerkedett, de azt már nem a testvérei tanították neki, hanem a zeneiskola, ahol dobot tanult. Nem ám valami csilivili fizetős magániskola volt, csak a helyi gimnázium, tehát valami szakkörféle. Mázlija volt. Azaz tehetsége. Ami szerinte nem más, mint „annak az adománya, hogy egy adott dologban nem kell gondolkodnod, izzadnod, csak csinálnod kell és fejlődsz, észrevétlenül, nyűg nélkül”. Mint mondja, a testvéreit is ugyanennyi zenei tehetséggel áldotta meg az ég.

S hogy akkor miért épp ő lett Eric Gales, akinek saját gitármodellje van egy olasz csúcsmanufaktúránál, akiről Joe Bonamassa úgy nyilatkozik, hogy a legjobb gitáros ma a Föld nevű bolygón? „Erre nem tudok válaszolni. Tényleg fogalmam sincs. Az egyik bátyám elég híres lett, Little Jimmy King néven játszott, de ő meghalt 2001-ben.” A legkisebb Gales titka talán az lehetett, hogy az ő korosztályában mindenki rappelt és hip-hopot nyomott a feketék közül. „Igen, ez talán magyarázat lehet. Miközben a többiek popot, hiphopot, RandB-t nyomtak, én 12-13 évesen ott voltam gitárral a kezemben, és bluest, rockot játszottam.” Ez persze nem jelenti, hogy Eric Gales kimaradt volna a hiphopos szcénából. „Persze, benne voltam, a külsőmön ma is látszik, hogy még mindig velem van az a stílus”.

Amelyhez kötődött minden, ami árt. Bűn és főleg – drogok. „Drogok? Nem mondom, hogy rossz volt. De elég volt több mint húsz éven át, elég volt az élmény, hogy többször majdnem meghaltam. Meguntam. Amint leálltam a drogokkal, egyetlen év leforgása alatt teljesen megváltozott az életem, duplán kaptam vissza mindent, amit addig elvesztettem. És majdnem mindent elvesztettem addigra.” A játéktechnikáját mondjuk nem vesztette el drogos évei alatt sem, de a kapcsolata a zenével és a közönséggel tisztán sokkal erőteljesebb.

A céljai is sokszínűbbek lettek. Dalokon kívül filmzenék, sőt, szimfónia is érdekelni kezdte. „Van egy tervem. Koncert szimfonikusokkal, az általam komponált zenékkel. Ez még az út későbbi szakasza lesz, de szeretném. Látom magam, ahogy leülök a kottafüzettel és komponálok.” Nem mintha félne attól, hogy eltűnik az elektromos gitár. „Remek kezekben van a hangszer. Kingfish például csodálatos, a nagyon fiatalok közül pedig Brandon TAZ elképesztő. És van még 25 másik.”

Mindig érdekelt, hogy aki tényleg megtanult játszani a hangszerén, mit szól ahhoz, hogy a Rolling Stones például stadionokban játszik, míg ő egy magyar kisvárosban. „Értem a felvetést, van is benne valami, de a Stones mindig is ilyen volt. Szétesett. Mindennek van közönsége. Ez pedig jó. Nem korhoz kötött mindenesetre az igényesség. Eric Johnson például már szintén nem fiatal, mégis csodálatosan játszik. Mindig inspiráló.” A nagy bandáknak, előadóknak mind van legalább egy nagy slágere. Gales-nek nincs. Többek között ez jelzi, hogy a szupersztárságot sosem sikerült elérnie. De vajon szeretne egy saját nagy slágert? „Abszolút. Persze. Már meg is írtam. Egy olyan dal, mint a Block The Sun, teljesen megfelelő lenne nagy slágernek. Hogy aztán mit játszanak a rádiók, mit nem… Ez már nem rajtam múlik.”

Two Tone Sessions – Eric Gales – Block The Sun

A koncerten a tényleg remek Block The Sun aztán nincs, s hiába készített Gales tizennyolc lemezt, szinte alig vannak saját dalok. Spontaneitás, imporvizáció annál több. És: energia. A koncertek rendezésére legendásan alkalmatlan paksi sportcsarnokban (alapból is borzalmasan szól, most meg a technikai személyzet is kritikán aluli volt) sikerül úgy bevonni a közönséget, hogy tényleg le a kalap. Durvulás és finomság, Für Elise és Back In Black az AC/DC-től – van itt minden, azaz mindenből egy kicsi. Persze, zenebohóc-jelleg, de a közönségnek kell a show, meg is kapja. A legvégén Santana „keresztapám” Európáját is – jobban eljátszva, mint a kedves patrónus valaha tette. A közönség tényleg lelkes. Gales is az. Ígéri, visszajön még Magyarországra.

Ha így lesz, én biztos ott leszek azon a koncerten is. Ha már a hatvanas évek nemzedékének hála a gyakran könnyűnek hazudott zene közös nyelvvé vált az egész nyugati világon. Érdemes megbecsülni azokat, akik mesterfokon beszélik. Gales pedig az egyik legnagyobb zsonglőr. Efelől semmi kétség nem maradhatott a paksiakban.

 

Borítókép: Molnár Gyula

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport