Itt még a vallásosság is a nemzeti büszkeségből következik – régiónk sebzett identitásáról
A vallás társadalomalakító erejéről szokás úgy beszélni, mint a múlt maradványa. A szekularizáció elmélete azt állítja, hogy a vallásosság egyre csökken, a vallási intézmények befolyása elenyész. Kelet-Közép-Európában mégis azt tapasztalni, hogy a vallás társadalmi és politikai faktor. A lengyel katolicizmus, a román ortodoxizmus, a magyar keresztényizmus, éppígy a cseh ateizmus nem akkor érthető meg igazán, ha a szekularizáció megközelítését alkalmazzuk. Hanem akkor, ha a vallást a régió traumatikus emlékezetéhez, a történelmi gyászmunkához és az áldozat-narratívához viszonyítjuk. Máté-Tóth András valláskutató, teológus egyetemi tanárnak a Korunkban megjelent tanulmányát a Válasz Online számára átdolgozott, szerkesztett változatban közöljük.
Esterházy írja a Halacska csodálatos életében: „Közép-Európa: az egy álom. Ez nemcsak szép és szellemes gondolat, de nagyon konstruktív is. Hozzám mindenesetre közel áll.” Másutt pedig, a Mercedes Benz című drámájában az Úr mondja Közép-Európáról: „Testvéri tátott szájak barátságos szövetsége? Hogy ez volna a jövő? Mert a múlt meg a jelen biztos nem ez. … Ne tessék itt legyintgetni, imádkozni tessék.”
Ha nem legyintünk, akkor komolyan vesszük a térségre vonatkozó felvetéseket. Erre jó okunk van. Részben politikai, részben kulturális. Egész Európa, sőt az egész világ mélyreható átalakulásban van. A II. világháború utáni stabilizációban főszerepet játszó hatalmi tömbök meghatározó erejének megkérdőjelezhetetlen evidenciája elbizonytalanodni látszik. A nyolcvanas években még Európán belüli vonatkoztatási rendszerek mentén elmélkedtek a Közép-Európa felvetésről, mára a globális játékosok jelenlétét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A nyugat-európai és kelet-európai politikai kultúra és hatalomgyakorlási tradíciók közötti feszültség elemzésének mára globálissá vált a kerete. Miközben a magyarországi közéleti vitákban fejünket rutinszerűen fordítjuk Brüsszel vagy Moszkva felé, a gazdasági és katonai realitás egész Európát helyezi Washington és Peking közé. Mindazonáltal bármennyire is meg lehetünk győződve arról, hogy a politikai erőviszonyok szabályozzák az életünket, a Közép-Európa-dilemmák a kulturális faktor jelentőségére emlékeztetnek. Bár azt tapasztaljuk, hogy minden politika, közben tudnunk kell, hogy a politika nem minden. Amint a gazdasági marketing egyik fő belátása, hogy nem terméket, hanem életstílust lehet sikeresen eladni, a politikai marketingben is nyilvánvaló, hogy professzionálisan keltett félelmek, álmok és rémálmok terelik az urnákhoz az egyébként individuális, a közjóra fittyet hányó szavazókat. Először tehát a régió identitásának álláspontom szerint legfontosabb jellegzetességét, a sebzettséget mutatom be.
Saját mércével
A Közép-Európát érintő társadalomtudományi vizsgálódásokban a rendszerváltást követően, amikor már lehetséges volt olyan kérdéseket is szabadon lupe alá venni, mint a szegénység vagy éppen a vallás, a kutatók a nyugat-európai és amerikai know-howt alkalmazták. Olyan elméleteket, melyek genealógiája a magasan fejlett társadalmakban szerzett tapasztalatokra alapult. A vallásra nézve elsősorban a modernizáció és a szekularizáció elmélete adta az elsődleges értelmezési keretet. Amint azonban szaporodni kezdtek a kutatási eredmények, ezek a megközelítések szűknek bizonyultak az értelmezés számára. Pontosabban szólva az adatok nem támasztották alá a szekularizációs elmélet által feltételezhető eredményeket. A vallásosság változásainak folyamatai nem jártak együtt a modernizálódás folyamataival. Tomka Miklós, a vallásszociológia doyenje többek között ezt az eredményt dolgozta fel akadémiai doktori értekezésében 2010-ben.
Az utóbbi tíz évben vannak, akik arra törekszenek, hogy a régió saját történelmi tapasztalataira alapozó elméletet dolgozzanak ki. Ilyen a teológiában a poszt-Gulág teológiai megközelítés (Katja Tolstaja, Ligita Ryliškytė és mások), amely abból indul ki, hogy a régió szenvedéstörténete a teológiai tanítás és a hívő magatartás sajátos jellegzetességeit képes felmutatni. Ebbe a törekvésbe illeszthető a sebzett kollektív identitás elmélete is, amelyben nemcsak a régióban elszenvedett traumákra, hanem a régió geokulturális és geopolitikai hagyományaira támaszkodunk. (Ezt a megközelítést dolgoztam ki Freiheit und Populismus című könyvemben, amely a Springer kiadónál jelent meg 2019-ben.)
Véres-vérző zónánk
Václav Havel, Adam Michnik, Konrád György és mások, amikor Közép-Európáról beszéltek és írtak, akkor pro-európai és kontra-szovjet alapállásból fogalmazták meg utópiáikat. A rendszerváltást követően az Európa és Közép-Európa közötti megkülönböztetést elsodorta a gazdasági és politikai kényszerek hulláma, majd még inkább az Európai Unió úgynevezett keleti bővítésének projektje. Havel az igazságról, Konrád az antipolitikáról, Michnik az új evolucionizmus és a civil társadalom kultúrájáról értekeztek, mint a régió közös szellemiségéről.
Ami azonban ezeknél a szerzőknél hiányzott, legalábbis hangsúlyárnyékba került: a régió országainak, társadalmainak kollektív tragédiái.
Nem is csoda, hiszen ezeknek a traumáknak a diskurzusa az egész 20. században megterhelte a régió államainak egymáshoz való viszonyát. A traumatematikára vonatkozó hallgatás, diszkréció el akarta kerülni a sérelmek megvitatását. A háttérben talán azt is remélve, hogy a közös Európa-vízió, Európa regenerálása (Hável) majd megteremti annak filozófiai és kulturális alapját, hogy elő lehessen venni a nacionalista ellenségeskedés feloldásának feladatát. A hetvenes-nyolcvanas években az említett szerzőknek a nacionalista ellenségeskedés kísértésének kellett ellenállniuk, harminc évvel később pedig a kortárs szerzőknek a nacionalizmus és az EU-ellenes identitárius politika szélviharával szemben kell fenntartani az eredeti, lényegi európaiságot. Azt a szellemiséget, amely nem birtoka egyik államnak, egyik országnak vagy egyik irányzatnak sem, de amelynek folyamatos keresése és tematizálása jelenti Európa szellemi sajátosságát.
Sebzettség
Egy horvát, egy bosnyák és két szerb érkezik a Holdra. A horvát a hegyekre mutat, és azt mondja: „Ezek éppen olyanok, mint a dalmát hegyek. Ez biztosan horvát föld!” A bosnyák azzal érvel, hogy a kráteres felszín hasonlít a Szarajevó bombatölcséreire, „tehát ez biztosan boszniai föld”. Végül az egyik szerb előveszi a pisztolyát, lelövi a másik szerbet és így szól: „Itt szerb vér folyt, ez csak szerb föld lehet”. Ez a szimbolikus történet pontosan azt fogalmazza meg, amit Fried István a Korunk folyóiratban 25 évvel ezelőtt közölt tanulmányában így fogalmazott meg: a kelet-közép-európai régió a mi „véres-vérző zónánk”. Ezen a nyomon indulunk tovább.
Hegemóniák ütközőzónája: paradox közép
A kelet-közép-európai régió földrajzi elhelyezkedése, kelet és nyugat közötti geopolitikai státusa alapvető jelentőséggel bír annak társadalmai, társadalmi önértelmezései, kollektív identitása számára. Bibó István, Szűcs Jenő a két magyar kulcsszerző, akik a régió értelmezésénél a köztességre koncentráltak. Így tesz számos rangos külföldi szerző is, egészen Samuel Huntingtonig, aki sokat bírált A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (Clash of civilisation 1996) című könyvében a régióról mint két meghatározó kultúrrégió mezsgyéjén elhelyezkedő földrajzi-politikai egységről ír.
Gerard Delanty Európa történeti és politikai-szociológiai formálódásáról írva a Formations of European Modernity című 2018-as könyvében Európa történeti régióit szintén köztes geopolitikai státusúnak tekinti. Határzónának. Delanty szerint Kelet-Közép-Európa a ma visegrádi négyeknek nevezett országok együttese. Ez a geopolitikai és geokulturális státus a régió társadalmai számára centrális jelentőségű önértelmezési keretet kínál, mely nemzedékről nemzedékre áthagyományozódik. Az elsődleges ilyen sebzettség a nemzeti önállóság és önrendelkezés hiánya, amely a 19. század közepétől vált központi jelentőségűvé, majd az ezt követő évtizedekben, egészen a berlini fal leomlásáig a jóléti vágyakozás mellett a legerősebb társadalmi kohéziót jelentette.
Váltakozó kényszerlojalitás
A régió országainak többsége a 19., de még inkább a 20. század során a nyugati és keleti hegemóniák váltakozó uralmát tapasztalta meg, amely nyomott hagyott a társadalom identitásán. A birodalmak felbomlása, a nemzetállamok kialakulása, majd kisvártatva diktatúrába kényszerülése a lakosságot váltakozó kényszerlojalitásra kényszerítette a váltakozó politikai hatalommal szemben. Amit Hannah Arendt megfogalmazott a totális diktatúrák vonatkozásában, az meghatározó a térség társadalmai számára. „Ha létezik valami olyasmi mint totalitárius személyiség vagy mentalitás, akkor ennek egyik legfeltűnőbb vonása éppen a rendkívüli alkalmazkodóképesség, valamint az állandóság hiánya.”
Arendt ennek a személyiségtípusnak jellegzetességeit a nácizmus és a bolsevizmus korszakának tapasztalataira támaszkodva fogalmazta meg. Álláspontját érvényesnek tekinthetjük abban a vonatkozásban is, hogy a kelet-közép-európai régió legfőbb jellegzetességéből, az állandóság hiányából és az alkalmazkodási kényszerből, mintegy újratermelődik a totalitárius személyiség.
A kommunizmus öröksége a térségben ugyanis az alávetettség és a korrupció számos változatát jelenti, amitől a „nyugatra” irányulás meg akart szabadulni.
Amellett, hogy a posztkommunista társadalmak polgárai a rendszerváltást követő néhány év alatt tisztába kellett, hogy jöjjenek azzal a ténnyel: a vasfüggöny mögül látott nyugat nem egyenlő azzal, amit most szabadon utazva és üzletelve megtapasztalnak, kettős igazodási kényszerbe kerültek. Ha saját országukban sikeresek akartak maradni, lenni, akkor meg kellett alkudniuk a korrupciós hagyományokkal, ha Nyugaton is sikeresek akartak lenni, akkor éppen ellenkezőleg, tartózkodniuk kellett tőle. Amint a hidegháború politikai és hatalmi konstellációi felszínre hozták a régió kulturális border-státusából fakadó azonosulási kényszereket, úgy a 21. század megváltozott viszonyrendszere is kettős igazodásra kényszeríti a térség lakosait, de elitjét mindenképpen.
Szenvedéstörténet
A régió különböző országaira és szubrégióira vonatkozó szakirodalom a 20. század történetét szenvedéstörténetként írja le: a 20. században két világháború, a kommunista és a nemzetiszocialista diktatúrák szörnyűségei, kitelepítések, a kisebbségi jogok korlátozása, a vallások, egyházak, másként gondolkodók üldözése követte egymást. Munkatáborokkal és nem utolsó sorban a Holodomor (1932-33), Auschwitz (1944), illetve Srebrenica (1995) által fémjelzett emblematikus genocídiumokkal.
A régió különböző jellegű publikus diskurzusaiban a trauma ma is centrális jelentőséggel bír a kollektív identitás konstruálásában: legsúlyosabb történelmi tapasztalatai és máig ható emlékei a kollektív szenvedéshez és traumákhoz kapcsolódnak. Jóllehet a kortárs szociológiai kutatások egyre csökkenő mértékben tudják kimutatni a kollektív traumáktól közvetlenül érintettek számát, a társadalmak köztudatában a traumatizált múlt emléke jelen van és az erre való emlékezés általánosságban elvárt és gyakorlott performatív tevékenység. Ezt igazolják az egyes országok történetét bemutató nemzeti múzeumok és ezt a legrangosabb és leginkább olvasott regények Herta Müllertől Kertész Imrén át Szvjatlana Alekszievicsig és tovább.
Vallásértelmezés
Amennyiben a régiót sebzett kollektív identitású társadalmak együttesének fogjuk fel, a vallási jellegzetességek és változások értelmezésében is ezt a megközelítést állíthatjuk a középpontba. A központi kérdés úgy tehető fel, hogy milyen módon képes a vallás regionális múltjának és jelenének értelmezésére a sebzett kollektív identitás alapú megközelítés. (Valláson nem csupán a kereszténységet, zsidóságot, az iszlámot vagy az újabb vallásokat értem. Ezen túl, bizonyos értelemben ezeket megelőzően a vallást mint kulturális dimenziót és funkciót tekintem, amely értelmezési keretet ad a társadalmi változásoknak és az emlékezetnek, esetünkben a traumatikus emlékezetnek.)
Nacionalizmus és a vallás, vallási hovatartozás összefüggéseit vizsgálva a kutatók rendre megállapítják, hogy erős korreláció van a két identitás között. A nemzeti identitás erősíti a felekezetit, a felekezeti pedig a nemzetit. Ennek elsődleges magyarázata abban rejlik, hogy a francia forradalmat és a 19. századi nemzeti, nemzetállami törekvéseket követő időben az eladdig legnagyobb tekintéllyel és befolyással bíró egyházak az új folyamatokhoz viszonyulva hoztak különböző döntéseket. Sőt: az ortodox egyházak esetében a nemzetállami önállóság teremtette meg az önálló pravoszláv egyházak létrejöttének lehetőségét. Ilyen jelentőséggel bírtak a nemzeti elkötelezettségű protestáns egyházak vagy az unitárius egyház is. A köztesség és kiszolgáltatottság traumái közepette és a nemzeti autonómiáért vívott küzdelmekben alakult ki máig ható érvénnyel a régió felekezeti profilja.
A 20. század végére, a rendszerváltást követő időszakban a nemzeti-vallási hagyományra való hivatkozás az identitáspolitika szerves részét képezi. Az álláspontok és reflexek, melyek a nemzeti és nemzetállami önállóság kialakítása, illetve visszanyerése során beidegződtek, visszaköszönnek a mai kihívásokkal szemben, melyek során új, vélt vagy valós külső fenyegetésekkel szembeni küzdelem jelenti a kollektív identitás elsődleges motívumait. A törésvonalak számítanak: vallási ágensek megszólalásai, valamint a vallási dimenzió közéleti felhasználása szerepet játszik a „mi” és az „ők” közötti határozott megkülönböztetésekben. Miközben a vasfüggöny időszakában a régió vallási közösségei több-kevesebb egyértelműséggel és bátorsággal szemben álltak a szovjet-kommunizmus vallás- és egyházellenes, materialista törekvéseivel, az így rutinizált reflexek jelen vannak az EU vallássemleges politikájának kritikájában, amely része az EU-val szembeni nemzeti önállóság megőrzését hangsúlyozó politikának. Amint a nemzeti ébredés idején a nemzetközi katolikus egyház maradinak lett titulálva, most a nemzeti szuverenitást támogató katolikus egyház (együtt a protestáns egyházakkal) úgyszintén maradinak van titulálva a progresszív politikai nézetek és ágensek részéről.
Nemzet
A sebzett kollektív identitásnak a vallásra gyakorolt értelmező ereje plasztikusan érzékeltethető annak a kérdésnek a tisztázására, hogyan lehetséges, hogy a kelet-közép-európai régió három szomszédos országa, amelyek mindegyike a szovjet blokk vallás- és egyházüldözési aktivitásának sorsában osztozott, mégis annyira eltér egymástól. Lengyelország a régió egyik legvallásosabb országa, Romániával versenyezve, Csehország és a volt NDK pedig a legkevésbé vallásos országok közé tartozik, Észtországgal és Lettországgal együtt. A modernizáció elméletei alapján nem magyarázható ez a szignifikáns különbség, hiszen az országok modernizáció szempontjából nem térnek el jelentősen egymástól. Annál inkább abból a szempontból, hogy a „nemzeti mítosz” és a vallás, pontosabban a felekezetiség között milyen szoros a kapcsolat. Előrebocsátva megállapíthatjuk, hogy a lengyelek ugyanúgy a nemzeti szuverenitásuk védelme miatt olyan nagyon katolikusok, mint amennyire a csehek és a volt NDK lakosai ugyanezért annyira felekezetmentesek.
Az amerikai Pew Research Center 2017-ben nagyszabású kutatást végzett a kelet-közép-európai országokban a vallásos hit és a nemzeti hovatartozás összefüggéseiről. A gazdag anyagból itt csak egyetlenre hivatkozom, ami a saját nemzet felsőbbrendűségére vonatkozik. Azzal az állítással, hogy „A mi népünk sem tökéletes, de kultúránk magasabb szintű másokénál” mind a lengyel, mind a cseh válaszolók 55-55 százalékban értettek egyet. Miközben vallási szempontból két szélsőértékét képviselő társadalom a lengyel és a cseh, nemzeti büszkeség szempontjából azonosak. Ha a vallásosságot és felekezeti hovatartozást értékelni akarjuk, akkor erre az azonosságra kell fókuszálni. A nemzeti büszkeség magyarázza a vallási dimenziót.
A csehek számára a domináns katolikus egyház idegen, elnyomó, nemzetellenes hatalmat képviselt, amellyel szemben a nacionalista válasz nem is lehetett más, mint a hittel és még inkább a klérussal való szembefordulás. Ezzel a cseh vallás- és klérusellenes nacionalizmussal áll szemben a szerb ortodoxia vagy a horvát katolicizmus, amelyek hosszú időn keresztül az oszmán birodalommal szemben, majd az internacionalista kommunizmussal szemben védték a szerb, illetve a horvát nemzetet, nemzeti identitást. Ezek a történelmi összefüggések és hatóerők végső soron a fenyegető nemzethalállal szembeni évszázados védekezési kényszerre vezethetők vissza, amely a régió geopolitikai köztes státusából ered: nemzeteinek és országainak egymásra torlódó félperifériális konfliktuspotenciáljából.
Tradicionalizmus
A kelet-közép-európai vallási, egyházi viszonyok tradicionalizmusát a szociológiai és teológiai szakirodalom nem ritkán emeli ki. Elsősorban a régión kívüli szerzőkre jellemző ez a megközelítés és bírálat, de jelen van a régión belüli kritikus megközelítésekben is.
A kritikai felvetés mögött egyfajta evolucionista modernitás-felfogás érhető tetten. Eszerint megrajzolható vagy leírható a történelemnek, a történelmi szereplőknek a fejlődési útvonala, amely – jó esetben – az alacsonyabb szintről a magasabb felé halad. Ami újabb, az jobb, ami elmaradott, az rosszabb. Ami új, az érvényes a kortárs viszonyokra vonatkozóan, ami azonban a múlté, az már nem lehet releváns a mára, a Zeitgeistra.
A regionális önértelmezés a régió országait az elmaradottabb kelet és a modernebb nyugat közé helyezi. Ebből fakadóan a fejlesztés és fejlődés célja a nyugati viszonyok megteremtése, lemásolása vagy implementálása. Az országok viszonyaira leselkedő veszély pedig a kelet felé tolódás, amely visszaesést jelent. A legközismertebb példa erre az irodalomból a Nyugat folyóirat és a nyugatosok generációi, akik Franciaország felé irányultak és modern irodalmat akartak. Már a folyóirat elnevezése is implikálja a haladás melletti opciót. Az első évfolyam első számában Ignotus, a lap főszerkesztője írja: „A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart.” Ellenkező példa pedig a társadalomtudományokban a balkanizáció kifejezés, amely a (kelet-közép-) európai viszonyok visszacsúszását jelenti a hagyományosabb, egyébként sokak által már meghaladott viszonyokba.
A lineáris történelemszemlélet és a kultúrdarwinizmus paradigmája nem teszi lehetővé, hogy az egyes kultúrrégiók saját magukhoz viszonyítsák magukat. A gondolkodás modellje rákényszeríti őket arra, hogy az előttük és utánuk járók közötti státusból tekintsenek saját magukra. A sebzett kollektív identitás alapú megközelítés ezzel szemben a régió saját történelmi tapasztalatait központba helyezve vizsgálódik. Arra koncentrál, hogy a régióban felmerült kérdésekre és elszenvedett traumákra milyen válaszok születtek. A válaszok sikerességét nem azon méri, hogy mennyire felelnek meg vagy hasonlítanak más kultúrrégiók válaszaira, hanem hogy mennyire adekvátak a saját régió problematikájára nézve.
A sebzett kollektív identitásra alapozó régióértelmezés a vallási és más kulturális tradicionalizmusban a szakadozott történelmi folyamatosság helyreállítási törekvését, az önmeghatározás joga megalapozását látja. Az a régió, amely – elsősorban köztes elhelyezkedése következtében – meghatározó hegemóniák ütközőzónájában alakította ki önértelmezési reflexeit, óhatatlanul arra kényszerül, hogy megteremtse saját történelmi stabilitásait, ellensúlyozza azt a kollektív hiányérzetet, amelyben történelme minden jelentősebb szakasza során arra kényszerült, hogy önmagát a hegemóniákkal szemben alacsonyabb rendűnek lássa.
A történelem, a történelmi hűség és folytonosság a vallási tanításokra, intézményekre és intézkedésekre vonatkozóan is kiemelt jelentőséget kap. Szemben a gyakorlati hasznossággal vagy a kortárs igényeknek való megfeleléssel. Éppen a kollektív egzisztenciális stabilitási, restabilizálási igény határozza meg a történelemre, a hagyományokra hivatkozás jelentőségét. A köztes régiók számára nagyobb gyakorlati – vagyis cselekvést megalapozó és irányító – jelentősége van a létező vagy utólag kreált történelmi folyamatossághoz való ragaszkodásnak, mint a pragmatikus kihívásokra adott pragmatikus válaszoknak. Ebből fakad a változásokkal, változtatásokkal szembeni alapvető averzió, hiszen minden változás a kívülről jövő változtatási kényszerek tapasztalatára emlékeztet, így csak fenyegetésként fogható fel.
A régió társadalmi reflexei nem lehetnek mások, csak fóbiások. Nem a változtatási kényszerek tartalma és iránya, hanem maga a változtatás képe, esélye provokálja a veszélyérzetet.
A tradicionalizmus Közép-Európában kollektív egzisztenciális szükséglet. Ami újítás, az bizonytalanságot okoz, ezért félelmet keltő és elhárítandó. Ez az alapállás nem csak a kívülről érkező változtatási ajánlatokkal szembeni védekezés, hanem a belülről jövőkkel szembeni is. A társadalmakon, vallási közösségeken belüli reformtörekvések olybá tűnnek, mintha „idegen” érdekeket képviselnének. Ugyanakkor ezek az újítások a tradíció hangsúlyozásához hasonlóan restabilizációs törekvések alternatíváiként foghatók fel. A reformok régión belüli képviselői osztoznak a társadalom közös élmény-hagyományában, törekvéseik ugyanebből a forrásból érthetők meg árnyaltan és igényesen. A tradíció és a modernitás képviselői között jelentősebb a hasonlóság, mint az eltérés. A viták és a kölcsönös megbélyegzések más módon, más tartalmakkal, de ugyanannak a helyreállítási, megalapozási igénynek állnak szolgálatában.
Intézmény
Max Weber (vallás)szociológiájának egyik kulcskifejezése a karizma – a kezdeményezés, innováció közösség általi utólagos elismertségét és legitimálását jelenti. A karizmával szemben áll az intézmény, helyesebben a bürokrácia, amely Weber tipológiája szerint akadályozza az innovációt. Amelyben elvész a személyiség, az ihlet. A bürokrácia a fennálló erőviszonyok és jogosultságok megőrzésében érdekelt, míg a karizma ezek átrendezésében és lecserélésében.
Weber megkülönböztetése kifejezett vagy látens alkalmazásával a kelet-közép-európai vallási változásokat gyakran tekintik intézménycentrikusnak. Amint a tradicionalizmussal összefüggésben már utaltam rá, az intézmény restaurációja és fenntartása, az intézmény preferálása a kreativitással szemben bírálható a modernitás társadalmi fejlődéselmélete alapján. Ám ha a régiót a sebzett kollektív identitás mentén értelmezzük, akkor az intézménycentrikusság magától értődő reakció a vallási intézmények részéről is. Hiszen a régió legnagyobb egyházai együttműködtek a nemzeti megmaradás ügyének szolgálatában más nagy társadalmi intézményekkel, mint az iskolarendszer vagy a hadsereg. Amikor pedig a nemzeti önállóságot külső hegemónia korlátozta, akkor az egyházak is a hatalommal szembeni ellenzéki pozícióba kerültek, illetve kénytelen voltak saját vallási eszméiket és a közjóról vallott nézeteiket háttérbe szorulva a túlélés érdekében korrumpálódni.
Minthogy a térség társadalmi folyamatait a megszállások révén a szakadozottság jellemzi, a vallási intézmények közvetve vagy közvetlenül a kontinuitás letéteményesei. A stabil vallási intézmény, amelynek működése akármilyen mértékben is folyamatos, miközben a társadalom más intézményeit a diszkontinuitás jellemzi, a társadalom egészének folyamatosságát is jelzi.
Ez az összefüggés, amelyben tehát a vallási intézmények stabilitása és ennek őrzése válasz a társadalmi folyamatok instabilitására, a vallási intézmények képviselőiben rutinizálta a karizmával, mindennemű újítással szembeni óvatosság alapállását. Ezt a megőrzési opciót figyelhetjük meg például a katolikus egyház esetében a II. vatikáni zsinat nehézkes, adott esetben kifejezetten blokkolt recepciójában, valamint a teológiai képzés hagyományosságának fenntartásában. Nem utolsó sorban pedig az egyházak belső nehézségeiről szóló nyilvános viták kerülésében.
Közép-Európáról, benne a vallási változásokról kutatni és érdemben diskurálni azt jelenti, amit Esterházy drámájában az Úr kíván: nem legyintgetni, imádkozni. Nem mintha a tudományos igényű vizsgálódások és eszmélődések egyenlők lennének a vallási értelemben vett imádsággal. Ám egyenlők lehetnek azzal, amit értelmiségi alapállásnak nevezünk: meditáció és morfondírozás. Bármilyen álláspontra is jutunk a térséggel és annak vallási dimenzióival kapcsolatban, egy bizonyos: a régió traumáira nem legyinthetünk.
Nyitókép: a prágai vár és a Károly híd egyik szobra 2021. október 24-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
