„Aki tapasztalta ’56-ot, hogyan tud közömbös maradni?” – rendhagyó interjú Zelenszkij beszédírójával
Lehetséges, hogy a világ közbeszédére jelenleg egy fiatal exújságíró van az egyik legnagyobb hatással: Dmitro Litvin, az ukrán elnök beszédírója. Munkájának hatását Magyarországon aligha kell magyarázni: Volodimir Zelenszkij Orbán Viktorhoz intézett szavai többször is beszivárogtak a hazai közbeszédbe. Miért vette elő a magyar miniszterelnököt az ukrán elnök többször is? Hogyan kell kommunikálni a rossz híreket, és hogy viselkedik az elnök, amikor nem bekapcsolt kamerába beszél? A kijevi bunkerében Zelenszkijjel szimbiózisban élő Litvin elmondja – a magyar sajtóban a Válasz Online-nak elsőként.
„Lőszerre van szükségem, nem fuvarra!” – mondta az ukrán elnök a háború kitörése után két nappal. Az egész ukrán–orosz vérontás egyik legemlékezetesebb mondata. Még akkor is, ha az egyetlen forrás az AP amerikai hírügynökség volt, ám azt, hogy ez valóban elhangzott Volodimir Zelenszkij szájából (egy amerikai felajánlásra válaszul), maga az ukrán elnöki hivatal sem erősítette meg. Akár így volt, akár nem, a történelmi emlékezet alighanem úgy őrzi majd meg e szavakat, mint a háború ellenére Kijevben maradó elnök hősies kiállását saját népe mellett. Zelenszkij az elmúlt hónapokban Magyarországra is szánt néhány emlékezetes kiszólást.
„Remélem, Németországnak és Magyarországnak lesz bátorsága támogatni a döntést [az oroszok SWIFT-rendszerből való kizárásáról]. Nekünk megvan a bátorságunk megvédeni a hazánkat, megvédeni Európát.” (február 26.)
„Magyarország. Itt meg kell állnom, és őszintének kell lennem. Egyszer és mindenkorra el kell döntenetek, hogy kivel vagytok. Független ország vagytok. Voltam már Budapesten, imádom a várost.(…) Láttam a cipőket a Duna-parton, ahol tömeggyilkosság történt. Ott voltam a családommal. Figyelj, Viktor, tudod, mi megy most Mariupolnál? Kérlek, menj a rakpartra, nézd meg azokat a cipőket, és akkor rájössz, hogy megint megtörtént a népirtás a világban. (…) És te hezitálsz, hogy szankciókat vezessetek-e be, vagy sem? És habozol, hogy átengedd-e a fegyvereket, vagy sem? És habozol, hogy kereskedj-e Oroszországgal, vagy sem? Nincs idő tétovázni.” (március 24.)
„Tiszteletet a szomszédos nemzetek nyelveinek. Érdekel egy ilyen megállapodás, alá akarom írni. Mindegyik szomszédos országgal. Oroszországgal, Magyarországgal, Lengyelországgal – sok történelmi vitánk van – Romániával. Sok nemzeti kisebbségünk van. (…) Szóval, mit jelent ez? Hogy ne játszadozzunk tovább, ahogy a magyarok is játszadoznak ezzel egy kicsit, de kevesebbet, Oroszország pedig többet.” (március 27. – az elnöki hivatal az idézet utolsó mondatát nem adta közre, azt az MTI szemlézte)
„Egy olyan emberhez akarok fordulni, aki nem úgy tűnik, hogy teljesen érteni, mi történik. Nemcsak Ukrajnában, hanem Európa-szerte. Magyarország miniszterelnökéhez. Gyakorlatilag ő az egyetlen Európában, aki nyíltan támogatja Putyint. (…) Az ukrán emberek támogatják a magyarokat, a magyarok pedig az ukránokat. Ugyanannyira tartjuk a békét és a szabadságot. Ez mindig is így lesz. Mindig is jó szomszédságban fogunk élni. Meggyőződésem, hogy a kisebbségeink lehetnek a hidak ahhoz, hogy még egységesebbek legyünk. Politikusok jönnek-mennek. És az igazság marad. Erről beszélek – az igazságról. És mindig azt mondom, amit gondolok. Amikor Magyarországról beszélek, Magyarországot értem alatta. És nem kell álcáznom a gondolataimat.” (április 2.)
×××
Minden vezető politikusnak van beszédírója. Ha sorozatszínész volt, ha nem. Pláne háború alatt, amikor a kimondott szavaknak kettőzött súlya van, az információs tér pedig legalább olyan fontos ütközőzóna, mint maga a frontvonal. Azt, amit ez ügyben Ukrajna nyújt, egyszer még tanítani fogják. Az egész nyugati közbeszédet szinte kizárólag Kijev narratívája uralja, ami a megtámadott ország felé egyébként is érzett szolidaritást erősíti. Úgy reménykedünk Ukrajna sikerében, hogy az ukrán vezérkar a háború kezdete óta egyetlenegyszer nem közölte, mekkora emberveszteségeket szenvedtek – miközben az oroszoknak okozott, nyilvánvalóan túlzó napi veszteséglistáik hivatkozási alapok a nyugati közvélemény számára. Az információs háborúban pedig kiemelt szerepe van magának az elnöknek. Volodimir Zelenszkij a védjegyévé vált khaki színű ruházatban naponta szól az ukrán néphez, és szinte nincs nap, amikor ne szólalna fel virtuálisan valamelyik parlament előtt vagy nemzetközi szervezetek ülésein. Legutóbb épp a davosi világgazdasági fórumra jelentkezett be.
×××
Nemrég a Guardian bírta szóra azt 38 éves egykori újságírót, aki Zelenszkij beszédeit írja, s mint ilyen, az ukrán vezetés egyik legfontosabb háttérembere. Dmitro Litvinnel egy baltikumi száműzetésben dolgozó orosz kollégám kötött össze, és már az első válasza emlékezetes maradt:
„Általában nem beszélek erről. De Magyarország érdekes. Chateljünk Whatsappon!”
Így is történt, de mivel munkája egész nap az elnök mellé köti (február 24. óta ő is a kijevi kormányzati központban, a Bankovában él), napokon keresztül kellett belőle morzsánként kinyerni az információt. Zaklatott rendelkezésre állását hajlamosak voltunk megértéssel fogadni, mégiscsak egy homokzsákokkal erődített gigantikus épületben élnek, elég sajátságos körülmények között. „Az egész az Idétlen időkig című filmre emlékeztet. Ugyanaz a nap ismétlődik meg már több mint kilencvenedjére egy teljes körű háborúban – katonai ügyek, nemzetközi aktivitás, belföldi menedzsment. Minden nap. Újra és újra. Minden nap megteszed a tőled telhető legtöbbet, és egyetlen napra sem hagyhatsz ki. Elég különleges lett ez minden itt dolgozónak.” Bill Murray 1993-as filmje nem először kerül elő a kijevi kommunikációban. Zelenszkijjel a The Atlantic készített húsvéti interjút, s ebben ő is ezzel példálózott: „Amikor egyes vezetők megkérdezik, milyen fegyverekre van szükségem, kell egy pillanat, hogy lenyugodjak, mert már elmondtam nekik egy héttel azelőtt. Ez itt az Idétlen időkig. Úgy érzem magam, mint Bill Murray.” Közvetett bizonyíték, hogy a fordulat interjúalanyunktól származik.
Bár február 24. előtt is az adminisztráció munkatársa volt, Litvin a háború kitörése óta dolgozik szorosabban Zelenszkijjel. Nem is beszédírónak, hanem asszisztensnek hívja magát, mert „a beszédekbe leginkább az elnök viszi bele az ötleteket és az érzelmeket. Mindig tudja, mit akar mondani, és ő maga választja a hangsúlyokat. Emiatt leginkább az a dolgom, hogy figyeljek rá, mert az elnök érzi szükségét annak, hogy különböző közönségek előtt beszéljen”. S ha már különböző közönség, azt hihetnénk, módszertanilag nagy az eltérés a belföldi használatra szánt beszédek meg egy világ vezetőihez intézettekhez között, de írójuk szerint „alapvető különbség nincs, mert ha őszintén beszélsz, ugyanolyan szemléletet tükröz, akármilyen témát választasz”. Litvin azt mondja, az őszinteség a rossz hírek kommunikálásánál is a legjobb módszer, az orosz megszállás pedig szerinte egyébként is „átmeneti”. Amikor a nehézségekről van szó, az a lényeg, hogy az elnök szavai „érzelmileg hitelesek és igazak” legyenek.
A már idézett Guardian-cikkben Litvint egy kollégája „irodalminak és művészinek” nevezi, ám ezt kérdésünkre elszerénykedi, mondván, sokan vannak, akik nála többet tesznek az ország védelméért. (A beszédeken rajta kívül esetenként három hivatali kollégája, Jurij Kosztyuk, Andrij Szibiha és Andrij Jermak dolgozik, de a munkája legtöbbször szemtől szembeni jelenlétet követel Zelenszkijjel.) Annak fontosságát az asszisztens is első helyen említi, hogy az elnök nem menekült el Kijevből, és nap nap után felmutatja, hogy a fővárosban van, vezeti az országot. Beszédei fenntartják a társadalmi ellenállást és egységet, de „ennek az inverze is így van: a társadalom viselkedése az elnököt is ösztönzi”.
S hogy milyen a mindennapi Zelenszkij, amikor nem a kamerák előtt szerepel? „Nagyon keveset alszik. Nagyon involválódik az eseményekbe, energikus. Nemcsak az általános politikai ügyekre figyel, hanem arra, hogy mit érezhetnek az emberek az ország különböző részeiben. Személyesen érinti őt az emberek fájdalma, vesztesége, az orosz atrocitásokról és háborús bűnökről szóló hírek. Ezért fájdalmas számára, hogy egyes külföldi vezetők számára mindez közömbös.” Ekkor muszáj rákérdeztünk a magyar miniszterelnök felé intézett szurkálódásokra, különösen a március 24-ire. Litvin szerint Zelenszkij akkor őszintén és érzelmileg nyíltan beszélt, ami ugyan néha botrányosnak tűnhet, de nem ebben a helyzetben.
„Az ukránok képtelenek megérteni: hogy tudnak magyar politikusok ennyire közömbösek maradni az oroszok ukrajnai háborújával kapcsolatban, amikor Magyarország megtapasztalta 1956-ot? Alighanem ez az érzés határozta meg az elnök hangnemét.”
Apropó hangnem. Kíváncsiak voltunk arra is, a „lőszerre van szükségem, nem fuvarra!” szállóige kinek az ötlete volt: Litviné vagy Zelenszkijé. „Az övé” – mondja a beszédíró. Ezek szerint tényleg elhangzott.
Nyitókép: Volodimir Zelenszkij beszédét sugározzák egy ungvári szálloda recepcióján 2022. március 4-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
