„Árucikkek vagyunk, adnak-vesznek minket” – magyar Grammy-jelölt az opera világáról
Ma reggel jött a hír: a koronavírus-járvány miatt e hónap végéről áprilisra halasztották a Grammy-díjak átadását. Azaz még hónapokig izgulhatunk 2022 egyetlen magyar jelöltjéért, Vörös Szilviáért is. A Bécsi Állami Operaház társulatának tagja Bartók Kékszakállújának Juditjaként nyújtott alakításáért kaphatja meg akkor az aranygramofont. Az operaénekes a Válasz Online-nak őszintén beszél az operát is elérő sztárkultuszról, arról, hogy akinek jó a lába, könnyebben kap szerepet, de elárulja azt is, miért nem ajánlatos gyúrni, ha az ember operában akar énekelni. A Válasz Online újságíró-iskolájában, a Válasz Műhelyben decemberben végzett Bolla Ágnes interjúja.
– Örülnek a szomszédok, hogy operaénekes van a házban?
– Ha lennének, biztosan seprűvel kergetnének el. De szerencsém van: Bécs egyik külső kerületben bérlek egy családi házrészt. A tulajok a koronavírus-járvány kezdete óta máshol laknak, így gyakorlatilag nincs, akit zavarjak.
– Sokat dolgozik otthonról?
– Mivel mindig is része volt az önálló gyakorlás a munkánknak, mondhatom, hogy igen. Most ismét bezárt a Bécsi Operaház pár napra a járvány miatt. Próbára csak friss negatív teszttel lehet érkezni. Én ma mentem volna, a zongorista tesztjére órákat vártunk, végül lemondtuk a próbát. Nehéz így bármilyen időbeosztást tartani. Sokszor a következő napot sem lehet előre látni. Ilyenkor a legbiztosabb az otthoni, önálló gyakorlás.
– Nem megy ez a csapatmunka kárára? Hogyan lehet megőrizni a lelkesedést a járvány akadálypályáján?
– Az első leállásnál, 2020 márciusától júniusig próbák sem voltak, majd 2020 novembertől 2021 májusáig volt leállás. A második jobban megviselt.
– Miért az?
– Mert addigra már nyolc hónap kimaradt a színpadi életemből. 2020 februárjában álltam utoljára színpadon, majd jött az első hullám. A nyáron koncerteken azért énekeltem, de szerepben nem álltam színpadra. A ’20-’21-es évad elején dolgoztam, de csak a háttérben, az első színpadra lépésem november 4-én lett volna. November 2-án zárt újra az opera. Aztán ’21-ben elindultak a próbák és a streamelések, próbáltunk visszatalálni a rendszerességhez. A nézők májusban lehettek csak ismét jelen a házban.
– Milyen volt üres háznak játszani?
– Bizarr. Egészen mások az energiák, hiába próbálja meg felpörgetni magát az ember. Vannak darabok, mint a Nabucco is, amiben hagyományosan taps szokott lenni az egyes jelenetek között. Ott nagyon furcsa volt a csend. De a Carmen, amit februárban streameltünk, más felépítésű opera. Jobban egybefolynak a jelenetek a rendezés jellegzetességei miatt. Ott kevésbé vártuk a tapsot, ennek ellenére nagyon érezhető volt a közönség hiánya.
– Hány szerepet kell tudni egyszerre?
– Ez mindig más. A teljes évadban tavaly tizenegy, idén több szerepem volt. Ezek között megoszlanak az újonnan tanultak és a már énekeltek. Jó esetben a visszatérő szerepek könnyebbek, ha jó technikával dolgoztunk. Az éneklés is izommunka – ez is egyfajta edzés, csak egy nagyon pici izomra.
– Nem csak pici izomra, hiszen általános fizikai erő kell ahhoz, hogy végig énekeljen egy egész estét.
– Ó, hogyne! Csak meg kell nézni egy filigrán, fiatal énekesnőt harminc-negyven év múlva. Általában addigra ők is olyanok, mint a kétajtós szekrény. Nem véletlenül. Folyamatosan levegővel dolgozunk, a bordaközi izmok és a rekeszizom hihetetlen mértékben megerősödik az évek alatt.
Fontos az állóképesség, de énekeseknél nem igazán ajánlottak a nagy izomfejlődéssel járó edzésformák. Merevvé tehetnek, és nem engedik meg a finom mozgásokat, azt a fajta játékot, ami nekünk kell.
Tónusba kell hozni a testet, feszesnek, mégis rugalmasnak kell maradnia. Egészen komplex összjátéka a testünknek egy-egy hang megszólaltatása.
– Szóval egy operaénekes ne dédelgessen gyúrós álmokat?
– Inkább ne. Attól tartok, választani kell a kettő között.
– A hangján kívül mással is dolgozik a színpadon. Színésznőnek is tartja magát?
– Hogy karakterekkel foglalkozom, nagyon fontos része a munkámnak. Nyilván nem azt és úgy tanuljuk, ahogy egy prózai színész, az ének az anyanyelvünk, a szavak, mondatok el vannak húzva. Van, hogy három mondatot mondok el hat perc alatt egy áriában. Más a kommunikációnk alapja, de a gondolat, mondanivaló átadásának célja ugyanaz, amihez feltétlenül kell a színjátszás. Rá kell találni az igazi mondandónkra, arra, mit akarunk közvetíteni.
– Ahogy a Prae-nek is mondta, „Ha az embernek nincs közlendője, ne menjen előadóművésznek!” Mi az ön mondanivalója?
– Ez mindig az adott karaktertől függ.
– Akkor még sincs saját mondanivaló?
– Az egyetemes emberi érzések megmutatása. Teljesen mindegy, milyen karaktert játszom, annak az adott embernek kell megkeresnem az igazát. Mezzoként például sokat fogok még olyan szerepeket játszani, amiben én képviselem az intrikát, a rosszat. Ezek a nem épp a legszimpatikusabb karakterek a darabokban. Ellenpólusai a szende szűznek, az ártatlannak. De hiszem, hogy nekik is megvan a saját igazuk. Nem megbélyegezni, rossznak látni őket, hanem az ő indokaikat megkeresni, ez a nagy feladat. Persze mindegyik szerepben ott vagyok én is. Mindegy, mit játszom, végül is mindaz valahol bennem is megvan.
– És a honvágy? Az megvan önben?
– Nagyon megszerettem Bécset, és jó pár éve nem élek otthon, de tervben van, hogy hazaköltözöm. Meglátom, hogy érzem majd magam, ha tényleg hazamegyek.
– Miért tenné? A bécsi társulat presztízse kiemelkedő.
– Hátránya is van ilyen impozáns társulat tagjának lenni. Bécsben a covid előttig kiemelkedően fontos volt az operaturizmus. Ehhez az is kellett, hogy világsztárok lépjenek színpadra. Nyilván a vendégművészek viszik itt el a címszerepeket. Így ami előnye Bécsnek, az a hátránya is: nagyon sokat lehet tanulni, de egy pont után nincs feljebb. Van olyan szerep, amihez itt egyszerűen nem lehet hozzájutni.
Otthon talán eljátszhatom majd mondjuk Carment egyszer, itt ez társulati tagként szinte lehetetlen.
– Tehát sztárságra vágyik.
– Nem érdekel, hányan kérnek autogramot. A művészet szolgálata annál inkább. Énekelni az utcán, a fürdőkádban, a YouTube-on is lehet, ahhoz nem kell ennyit dolgozni. Jó hangja is többmillió embernek van rajtam kívül. Hogy az adott szerepet miként dolgozod fel és adod át, na, az itt a nagy kérdés. De a sztárság érdekes téma, begyűrűzik az opera világába is szép lassan a változás.
– Mire gondol?
– A külsőségekbeli elvárásokra. A hang kellene, hogy az első legyen, nem az, mennyire vagy Barbie baba, vagy, hogy mit posztolsz naponta a közösségi médiában. Színpadi emberek vagyunk, érthető, ha számít, hogy nézünk ki. De a ló túlfelére azért nem kellene átesni.
– Átesnek?
– Sokszor elég egy jó alak a jobb szerephez. Ma már nem küldhetsz be kizárólag hanganyagot egy meghallgatásra, csak videót. Szerintem ez is jól mutatja a változást.
Ha két hasonló hangú énekes közül kell választani, biztos, hogy az nyer, akinek jobb a lába.
– Dehát mikor és milyen pályán nem volt ez így?
– Ez is igaz. De az opera világában korábban sokkal kevesebb volt a művész, kisebb volt a merítés. Talán emiatt nem volt annyira jellemző. A globalizáció nyomán kiderült, mennyi tehetséges keleti vagy volt szovjet állambeli operaénekesről nem tudott addig a világ.
– Technikában, szakmailag is érzi ezt, vagy csak a külsőségekben jelenik meg?
– Hangügyileg is. Régebbi felvételeken az első hang után fel lehetett ismerni, ki énekel. A fémesebb, erősebb hangok voltak divatban, az egyediségek megnyirbálatlanul kihallatszódtak. Ma a búgó galambhangokra, a lekerekített lírai előadásmódra van igény. Minden kicsit ugyanolyan lett. Az énektechnika a divattal változott. Talán mert annyi inger éri az embert, hogy szükség van a puhaságra, nem kell, hogy még az operában is ráordítsanak. Uniformizálódás felé tartunk, s ugyanez megjelenik a popénekesek körében is. Mindenkire rátolják az autotune-t, szinte nem is lehet eldönteni, hogy ki kicsoda.
– Sztárság vagy sem, manapság elengedhetetlen egy ügynökség közreműködése, ez már az operavilágban is meghatározó elem. Hogy viszonyul ehhez a modellhez?
– Enélkül ma már nem működik. Ez biznisz. Árucikkek vagyunk, adnak-vesznek minket. Egyedül ma már oda sem mehetnék egy színházhoz. Az ügynökség adja a garanciát az énekesre.
– A megbízónak. De az énekesnek mit ad?
– Kicsit biztonsági háló, kicsit kötelező rossz. Kerültem, amíg tudtam. Nem ismertem, távolinak éreztem a saját világomtól. De be kellett látnom a hasznát. Érdekes kettősség, hogy ezzel a modellel üzleti tárggyá válik az énekes, ugyanakkor a tárgyalások és az adminisztráció terhének levételével könnyebben megmaradhat művésznek.
– A Helsinki-projektet is ők találták?
– Igen, azt már az ügynökömön keresztül kaptam. A Helsinki Filharmonikus Zenekar már korábban elkezdett felvenni egy Bartók-sorozatot. Amikor A Kékszakállú herceg várára került sor, felkértek Judit szerepére – nyilván előny, hogy magyar nyelvű a darab, de ezen túl nem tudom, miért engem. Mika Kares énekli Kékszakállút, Susanna Mälkki vezényel. Fontos mérföldkő volt ez nekem, mert Helsinkiben debütáltam Juditként. Csodálatos élmény volt magyarul énekelni külföldön.
– És nem mellesleg meghozta a Grammy-jelölését is. A komolyzene világában milyen súlya van ennek a díjnak?
– Korábban én is elsősorban a könnyűzenére asszociáltam a Grammy-díjról, annak ellenére, hogy tudtam, van komolyzenei szekciója is. Vannak más kifejezetten komolyzenei díjak és elismerések, amelyekre érdemes figyelni, de hát ez mégiscsak a Grammy! Először a CD producere írt egy rövid e-mailt a hírrel. Két-három hétig nem bírtam felfogni. Folyamatosan vigyorogtam. Aztán megérkezett a hivatalos felkérés is. Postacímet is meg kellett adni, mert minden jelöltnek küldenek egy Grammy-emlékérmet. Nagyon várom, hogy megérkezzen!
– Mit gondol, megnyeri?
– A Legjobb Operafelvétel kategóriának négy további jelöltje van. Áprilisban derül ki, melyik produkció kapja az aranygramofont. Az idei jelöltek közül többekkel volt szerencsém korábban együtt énekelni, és hát csodálatosak. Nem tudom, mi lesz a végeredmény, de nem várok feltétlenül díjat. A tény, hogy ilyen művészekkel említenek egy lapon, már hatalmas öröm. Ami még nagyon fontos nekem: Bartók-darabbal sikerült ezt elérni. Csodálatos dolog, hogy egy magyar zeneszerző operája ott lehet a legnagyobb előadások között.
– Pláne annak a fényében, hogy a darab eredeti fogadtatása nem volt túl rózsás.
– Igen. Erősen hagyománytörő ez az opera, egyfelvonásos, kétszereplős lélektani utazás. Ráadásul a zenei nyelvezete is szokatlan, sokaknak nehezen emészthető első hallásra. Általában Bartókot vagy nagyon szeretik, vagy egyáltalán nem. Én fantasztikus elmének tartom. És azért is szeretem annyira ezt a darabot, mert a konkrét történet, a Kékszakállú legenda mellett Balázs Béla librettójával egy másik síkon mozgó misztérium is megjelenik. A két alak kapcsolódása és viszonya minden életkorban értelmezhető, még ha minden pillanatban más is a mondanivalója. Személyes tapasztalataink és érettségünk tükrében fog újabb és újabb gondolatokat ébreszteni bennünk.
– Önnek mit üzen a Kékszakállú herceg vára?
– Az egyik népszerű értelmezés, hogy Kékszakállú története a másik emberben való csalódás, a magány egyetemességének szimbóluma. A másik, hogy inkább annak belátása: magunkban hordozunk mindenkit, aki korábban hatott ránk. Számomra most éppen talán az utóbbit üzeni. De leginkább azt, hogy
mennyire bennünk kell, hogy legyen annak a képessége, hogy meghallgassuk a másikat. Hogy odafigyeljünk rá. És ez a hallgatás arra is érvényes, amikor a másik épp nem mond semmit. Nem csak akkor kell hallgatnunk, amikor megszólal. Akkor is, ha csenddel szól hozzánk.
Judit nem csak kíváncsi, hanem agresszív is egy idő után. Attól, hogy épp Juditot éneklem, még érthetek egyet Kékszakállúval, de meg kell találnom Judit igazát. Folyamatosan váltogatni lehet a nézőpontokat, ez teszi igazán izgalmassá. Ezek miatt érzem, hogy bármeddig is fogom énekelni, mindig lesz új mondanivalója számomra.
– Korábban nyilatkozta, hogy „Juditnak egyenrangúnak kell lennie Kékszakállúval”. Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy ketten együtt felelősek a kapcsolatért. Az egyenrangúság a kérek és engedek összjátékán kell, hogy alapuljon. Kell, hogy Kékszakállú sötét és merev világába valami fény, melegség és szépség költözzön – habár a szépség jelen van, ott a virágoskert és a birodalom, csak rá kell irányítani a fényt, a figyelmet. Kékszakállú karakteréről legendák szólnak, ő adott a történetben. A darab azt a pillanatot ragadja ki az életéből, amikor Judittal van. Amikor talál valakit, aki esetleg más, mint az összes többi. Juditnak megadatik, hogy megnyissa a férfi lelkét, és ketten lehessenek egy egész. Az ötödik ajtóig ez a lehetőség adott. Működik a kérdezz-felelek. Itt van azonban egy olyan a pont, ahol mondhatta volna Judit, hogy most megállok, és hallgatlak. De Judit nem enged, nem vár. Így aztán elbukják a happy end lehetőségét.
– Judit nagyon összetett karakter. 2017-ben érkezett a felkérés, és 2020-ban készült el a felvétel. Mi történt önben a szereppel ennyi idő alatt?
– Hatalmas utat járt be bennem. Nem véletlenül nem szerettem volna addig eljátszani Juditot. Korábban megígértem magamnak, hogy harmincéves korom előtt nem fogadom el a szerepet. Kevés komoly kapcsolatom volt eddig, egy hosszabb van mögöttem, aminek úgy egy évvel a felkérés előtt lett vége. A másik emberhez való kapcsolódás tapasztalata sokat változtatott rajtam. Fontos megélni ehhez a karakterhez például, hogy a másik mit, kit hoz magával. Persze elénekelhettem volna huszonöt évesen, könnyű lila ködben, kicsit tapasztalatlanabbul ezt a szerepet, de nekem fontos volt Judit annyira, hogy kivárjak. Amikor felkértek, úgy éreztem, itt az idő. Nyilván úgy is kell tudni anyát megjeleníteni, hogy még nincs gyermekem. Vagy úgy megjeleníteni egy könyörtelen gyilkost, hogy közben nem ölök embert. De ha lehetséges tapasztalattal nekifutni egy szerepnek, az sokat színez rajta, közelebb hozza a mélységi megértést.
– Más szerepalkut is kötött magával?
– Korhoz nem kötöttem más szerepet. A hangom érettségéhez igen. Hiába lenne rá lehetőségem, van, amit nem szeretnék idő előtt eljátszani. Történt is már ilyen. A komolyzenei világban úgy tartják, hogy nem szabad nemet mondani semmire, mert akkor többet nem hívnak. Én ebben nem hiszek. Eddig minden egyes alkalommal, mikor visszaadtam egy szerepet, kaptam helyette valami mást. Ha a Jóisten, a sors is úgy akarja, lesz még rá újra lehetőségem, ha itt az ideje.
– Jóisten vagy sors?
– Katolikusnak kereszteltek, a Pápai Református Kollégium gimnáziumába jártam – vannak vallásos alapjaim. Hitem van, de egy ideje távol maradok az egyháztól. Keresek. 2013-ban történt velem egy nagyobb fordulat, amikor Isten kezébe adtam az életem, legalábbis szakmailag. Mindenhonnan, tanároktól, barátoktól is azt hallottam, hogy nekem külföldön kell énekelnem. Hogy mennem kell tovább. Én ennél egyszerűbb lélek vagyok, és elsőre megijesztett a helyzet. Sosem álmodoztam külföldi karrierről. Elsőre tehernek éltem meg, hogy ez a nyomás érkezik mindenhonnan. Szerencsére mindig jobbra fordult az életem, mint amire számítottam, de így is mérhetetlenül bosszantó tud lenni a folyamatos irányváltás. Ekkor elengedtem a kormányt. Nem kapálóztam tovább, beleengedtem magam. Vigyen arra az élet, amerre mennem kell! Azóta könnyebben élek a lehetőségekkel is. Van szabad akaratom, de ha az Ő tervei arra visznek, hogy sokfelé énekeljek, akkor nem fogok ellenkezni. Van részem, munkám abban, ahol most tartok, mégis úgy érzem, nem kellett beleszakadnom. Azt mondják, ha ez így van, akkor az mutatja, hogy valóban a helyemen, az utamon vagyok.
– Grammy-jelöléssel a zsebében mennyire tudja reálisan értékelni a produkcióját?
– Az ember soha nem lehet elégedett magával. Az adott pillanatban igyekszem mindig tudásom legjavát adni. Ez örökké változik, ahogy a lelkiállapotom is. Kritikus vagyok magammal szemben, de ez motivál, mert meg akarom mutatni a fejlődésem. A jelölés bizalom, elismerés. Amikor kétségek gyötörnek, át tudnak segíteni a magamnak tett fogadalmaim: hogy miként leszek erre érdemes. A Junior Príma Díjjal is így voltam annak idején. Akkor azt fogadtam meg, hogy a díjjal járó pénzjutalmat kizárólag az énekléssel kapcsolatos dolgokra használom fel. Nyelvtanulásra, mesterkurzusokra, versenyekre, kottákra költöttem.
– A szakmai megítélés mellett a közönség megítélése is fontos. Milyen ma az opera társadalmi elismertsége? Sok az operabarát, a komolyzene-rajongó?
– Ezt a kettőt külön venném, hogy milyen az elismertsége és hogy hányan vannak. A létszám nem túl nagy. Az opera a komolyzenén belül is egy kisebb szegmens, el kell fogadni, hogy ez mindig is rétegzene lesz. Sosem fog hatalmas tömegeket megmozgatni. De bízom benne, hogy mindig lesz igény az operaház- és színházlátogatásra. Hiába van CD, DVD, streamelés, a személyes jelenléttel ezek összehasonlíthatatlanok. Hogy milyen az opera társadalmi elismertsége ma? Sok minden megváltozott az elmúlt ötven-hatvan évben. A múlt század közepén mindenki tudta, ki Simándy József, Házy Erzsébet vagy Komlóssy Erzsébet. Nem volt más, mint a rádió és a tévé, azon belül is kulturáltabb, értelmesebb adások – a rendszer minden hátulütőjének ellenére mondom ezt. Operákat, operetteket, magyar muzsikákat sugároztak. Ezért is olyan nagy hallgatottságú ma a Dankó Rádió, hiszen az a zenei légkör hozza vissza a mai nyugdíjasok fiatalságát. Más volt az emberek tempója is.
A világ is más lett, ma az a sztár, akire egyszerűen rásütik ezt a bélyeget vagy aki hülyét csinál magából. Nyilván az operaénekesek között is vannak hírességek, de az, hogy kinek a neve hangzik el legtöbbször, kit ismernek, az szinte kizárólag reklám, marketing és ügynökség kérdése.
Rengeteg a tehetség, kinyílt a világ. Akit a hatalmas gépezet nem visz a hátán, az nem kap figyelmet. Otthon az élő kapcsolat énekes és közönség között kevésbé jellemző. Bécsben már az első előadásom előtt vártak néhányan a képemmel, hiszen társulati tagként számon tartottak az első perctől fogva. Vagy például volt egy hölgy, aki a 2016-os salzburgi játékokon kérte, hogy lefotózhasson az énekes kollégáimmal. Tavaly a Bécsi Operában odajött hozzám, és elhozta nekem ajándékba ezt a képet.
– Nem egészen ugyanaz a rajongó típus, mint aki az ember nyakába ugrik, szelfizik egyet, aztán gyorsan kiposztolja.
– Egészen más minőség.
– Ahogy a zenében is. Hogy lehet a mai figyelemre szabott, három és fél perces, refrénes, fülbemászó zenékkel versenyezni?
– Mindenképp örülnénk, ha több operakedvelő vagy akár zeneértő ember lenne, ha minőségi, szélesebb körű diskurzus indulhatna el. Sok gyermekprogram, tanító jellegű előadás van, ezek prózai szöveggel kiegészített, rövidített darabok. Nyilván az a legszerencsésebb, ha valakinek van lehetősége korán megismerkedni ezzel a nyelvezettel. De később is bele lehet szeretni, csak ott is jól kell választani az elején. Mindenesetre a médiának nagy szerepe van, lenne abban, hogy mit etet meg az emberekkel. Persze nem lehetne megetetni, ha nem lenne rá igény, szóval ez egyfajta farkába harapó kígyó effektus. Mindenki kis körben tud hatni leginkább, talán ennek a sok apró körnek, próbálkozásnak lehet hosszútávon a legnagyobb hatása.
– Talán az operával történő első találkozás sem mindegy. Önnek meghatározó volt?
– A legelső operaélményemet nem tudom pontosan felidézni. Felső tagozatban több alkalommal jártunk az iskolával az Erkel Színházba, bérletünk volt a szombat délelőtti előadásokra. Arra viszont nagyon is emlékszem, egyik alkalommal a Hunyadi Lászlót játszották, amin, úgy tizenegy évesen, bevallom, elaludtam. Mégis operaénekes lettem. Szóval: mindenki számára van remény!
Nyitókép: Vörös Szilvia operaénekes énekel a hang világnapján a budapesti Erkel Színházban 2015. április 16-án (fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
