Lovasi András: A NER-t csak a népharag tudná eltüntetni, ahhoz meg kellene a nép
Most szerdán a Válasz Online-on lesz Lovasi András legújabb lemezének exkluzív premierje: a Grand Hotel Halmahera aznap lapunk felületén lesz hallgatható – a hivatalos megjelenés előtt. A különleges kiadvány nem szűkölködik a társadalmi utalásokban, előkerül rajta a Nemzeti Együttműködés Rendszerének több kulcsfigurája is. De akkor miért nem áll be az ellenzéki előválasztási kórusba Lovasi? A kérdés interjúért kiáltott. Hát itt van. Kiderül belőle az is, hogy a művész mai fejével már nem venné át a Kossuth-díjat, sőt, el is fogja ajándékozni azt: Kossuth-vándordíjat alapít. Újra összeáll-e a Kispál és a Borz? A Kiscsillag miért vállalt kormányprojekt raktárkoncertet? Miért káros a szintén kormányprojekt Őszi Hacacáré? Ezekre is választ kaptunk.
– A héten megjelenő új lemezén megénekli Orbán Viktort, Mészáros Lőrincet, a NER-t, mégsem láttuk az ellenzéki művészek előválasztásra buzdító klipjében. Éppen nem ért rá?
– Nem erről van szó, de talán először elmondom, hogy mit keresnek a lemezen az említett urak.
– Feltétlenül!
– A minket körülvevő világra az életünk díszleteként tekintek. A NER pedig azért is olyan irritáló, mert nem lehet kikerülni. Olyan mértékben alakította át az életünket törvényekkel, közjavak kiszervezésével, a pillanatok és a közbeszéd folyamatos uralásával, hogy ha akarsz, ha nem, úton-útfélen beléje botlasz. S ahogy az ember azt is megénekli, hogy van fű, fa meg virág, Nap és Hold és csillagok, efféle környezeti állandóként a Nemzeti Együttműködés Rendszere és annak működtetői is helyet kérnek maguknak a műben. Adottságként, szemlélődve kezelem tehát őket, nem ítélkezem fölöttük a lemezen.
– Amelyen viszont két dalban is játszik Kispál András. A Grand Hotel Halmahera az első lépés a nagy Kispál és a Borz-újraalakulás felé?
– Mivel idén 30 éves a Naphoz Holddal-lemez, több megkeresést is kaptunk, de csupán egy ilyen jubileum miatt biztosan nem fogunk színpadra állni. Stadionos összeállásra sem kell számítani. Az viszont nem kizárt, hogy zenélgetünk, dolgozgatunk ezen-azon. Aztán, ha úgy ítéljük meg, hogy azt érdemes másnak is meghallgatnia, megtaláljuk a módját, hogy megmutassuk. Nem rohanunk sehova. Van időnk. Már amennyire ebben az életkorban mondhat még ilyet az ember.
– „Addig vagy fiatal, amíg cicázol a halállal” – szól egyik új dalának refrénje. Cicázik még vele 54 évesen?
– Mindig foglalkoztatott a halál, de minél idősebb az ember, annál nehezebb vele. Nagymamám 87 évesen egy délelőtt kiült a járókeretével a kertünkbe. Sírt. Anyukám megkérdezte, miért. „Kislányom, olyan nehéz itthagyni ezt az egészet.” Aznap éjjel meghalt. Én még nem vagyok 87, szóval valamennyire cicázom még a halállal, igen. Valamennyire. Merthogy a rákövetkező dal azért már a Boldog Holdfény nyugdíjasotthonról szól.
– A lemez szól még fordított migrációról, a szőkék forradalmáról, hiú reményekről, elrontott életekről – apokalipszis előtti hangulatban. De miért kellett feltámasztania Jutkát, az egyik első Kispál és a Borz-dal címadó főhősét?
– Már az eredeti dalban is volt egy szöveges rész, amely a kort jellemző dolgokat járta körbe, s ezt teszi ez a lemez is. Jutka pedig a jó nő volt számunkra, a megközelíthetetlen jó nő, akire vágytunk.
– Létező személy?
– Igen. Láttam is nemrég.
– Ő tudja, hogy ihletője a 30 éves dalnak – és közvetetten az új lemeznek is?
– Nem. Nem is kell mindent kikotyogni. A Grand Hotel Halmaheráról meg már csak azért sem, mert – bár ez önöket nem lepi meg, de az olvasó is hadd tudja meg végre – most szerdán a Válasz Online-on premier előtt meg lehet majd hallgatni az egész lemezt. Akit érdekel, két alvás és egy kattintás után megtudhatja, mi is történt Jutkával harminc éve – és azóta.
– Majd’ egyórás, összefüggő anyag lett ez, narrációval, prózai részekkel. A rádióslágeres rocksztárkodást elengedte?
– A Kiscsillaggal rocksztárkodunk azért, nyugalom, de ebből a szólóanyagomból nyilván nem lesz stadionkoncert. Sebaj, ötven embernek is lehet jól játszani. Amúgy elvileg Bodó Viktorral tervezünk belőle jövő áprilisra egy színházi verziót. Hogy ilyen lett a lemez, annak oka egyrészt a covid is: váratlanul több időm lett foglalkozni vele, így az egy szál gitáros dalok helyett végül valódi, rendesen hangszerelt album született. Tudat alatt persze biztosan volt rá hatása a médiakörnyezetnek is. Már a Kispál és a Borz elborultabb időszakainak is volt köze hozzá. A kilencvenes évek második felére a Danubius-szemlélet, a Sláger-mentalitás uralkodott el. Mi meg úgy voltunk vele, hogy ha úgysincs többet esély arra, hogy a dalainkat játsszák, hát akkor ne fogjuk vissza magunkat, kísérletezgessünk úgy istenigazából. A Holdfényexpressz vagy a Velőrózsák már ilyen környezetben készült, hallható is rajtuk. Addigra már sehol sem volt a rendszerváltáskori áldott állapot, amikor Nagy Feró műsorában, a Garázsban rendszeresen játszott minket a Petőfi Rádió. A fellazult szockó médiastruktúra néhány zenekarnak még lehetőséget adott.
– Önöknek meg a Tankcsapdának. Aztán slussz.
– Igaz. Utánunk az következett, hogy a jobb zenekaroknak tíz-tizenöt évet le kellett húzniuk, amíg végül befutottak. A Quimbynek, például. Egy-két zenekar még a helyi rádióknak köszönhetően befutott Budapesten, mint az Emil Rulez, a Hiperkarma és az Amorf Ördögök, de országosan az már nem ment át. Most viszont megint van valami a levegőben: a Carson Coma hosszú idő óta az első csapat, amely nagyon fiatal, és gyakorlatilag egy év alatt befutott – a Fishing On Orfűn ezrek ugráltak rájuk. Ráadásul jó zenét játszanak. Amit a rádiók általában nem szoktak.
– Közönségigény…
– Most mondom, hogy ezrek urgáltak rájuk. Van közönségigény a jóra is. A Petőfi Rádió 2006-os fordulata is jó irány volt, sikerült akkor jó hazai zenéket játszani néhány röpke éven át, s általa hatást gyakorolni a kultúrára. Merthogy: hallgatták. Igaz, akkor is mondtam a rádió vezetőinek, hogy hiányolom a nemzeti rockot, a metált, a jazzt…
– A nemzeti rockot hiányolja a közrádióból Lovasi András? Ez azért breaking news.
– Nem mintha annyira odáig lennék érte. Arról van szó csupán, hogy vannak rétegműfajok, amelyeknek bár nincs milliós rajongótáboruk, de elkötelezett táboruk nagyon is van. Ők is fizetnek adót. Őket kiszolgálni tehát kutyakötelessége lenne az adófizetői pénzből fenntartott rádiónak. De még így is sikerült egy-két fontos és jó, friss és valódi zenekart helyzetbe hozni abban az időszakban – egyszerűen azáltal, hogy játszották őket. Horváth Gergelyék szerintem alapvetően jól végezték ott a dolgukat. Aztán jött a Tiszttartó Titusz-éra, amely nagyjából most ér véget…
– S hogy az említett Horváth Gergely elment Demeter Szilárdhoz dolgozni nemrég, az meglepte?
– Először is: Demeter Szilárd a szememben nem a patás ördög. Ami könnyűzenei illetékességét illeti, ezen a területen szakmai programot tett le az asztalra. Azaz rátette az asztalára – merthogy a szakmai szervezetek a Music Hungary Szövetség keretei között ezeket a terveket évek alatt kidolgozták már. Demeter viszont azokat használta fel, nem pedig vajákolni kezdett kútfőből, és ha minden igaz, szerzett a tervekhez pénzt is. Az ördög persze a részletekben rejlik majd most is, de hogy például a rádióknál lenne tennivaló, az biztos. Nosztalgiagiccs és modern giccs megy, ami egészen elképesztő, tekintve, hogy az elmúlt hatvan évben nagyszerű dolgok történtek a popvilágban. Manapság is naponta jönnek ki csodálatos zenék, de a rádiók mintha szándékosan a legrosszabb negyven giccsdalt pörgetnék körbe-körbe. Szóval ha most Horváth Gergely megint közel kerül a Petőfihez, akár a Demeter Szilárd nevű ugródeszka segítségével, ám legyen, áldásom rá.
– Amikor Bródy János ment el Demeterhez, akkora össztűz zúdult rá az „övéitől”, hogy csak pislogtunk. Szóval nem biztos, hogy mindenhol jól fog kijönni ebből a megengedő, cizellált álláspontból.
– Bródy pontosan tudta, hogy sokak szemében kockára teszi a megítélését – mégis odament. Szakmája képviselőjeként. Én ezért tisztelem. Persze pont Bródy akár nyugodtan tehet is arra magasról, ki mit mond róla. Engem sem nagyon érdekel mondjuk. Bródy is azt látta mindenesetre, amit én: van itt egy ember, aki pénzt akar hozni egy szakmai programnak. Azért ment oda beszélni vele. Persze időről-időre Demeter elmond valami teljesen vállalhatatlan, politikus szöveget – legutóbb éppen a már említett előválasztási klip szereplőiről. Olyan sértő hangnemben, amely méltatlan efféle pozícióhoz. Szerintem viszont éppen azért, nagyon tudatosan mondja ezeket a baromságokat, hogy a pozícióját megtarthassa. Hogy a saját kultúrharcosait jóllakassa velük. Mert ha éhesek, őt falják föl. Ezekkel a röhejes kommunistázásokkal védi tehát a seggét – jobbról. Ezt gyanítom legalábbis. Közben a munkát magát viszont nem feltétlenül politikai szempontok szerint végzi-végezteti. Nála talán nem kell a feltétlen párthűség. Nála, úgy tűnik elég, ha csöndben maradsz, és mondjuk nem írod alá az SZFE támogatását.
– Az igazi pártmunkát elvégzi más, még nagyobb közpénzekkel: a Raktárkoncert vagy az Őszi Hacacáré Rogán Antal felségterülete, milliárdok mennek onnan lakossági szórakoztatásra, miközben Demeter elvileg a könnyűzenei biztos. Ebben van logika?
– Persze, a politika logikája. Kavarnak mellette más nagyfiúk is. Demeter viszont mégiscsak megszerezte a Petőfi Rádiót Várhegyi Attiláéktól, s amennyire budapesti színházi pletykáknak hihetünk, talán még Vidnyánszkyt is visszább vonják a színházi pápa szerepéből, ahol szintén teret nyerhet.
– Aczél György-i magasságok?
– Ha marad a NER, könnyen lehet. Ami egyébként nem feltétlenül jelent minden szempontból rosszat. Aczél idején az volt a helyzet, hogy egy borzalmas rendszeren belül a magas művészetek egyfajta aranykorukat élték. Sokan pedig, akiknek a teljesítményét talán már nem kérdőjelezi meg senki, bizony kapcsolatot tartottak vele: Illyés, Csoóri… Ráadásul akkor olvasott a magyar népesség legnagyobb hányada rendszeresen irodalmat. Ahogy akkor sem volt ez fekete-fehér, ma sem az – bár az aranykortól most minden értelemben messze vagyunk.
– A Raktárkoncertet a Kiscsillaggal megcsinálták – mennek majd hacacárézni is?
– Megcsináltuk, mert a stábunknak jól jött az az egyszeri emelt gázsi, de én a részemet jótékony célokra ajánlottam fel. A Hacacáréval meg az a legnagyobb bajom, hogy tönkreteszi a piacunkat.
– Az nem gond, hogy – láss csodát! – ellenzéki vezetésű településekre nem jutott a programból?
– Dehogynem, de ezt megszoktuk már. Megszoktuk, kik kapják a fejlesztési pénzeket, kik nyerik a pályázatokat. Erre már senki nem kapja fel a fejét. Mára viszont sok munkával kiépült egy piac, el lehet kérni egy arénás koncertjegyért közel annyit, amennyit egy külföldi sztár koncertjéért. Jó persze, ha vannak emellett lakossági rendezvények, falunapok – álszentség úgy tenni, mintha a szakmánk meg tudna lenni ezek nélkül, teljesen közpénz- és NER-mentesen. Nem tud, eddig sem tudott. Ám ha ezek a programok egész évben vannak, ömlesztve, az legalább olyan fojtogató. Az emberek nyilván nem vesznek koncertjegyet, ha „ingyen” – persze az adóforintjaikból – is megnézhetik a Tankcsapdát a főtéren. Nem beszélve arról, hogy ez rengeteg pénz, meg lehetett volna menteni belőle mondjuk a vidéki művelődésiház-hálózatot.
– A Kiscsillag tehát nem vállal ilyet?
– Akkor biztosan nem, ha olyan helyre hívnak, ahol egyébként magunk is meg tudjuk oldani a koncertezést. Az őszi klubturnénkat is lemondtuk, éppen a Hacacáré miatt. Helyette elmentünk Erdélybe játszani. Most értünk haza. Egyelőre nem látok semmi ilyet a naptárban. Lehet, hogy majd utólag derül ki, hogy ez vagy az Hacacáré-rendezvény volt? Mindenesetre jó lenne elkerülni.
– És a fotózkodást fideszes politikussal? Zenészkollégák panaszolták, hogy van ilyen elvárás is, de ön korát megelőzve a fideszes Dézsi Csaba mellé állt oda két éve egy fotóra. Éppen a választás előestéjén. Másnap polgármester lett belőle Győrben.
– Ez talán nem rajtam és nem azon a fotón múlt. Ott annyi történt, hogy eljött a koncertünkre, és mivel ezer éve ismerjük egymást, rockrajongó orvosként egy sor zenészen segített már – akkor is Lecsónak hozott valami gyógyszert –, belementünk. Emberi, nem politikai okokból. Egyetlen jó ismerősömet sem fogom megtagadni azért, mert fideszes. Annyit mondtam akkor egyébként: ha minden fideszes ilyen lenne, mint Csaba, akkor a Fideszre szavaznék.
– Tartja még? Dézsi azóta helyi újságírót vegzál, mert látni akarja, mire megy a közfeladatokra szánt pénz, vagy épp méltató születésnapi táviratot ír elődjének, Borkai Zsoltnak – aki az ön új lemezén is feltűnik. Nem éppen dicső kontextusban.
– Borkai majdnem feltűnt egy másik dalban is, de azt a versszakot végül lehagytam a végső változatról. Nem, nem politikai: esztétikai okok miatt. Amúgy Csaba politikai működésében egyáltalán nem vagyok napra kész, az említett újságíróvegzálásról nem is hallottam. Meglepve mindenesetre nem vagyok. Ezt elmondtam neki is, ott, a választás előestéjén. Hogy féltem. Nehogy ledarálja ez az egész. A politika ugyanis ilyen: kiforgatja magából a legjobb embert is. Annyi rossz döntés közül kell választani, hogy ha mindig a legkevésbé rosszat választod is, hiába. A pokolba vezető út is… Olyan ez, mint a Breaking Bad című sorozatban, amikor a jó tanárember megtudja, hogy rákos, aztán elkezd amfetamint termelni – csak hogy a kicsi családjára hagyjon pénzt. A szándékai jók és mindig az emberségesebb döntést hozza meg a két kínálkozó rossz közül. Így is viszonylag gyorsan keresztapa lesz belőle. Gyilkos maffiavezér. Ha úgy tetszik: politikus. Ezt tanmesei pontossággal lehet látni, ezért féltettem Csabát is, amikor elvállalta. Szerintem a politika közelébe sem szabad menni ilyen feltételek mellett, amilyenek most adottak. Persze ő sikerorientált, ambiciózus ember, ezt pedig el kell fogadnom.
– És a Kossuth-díjat? Azt el kellett fogadnia annak idején, a Bajnai-kormány alatt?
– Mai fejemmel valószínűleg nem venném át.
– Az azóta díjazottak miatt?
– Nem. Azzal például, hogy most Tátrai Tibor megkapta, mégis kinek lehetne baja?
– Akinek lenne, annak velünk gyűlne meg. Nagy Feró? Említette, hogy még segített is a Kispál és a Borznak a legelején. Felhívta, hogy gratuláljon?
– Nem szoktuk egymást hívogatni. De tőle sem sajnálom a Kossuth-díjat, ő is kiemelkedő figurája a hetvenes- nyolcvanas éveknek, esetében is bőven van mit díjazni. De az ő esete kicsit hasonló, mint az enyém volt anno. Az ő figurájáról sem a „nagyművész” ugrik be az embereknek, mert amikor még izgalmas dolgokat csinált, akkor az rétegzene volt, és mint ilyen, erősen megosztó, polgárpukkasztó, pofátlan. Ami nála még bonyolítja a dolgot, hogy néha látványosan szerelmet vall Orbánnak, és a NER-ben a lojalitásért cserébe tényleg nem hagynak az út szélén, sőt mint látható, gyakran adnak egy új kocsira is pénzt. Egy ekkora állami díj mindenesetre beszűkíti az ember csatornáit. Lesz belőle egy tiszteletre méltó bácsi, „Lovasi András, Kossuth-díjas”. Ettől, ha meglátom plakáton, ma is mindig összeugrik a gyomrom. Én minden vagyok, csak tiszteletreméltó nem. Azok a „nagyművészek”. Sosem gondoltam magamra úgy, hogy a nemzet művésze lennék. Mindig tudtam, hogy egy réteghez, szűkebb közeghez szólok. Aztán a kilencvenes évek úgy hozta, hogy nagyobb lett ez a réteg. A Kossuth-díjasság tehát nem passzol az attitűdhöz, amellyel létezni, dolgozni igyekszem.
– Bármikor visszaadhatja.
– Csak hiszik! Rákérdeztem. Nem olyan egyszerű ám visszaadni. Ezért aztán mást ötlöttem ki. Bár nem tudom, itt van-e az ideje, hogy elmondjam…
– Pontosan most van itt az ideje! Mi az ötlet?
– Kossuth-vándordíj. Az eredeti tervem mondjuk nem ez volt, hanem annyi, hogy odaadom Kispál Andrásnak. Nem fogadta el. Ezért találtam ki, hogy vándordíj lesz belőle.
– Minden évben másnak adja oda?
– Nem én. Nem is szólok bele, ki kapja. Felkérek egy társadalmi zsűrit, olyan embereket, akiket tisztelek, akiknek a szavára adok, ők pedig majd jelölnek embereket, aztán lehet rájuk szavazni. Terveim szerint jövő tavasszal, március 15-én lesz az első átadó, aztán évente gazdát cserél majd a díj.
– Szép, de a Kossuth-díjjal nem csak szobrocska járt. Pénz is. Azt azért megtartja?
– Nem. 7,4 millió forintot kaptam akkor, a vándordíjhoz pedig jár majd mindig félmillió, így 15 év alatt kifizetem a díjazottaknak, amit akkor egyben megkaptam.
– Ebbe már nem tudunk belekötni. Abba viszont igen, hogy az eredeti kérdésünk második felére nem válaszolt.
– Melyikre?
– Hogy miért nincs ott az ellenzéki előválasztásra buzdító klipben, miközben rengeteg kollégája, az ön által kiadott Péterfy Bori is ott látható.
– Bármi legyen is a látszat, nem vagyok benne ezekben a politikai erőterekben. Jó szívvel nem tudok benne lenni az ellenzékiekben sem – a NER meg persze szóba nem jön.
– Csakhogy most előválasztás van, amelynek segítségével épphogy bele lehet szólni, ki legyen az ellenzéki jelölt. A közhiedelemmel ellentétben épp háttérbe lehet szorítani az óbaloldalt…
– Még ennyire sem akarok most belefolyni ebbe. Jövőre majd elmegyek szavazni – életemben először egyébként Budapesten fogok.
– Ha se a NER, se az ellenzék nem jó, akkor mégis kire?
– Listán a Kétfarkú Kutya Pártra húzom majd be valószínűleg, egyéniben meg esetleg kap egy szavazatot az ellenzéki összefogás jelöltje. Akárki is lesz az. Nehogy úgy kelljen éreznem, hogy nem tettem semmit a NER leváltásáért. Nem mintha vérmes reményeim lennének ezügyben. Még ha nyerne is néhány százalékkal az ellenzék, az sem jelent semmilyen biztosítékot arra, hogy a NER-t mint társadalmi környezetet fel lehet számolni.
– Már hogy a mostani ellenzék is ugyanezt tenné kormányon, csak pepitában, vagy hogy nem is tudna kormányozni, annyira erős már a Fidesz?
– A kettő egyszerre is lehet igaz. Egyelőre nem látom a személyi garanciákat, amelyekre tekintve nyugodtan hajthatnám álomra a fejem, hogy jó, ha bukik a NER, akkor biztosan nem ezeket a módszereket látjuk majd viszont. Néhány százalékot ráadásul könnyedén el is lehet csalni. Egy kis informatikai üzemzavar bármikor bekövetkezhet – láttuk ezt már 2018-ban is. Persze ha veszítenének, lenne egy jó esténk. Hajnalig jól éreznénk magunkat – de ennyi. Néhány százalékos ellenzéki győzelem nem hozna valódi változást.
– Egyik új dala mintha éppen az ellenzéket karikírozná – a várakozásokat, hogy csak ezt kell megugrani, aztán az majd belét ontja a NER-nek és minden jó lesz.
– Miközben a NER-t csak a népharag tudná eltüntetni. Ahhoz meg ugye kellene a nép. Amely viszont nem partner ebben a kellő arányban. Ha a mai ellenzék nyerne, lenne minimum kétmillió felhergelt ember, aki ezt nagyon nehezen tudná megemészteni, nem fogadná el az eredményt, miközben a közigazgatás nagyobb részei, a gazdasági érdekcsoportok, az autópályák, a kaszinók, az egyetemek, a médiafelületek is jórészt Orbán kezén vannak… Talán érthető, ha ezek fényében szkeptikus vagyok a jövőre elérkező magyar mennyországot illetően.
Nyitókép: Lovasi András (fotó: Székely János)
