Bevándorlóország lettek – de megérte nekik? Mérlegen a holland migráció

·2021.08.30

Hollandiát jól ismerő magyar tollából született könyv az Osiris Kiadó gondozásában. A kötet létrejöttéhez ráadásul a magyar belpolitika adta meg a végső lökést: a szerzőt egyaránt riasztotta az Orbán-féle kerítéspolitika és a baloldal öntetszelgő toleranciahirdetése, ezért mélyére ásott a bevándorlóország valóságának. Bérczes Tibor Nem kell félnetek jó lesz című könyvének előszavát a Válasz Online rendelkezésére bocsátotta, amelyet most szerkesztve tárunk olvasóink elé.

Nyolcéves lehettem, amikor Egerben, ahol akkor laktunk, életemben először megpillantottam az utcán egy igazi „négert”. Tudom, hogy ezt a szót nem illik használni, de akkor még ezt nem tudtam, így én ott és akkor egy négert láttam. Jó darabig követtem, mert szerettem volna jobban szemügyre venni, majd hazasiettem, hogy minél gyorsabban elújságolhassam a szüleimnek, mi történt.

Talán ez a kis történet is elég magyarázat arra, miért kezdett el foglalkoztatni, amikor jóval később elkezdtem Hollandiába és Hollandiát járni, hogyan működik egy sokszínű társadalom, milyen – feltéve, hogy létezik – a különböző kultúrák békés egymás mellett élése.

E könyv megírására a végső lökést a közelmúltban lezajlott menekülthullámra Magyarországon adott politikai válaszok adták. Az a két vagy-vagy megközelítés ugyanis, amelyet a kormány és baloldali ellenzéke, illetve ezek elkötelezett hívei hangoztatnak, igencsak taszít. Miközben Orbán – szerintem – realistábban közelíti meg a kérdést, amikor konkrét és átvitt értelemben is meghúzza a határt, úgy beszél a másik emberről, a „felebarátjáról”, ahogy a szó morális értelmében vett ember nem beszél. Arról nem is beszélve, hogy azon a kerítésen csak kellene legyen néhány nyitható kapu.

Az Orbán-féle megközelítés ebben a formájában tehát csupán politikai propagandaeszköz, amely egyrészt debilizálja a bevándorlásról és integrációról való közgondolkodást, másrészt lealjasítja jobbra hivatott szavazóit.

De a másik oldal megközelítése sem különb, mert humanizmusa csupán hamis öntetszelgés. Miközben határtalan toleranciát hirdet, nem akarja észrevenni, hogy ez a fajta megközelítés veszélybe sodorhatja a befogadó ország társadalmi békéjét, mert annak is megvannak a maga tűréshatárai és szociális kapacitásai. Tudatosan fogalmazok sarkosan, mert bár a közhangulatot látva kerítéspártira váltott a baloldal, egyáltalán nem érzem, hogy felfogta volna: a tömeges migráció velünk marad, és kockázatokat rejt, ha nem egyértelmű, hányan jöhetnek és velük szemben mik az elvárások. Bizonyos létszám felett és egy az európai alapértékeken – vallás- és véleményszabadság, állam és egyház szétválasztása és a nők egyenjogúsága – alapuló elvárásrendszer nélkül ugyanis a mentőhajó is elsüllyed, különösen akkor, ha ez a hajó amúgy sem igazán stabil, mert utasait számos – egyebek közt megoldatlan integrációs problémákból adódó – belső ellentétek és konfliktusok is feszítik.

Az exodus és a lelkiismeretünk című, magyarul is megjelent cikkében Paul Scheffer holland társadalomtudós azon töpreng, mi a megoldás, amikor a lelkiismereti parancs és a közösség érdeke szembekerül egymással. A válaszért Max Weberhez nyúl vissza, és ezt írja: [Weber] „szétválasztotta egymástól az érzület- és a felelősség-etikát: az előbbin olyan cselekvést értett, amely nem foglalkozik a következményekkel, míg a felelősség-etika kifejezetten arra összpontosít, mik lesznek döntéseink következményei. Az utóbbi azt mondatja velünk, hogy a korlátlan befogadás belátható következményei egyre nagyobb társadalmi feszültséget és agressziót váltanak ki. Lehetetlen megoldás márpedig nem lehet erkölcsi kötelesség. Ha a liberálisok nem hajlandók gondolkodni a határokról, akkor majd a parancsuralom hívei húzzák meg azokat. Ez itt a tét, ezért hosszabb távon nem is maradhat érvényes az erkölcs, amelynek kiindulópontja a lelkiismereti kényszer.”

Hollandia: a bevándorlóország 

Hollandia – mint majd minden ország – történelmének rendszeres tartozéka a bevándorlás, de békeidőben az korábban soha nem öltött olyan méreteket, mint az elmúlt évtizedekben, és a bevándorlók összlakosságon belüli aránya sem volt soha olyan magas, mint napjainkban. Míg 1900-ban az ország lakosainak csupán két százaléka született külföldön, addig 2017-ben ennek tízszerese, és napjainkban minden ötödik hollandiai lakos tartozik a (még) nem-őslakos kategóriába. Míg a huszadik század első hét évtizedében a ki- és a bevándorlás nagyjából egyensúlyban tartotta egymást, és hol az egyik, hol a másik volt túlsúlyban, a hatvanas évek vége óta a bevándorlók száma mindig meghaladja a kivándorlókét.

Nehéz meghatározni, mikortól válik mellékes körülménnyé, honnan érkeztek egy állampolgár elődei. Hollandiában a migrációval foglalkozó szakemberek a második és a harmadik generáció között húzzák meg a „máshol születettnek”, allochtonnak nevezett bevándorlót az „itt születettnek”, autochtonnak nevezett őslakostól elválasztó határt, és így azt a Hollandiában regisztrált lakóhellyel rendelkező lakost sorolják az előbbi kategóriába, aki vagy akinek legalább az egyik szülője egy másik országban jött a világra. Ez szép és jó, de a beilleszkedés a harmadik generációnál sem következik be automatikusan, és még arra sincs garancia, hogy a modern kommunikációs- és utazási lehetőségek korszakában az valaha feltétlen bekövetkezik.

A holland statisztikák az allochtonokat két csoportra, nyugatiakra és nem-nyugatiakra osztják. Ezt nyilván abból a megfontolásból teszik, hogy a beilleszkedés szempontjából egyáltalán nem mindegy, egy adott kultúra mennyire kompatibilis a holland kultúrával. A besorolás persze döntés kérdése, hisz míg Japánt például nyugati életszínvonala miatt nyugatinak, az európai kultúrához ezer szállal kötődő dél-amerikai országokat nem-nyugatinak tekintik.

A befogadás hagyománya 

Arra, hogy a hollandok nagy része – többsége? – a befogadást morális kötelességnek tartja, részben a hollandok önmagukról kialakított képe a magyarázat. Ez – sok egyéb mellett – arról szól, hogy a holland eredendően befogadó nemzet, hisz történelme folyamán számtalanszor menedéket nyújtott azoknak, akiket hazájukban vallási, világnézeti, politikai vagy egyéb okból üldöztek. E hagyomány gyökerei a 16. és a 17. századra nyúlnak vissza, amikor Portugáliából elűzött szefárd zsidók és Franciaországból menekülő protestánsok, az úgynevezett hugenották itt találtak új hazát maguknak. A tradíció később sem szakadt meg, elég, ha a sok közül csak az ’56-os magyar menekültekre gondolunk.

A bevándorlás iránti nyitottságot és toleranciát a történészek részben a kereskedőszellemben gyökerező praktikus gondolkodásra, részben a kálvinista hit megkövetelte emberbaráti szolidaritásra, harmadrészben pedig arra vezetik vissza, hogy

Hollandiában nagyon sokáig nem alakult ki erős központi hatalom, és az országot alkotó részek, mind állami, mind egyházi tekintetben nagyfokú autonómiával rendelkeztek, azaz a kulturális sokféleség egyfajta természetes állapotnak számított.

Hányféle bevándorló van? 

A második világháború után érkezett bevándorlók négy nagyobb kategóriába sorolhatók. Az elsőt azok alkotják – ide tartoznak az Indonéziából, a Suriname-ból, a Holland Antillákról érkezettek –, akik a volt holland gyarmatok lakosai voltak. A másodikat azok – például a törökök, a marokkóiak, a kelet-európaiak –, akik vendégmunkásként jöttek, aztán ott ragadtak. A harmadikat azok, akik háború vagy üldöztetés elől menekültek Hollandiába és végül nem tértek haza. Vannak továbbá olyanok is, akik az előző három csoport egyfajta meghosszabbításaként családegyesítés vagy házasság révén költöztek Hollandiába. Tulajdonképpen van egy ötödik – nem is kis létszámú – csoport is: azok, akiknek menedékkérelmét elutasították, de illegalitásba vonultak, és idővel amnesztiában részesültek.

hirdetés

A könyvben elsősorban a muszlimokra koncentrálok, mert 

  1. közülük az átlagnál jóval többen küszködnek beilleszkedési nehézségekkel. 
  2. A török és a marokkói közösség a maga körülbelül 400-400 ezres létszámával a két legnagyobb hollandiai bevándorló csoport, és – különösen együtt mint mohamedán közösség – már akkora tömeget alkot, hogy az tömeges sikertelenség esetén akár még a társadalmi békét is veszélyeztetheti. 
  3. A holland-török és a holland-marokkói – hollandiai török (?) és hollandiai marokkói (?) – közösség között sok a hasonlóság. Mindkét csoport mohamedán, és ez még akkor is fontos vallási és kulturális közös többszörös, ha tudjuk, hogy az iszlámon belül is sok az egymástól eltérő irányzat, és egyházszervezetileg e két közösség is elkülönül egymástól. Rokonítja őket az is, hogy tagjaik túlnyomó többsége eredetileg elmaradott falusi régiókból származik, akiknek még a török, illetve a marokkói nagyvárosi életmódhoz történő alkalmazkodás is komoly gondot okozott volna. Hasonlóság továbbá, hogy a bevándorlás előtt – a gyarmatokról érkezettekkel ellentétben – nem volt semmilyen kapcsolatuk a holland kultúrával, így nyelvtudás és előismeretek nélkül érkeztek az országba. Végül pedig az is közös bennük, hogy mindannyian vendégmunkásokként érkeztek, és tudatos integrálásuk csak jókora késéssel kezdődött el. 
  4. Török és marokkói, illetve muszlim bevándorló közösség számos más nyugat-európai országban is létezik, így jobban látszik, hogy a hollandok milyen tekintetben állnak jól, és milyen vonatkozásokban kevésbé.

A mai integrációs problémák egyik oka, hogy az amúgy is túlságosan lassan beinduló tudatos integráció sokáig illúziókra, idealista álmokra épült. Melyek voltak ezek, miből táplálkoztak, és milyen következményekkel jártak?   

A multikulturalizmus 

A hetvenes és a nyolcvanas évek uralkodó ideológiája, amely még a kilencvenes években is erősen hatott, abból az alapállásból indult ki, hogy minden kultúra egyenrangú, egyik sem magasabb rendű a másiknál, így semmi sem jogosítja fel a többségi kultúrát arra, hogy előjogokat vindikáljon magának. A multikulturalizmus hívei elvárták az államtól, hogy biztosítson szociális ellátást, képzést és oktatást az újonnan érkezetteknek, attól viszont óva intettek, hogy az állam integrációra – asszimilációról nem is beszélve – kényszerítse őket. Pontosabban: az integrációt a saját identitás megtartásával képzelték el, ami viszont tartalmilag szinonim az integráció elvetésével. Kezdetben tehát fel sem vetődött, hogy szükség volna integrációs politikára, és még a hosszú évek múlva formálódni kezdő kisebbségi politika is elsősorban a saját identitás megőrzésére helyezte a hangsúlyt. Azt, hogy a teljesen más norma- és értékrenddel érkező bevándorlók vajon elfogadják-e majd a nyugati alapértékeket, azt, hogy az eltérő kultúrák nem feltétlenül kompatibilisek, így akár konfliktusba is kerülhetnek egymással, vagy azt, hogy az elmaradott térségekből érkező bevándorlók révén fennáll a veszély, hogy az olyan, egyszer már megoldott szociális problémák, mint a szegénység vagy a vallási türelmetlenség, visszatérhetnek, csak nagyon kevesen vetették fel, helyesebben merték felvetni, mert a korszak hangadói minden ilyen felvetés mögött aljas szándékokat feltételeztek, és előszeretettel megbélyegezték és meghurcolták azokat, akik megpróbáltak az árral szemben úszni. 

A nyolcvanas évek végére ugyan már tudatosult és hivatalosan is megfogalmazódott, hogy a holland nyelv elsajátítása a beilleszkedés elemi feltétele, de a nyelvtanulást még ekkor sem tették kötelezővé. Ráadásul a nyelvtanítás célközönségét is inkább csak az új bevándorlókban látták, így a korábban érkezettek, mindenekelőtt az első generációs törökök és marokkóiak, az egykori vendégmunkások ebből is kimaradtak. Tíz évvel később aztán már kötelezték a 18 évnél idősebb bevándorlókat arra, hogy vegyenek részt a nyelvtanulást és a mindennapi holland kultúrában való eligazodást szolgáló programokban, 2007 óta pedig már csak az kaphatja meg a tartózkodási engedélyt, aki sikeresen elvégezte a beilleszkedést célzó kurzust. Sőt, ma már az idevonatkozó törvény arra is kötelezi a Hollandiában letelepedni kívánó nem EU-s, nem svájci és nem török (!) bevándorlót, hogy írásban is erősítse meg, elfogadja, hogy Hollandiában mindenki egyenlő; mindenki maga választhatja meg a partnerét; mindenki maga döntheti el, miben hisz; mindenkinek joga van a tanuláshoz; és mindenki azt mondhat, amit akar, ha azzal nem diszkriminál másokat. 

Túlzás lenne állítani, hogy a saját kultúra megtartását lehetővé tevő megközelítés minden ízében káros volt, hisz például annak köszönhető, hogy a kisebbségek már az első pillanattól fogva egyenlő jogokat élveztek, az viszont tény, hogy e megközelítés következtében a jogok mellett a kötelességek háttérbe szorultak, és hosszú évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy ez az egyensúly helyreálljon. Ha ez már előbb megtörtént volna, valószínűleg nem öltött volna olyan riasztó méreteket a bevándorlók bizonyos csoportjaiban – például a marokkóiak és az antillaiak körében – tapasztalható bűnözés, nem lett volna olyan méretű a majd’ minden kisebbséget sújtó munkanélküliség, és talán a muszlimok között is kevesebb volna a vallási fanatikus. 

Hamis analógiák

Hollandiában évtizedeken át az volt az uralkodó nézet, hogy az integráció organikus folyamat, amely különösebb külső beavatkozás nélkül is eleve sikerre van ítélve. Az ellenvetésekre mindig az volt a válasz, hogy a holland történelemben a bevándorlás még soha nem okozott komolyabb konfliktusokat, sőt – és ilyenkor mindig a zsidókat és a hugenottákat hozták fel példának – az újonnan érkezettek szaktudása, tőkéje és kapcsolatrendszere sokat lendített az ország gazdaságán és gazdagította annak kultúráját. Csakhogy azok, akik így érveltek, egyrészt elfeledkeztek arról, hogy a holland történelemnek – például a 17. századnak – ezt az aspektusát a történészek még nem igazán tárták fel, és az idevonatkozó állítások gyakran csak feltételezéseken alapulnak. Másrészt

a „párhuzamos” példák szelektívek, és legfeljebb csak ránézésre hasonlítanak egymásra. Végső soron a tyúk és a teknős tojása is hasonlít egymásra…

Hadd idézzem ezzel kapcsolatban ismét Paul Scheffert, aki magyarul is megjelent Érkezési oldal című könyvében ezt írja: „A Marokkóból vagy Törökországból érkezett vendégmunkások, akik megváltoztatták lakóhelyünk arculatát, mégsem vehetők egy kalap alá azokkal a német idénymunkásokkal, akik annak idején itt keresték a kenyerüket! Abból, hogy egykor a portugáliai zsidók a katolikus egyház inkvizíciója elől hozzánk menekültek, még nem következik, hogy az Iránban és Afganisztánban uralkodó iszlám vallási türelmetlenség elől menekülők hozzánk jöjjenek. (…) Még meddig lehet az általunk tapasztaltak jelentését a múltbéli sorstársaikra tett utalással elintézni?” 

Az oszlopok hagyománya

Abban, hogy a saját identitás megtartásával történő integráció eszméje olyan sokáig élt és virult, fontos szerepet játszott az úgynevezett oszloposodás hagyománya is. A hatvanas évek második feléig Hollandiában az egyes világnézeti csoportok élesen elkülönültek egymástól, saját intézményrendszert hoztak létre, és a többieknek hátat fordítva élték a maguk életét. Ez konkrétan azt jelentette, hogy az, aki például a katolikus oszlopba született bele, katolikus iskolába járt, katolikus újságot olvasott, katolikus pártra szavazott, katolikus üzletben katolikusok sütötte katolikus kenyeret vásárolt. Kis túlzással az akkori holland társadalmat a be-nem-avatkozás – ha békén hagysz, én is békén hagylak téged – kötötte össze. Ezt a rendszert eredetileg a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok a semleges állammal szemben hitelveik védelmében alakították ki, és sokan állítják, hogy ez is hozzájárult az addig másodrendűként kezelt társadalmi csoportok, például a katolikusok, a szigorú protestánsok, a szocialisták emancipálásához. Ez a vélekedés, bár bizonyíthatatlan, hiszen visszamenőlegesen már nem lehet ellenpróbát tartani, sokáig megkérdőjelezhetetlen volt. Ezért nem feltétlen volt irritáló, hogy a bevándorlók foggal-körömmel ragaszkodtak érték- és normarendszerükhöz, és – ismét egy (hamis?) analógia – akár azt is lehetett gondolni, hogy az emancipációhoz épp erre van szükség. Azt a kérdést pedig, hogy társadalmilag hasznos-e ez a modell olyan csoport esetében is, amelyet még a nyelv, a közös múlt, a történeti és kulturális hősök és bizonyos kulturális hagyományok sem kötnek a többséghez, csak kevesen tették fel. Ők is inkább csak magukban.

A tabusítás 

A hatvanas évek végétől kezdődően Hollandiában tabuk sora akadályozta a bevándorlással és az integrációval kapcsolatos problémák megoldását. Mivel magyarázható, hogy egy realitásérzékéről és demokratikus hagyományairól joggal híres országban ezen a téren ilyen véleménydiktatúra alakult ki? 

A történet gyökerei a második világháborúig, mégpedig a holland holokausztig nyúlnak vissza, amelyben a holland zsidók több mint hetven százaléka elpusztult. Noha ez az arány egyetlen más nyugat-európai országban sem volt ilyen magas, a háború után sokáig az a kép rögzült a holland közemlékezetben, hogy a német megszállás idején a hollandok kiálltak a zsidók mellett, és ezért csak hála és köszönet illeti őket. Aztán a hatvanas évek elején felvetődött a kérdés, hogyan pusztulhatott el annyi zsidó, ha a hollandok egy emberként kiálltak mellettük. Normál körülmények között egy ilyen szembesülés korrekcióhoz, árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb válaszokhoz vezet. Sajnos ott és akkor ez másképp történt, aminek egyik oka, hogy

a háború után született babyboom-nemzedék kihasználta a szembesülés nyomán támadt döbbenetet és bűntudatot, és a háború alatt történt események értelmezését is a hatalmat a kezében tartó idősebb generációk elleni harc szolgálatába állította.

A német megszállás alatt a többségre jellemző konformista magatartást kollaborációnak állították be, és ezzel az egész történetet a visszájára fordították. Míg korábban szinte mindenki ellenálló és hős volt, ebben az új változatban majdnem mindenki kollaboráns és áruló lett. Az új elit hangadói innentől kezdve a többség-kisebbség viszonyt úgy közelítették meg, mint amelyben potenciálisan benne van a háborús tragédia megismétlődésének veszélye. Az pedig, állították, csak úgy kerülhető el, ha a kisebbség diszkriminálását már csírájában elfojtják. Ez viszont oda vezetett, hogy egy idő után más döntötte el, mi a megszólaló szándéka, és csak úgy repkedtek a „fasiszta” meg „rasszista” jelzők. Ebben a konstrukcióban a kisebbségek csak és kizárólag potenciális áldozatok, a többséghez tartozók pedig csak és kizárólag potenciális tettesek lehettek. Így aratott az ideológia győzelmet a valóság felett.  Hogy miért tudott ez a fajta véleménydiktatúra olyan sokáig uralmon maradni? Valószínűleg azért, mert a konformizmus nemcsak a háborúk illetve a diktatúrák, és nemcsak a kevésbé demokratikus országok sajátja.  

Egy globális legenda: a bevándorlás az elöregedés és a munkaerőhiány megoldása

Gyakran elhangzik, hogy a bevándorlás lehet az elöregedés és a munkaerőhiány megoldása. A hollandiai gyakorlati tapasztalatok nem támasztják alá ezt az állítást. Egy interjúban Jaco Dagevos, a holland Szociális és Kulturális Tervhivatal kutatója elmondta, hogy a holland Központi Tervhivatal (CPB) 2003-ban és 2011-ben végzett számításai arra a következtetésre jutottak, hogy a török és a marokkói bevándorlás gazdasági mérlege negatív, mert „ebben a népességben magas a munkanélküliek száma, így sok a segély, és kicsi az adóbevétel”. És ehhez még azt is hozzátette, hogy „akkor az integrációval kapcsolatos társadalmi gondokról még nem is beszéltünk”.

Paul Scheffer számításai sem támasztják alá a bevándorlás munkaerőpiaci hatásaira vonatkozó optimista állításokat: „Ha például azt akarjuk, hogy Hollandiában 2050-ig a mai szinten maradjon a szürke nyomás [az aktívak és inaktívak közötti arány], a migrációs mérleg évi háromszázezer, azaz a mai tízszerese kell, hogy legyen. Ez esetben viszont 2050-ben 39 millióan laknák az országot, ami egy idő után ismét elöregedési problémát okozna, hiszen az egykori bevándorlók is meg fognak öregedni egyszer.” A bajokat pedig csak tetézi, hogy az olcsó munkaerő ellene hat a modernizálásnak, az innovációnak, arról nem is beszélve, hogy a jövőben egyre kisebb igény lesz az alacsonyan képzett munkaerőre. 

Siker vagy kudarc? 

Siker vagy kudarc a hollandiai integráció története? Eredetileg ezt a kérdést tettem fel magamnak, aztán egyre jobban elbizonytalanodtam, mert azzal szembesültem, hogy minden bevándorló közösség külön történet, és szinte egyiküké sem írható le ilyen egyértelmű fogalmakkal. A válasz ugyanis mindig a viszonyítástól függ. Hadd illusztráljam ezt a marokkói közösség példájával! Miközben a suriname-iakhoz képest a marokkóiak beilleszkedése jóval problematikusabb – mint a vele készült beszélgetésben Herman Vuijsje meggyőzően állítja –, már csekély ötven év után nagyjából ott tartanak, ahol a zsidó közösség tartott a 20. század közepén körülbelül háromszáz év után – az a zsidó közösség, amelyre pozitív példaként annyiszor hivatkoznak.

Miközben képzettség és nyelvi készségek tekintetében a második és a harmadik generáció óriásit lépett előre, semmit sem csökkent az őshonos kortársaktól való lemaradás, mert közben az utóbbiak is folyamatosan előbbre léptek.

Miközben a második vagy a harmadik generációs marokkói lányok ma már egyáltalán nem számítanak unikumnak az egyetemeken – pedig a szülők többsége még kifejezetten alacsonyan képzett volt –, a fiúk között még mindig fehér holló, aki eljut erre a szintre. Miközben a számon tartott holland alkotó művészek között egyre több a marokkói származású, a marokkói közösségben még mindig nagyon kevesen vannak azok, akik vevők a műveikre. Miközben az egykori segédmunkások gyerekeiből és unokáiból kialakulóban van egy marokkói származású középosztály, az alsóbb társadalmi rétegekben még mindig feltűnően magas arányban képviseltetik magukat a marokkói származásúak. 

Ahogy telik az idő, úgy lesznek ezek az eredetileg gyakran homogén bevándorló csoportok egyre heterogénebbek, egyre bonyolultabb szerkezetűek. Ez azt jelenti, hogy ami igaz az egyik rétegre, az nem feltétlenül érvényes a másikra, így egyre nehezebb – vagy inkább lehetetlen – egyetlen egyértelmű fogalomba begyömöszölni őket. Helyesebb tehát, ha siker vagy kudarc helyett inkább sikerekről és kudarcokról beszélünk, amikor leírjuk őket, és a vagy-vagy helyett az is-is-t használjuk.  

Itt most tudatosan a bevándorlók beilleszkedését akadályozó tényezőkre illetve azokra az idealista illúziókra alapozott feltételezésekre koncentráltam, amelyekkel a hollandok külön is megnehezítették a saját dolgukat. Azért tettem ezekre a hangsúlyt, mert úgy látom, hogy még mindig sokan áltatják magukat és másokat azzal, hogy a bevándorlók integrációja magától is megoldódik, és a bevándorlás mindentől függetlenül pozitív folyamat. A holland példa ezt egyáltalán nem támasztja alá. 

Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy a bevándorló közösségek hollandiai integrációja kudarcra van ítélve. Szó sincs róla, csak épp nincs rá garancia. Összességében úgy látom, hogy Hollandia – sok más országhoz hasonlóan – versenyt fut az idővel. A könyvemben olvasható beszélgetések erről a versenyről illetve e verseny jelenlegi – hol optimizmusra, hol pesszimizmusra okot adó – állásáról tudósítanak, és talán hozzájárulnak ahhoz, hogy a bevándorlásról és integrációról szóló viták egy konkrét ország konkrét példája révén ne csak érzelmekről és ideológiákról, hanem tényekről is szóljanak. Persze itt is lehet szemezgetni, és csak a saját meggyőződésünket igazoló állításokat kiszedegetni – csak akkor elvész a lényeg. Ez a sztori ugyanis nem fekete-fehér, vagy ahogy az egyik interjúalany fogalmaz: „Nem egyenes vonalú történet”.


Nyitókép: muzulmán hívők imádkoznak a mohamedán szent böjti hónap, a ramadán első éjszakáján az utrechti Turkish Ulu-mecsetben 2019. május 6-án. (Fotó: MTI/EPA-ANP/Robin Van Lonkhuijsen)

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat