„Az elnyomás jóval több mint kényszer” – Filippov Gábor a velünk nem élő Mészöly Miklósról

·2021.07.22

Nagy, kemény fába vágta a fejszéjét Filippov Gábor: a fekete öves könyvmoly hírében álló politológus az elmúlt fél év során végigolvasta Mészöly Miklós teljes életművét, amelynek egyes darabjait évtizedekkel ezelőtt olvasta már ugyan, de nagyjából semmit nem értett akkor belőlük. S most? Érdemes, egyáltalán lehetséges közel kerülnünk Mészölyhöz ma? Az eredményt, a tanulságokat a Válasz Online felkérésére lapunkban közli a politológus – napra pontosan az író halálának 20. évfordulóján. Páratlan nyomozás eredménye következik tehát, sok-sok kérdőjellel.

„Azt hiszem, a bizonytalanság árnyalatai azok, ami miatt érdemes magyarul írni” (Mészöly Miklós)

Mészöly-szöveget kérdőjellel kezdeni? Aztán így folytatni, kijelentő okoskodás helyett kérdésekkel, kétségekkel körbeszimatolni a témát? Ahogy az tőle sem lenne idegen? Aki egyfolytában a valóban lényegi válaszokat kereste, de mindig csak a faggatásig, a kétségekig, a kérdőjelig jutott? Még olyankor is (főleg olyankor), amikor pont került a mondat végére?

Középiskolás koromban találkoztam először a szövegeivel. Még élt, de már nagybeteg volt, nemigen lehetett látni a nyilvánosságban. Nem is kortárs szerzőként, hanem általam nagyra tartott kortárs szerzők tanítómestereként figyeltem fel rá. Nem Mészöly Miklós érdekelt, hanem egy sokszor hivatkozott „hatás” forrása, az akkoriban a felfedezés örömével habzsolt Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Parti Nagy által „mesterként”, „apafiguraként”, „úttörőként”, „mentorként” emlegetett szerző. Akiben az úgynevezett prózafordulat állítólag gyökerezik, akiből a jelek szerint a kortárs irodalom jelentős része elindult, akitől tanulni, akit tisztelni, aki ellen lázadni, akivel számolni lehet, érdemes, kell.

Becsülettel és nagy figyelemmel olvastam hát el Az atléta halálát, majd rögtön utána a Saulust (úgy hírlett, ez a két regény, amelyeket „nem lehet kihagyni”). És: kis túlzással semmit sem értettem belőlük. Később, egyetemista koromban már némi bölcsészalappal és valamivel több kitartással felvértezve mentem újabb rohamra: a Film című regénnyel és a hatvanas-hetvenes évek elbeszéléseivel bővítettem az (újra)olvasást – de csak a kudarc vált előkészítettebbé, az értetlenség némileg reflektáltabbá. Minden nekifutásra éreztem, hogy valami elkerül, hogy valami itt nélkülem történik. Érzékeltem a mondatok feszességét, a technika csiszoltságát, a szöveg jelentésgazdagságát – az egész azonban valahogy mégiscsak kicsúszott a kezem közül. Szöveg és befogadó jóvátehetetlenül elhaladt egymás mellett.

Olvasós ember vagyok, akit az átlagnál valamivel jobban érdekel nem csak a szépirodalom, de annak működése, eszköztára, hatásmechanizmusai is. Kifejezetten szeretem, ha egy szöveg nem könnyen adja magát, ha pedig nem tudom feltörni, általában elsőként magamban keresem a hibát. Nem gondolom, hogy ne létezne irodalmi blöff (sőt!), azt azonban igen, hogy jóval többször és könnyebben hárítjuk el magunktól a felületes olvasás felelősségét blöfföt kiáltva, mint kellene. Mészöly esetében mindenesetre mindjárt nyilvánvaló volt, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Vaknak és süketnek kellett lenni, hogy az ember ne sejtse meg a nehezen felfejthető szövegben rejtőző gazdagságot, ne érezze a süketek veszteségét.

Mészöly és életműve feladat maradt, feltöretlen dió.

Most kerek hat hónapja vele kelek és fekszem. Születése századik és halála huszadik évfordulóját jó ürügynek találtam arra, hogy ismét megostromoljam az életművet, ezúttal valamivel módszeresebben. Úgy döntöttem, a „kötelezők” kiragadása helyett mindent elolvasok, ami tőle és róla valaha megjelent nyomtatásban. (Vállalkozásomban nélkülözhetetlen segítséget jelentett Szolláth Dávid idén megjelent, vaskos és lebilincselő Mészöly-monográfiája is a maga kimerítő bibliográfiai apparátusával.) Két szabályt követtem: az első a kronológiai rend szigorú betartása, a második, hogy minden újraközölt vagy átírt szöveget és szövegrészletet új műként kezelek és olvasok.

Büszkén ismerném el azt is, ha ez a fél év elvesztegetett időnek bizonyult volna. Nem bizonyult annak.

Az első tanulság számomra az, hogy igaza van az író Kassai Zsigmondnak: „ebbe az életműbe bele kell állni, derékig, nyakig, a fejünk búbjáig, ameddig lehet, és kötelező elveszni benne”. Nem létezik ugyanis „kulcsszöveg”, reprezentatív főmű, amely felől nézve legalábbis nagy vonalakban ráláthatnánk erre az alkotói munkásságra. És valószínűleg épp ez a Mészöly-szövegvilág nehezen hozzáférhetőségének egyik elsődleges oka is: itt nincs Utas és holdvilág vagy Iskola a határon, hogy mintegy egyedi kultusztárgyként maga után húzzon. Ez az életmű lényegéből adódóan csakis folyamatában, mindenkori alakulásában ragadható meg – minden kimerevített pont (mű) csak pillanatkép, kontextusából kiragadott részigazság lehet.

Kopányi György és Mészöly Miklós írók (balról) 1948-ban (forrás: Fortepan 107042 / Hunyady József)

Mészöly Miklós első novellája 1943-ban jelent meg nyomtatásban, utolsó, még életében kiadott kötete pedig 2000-ben. A két évszám között született (és azóta is posztumusz kötetek sorával, levelezésekkel, műhelynaplókkal bővülő) életművet nehéz lenne két jó mondattal jellemezni, megnyugtató, lezárt keretek közé szorítani. Túl azon a közhelyszerűen újra meg újra előkerülő (és persze igaz) értékelésen, hogy a mészölyi szöveg végtelenül „fegyelmezett”, „sűrű” és „pontos”, illetve hogy kétségkívül akadnak közös tematikai halmazok az egyes műcsoportok között, ennek az életműnek a fő jellemzője épp az állandóság hiánya: a zavarbaejtő sokféleség, a meg-megszakítottság, a töredezettség. Mészölyt nemigen érdekelték a kitaposott utak, és ez nem csak a mindenkori irodalmi kontextusra, a létező szocializmus esztétikai-irodalmi elvárásaira értendő, de saját aktuális alkotói eredményeire, ünnepelt – és sokszor elátkozott – újításaira is. „Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta” – valószínűleg a Mészöly által tetten érhetően igen nagyra tartott Wittgenstein híres mondata jár a legközelebb ahhoz, hogy e folyamatosan változó életmű alapvonását valahogy mégiscsak megragadja.

Ennek a diffúz, mégis következetesen valamerre haladó életműnek a horizontja a realizmustól és a realizmust meghaladni hivatott neoavantgárdtól az abszurdon és a groteszken, majd a francia új regényen és a regény mint forma totális lebontásán keresztül az egyre nagyobb arányban vendégszövegekkel operáló, ironikus-önreflektív posztmodernig, majd „a történet visszatéréséig”, a latin-amerikai mágikus realizmus sajátosan közép-európai verziójáig terjed. Műfajilag a novellától és a „beszélytől” a regényen és a drámán át az aforisztikus irodalmi naplóig, a szabadversig, az ifjúsági regényig, sőt a gyermekmeséig (lábjegyzet: külön kötetet érdemelne az államszocializmus idején szilenciumra ítélt és így a gyermekirodalomba száműzött magyar írók sorsa, köztük Mészöly mellett Mándy Ivánnal, Weöres Sándorral vagy Kormos Istvánnal). Mészöly soha nem hagyott sok időt a leülepedésre, idegen volt a tőle a diadalmas révbe érés, a babérok learatása – kedvenc Cervantes-idézete szerint „az út mindig jobb, mint a fogadók”. Mire az értő irodalmi közeg kilelkendezte magát az újabb csúcs meghódításán, ő már a völgyből integetett visszafelé.

És hogy mindeközben mi űzte tovább és tovább? Az elbeszélt valóság mögötti valódiság kutatása, az emberi tapasztalat lényegi megragadásának lehetőségei, a felület kényszeres elválasztása a ténylegestől. Lett légyen szó a háborús tapasztalatok vagy a szorongó ötvenes évek elbeszélhetetlenségéről a korai novellákban, a személyes emlékezettel és történetalkotással kapcsolatos bizalmatlanság tematizálásáról Az atlétában, a narrátor mint olyan lebontásáról a felidézés nagyobb hitelessége kedvéért a Filmben, vagy a történet visszatéréséről és a szétszórt hagyományelemek, jelöletlen idézetek és motívumok egymásra rétegzéséről a „pannon prózában” – Mészölyt végső soron mindig ugyanaz érdekli: hitelesen megszólalni (vagy legalább a lényegről hallgatni), nem hazudni, a valót ostromolni. Legendás nyelvi takarékossága, brutális szöveghúzási rohamai is voltaképpen ebből fakadnak: az öncélú formabontás helyett a megfelelő forma mániákus és kompromisszummal soha be nem érő kereséséből. „A kötőszavak, határozószók (…) agyonlucskosítják a prózánkat – írja A mesterségről című esszéjében. – Szívesebben beszélünk valamiről, mint felidézünk.”

A minden felesleges sallangtól megtisztított, „a dologra magára” koncentráló szövegek talán leglátványosabb, egyébként is könnyebben befogadható darabja a Magasiskola című elbeszélés, amely egyúttal a hatalomról valaha írt egyik legnagyszerűbb irodalmi szöveg, és nem is csak a magyar nyelvű irodalmon belül. A történelem különös iróniájaképpen Mészöly épp azért maradt ki az ötvenhatot előkészítő írói-értelmiségi mozgolódásokból, mert a nevezetes év nyarán az aktuálpolitikánál fontosabb probléma foglalkoztatta: a hatalom működése. Ennek elemzéséhez pedig meglepő terepet választott: egy kísérleti solymásztelep zárt, saját szabályok szerint működő világát.

Mészöly számára a társadalmi kontextus, a személyes mindenkor a megértés akadálya – az allegória olcsó irodalmi játék, az örök kérdés aprópénzre váltása, ezért meg sem kísérti a magyar Állatfarm megírásának lehetősége.

Az áthallás, az olvasóval való összekacsintás számára éppúgy kerülendő, mint a pőre reprezentáció illúziója, vagyis a Rákosi-korszak vagy akár a nyilasuralom kvázi realisztikus ábrázolása – Mészölyt itt is kizárólag a lényeg, az abszolút érdekli, a hatalom mint olyan lecsupaszított, önmagában való viszonyrendszer analízise. Vajon mi történik a madár és fogva tartója között a pusztában? Hol ér véget a végtelen szabadság, és milyen térben jön létre a leküzdhetetlen rabság? Miképp lehetséges, hogy a sólyom ezerméteres magasságból is mindig visszatér a solymász karjára? Hogyan válik az ember, ez az apró pont a puszta közepén a létezés szervezőelvévé, a szárnyalás kimozdíthatatlan viszonyítási pontjává? Mészöly a sólyom és a solymász bonyolult, mindig kétes és a maga módján nyomasztóan gyönyörű kapcsolatában – az ötvenes évek közepén! – érez rá arra, hogy a hatalom, az elnyomás jóval több mint kényszer. Az önalávetés, az engedelmesség aktív tett, beállítódás, mindenekelőtt pedig titkoktól és a hétköznapiság lehetőségétől terhelt, rejtélyes közösség. Ez a minden hatalmi viszonyban megnyilvánuló közösség, a mechanizmus analízise pedig minden konkrét korrajznál érdekesebb és érvényesebb. (Ebben egyébként feltűnő és szerény tudásom szerint mindmáig nem kellőképp kitárgyalt a hasonlóság a kor másik nagy hatalomteoretikusával, Kertész Imrével, aki világéletében joggal tiltakozott az ellen, hogy a Sorstalanság holokausztregény – vagy elsősorban holokausztregény – lenne).

Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky László, Polcz Alaine, Mészöly Miklós, Kiss Tamás (jobbról balra) a szigligeti alkotóházban 1955 nyarán (forrás: Déri Múzeum / MaNDA)

Bár a Magasiskolát követő évtizedekben Mészöly figyelme egyre inkább maga az elbeszélhetőség, majd az emberi valóságot összecementező történetek lehetősége, a közös nemzeti és regionális hagyományok használhatósága felé fordul, mindvégig ugyanez a kompromisszumképtelenség, az irodalom radikális őszintesége és sallangmentessége fogja jellemezni. Egy élete vége felé adott interjúban munkáját a valóság utáni nyomozásként határozta meg: „körbejárom szerényen, iszonyatos alázatossággal, és különböző ablakokon, réseken megpróbálok rálátni, miáltal természetesen ő úgy tűnik, mintha megferdülne, kibillenne eredeti helyéből, pedig csak én mozdulok erre vagy arra, miközben minden az marad, ami, csak látószögváltásomnak tulajdoníthatóan pár centicskével másabb helyzetben. (…) Szóval nem abban hiszek, hogy a magam művészi omnipotenciájával teremtem újjá a világot. Dehogy. Én csak körbejárom, és nyelvet keresek hozzá, precíz, pontos fogalmi rendszert”.

Ez a nyomozás – legkiválóbb kollégáihoz hasonlóan – az ötvenes-hatvanas-hetvenes években uralkodó irodalmi konvenciók, írói és kritikusi, mindenekelőtt pedig hatalmi elvárások nyílt sutba dobását jelentette. A kor irodalompolitikája márpedig nagyon is konkrét elvárásokkal fordult az olvasóra vágyó szerzők felé: a műnek a maga totalitásában, pontosan „tükröznie” kell a valóságot, az egyediben rámutatni a tipikusra, és lehetőség szerint pozitív üzenettel, a jobbítás lehetőségének felvillantásával katarzishoz juttatni az egyszeri olvasót. Ebben az elvárásrendszerben a művészet „utánzó” szerepének bármiféle eróziója (az időrend megbontása, tudat és valóság egyensúlyának felbomlása, az elbeszélői pozíciók megkérdőjelezése vagy akár a leírás „öncélú” túlburjánzása) bűnös ideológiai elhajlás, nyugatmajmoló avantgárdizmus vagy – ami még rosszabb – egzisztencializmus. Egy regénynek, novellának legyen története, eleje-közepe-vége, a szereplők a valóságból ismert típusokat testesítsenek meg, a mű pedig szabályos íven haladjon a csúcspont és a tanulság felé. Épp ez az a művészetkoncepció, amely ellen legalább száz éve, de Magyarországon is legkésőbb az Ottlik-Mándy-Mészöly nemzedék óta minden valamirevaló művész úgy lázad, ahogy csak tud: formabontással, nyelvkritikával, az elbeszélés hagyományos működésmódjainak megkérdőjelezésével. És itt érkezünk el a Mészöly-jelenség talán leginkább elgondolkodtató pontjához.

A Mészöly-jelenségben ugyanis az az egyik legérdekesebb, hogy voltaképpen nincs. Pontosabban csak mintegy búvópatakként létezik, szigorúan „szakmai” körökre korlátozódva.

Mészölynek kétségkívül van „irodalmárkultusza”, a közönség számára azonban gyakorlatilag nem létezik.

Bár mind a releváns kortárs írók, mind a kritika konszenzusosan a huszadik század, de inkább a magyar irodalom legjelentősebb, világirodalmi színvonalú szerzői közé sorolja, ez a hatalmas életmű még a „műveltebb” közönség számára is lényegében véget ér 1976-tal, a Film megjelenésével. „Magas irodalom” és közönségízlés kettéválásának aligha van látványosabb példája a mészölyi életmű sorsánál. Nem csupán arról van szó, hogy ezeknek a szövegeknek a nagy része az átlagnál is megközelíthetetlenebb az „ártatlan”, reflektálatlan olvasás számára. Ennél nagyobb probléma, hogy még a komplexebb alkotásokra és nehezebb befogadói élményre nyitott olvasó is nehezen talál kulcsot hozzájuk.

A fiatal Mészöly és felesége, Polcz Alaine

Az államszocializmus hivatalos irodalompolitikai normarendszere (tükrözd a valóságot! tiszteld a történetet! ne zavard össze az olvasót!) mintha valójában csak a „szakma” irodalmi terében szenvedett volna vereséget. Az irodalomról és általában a művészetről szóló nyilvános diskurzusaink arra engednek következtetni, hogy a közönség körében Mészöly és a Mészöly-félék veszítettek. Ennek egyik elsődleges oka a hazai irodalomoktatás (közismerten sokkal inkább középiskolai irodalomtörténet-oktatás) bámulatos avíttsága és alkalmatlansága arra, hogy autonóm és felfedezésre, neadjisten műélvezetre képes olvasókat képezzen. Az irodalomtörténeti és életrajzi adatok egymásutánja mellett irodalmi szocializációnk elsődleges célja ma az, hogy kinyilatkoztatásokkal támassza alá a tankönyvi kánont (mitől jó és érinthetetlen? mi a megfejtése? mi a jelentősége egy célorientált irodalomtörténeti fejlődési folyamatban?), és legszenvedélyesebb vitáink is a kötelező olvasmányok listája köré szerveződnek. Mindeközben ki ad kulcsot a fiatal olvasónak az olvasáshoz? Ki segít megértenie, hogy a kulcs valójában nem kulcs, hanem vándorbot, nem a mű „megfejtése”, hanem a saját olvasási stratégiák kimunkálásának képessége, egyáltalán annak tudatása, hogy nincs mű olvasás és nincs olvasás módszeres stratégia nélkül? Hogy egy szöveg, egy mű értelmezésekor léteznek más szempontok is, mint hogy „kivel tudtam azonosulni”, hogy „ki volt szimpatikusabb” vagy hogy mennyire volt „fordulatos” a történet? (Félreértés ne essék: ezek egyenként mind releváns szempontok lehetnek, de rutinszerűvé és kizárólagossá válásuk minimálisra csökkenti a valóban értékes irodalmi művek nagy részéről való érdemi beszéd lehetőségét.)  

Részben persze elválaszthatatlan ettől a népszerűsítő irodalomkritika, illetve a színvonalas irodalmi ismeretterjesztés hazai fejletlensége. Nem létezik a magyar piacra célzott Hat séta a fikció erdejében (Umberto Eco csodálatos előadássorozata az irodalmi szöveg működéséről és az igényes olvasásról), az angolul beszélők millióit közérthetően és élvezhetően irodalomra oktató Harold Bloom pedig (lásd például: How to Read and Why) még csak le sincs fordítva magyarra. Az úgynevezett olvasásnépszerűsítésnek így abból kell főznie, ami adott, és az olvasni egyáltalán még hajlandók elképzelt átlagára szabnia az irodalomról szóló populáris beszédet. Egy ilyen nyelvi térben pedig Mészölynek – és számos más, az „ártatlan olvasással” szembeszegülő szerzőnek – esélye sincs.

De vajon fontos-e, hogy mi, laikus magyarul tudók (újra) felfedezzük Mészölyt? Lehet, hogy az irodalomnak természetes állapota a végletes kettészakítottság? Hogy az egyszeri olvasónak irodalomtudóssá kell képeznie magát, ha anyanyelve művészi csúcsteljesítményeit szeretné élvezni? Hogy a „magas” művészetnek szükségszerűen elitjószágnak kell lennie, a tömegdemokráciák, a tömegmédia és a tömegoktatás korában is? Vagy elképzelhető olyan világ, amelyben egy nyelv világszínvonalú csúcsteljesítménye legalább az olvasó keveseknek közös java?

Érdemes erről vitába bonyolódnunk?


Nyitókép: Mészöly Miklós író 1964-ben (forrás: Fortepan 107164 / Hunyady József)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult