„Nem süthetjük le a szemünket, a drog itt van velünk” – vendégünk Szabó Győző és Illés Gabi [HetiVálasz 82]

·2021.07.22

Nincs gyógyult drogos. Ezt az addiktológia mondja. Én már 21 éve „szünetet” tartok – mondja műsorunkban Szabó Győző színművész. Illés Gabi producerrel együtt azért hívtuk meg, mert új filmjük, a Herendi Gábor rendezésében készült Toxikoma hamarosan a mozikba kerül. Miért van küldetéstudatuk, hogy ne csak a heroin és a kemény drogok, de minden függőség ellen küzdjenek? Miért nem jó „drogfilm” a Trainspotting? Ezekről is szó esik podcastadásunkban, a HetiVálaszban.

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóablakban! Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Direkt mp3-letöltés innen. Podcastunk fent van iTunes-onTuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is, RSS-csatornája pedig ezen a hivatkozáson található.


Néhány idézet a műsorból:

Tulajdonképpen mi ez a film? Non-fiction életrajzi dráma, amiben minden képkocka valóság? Netán a magyar Trainspotting?

Szabó Győző: Biztos sokan lesznek, akik azt mondják, hogy ez a magyar Trainspotting. Megmondom a frankót: nekem az a film nem tetszett. Nem szerettem. Sőt: azt állítom, hogy világviszonylatban igazán jó drogfilm még nem készült. Vagy kamuznak vagy félrebeszélnek, esetleg nem volt szakértőjük – nagyon sok sebből véreznek azok a filmek. Ami nagyon közelít a valósághoz, az Tim Roth-tal és Tupac Shakurral Az utolsó belövés. Vagy most volt egy vadiúj, a Csodálatos fiú. […] Ha egy rövid leírást kellene adnom a Toxikomához, akkor azt mondanám: egóharc-film. Két egó, Csernus Imre és Szabó Győző egójának összecsapását viszi vászonra.

Illés Gabi: Olyan mozit képzeltünk el, ahol a két főhős lelkének, szívének a változása jelenik meg. Ott van a drog, igen, de ez sokkal inkább egy „buddy story”, ahol a két szereplő egymásra hatása van bemutatva.

Gyakori vád a „drogfilmekkel” kapcsolatban, hogy tulajdonképpen – a sokszor erős vizualitás ellenére is – kedvet csinálnak ahhoz, amiről szólnak.

Illés Gabi: Szívszorongató történet a mienk. Ha valaki megnézi a filmet, a legkevésbé a kedve jön meg a drogokhoz. Sokkal inkább oda fog figyelni a környezetére. És ez missziónk is. Itt van Szabó Győző, akit nagyon sok ember ismer, aki igazi hőstettel le tudta tenni a drogot és képes volt egy új életformát kialakítani. A függőség – annak valamilyen formája – napi probléma sok családban. Ugyanakkor lesütjük a szemünket és nem beszélünk erről a dologról. Nagyon bízunk benne, hogy ezután a film után majd fogunk. Hogy Győző tud példát mutatni arra, hogy igenis kell erről beszélni. Nem pironkodni kell, hanem bele kell állni, mert akkora társadalmi probléma ez.

Szabó Győző: Már a könyvnél is azt mondtam, hogy ha meglátom az első embert, aki ezután rászokik a drogra, Dunának megyek. Mert nekem nem ez a célom. Sőt: sokkal több olyan emailt, üzenetet kapok, amelyben azt mondja valaki, hogy nagyon sokat segített neki. Hogy ezt mindenkinek el kell olvasni. Mindemellett el kell mondani kedvcsinálás nélkül, szemlesütés nélkül, hogy miért drogoznak az emberek. Miért nyúlnak hozzá? Mert jó. […] De ahhoz képest, hogy milyen egy cuccosnak az élete, ahhoz képest a könyvem rózsaszín gyerekregény. A film egy Két Lotti. Filmen egyszerűen képtelen vagy azt a pörgést, azt az eufóriát és a kínt, elvonást, leépülést visszaadni.

„A drogot csak szüneteltetjük. Nem vagyunk biztonságban” – mondta korábban Győző és más szerhasználók is. Ez tényleg így van?

Szabó Győző: Nincs gyógyult drogos. Ezt az addiktológia mondja. Én ugyan már 21 éve „szünetet” tartok. Semmilyen szert nem használok. Kizárólag borozgatok. Azt is mértékkel. A minőség embere lettem a mennyiség helyett.

Illés Gabi: Ez Győző végzete: mivel túljutott ezen az egészen, tudja hitelesen képviselni, a szörnyű múltat valami pozitív cél felé vinni. El tudja mondani az újabb generációknak is, milyen veszélyt jelent a drog.

Szabó Győző: A drog már mindenhol megtalálható. A felső tízezertől a legszegényebbekig. […] Nekem csodálatos életem volt Nyírbátorban, csodálatos szülőkkel, jó volt minden. Most már nem tudom megkeresni az okát, hogy eredetileg miért nyúltam a szerhez. […] Amikor a mélyponton voltam, akkor elvesztettem a családom, nem volt pénzem, majdnem kirúgtak minden munkából és nem is voltam jól. Már csak éppen, hogy nem voltam börtönben. Ez a kérdés: hogy milyen áron volt egy kicsit jó, euforikus az elején. Ha ezt a kérdést felteszed, rájössz: nem éri meg.


Fotóillusztráció: Domaniczky Tivadar

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Podcast